ora hajnalban, mikor még az első napsugár sem jelent meg, csak valami halavány fény derengett keleten, Tyria volt az első, aki felébredt és ezen őszintén meglepődött. Vele szemben Gimli, balján Aragorn, jobbján Legolas aludta az igazak álmát, habár sejtette, hogy a tünde nem alszik mélyen, és még álmában is figyel a zajokra. Tyria feltápászkodott, és körbepillantott; a rohani puszták némán nyújtózkodtak körülöttük, északon pedig a Fangorn sötét tömege húzódott. A lánynak kezdett az az érzése támadni, hogy mintha valami hiányozna a néma tájról.

- A lovak! – kiáltott fel hirtelen, és nekilátott, hogy felkeltse a társait. - Ébredjetek! Eltűntek a lovak! – kiabálta, miközben sorra felrázta a többieket.

Mindhármuknak egy pillanat alatt kiment az álom a szeméből. Tanácstalanul forgolódtak, hátha felbukkannak valahol a hátasok, de se hírük se hamvuk nem volt sehol. Csalódottan vették tudomásul, hogy gyalog kell folytatniuk az utat. Letelepedtek a fűbe, és Tyria kiosztotta mindenkinek a lembasadagját. Megvárták, míg a Nap felbukkan a látóhatáron, majd odamentek a Fangorn erdő széléhez.

- Nos, nem tudom, mitől tartok jobban: a Fangorntól vagy pedig attól, hogy gyalog kell megtennem azt a hosszú utat Rohanon keresztül – mondta Gimli, miután végigmérte az óriási göcsörtös fákat.

- Ez az erdő egész biztosan nem rossz szándékú, meséljenek róla bármit is – jegyezte meg Legolas, majd közelebb ment a fákhoz, és figyelni kezdte az odabent uralkodó sötétséget.

- Nem, rossz szándéknak nyoma sincs, csak valahol messze; itt a közelünkben csak éberséget és haragot érzek – mondta kis idő múlva.

- Hát, rám biztosan nem haragszik, én nem ártottam neki – dörmögte Gimli, és Legolas után ment, majd Aragorn és Tyria is követték.

A dúnadán vezetésével bevágtak a rengetegbe. Középütt ment Tyria és Gimli, legutoljára Legolas lépett a fák lombozata alatti félhomályba. Ugyan alig látott valamit, de Aragorn sikeresen megtalálta a hobbitok nyomait. Jó darabig követték a férfit az óriási fák földön kúszó vastag gyökérzete közt. Tyriának eszébe jutott a Bakacsinerdő, és úgy vélte, az ő erdejük szebb, még akkor is, ha az folyton fenyegetve volt az Ellenség által.

Nagyjából egy óra múlva elértek egy keskeny kis patakocskát, amely vidáman csörgedezett az ősöreg fák alatt. Aragorn könnyedén átugrott felette, majd a túlparton leguggolt.

- Különös nyomok ezek, ilyet még sosem láttam – mondta, miközben megérintette a talajt.

A többiek is átjutottak a patakon, de Tyria visszafordult, és ivott belőle egy keveset.

- Olyan nehéz itt a levegő – jegyezte meg Gimli, miután beérte Aragornt.

- Az erdő öreg, nagyon öreg – mondta Legolas, és felnézett a felettük sustorgó lombokra. –Tele van emlékekkel és dühvel.

- Nem énekelnek, mint Lórienban? – kérdezte Tyria, és egy tölgy rücskös törzsére szorította a fülét, de rögtön hátra is lépett, mert a fákból olyan hang szűrődött ki, mintha menten el akarnák hagyni a helyüket.

- A fák beszélnek egymással, és azt hiszem, valami olyasfélét mondanak, hogy nem igazán szívlelik az olyan fejszéket, mint a tied – jelentette ki Legolas.

Gimli erre lejjebb eresztette az kezében szorongatott fejszéjét.

- Tudod, ők is éreznek, barátom – szólt csendesen Legolas. – A tündék kezdték, felkeltették a fákat és beszéltek velük.

- Beszélő fák? – morogta Gimli a bajsza alatt. – Ugyan mi beszélnivalója akad a fáknak a mókusbogyók állagán kívül?

Legolas és Aragorn továbbmentek, és lassacskán eltűntek a lány és a törp szeme elől. Hosszú lábaikkal könnyedén haladtak a fák girbegurbán tekergőző gyökerei között.

- Mindig elfelejtik, hogy nekünk rövidebb lábaink vannak! – méltatlankodott Tyria, és átsegítette Gimlit egy kiálló gyökér felett.

- Ez a terep nem törpnek való, csak a szikla és a kő! – jegyezte meg Gimli.

- Én ugyan erdőben élek, de odahaza nincs ennyi akadály az úton, és Legolas nem rohan ennyire… - morgott a lány, és kisvártatva megállt. – Most hová tűntek? – nézett körbe tanácstalanul.

A Fangorn fái fenyegetően hajoltak fölébük, lombjukon alig-alig szűrődött át némi fény, és síri csend uralkodott mindenütt, semmilyen nesz nem hallatszott, és a madarak sem daloltak.

- Menjünk tovább, csak nem lehetnek olyan messze – javasolta Gimli, és megindult a gyökerek közt.

Néhány perc múlva beérték Aragornt és Legolast, a tünde láthatóan fülelt valami mások számára hallhatatlan zajra.

- Mit hallasz? – kérdezte Aragorn.

- Valaki jön – felelte Legolas.

- Mi ketten – jegyezte meg Tyria, és odamentek hozzájuk.

Legolas csak sóhajtott egy nagyot, és pillantásával elárulta, hogy a lány ez utóbbi megjegyzését nem kívánja kommentálni, Aragorn viszont a tünde válla felett a lányra kacsintott.

- A Fehér Mágus közeledik, érzem a jelenlétét – mondta kis idő múlva Legolas, egész addig a többiek mind feszült csendben vártak. – Mögöttünk van.

- Ne hagyjuk megszólalni, még megbűvölne – nézett végig társain Aragorn, és lassan kihúzta a kardját a tokjából.

Legolas eddig a kezében fogta az íját, most kivett a tegezéből egy nyilat, Tyria is a kardját húzta elő, Gimli pedig két kézbe fogta a fejszéjét.

- Fürgének kell lennünk – suttogta Aragorn, majd megpördült a tengelye körül.

A többiek is így tettek és abban a pillanatban vakító fényességgel találták szembe magukat. Tyria elfordította a fejét, és nem látta, csak érezte, hogy a kardja önállósította magát, kiugrott a kezéből és beleállt a földbe. Aragorn kardja felforrósodott és a férfi kiejtette a kezéből, Legolas kilőtte a nyilat a fény felé, de azt valamilyen erő eltérítette, és célt vesztve hullott a földre, Gimli elhajította a fejszéjét a fényesség felé, de az ezer darabra tört szét.

- Két ifjú hobbit lábnyomait követitek – csendült fel egy számukra ismeretlen férfihang.

- Hol vannak? – kérdezte Aragorn erélyesen, és kezét szeme elé tartva próbált belenézni a fénybe.

- Itt haladtak el két nappal ezelőtt, és váratlanul találkoztak valakivel – felelte a fénylő alak.

- Elég vigasz ez nektek? – kérdezte, és a hangja kezdett elváltozni, úgy hallatszott, mintha egyszerre beszélt volna két személy, és ez a második hang nagyon ismerős volt a négy útitársnak, de nem ismerték fel.

- Ki vagy te? – kérdezte Aragorn. – Mutasd magad! – parancsolt rá az idegenre.

A fényesség lassan kezdett kihunyni, és láthatóvá vált az előttük álló alak. Azt hitték hirtelen, hogy valamilyen varázslat szállt reájuk, mert valaki olyant láttak maguk előtt, akinek nem szabadott volna ott lennie. Fehérben, rendezett, sima szakállal és hajjal, és hófehér bottal a kezében, kardjával, a Glamdringgal az övén Gandalf állt előttük. Szelíd, kék szemével végignézett a meglepett társaságon.

- De hisz’ ez lehetetlen! – mondta végül Aragorn.

- Bocsáss meg, Sarumannak hittelek – szólt halkan Legolas, és térdre ereszkedett a varázsló előtt, csakúgy, mint Gimli.

Tyria annyira meg volt lepődve, hogy csak nagy sokára tudott megmozdulni. Közelebb lépett Gandalfhoz, és úgy nézett rá, mint valami világ csodájára.

- Most Saruman vagyok, illetve az, aki ő kellett volna, hogy legyen – mondta Gandalf.

- De hát láttuk, hogy lezuhantál – szólalt meg kis szünet után Tyria. – Mind borzasztóan éreztük magunkat, amiért nem tudtunk segíteni.

- Vízen át és tűzön át, a legmélyebb pincétől a legmagasabb csúcsig küzdöttem Morgoth balrogjával – fogott bele a történetbe a mágus. – Hosszú harc után lehajítottam az ellenségemet, s a hegyoldalon porrá zúzódott, ahova esett – itt egy kis szünetet tartott, látszott, hogy nehezen beszél az esetről. – Aztán elragadott a sötétség, és én kiballagtam gondolatból és időből. A csillagok keringtek fölöttem, és minden nap oly’ hosszú volt, mint egy élet a földön. De a vég elkerült; éreztem, visszatér belém az élet. Szélura Gwaihir jött értem, a Sasok Királya, és Caras Galadhonba vitt.

- Gandalf - lépett a varázsló elé Aragorn.

- Gandalf? - úgy tűnt, mintha ez a név már idegen volna a számára. – Igen, így hívtak régen – mondta, majd kis mosoly jelent meg a bajsza alatt. – Szürke Gandalf, ez volt a nevem. Most Fehér Gandalf vagyok – végignézett a négy vándoron. – És visszatértem hozzátok, épp mikor fordul a szerencse.

- Felőlem akár Piros Gandalf is lehetnél, a lényeg, hogy újra itt vagy! – mosolygott vidáman Tyria, majd kihúzta a földből a kardját, és visszacsúsztatta a tokjába.

- Majd’ elfelejtettem; mindenkinek hoztam üzenetet a Fák Úrnőjétől – mondta hirtelen a mágus, és tekintetét Aragornéba fúrta, majd szavalni kezdte a versbe szedett sorokat.

 

Hol vannak a dúnadánok, Elessar, Elessar?

Rokonságod messze, mondd, miért jár?

Az óra közel, s megjő az Elveszett;

A Szürke Társaság már Északról közeleg.

De ahol jársz majd, az ösvény sötét;

A Tenger útját a Halál lesi rég.

 

Aragorn összevonta a szemöldökét, úgy gondolkodott a hallottakon.

- Neked, Legolas Thranduilion, a következőket üzeni:

 

Zöldlombfi Legolas, sokáig élhettél

Fa tövén, örömben. De a Tengertől félj!

Ha a partról sirályrikoltozást hallasz,

Vadonán nyugvó szív többé nem maradhatsz.

Messze, Keleten vonakodó lélek vár téged,

Vele éled majd összes örök éved.

 

Legolas ugyan vágyta látni a tengert, de abban nem volt biztos, hogy örökre el tudná hagyni az erdőt.

- Salde lánya, Tyria, az Úrnő ezt üzeni neked:

 

Napkeletről jöttél hozzánk, harcosok leánya,

Néped majd kardod visszatértét várja.

Tündeszívvel jársz közöttünk még sok-sok évig,

Mire embertested elfárad, és elszáll az égig.

Addig is lesz, kinek szíved odaadjad,

De nem lesz, kire a kardod hagyjad.

 

Tyria a középső két sornak örült a legjobban, hisz’ ebből világosan kiderült, hogy sokáig fog élni. A többi rész hirtelen nem is érdekelte, de megjegyezte, hogy később elgondolkozhasson rajta.

- Nekem nem üzent semmit? – kérdezte csalódottam Gimli.

- Már hogy is felejthetett volna ki téged, kedves törp uram! – nevetett fel Gandalf. – Glóin fia Gimlinek add át az Úrnő üdvözletét. Hajtincshordozó, bárhová mégy is, gondolataim veled vannak. De ügyelj, hogy fejszéd csak arra a fára emeld, amelyikre kell.

Gimlit láthatóan óriási boldogsággal töltötte el az, hogy Galadriel nem feledkezett el róla, bele is kezdett valamiféle, a többiek számára érthetetlen törpnyelvű nótába.

- Épp elég időt szenteltünk régi barátaink üdvözlésére, sok dolgunk van még – jelentette ki Gandalf, és felvette a földről lábánál heverő régi, szürke köpenyét, és a vállára kanyarította, majd elindult az erdő széle felé, arra, amerről a négy utazó jött.

A többiek a nyomába szegődtek, és legnagyobb meglepetésükre Gandalf olyan frissen lépkedett, hogy alig tudtak vele lépést tartani.

- Utatok egy szakasza véget ért, most újabb kezdődik. Sietve el kell mennünk Edorasba – jelentette ki, ahogy a kis csapat élén haladt.

- Edorasba? – visszhangozta a sor végén Gimli. – Az nem kis távolság.

- Rohanban bajok vannak, a király szénája rosszul áll – jegyezte meg Aragorn, aki Gandalf mögött ment.

Gandalf megtorpant, és a dúnadán felé fordult.

- És nem lesz könnyű neki segíteni.

- Akkor egész idáig hiába futottunk? – kérdezte Gimli. – Itt hagyjuk szegény hobbitokat ebben a szörnyű, komor, nyirkos fáktól hemzsegő… - nem tudta befejezni, mivel a mellettük lévő két ősöreg fa vészjóslóan megnyikordult.

- Azt akartad mondani, hogy ebben a bűbájos, szívderítő, kedves fákkal teli csodálatos erdőben? – kérdezte gyorsan Tyria.

- Igen! Pontosan ezt! – sietett a válasszal a törp, mire a fák elcsendesedtek.

- A hobbitokat nem a puszta véletlen hozta Fangornba. Egy óriási erő szunnyadt itt hosszú éveken át – magyarázta Gandalf. – Trufa és Pippin érkezése olyan lesz, mint az apró kő, mi megindulva a hegyoldalon egész lavinát indít meg.

- Egyvalamiben nem változtál barátom – mosolygott Aragorn. – Most is talányokban beszélsz.

- Ez csak afféle öreges szokás! – legyintett a varázsló. – Valami olyasmi készül, amire az Óidők óta nem került sor. Az entek felébrednek.

- Az entek? – kérdezte megütődve Aragorn. – Hát igazak a régi legendák az erdő lakóiról és az óriás fa-pásztorokról? Azt hittem, csak az ősidők emlékei.

- A tündék is úgy hiszik, hogy már csak az régi mesékben élnek – tette hozzá Legolas. – Bár találkozhatnék egy enttel!

- Lehetséges, hogy lesz rá alkalmad tünde uram, de most siessünk, szükség van ránk Edorasban – Gandalf azzal újra megindult az erdő széle felé.

Kisvártatva kiértek a Fangornból, ragyogóan sütött a Nap, kellemes fénybe vonva Rohan rétjeit. Tyria aggódott a lovak miatt, nélkülük igencsak hosszas gyaloglásra számíthattak Edorasig.

- Sajnos nem tértek vissza – sóhajtott Legolas. – Ez kimerítő út lesz.

Gandalf végignézett az előttük húzódó tájon, majd füttyentett egy nagyot. A hang éles és tiszta volt, valószínűleg messzire hallatszott. Néhány pillanat múlva a varázsló újból füttyentett, és ekkor a szemközti alacsony domb mögül felbukkant egy hófehér szőrű ló mindenféle szerszám nélkül. Nem sokkal később Hasufel, Arod és Arnen is feltűnt, és vidáman vágtázva közeledtek elhagyott gazdáik felé.

- Ilyen lovat még sosem láttam – jegyezte meg Legolas.

- Nem is fogsz – mondta Gandalf. Közben a négy ló odaért hozzájuk, és a fehér mén megállt a mágus előtt. – A neve Keselyüstök. Ő a mearák vezére. Olyan a fénye, mint az ezüsté, futása, mint a gyors pataké – Gandalf megsimogatta a ló nyakát. – Sok veszélyben kísért már barátként.

Mind felültek a lovaikra, és sebesen, mint a viharos szél, elvágtáztak délre a sárga füves mezőkön, hogy segítségére legyenek Rohan népének.

 

(Fangorn)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára