négy utazó egész éjjel követte az orkok nyomát az Emyn Muil köves dombjain az égbolt vidáman hunyorgó csillagai alatt. Amíg le nem szállt az éj, Aragorn vezette őket, de minthogy sötétben ő sem látott jól, így éjjelre Legolas vette át a vezetést, és Tyria megdöbbenve tapasztalta, hogy a tündék nemcsak a fákat, de a sziklákat is épp olyan ügyesen képesek megmászni, mert Legolas olyan tempóban kapaszkodott fel egy-egy sziklafalon, hogy csak üggyel-bajjal tudták követni.

Már hajnalodott, mikor az Emyn Muil első vonulatát maguk mögött hagyták, és leereszkedtek a mély völgybe. Leültek egy-egy kis sziklára, és Tyria mindenkinek adott egy darab lembast.

Amint megették, rögvest futva továbbindultak, s így ment ez még két napig. Csupán kis időkre álltak meg pihenni, s hol éjszaka, hol nappal aludtak csak néhány órácskát.

Aragorn és Legolas rohantak a kis csapat élén, mintha űzött vadak volnának, Gimli és Tyria le-lemaradoztak tőlük, csak akkor sikerült őket beérniük, mikor Aragorn megállt, hogy nyomokat keressen. Egyértelmű volt, hogy az orkok Vasudvardba tartanak Pippinnel és Trufával, így ők is nyugati-északnyugati irányban haladtak.

A harmadik nap az orkok csapását követve Aragorn megtalálta az egyik hobbit lórieni köpönyegének levélforma csatját, amely új reményt adott nekik, és újult erővel indultak tovább.

- Gyertek, már közeledünk! – kiáltotta hátra Legolas, miután ő és Aragorn futásnak eredtek.

- A törpök természetüknél fogva rövid távon veszélyesek! – kiabált vissza Gimli, miközben kurta lábain igyekezett lépést tartani a mellette futó Tyriával, aki kézen fogta a törpöt és úgy diktálta neki az iramot. Ő maga is már kezdett fáradni, mert ennyit még sosem kellett futnia ilyen gyorsan.

A negyedik nap megérkeztek Rohan Keleti Falához, amely végülis annyit jelentett, hogy véget ért az Emyn Muil egy meredek sziklafal képében, s azon túl már Rohan zöld és sárga füves rétjei húzódtak. Leereszkedtek a pusztára, s folytatták a hajszát. Csak szürkületkor álltak meg, mert mind elfáradtak, s a lábuk nem bírta a további megerőltetést.

- Úgy futnak, mintha korbáccsal kergetnék őket – jegyezte meg Legolas, és elnézett messze nyugatra, de még az ő szeme sem látta az előttük járó orkcsapatot. – Lehet, hogy már elérték a Fangornt és a hegyeket is.

- Különös fáradtságot érzek, s ez inkább a szív fáradtsága, semmint a lábé – mondta Aragorn, és letelepedett a zöldessárga fűre. – Ennyire fáradt sosem lehet egy kósza, ha jó nyom van előtte.

Tyria leült Aragorn mellé, majd Legolas és Gimli is. Szótlanul nézték, ahogy kelet felől sötétség borul a tájra, s nyugaton alábukik a Nap. A Hold és a csillagok párába vesztek odafenn, halavány fényük nemsokára a négy vándor köpönyegbe burkolózott alvó alakjára esett.

Reggel természetesen Legolas ébredt elsőnek, és felkeltette a többieket. Ettek egy kis lembast, majd rögtön indultak is tovább a rohani pusztaságban. Balra tőlük a távolban ott csillogott az Entséd ezüst szalagja, jobbra a Magasföld dombjai húzódtak, ettől nyugatra pedig a Fangorn zöld sávja sötétlett. Egy újabb nap telt el fáradtságos útjukból, egy pillanatra sem álltak meg. Már szinte teljesen sötét volt, mikor Aragorn megálljt parancsolt nekik, mind leheveredtek a fűbe, s szinte azon nyomban el is aludtak. Hajnalban keleti szél csapott le rájuk, és sokszor felriadtak, majd sok forgolódás után visszaaludtak. Tyria az egyik ilyen alkalommal dudorászást hallott a szél süvítésével vegyítve, először azt hitte hallucinál, de aztán kinyitotta a szemét, és meglátta a hajnal első fényeinél Legolast, ahogy ott ül nem messze tőle a földön, és halkan dúdol. A tünde összevonta magán a köpenyét, szőke haját néha meglibbentette a szél. Elméje odahaza járt álmában, és látta, ahogy valaki, aki kedves volt Tyria szívének, mindörökre elhagyja az erdőt, és olyan helyre távozik, ahová senki sem követheti. Elhatározta, hogy nem említi meg a lánynak, most nem szabad, hogy ilyen gondolatokkal terhelje magát.

Miközben dúdolta az ősrégi dalt, amit a tündék akkor énekelnek, ha valaki eltávozik közülük, a keleti szél elvitte a fejük fölül a felhőket s a párát, és a kis csapat együtt nézte, ahogy a Nap óriási izzó korongja felbukkan a keleti látóhatáron.

Egészen késő délutánig futottak az orkok nyomán, és épp egy alacsony dombvonulat mentén haladtak, mikor Legolas hirtelen megtorpant.

- Ti nem halljátok? – kérdezte társaitól.

Ők is megálltak, és fülelni kezdtek. Nemsokára már tudták, miféle hang volt az, amit a tünde éles füle meghallott. Patadobogást és lónyerítést sodort feléjük a szél. Egyértelműen a dombok túloldaláról jött, de nem akartak felmenni a magaslat tetejére, mert nem tudták, kik közelednek, barát vagy ellenség? Nem messze tőlük volt két nagyobbfajta szikla, közöttük egy keskeny hasadék; Aragorn ide terelte be őket. Bemásztak a két szikla közé, Tyria került leghátulra, így ő semmit nem látott a többiektől. Figyelt a hangokra, amelyek egyre közeledtek feléjük, majd kisvártatva vagy száz lovas vágtatott el mellettük. Már majdnem az utolsó lovas is elszáguldott mellettük, mikor Aragorn váratlanul előjött rejtekhelyükről.

- Rohan lovasai, mi újság a határon? – kiáltott utánuk.

Mire Tyria is kikászálódott, már csak annyit látott, hogy a csillogó páncélt és sisakot viselő lovasok visszafordultak, és feléjük vágtatnak.

A négy jó barát egyre közelebb hátrált egymáshoz, mikor a lovasok körbevették őket, és mire összeértek a vállaik, addigra száz dárdahegy meredt rájuk. Ekkor egyikük kivált a gyűrűből, és néhány lépést megtett feléjük. Minden bizonnyal ő volt a vezetőjük, az ő sisakján fehér lószőrforgó díszelgett, és magasabbnak, délcegebbnek látszott társainál.

- Mi dolga egy tündének, két embernek és egy törpnek Lovasvégen? – kérdezte tőlük üdvözlés gyanánt. – Feleljetek! – parancsolt rájuk, miután egyikük sem szólt.

- Mondd meg a neved, lovasember és én is megmondom az enyém – mondta Gimli, és farkasszemet nézett a lovassal.

Amaz leszállt a lováról, és közelebb jött Gimlihez.

- Lecsapnám a fejed, törp uram, ha a földtől kissé magasabban lennél – tornyosult a törp fölé.

Legolas eddig a kezében szorongatta a lórieni íjat, most egy szempillantás alatt hátranyúlt a tegezéhez, és egy nyilat illesztett a húrra, és egyenesen a lovasra célzott.

- Meghalnál, mielőtt kardod lesújt! – épphogy ezt kimondta, vagy egy tucat lándzsahegy szegeződött rá.

Tyria csak egy villanást látott az egészből, de azt rögtön felmérte, hogy a lovasok csak a vezetőjük parancsára várnak, hogy végezzenek a tündével-e vagy sem.

- Ne, Legolas, hagyd! – erővel lenyomta a tünde karját, mire az nagy nehezen engedett, és leeresztette az íját.

A lovas kardja markolata felé nyúlt, ami szintén nem kerülte el a lány figyelmét.

- Ha kezet akarsz emelni rá, előtte velem kell megküzdened! – kiáltotta, majd Legolas, és a férfi közé lépett. Tyria habár szép magasra nőtt, még így is egy fejjel volt alacsonyabb a lovasnál, de ez egy cseppet sem zavarta, valóban úgy tűnt, hogy meg akar küzdeni a lovasok vezérével. 

Aragorn elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen.

- Én Arathorn fia, Aragorn vagyok, ők pedig az útitársaim; Salde leánya, Tyria, Thranduil fia, Legolas, és Glóin fia, Gimli – mutatta be őket, és Tyria vetett rá egy hálás pillantást, ugyanis emlékei szerint csupán egyszer, évekkel ezelőtt említette meg a férfinak anyja nevét, és az, mint látszik, nem felejtette el. – Barátai vagyunk Rohannak és Théoden királynak – tette még hozzá Aragorn.

- Théoden már nem tudja, ki a barát és ki az ellenség – felelte a lovas, miközben levette a sisakját, s így láthatóvá vált szalmaszőke haja. – Még a saját vérei közt sem.

A lovascsapat erre leeresztette a lándzsát, és mind kíváncsian méregették a jövevényeket.

- A nevem Éomer, Éomund fia vagyok, Lovasvég harmadik vezére, és bocsássatok meg a hűvös fogadtatásért, de mostanság nem könnyű megmondani ki van velünk s ki ellenünk – tette még hozzá a férfi.

- Hogy értetted, hogy Théoden nem tudja, ki szövetségese s ki ellensége? – kérdezte Aragorn.

- Saruman megmérgezte az elméjét, s igényt tart országára – felelte Éomer. – Társaim mind hűek Rohanhoz, ezért száműztek minket.

A négy vándor egymásra pillantott, majd a körülöttük álló hallgatag lovasokra.

- A Fehér Mágus agyafúrt, hol itt, hol ott bukkan fel köpenyes-csuklyás vénember alakjában, és kémei átcsusszannak szinte minden hálón – folytatta Éomer, és az utolsó szavainál Legolasra pillantott, mintha a tündében is Saruman kémét sejtené.

- Mi nem vagyunk kémek – magyarázta Aragorn. – Egy uruk-hai csapatot üldözünk a pusztán át, mert két barátunkat foglyul ejtették.

- Az urukoknak végük van, leszámoltunk velük – mondta Éomer.

- Volt velük két hobbit! Nem láttatok két hobbitot? – kérdezte Gimli.

- Emberformájúak, nem is hasonlítanak az orkokra – szólt közbe Tyria.

- Aprónépek, a te szemednek gyermekek – fűzte hozzá Aragorn.

Éomer nem válaszolt azonnal, a földre pillantott, és mind a négyen a legrosszabbra számítottak.

- Minddel végeztünk – mondta végül. – A halottakat máglyán elégettük – tette hozzá, és északnyugat felé mutatott.

Arrafelé néztek, és két lovas közt megpillantottak a távolban egy óriási fekete kupacot, amelyből fehér füst szállt a sápadt ég felé.

- Halottak? – kérdezte hitetlenkedve Gimli.

Hirtelen mindükre a veszteség súlya nehezedett, képtelenek voltak elhinni, hogy Trufa és Pippin nincs többé.

- Igazán sajnálom – szólt csendesen Éomer. – Most utatokra engedlek titeket, és adok nektek lovakat is, hordozzanak titeket nagyobb szerencsével, mint előző gazdáikat.

Hátrafordult, és megparancsolta az egyik lovasnak, hogy adjanak át az utazóknak három lovat azok közül, amelyeknek meghalt a gazdája az urukokkal folytatott harcban. Nemsokára a lovasok gyűrűje egy helyütt szétnyílt, és bevezették a három lovat a kör közepére. Az egyikük egy barna mén volt, Hasufelnek hívták, a második egy egészen világos színű mén, szürke sörénnyel és farokkal, az ő neve Arod volt, és a harmadik, egy csodálatos éjfekete kanca, aki az Arnen névre hallgatott.

- Keressétek meg barátaitokat, de reményt ne tápláljatok, mert az elhagyta e földet – mondta keserűen Éomer, felvette a sisakját, és visszaszállt a lovára. – Ég veletek!

Azzal a lovascsapat vágtába ugratta a lovakat, és hamarosan már csak kis alakok lettek messze a pusztában.

Tyriának nagyon megtetszett Arnen, odament hozzá, és megcirógatta az orrát. Mint neki, úgy a másik két lónak is páncél volt a fején, és szép, mintás nyereg a hátán.

- Én aztán fel nem ülök egy ilyen bestia hátára – morogta Gimli a szakálla alatt, miután végigmérte Arodot. – Inkább gyalogolok.

- Pedig most muszáj lesz felülnöd rá, különben feltartasz minket – mondta Aragorn.

- Majd felülsz mögém – eresztett meg Legolas a törp felé egy halvány mosolyt.

Azzal ő és Aragorn feltuszkolták Gimlit Arod hátára, majd Legolas is felült rá. A dúnadán Hasufel nyergébe ült, Tyria pedig Arnenéba, és titkon remélte, hogy a rohaniak végleges ajándéknak szánták a lovakat, mert neki már most nem akaródzott megválni a szépséges kancától.

Ők is vágtába ugratták a lovaikat, és meg sem álltak a tőlük északnyugati irányban magasodó hullakupacig. A füst még akkor sem oszlott el teljesen, mikor ők odaértek. A halom mellett egy földbeszúrt dárdára orkfej volt tűzve bezúzott sisakján fehér kéznyommal.

Mind leszálltak a lovaikról, és elkezdték átvizsgálni a kupacot, Tyria felvett egy kettétört dárdát a földről, és azzal piszkálgatta az összeégett orktetemeket, nem akarta sem a kezét, sem a kardját beszennyezni. Néhány perc eltelt, mire Gimli egy megfeketedett bőrszíjat húzott elő a kupacból.

- Itt az egyikük öve – emelte fel a hosszúkás bőrdarabkát.

Mély csend telepedett rájuk, mert most már bizonyságot szereztek afelől, hogy a két hobbit valóban nem él. Aragorn tehetetlen dühében messzire rúgott egy, a közelben heverő sisakos orkfejet, felordított, és térdre rogyott. Nem mozdult jó darabig, mint ahogy a többiek sem, de aztán észrevett valamit a földön, ami felkeltette az érdeklődését. A fű egy kis darabon le volt lapítva, mintha valami vagy valaki hosszabb ideig ránehezedett volna.

- Itt egy hobbit feküdt – jelentette ki Aragorn, majd felállt, és megtett pár lépést. – Itt pedig egy másik.

Továbbment, és közben a nyomokat vizsgálgatta, a többiek követték. Aragorn néha végigsimította a sárgás füvet, leguggolt, majd újra felállt, és megint megtett néhány lépést.

- Errefelé kúsztak, és meg volt kötve a kezük – lehajolt, és felvett egy elvágott kötéldarabot a földről. – De sikerült kiszabadulniuk.

Megint továbbment, közben folyamatosan a földet nézte, és meg is találta a kifordított fűcsomók közti homokos részeken a hobbitok apró lábának nyomát.

- Követték őket! – mondta, és futásnak eredt; a többiek szintúgy.

Kisvártatva hirtelen megtorpant. A nyomok egyenest a nem messze elterülő Fangorn erdőbe vezettek. Az óriási, ősi vadon sötétzöld sávként terpeszkedett előttük. A Nap már közel járt a nyugati látóhatárhoz, és a hatalmas, vastag fák fenyegető árnyakként magasodtak előttük.

- Ma már nem megyünk be – határozott Aragorn. – Legolas kivételével úgysem látnánk semmit.

Odahívták a lovakat, akik eleddig távolabb legelésztek, s most a sötétség közeledtével egy csomóban álldogáltak lehajtott fejjel újdonsült gazdáik közelében.

A négy utazó újból kört formázva helyezkedett el, leheveredtek, és beburkolóztak lórieni köpönyegükbe. A Fangorn erdő fáinak levelei sejtelmesen zizegtek a gyenge szélben, a két ember, a tünde és a törp pedig hamarosan elaludt, szívükben az újonnan ébredt reménnyel, hiszen Aragorn nyomolvasási tudásának köszönhetően immáron biztosra vehették, hogy kis barátaiknak sikerült megszökniük elrablóiktól.

 

(rochirrim - Rohan népe)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára