amira egy kis fadobozkával a kezében sietett végig villája világos falú folyosóin. Ékszerkészítője nemrégiben távozott és a magával hozott nyakláncot máris oda szerette volna adni legdrágább kincsének.

Minden ablakon fullasztó hőség csapott az arcába, de most egyáltalán nem törődött vele. Évente csak egyszer esett náluk eső, s akkor egy teljes hónapra paradicsommá változtatta az Inserra körüli vidéket. Az eső istennőjének, Rucillának a papnői szerint már nem kellett sokat várni az életadó csapadékra.

A díszes, sötétkék s arany ruhákba öltözött nő végül megérkezett egy sötétvörös, kétszárnyú ajtó elé. Kopogás nélkül benyitott a tágas helyiségbe. A világoskék függönyöket lustán mozgatta a meleg szellő, mely átjárta az egész épületet. A szoba sarkaiban néhány istenséget ábrázoló szobor állt, a földön drága szőnyegek tömkelege feküdt, szinte nem is látszódott tőlük a világosszürkével erezett márványpadló. Középen alacsony asztalka állt, rajta egy tálban gyümölcsök, körülötte színes párnák hevertek. A falak és a plafon találkozásánál arannyal felfestett minta kanyargott egészen körben. A szoba összes drága dísztárgya sem ért fel azonban a szoba lakójának értékével.

Namira beljebb lépett, s becsukta maga mögött az ajtót. A helyiség átellenes végében egy erkély nyílott, előtte függöny lengedezett, de a vékony anyagon át is látszódott a kint álldogáló alak. A nő nem szólt, csak nézte egy darabig a fiút. Karcsú volt, mint a nád, haja fekete, akár az éjszaka, bőre színe a sivatag világosvörösére emlékezette Namirát. Csak egy könnyű sötétlila chatrint viselt arany szegéllyel a derékrészénél. A chatrint csak ők, a chamadok hordták. Lényegében egy könnyű, deréktól bokáig érő anyagdarab volt, melynek széles tetejét különböző díszítések borították, s melyet rövid fűzőrész illesztett viselője testéhez. A városban gyönyörködő fiú felsőtestét szabadon hagyott haja fogta körbe. Sem karján, sem nyakán, sem a hajában nem viselt most ékszert. Az úrnője hozott neki egyet.

Mikor megunta a város látványát, félrehúzva a függönyt visszament a lényegesen hűvösebb lakosztályba. Amint megpillantotta úrnőjét, megállt, s röviden fejet hajtott neki. Mikor újra ránézett, Namira elgyönyörködhetett különleges szemében, ami igazán kivételessé tette.

A fiú jobb szeme az itteni népekéhez illően sötétbarna volt, a másik azonban kék színben pompázott, akár az égbolt. Több másik razdham is ajánlatot tett már rá, de Namira mindet visszautasította. Aziel értéke felbecsülhetetlen volt számára, amit aranyban nem lehetett kifizetni. Sosem fogja engedni, hogy más nő hozzáérjen.

- Ma van éppen öt éve, hogy megkaptad a bélyegedet, így ajándékot hoztam. – Namira odalépett a fiúhoz és átadta neki a dobozkát.

Aziel karcsú kezébe vette a faládikát és lassan felnyitotta. Egy nyaklánc rejtőzött benne, barna és kék kövekkel kirakva.

- Köszönöm. Igazán gyönyörű – mosolygott Aziel kivillantva fehér fogait.

- Épp, mint te. A kövek igazodnak a szemed színéhez – mondta Namira. – Gyere, felteszem neked.

A nő kivette a dobozból az ékszert, a ládikát az alacsony asztalra tette. Aziel megfordult s előrefogta a haját, hogy úrnője feltehesse az ajándékot. Namira elmosolyodott, mikor meglátta a fiú lapockái közé tetovált kicsiny virágot, melyet minden egyes szolgálója magán viselt. Éjrózsa volt az, mely csak napszállta után bontja ki éjfélkék szirmait, hogy magához vonzza az éjszakai rovarokat.

Miután Namira felhelyezte a nyakláncot, odavezette Azielt egy díszes keretű falon függő tükör elé.

- Látod, illik a szemedhez. – Namira félig a fiú mögött állt és megfogta sima karját.

- Igen, pont olyan a kövek színe. – Aziel tükörképének szemébe nézett, majd a nyaklánc képmására.

- Valami baj van? Nem szoktál ily szótlan lenni – mondta kisvártatva Namira és maga felé fordította a tőle arasznyival magasabb fiút.

- Az északi fiú, akit idehoztál – kezdte halkan Aziel -, ő is a chamadod lesz?

Namira halvány mosollyal a szája szegletében megrázta fejét.

- Nem kell félned miatta. A szívemben csak neked van hely, még ha az ágyamban néha másnak is akad. Örökké te maradsz az első chamadom.

Azzal hosszan megcsókolta Azielt, úgy, ahogy öt évvel ezelőtt első együtt töltött éjszakájukon.

- Ellenben szeretném, ha megtanítanád mindenre, amit egy chamadnak tudnia kell – kérte Namira, mikor elengedték egymást.

- Ahogy óhajtod – bólintott Aziel. – A nyelvünket biztosan nem beszéli, igaz?

- Csak a közös egy északi nyelvjárását beszéli, de majd idővel megtanulja a miénket is – felelte a nő. – Ma délután kezdjetek is neki. Chatrinokat már kapott, tanítsd meg benne járni. Mesélj a szokásainkról és a szabályokról, amiket be kell tartania. Azt akarom, hogy a lehető legjobban nevelt legyen és viselkedésével még véletlenül se hozzon szégyent a házamra.

- Igyekszem jó tanítója lenni neki – mosolygott Aziel. Örült, hogy feladatot kapott, hiszen neki semmi dolga nem akadt, így sokszor azon kapta magát, hogy unatkozik.

Négy nappal ezelőtt szobája erkélyéről látta, ahogy az új fiú megérkezik a villába. Tudta, hogy úrnője új chamadot kíván maga mellé venni, de nem számított rá, hogy egy fehérbőrű északi lesz az. Rögtön tudta, hogy a fiú sok pénzbe kerülhetett, hiszen ilyen színű bőrrel senki sem rendelkezett a déli népek közül. Csak érkezésekor látta, de azóta is irigykedett fehér bőrére, és ragyogó, dús hajára, szabályos, egyenes orráról már nem is beszélve. Tudta, hogy úrnője imádni fogja, pont úgy, ahogy őt is szereti, de csak remélte, hogy idővel alábbhagy lelkesedése és az új fiú háttérbe szorul. Nem akarta bántani vagy gonoszul viselkedni vele, de mind úrnője szívében, mind a hálótermében meg szerette volna őrizni a helyét.

Első chamadnak lenni kiváltságos és igen megtisztelő dolog volt és bizonyos előjogokkal járt a többiekkel szemben. Étkezésekkor rögtön Namira után kapott enni, mellette ülhetett az ünnepségeken éppúgy, mint az aréna lelátóterén, ahonnan a küzdőtéren folyó viadalokat nézték. Namira többször hívta hálótermébe, mint bármelyik másik fiút és egyedül az első chamadnak volt joga ahhoz, hogy gyermeket nemzzen úrnőjének.

A szikrázóan sütő Nap megkezdte égi útjának második felét, mikor Aziel végigsétált az egyik oldalán nyitott folyosón. Bal kéz felől a villa központi udvarára látott, ahol néhány pikkelyes törzsű pálmafa nyújtotta szabdalt leveleit az ég felé. Kicsit nézegette az udvart, az ide-oda siető szolgálókat, Namira úrnő kergetőző cirmos és fekete macskáit és az apró homokpintyeket, akik olyan eledelt csipegettek a pálmafák tövében, amit csak ők láttak. Mikor megunta, folytatta útját az új fiú szobája felé.

Siderone immáron negyedik napja lakott Reytannal Namira villájában. Habár Reytant nem chamadnak vette, meg tudták győzni, hadd lakjanak együtt egy lakosztályban. Bőven kaptak enni- s innivalót és szabadon járhattak-kelhettek a villában, de el nem hagyhatták azt. Namira azt is kérte Siderone-tól, hogy ne tartózkodjon sokat a napon, mert lebarnulhat, s ő nem szeretné, ha tönkremenne fehér bőre, amiért megvette és annyi pénzt adott érte.

Siderone-t érkezésének másnapján igencsak megalázó procedúrának vetette alá Namira. Magához kérette lakosztályába és kérte, vesse le a sötétszürke chatrint, amit viselt.

- Uliornak azt mondtam, majd itthon megnézlek – mondta, miután Siderone nem engedelmeskedett. – Amit eddig láttam belőled, az igencsak kedvemre való, de szeretnélek mindenhol látni.

Namira két lépésnyire előtte állt. Tekintetét a fiú barna szemeibe fúrta, s igyekezett nem túl szigorú arcot vágni. Nem szerette volna, ha chamadjai félnének tőle, de azt elvárta, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek.

Miután Siderone nem mozdult, Namira a háta mögé nyúlt és kioldotta a bőrszalaggal rögzített chatrint, ami a fiú lába köré hullt.

- Semmi sincs a testeden, amit szégyellned kéne. Ezt sose feledd – szólt mosolyogva a nő. – Mit jelent ez a szalag? – kérdezte, majd megfogta a fiú bal combjára kötözött fehér övet.

- Valaki olyantól kaptam, aki fontos nekem – felelte Siderone, s lelki szemei előtt megjelent Zina, amint rámosolyog, és megköszöni az almás süteményt, mert az a kedvence.

- Ki az? – kérdezősködött tovább a nő és közben simogatni kezdte a fiú bal karját. Siderone összerezzent az érintésre, de megpróbált nyugodt maradni.

- Egy lánytól kaptam akkor, amikor eljegyeztük egymást – szaladt ki a száján és végtelen szomorúság öntötte el a szívét.

Namira lehajolt a chatrinért, majd Siderone háta mögé ment, és bekötötte a fűzőt.

- Gyere, üljünk le, és mesélj el mindent magadról – mondta Namira és a szoba közepén álló alacsony asztal felé intett.

Letelepedtek a színes párnákra és Namira töltött mindkettejüknek az asztalon álló kancsóból.

- Nagyon könnyű bor ez, meg sem érzed – jegyezte meg, majd odaadta Siderone-nak a poharat és mindketten ittak néhány rövid kortyot.

- Hol születtél? Kik a szüleid? Hány testvéred van? Hogy kerültél a sivatagba? – sorolta a kérdéseket Namira, s ragyogó szemeit Siderone-ra függesztette.

Scardoriában születtem, a királyi palotában. Az apám Silenus, aki a tizenhatodik a Nayakhan-házi királyok sorában, anyám Celdiana a tölgyeskerti Ilash családból. Egyetlen húgom van, Nanae. Miután lázadás tört ki országunkban, s szüleimet megölték, engem az áruló Laytear Gerrin gyermekei kezére adott, hogy tetszésük szerint végezzenek velem. Én azonban a fiút megfojtottam, a lánynak pedig elvágtam a torkát. Nem volt más választásom, minthogy elmeneküljek hazámból.

Ezt szerette volna felelni, és még azt is, hogy nagyon szeret a hosszúszálú szőnyegén sétálni, kilovagolni Asino hátán, beszélgetni Landisszal a régi Scardoriáról, amit ő nem ismert. Igen, jó lett volna mesélni Landisról, aki egyben volt második anyja és fogadott nővére.

Sokáig nézte az asztallapot, mintha ott látná leperegni régi életének darabkáit.

- Siderone kedves, valami baj van? – kérdezte Namira kis idő múlva.

- Nem, semmi – rázta meg fejét, majd újra a nőre nézett, s végül azt felelte, amiben Reytannal megállapodtak.

- Egy molnár házaspár negyedik fia vagyok. Az országban lázadás tört ki, és mindent átkutattak, hogy megtalálják a király gyermekeit, akik a palotából szöktek meg. Apám nem engedte, hogy feldúlják az otthonunkat, ezért megölték őt, anyámat és a testvéreimet is. Én elrejtőztem a szénapadláson, így nem találtak rám. Nem volt hova mennem, nincsenek más rokonaim, így nekiindultam, mentem, amerre a lábam vitt. Mikor egyre ritkult körülöttem a növényzet, tudtam, hogy a sivatag felé tartok. Mindig is érdekelt, mi lehet itt, így mentem tovább, mígnem egy nap össze nem találkoztam Reytannal. Az ő klánját megsemmisítették a zhalok, csak ő maradt életben. Mivel egyikünknek sem volt már otthona, így ketten mentünk tovább. Ő ismerte a sivatagot, tudta, hol van élelem és víz. Egyik nap ránk talált egy zhal csapat, akik idehoztak minket Inserrába és eladtak Uliornak. – Reytannal olyan jól begyakorolták ezt a mesét, hogy Siderone teljesen hihetően volt képes előadni.

- Sajnálom, ami a családoddal és az otthonoddal történt – mondta őszintén Namira. – Itt senki sem fog bántani, nem kell félned. Mindened meglesz, amit csak kívánsz, cserébe én csak annyit kérek, hogy mindig engedelmeskedj. Nemsokára elküldöm hozzád Azielt, az első chamadomat, hogy megtanítson mindenre, amit tudnod kell.

 

Úgy is lett. Három nap múltán eljött hozzá a különleges, felemás szemű fiú, aki egy ideig csak némán méregette. Bejött a tágas lakosztályba és lassan közeledett hozzá, közben vajszínű chatrinja lágyan kavargott saruba bújtatott lábai körül.

- Te vagy hát Siderone – mondta erős helybéli akcentussal a Közös Nyelven, mikor odaért a másik fiú elé. – Az én nevem Aziel, úrnőnk első chamadja vagyok. Azért küldött hozzád, hogy tanítsalak.

- Köszönöm, hogy foglalkozol velem – felelte Siderone és halványan elmosolyodott.

- Először is arra kérlek, sétálj itt néhányszor körbe – intett kezével a lakosztály belseje felé.

Siderone teljesítette az első hallásra különös kérést és tett egy kört a márványpadlón. Aznap sötétzöld chatrint viselt, derékrészén néhány ezüstös mintával. Haját reggel félig hátrafogták és a ruházatához illő ezüst-zöld dísszel rögzítették. Úgy járt, ahogy gyermekkorában megtanították: egyenes háttal, vállait hátrahúzva, fejét egyenesen tartva.

- Szép járásod van – szólt elismerően Aziel. – Mintha valaki tanított volna.

- Pedig igazán nincs erről szó – válaszolta szemrebbenés nélkül Siderone.

- Rendben, most ülj le az asztalhoz, nemsokára visszajövök – mondta Aziel és sietősen távozott.

Siderone magára maradt gondolataival. Örült, hogy Laytear Gerrin látótávolságán kívülre került, de kételkedett benne, hogy teljesen be tud illeszkedni majd ebbe a különös társaságba. Ő nem szolgának született, hanem valaki olyannak, akit kiszolgálnak. Egész életében minden kívánságát teljesítették, minden úgy történt, ahogy ő szerette volna. A világ körülötte olyan volt, amilyennek ő akarta.

Még Reytan sem volt itt. A tartun fiú az élelmiszerraktárban dolgozott, össze kellett írnia az ott tartott készleteket. Ő volt az utolsó, aki a régi életéből megmaradt neki. Ő és a fehér öv, amit Zinától kapott és amit folyton bal combjára kötözve hordott.

Kisvártatva Aziel visszatért, nyomában négy szolgálóval, akik egy tál gyümölcsöt, egy kancsó bort és két, letakart tányért hoztak ezüsttálcán. A négy fiatal fiú letette az ételt és a bort az asztalra, és némán távoztak.

Az egyik tálcán volt kés, villa és kanál, ezeket Aziel odaadta Siderone-nak, aki időközben helyet foglalt az egyik párnán. Sorban levette a tányérokról az ezüst fedőt, az egyikben leves, a másikon hús volt néhány fehér bogyóval, amit Siderone nem ismert.

- Egyél, kérlek – utasította őt Aziel, s ő maga is elhelyezkedett az asztalka túloldalán.

Siderone megfogta a kanalat, és megmerítette a vöröses színű levesben, majd szájához emelte a kanalat. Aziel minden mozdulatát nézte, s mikor a másik fiú végzett az evéssel, kedvesen elmosolyodott.

- Az ember nem is hinné, hogy csupán egy molnár fia vagy, olyan szépen eszel – jegyezte meg Aziel, majd elé tolta a második fogást.

Siderone a lehető legtermészetesebben viselkedett, de még így is kiütköztek nemesi neveltetésének jelei. Az evőeszközt emelte a szájához és nem ráhajolt az ételre, a húst apró darabokra vágta, nem nagyobb falatokban tömte a szájába s közben olyan egyenesen ült, akár a cövek. Őt így tanították, nem tudta, hogyan kell másként viselkedni.

- Mi volt ez? – kérdezte, miután befejezte a második ételt is.

- Ébengyík húsa holdgolyóval – felelte és elnevette magát Siderone arckifejezésén.

- Gyík?

- Igen, az. Millió szám akad belőlük a sivatagban – válaszolta Aziel. – Biztosan láttál ilyet, míg errefelé jöttél.

Azielnek igaza volt. Reytan és ő rengeteg ilyen nagy gyíkot láttak útjuk során. A tartun fiú sajnálkozott is, amiért nincs nála egy lándzsa, amivel leteríthetne egyet nekik vacsorára.

Aziel töltött mindkettejüknek a borból és középre tolta a gyümölcsöstálat. Miközben a gyenge bort itták és falatozgattak, a felemás szemű fiú elmondta, mik azok a szabályok, amit neki, mint chamadnak be kell tartania.

- Az úrnő gyakran meghív más razdhamokat ebédre vagy vacsorára. Ilyenkor én mellette ülök, de ti többiek elszórtan a vendégek között, akik néha egy-két chamadjukat magukkal hozzák. Csak akkor beszélj, ha kérdeznek. Másképpen sose szólj. Más asszony nem nyúlhat hozzánk, ez érvényes más razdhamokra, a házban élő szolgálólányokra és bárkire az utcán. Tehát minden nőre – foglalta össze Aziel. – És persze azt se engedd, hogy más nők a chatrinod alatt matassanak.

Erre Siderone olyan elszörnyülködött arcot produkált, hogy Azielnek ismét nevetnie kellett.

- Előfordulhat ilyen? – kérdezte Siderone.

- Velem megtörtént. Az úrnőnk egyik vendége próbálkozott odakint az egyik erkélyen egy estély alkalmával. Talán túl sok volt neki a bor, de amikor kint nézegettem a csillagokat, kijött és beszélgetni kezdett velem. Én persze udvariasan válaszolgattam, nem szerettem volna neveletlennek tűnni. Odaállt mellém és mikor nem is számítottam rá, oda nyúlt, ahova csak az úrnőnek szabad – mesélte Aziel.

- Mit csináltál? – tette fel a kérdést a herceg. Ő maga el nem tudta volna képzelni, hogy odahaza ilyen történjen vele. Ha valaki mégis ilyenre vetemedett volna, lehet, hogy nem csak a kezét, de a fejét is elveszíti.

- Otthagytam és szóltam Namirának. Ő azonnal kidobatta a nőt és soha többé nem hívta meg, és nem is köszön neki, ha az utcán találkoznak – mondta Aziel és belekortyolt a borba.

- Te mióta vagy itt? – kérdezte Siderone, miután lenyelt egy különösen édes, sötétbíbor színű bogyót a gyümölcsöstálról.

- Hét éve. Tizenhárom évesen kerültem ide, és két év múlva kaptam meg a bélyegemet. Onnantól kezdve vagyok chamad, újabb egy év múlva pedig már első chamad voltam. Az előző fiút elvitte a láz – mesélte a fiú.

- Téged is egy kereskedőtől vett az úrnő? – hangzott el az újabb kérdés.

Aziel egy darabig nem szólt, csak beleharapott az alsó ajkába. Így nézte az asztallapot egy ideig, majd végül halkan felelt.

- A szüleim adtak el neki.

- De miért? Hisz’ a gyermekük vagy! – Siderone azt hitte, nem jól hall.

- Egy nem messze lévő kis faluban születtem, a szüleim szerény körülmények között neveltek engem és öt testvéremet. Két öcsém és három húgom van. Volt egy kis földünk, azt műveltük és volt néhány állatunk is. A szüleim mindig azt mondták, megáldottak az istenek, amiért ilyem szemeim vannak. Azt mondták, nagy szerencse vár rám az életben – nevetett fel keserűen a fiú és kissé előredőlt. Hagyta, hogy hajának egy része előrebukjon. – Egy nap, mikor a földön dolgoztunk, az úrnő arra lovagolt néhány szolgálójával. Én az út széléhez közel ültettem el néhány magot és mikor elhaladt, én ránéztem, hisz’ nem minden nap járt arrafelé ilyen díszesen felöltözött szép hölgy. Leszállt a lóról és odajött hozzám. Akkor még nem akart megvenni, eszében sem volt. Ő is azt mondta, hogy az istenek kegyeltje vagyok a szemeim miatt. – Aziel itt kicsi szünetet tartott, Siderone ebből tudta, most jön az a rész, amit a fiú a legszívesebben kitörölt volna az emlékezetéből.

- Mikor a szüleim észrevették, hogy Namirával beszélgetek, odajöttek ők is. Apám egyszerűen megkérdezte tőle, hogy nem akar-e megvenni, mert szegények, és nem tudják etetni a gyermekeiket. Namira végignézett szutykos kis testvéreimen, majd engem is szemügyre vett. Én is szörnyen koszos voltam, koromhoz képest vézna és kicsi. Utólag elmondta, hogy csak azért vett meg, hogy a testvéreimen segítsen. Rólam azt hitte, hogy a következő holdtöltét sem érem meg, olyan csenevész voltam.

Aztán mégsem így lett. Mivel rendesen ettem, megnőttem és meghíztam, egy év múlva már koromnak megfelelően néztem ki. Tizenöt évesen chamad lettem, akkor mehettem be először az úrnő hálótermébe. Egy év múlva meghalt Ishaze, az akkori első chamadja. Emlékszem, egész a combjáig leért a haja, s mikor örökre elaludt, Namira levágott belőle egy darabot, hogy legalább ennyi megmaradjon neki belőle. Akkor lettem első chamad, mindössze tizenhat évesen. Azóta az összes többi razdham irigyli az úrnőnket, amiért ilyen szemű chamadja van, mint én.

Siderone némán hallgatta végig a történetet. Tudta, hogy szülei sosem adták volna el őt, még akkor sem, ha maguknak éhezniük kellett volna. Ledöbbent, hogy ilyen emberek is léteznek, akik némi arany fejében megválnak gyermeküktől.

Ezután Aziel az ő élete felől érdeklődött, s Siderone igyekezett ugyanazt a történetet előadni neki is, mint Namirának.

- Igazán sajnálom, borzalmas lehetett ezt átélni – sajnálkozott Aziel, mikor a másik fiú végzett. – Itt már nem kell semmitől sem tartanod, az úrnő nem engedi, hogy bántódásunk essen.

Siderone ebben reménykedett is. Tartott tőle, hogy hiába került messzire régi otthonától, Laytear Gerrin nem fogja őt futni hagyni, amiért megölte két gyermekét. Bár elmondhatna mindent Namirának és Azielnek! De úgy vélte, minél többen tudnak valódi származásáról, titka annál könnyebben terjed tovább, és végül olyan fülekbe is eljuthat, ahová igazán nem kellene.

Aziel ezután javasolta, menjenek el a házban élő többi chamadhoz, hiszen Siderone most már közéjük tartozik, a többi hét fiú az ő testvére, így épp itt az idő, hogy ennyi nap után megismerje őket személyesen is.

Felálltak a párnákról, és az ajtó felé indultak. Siderone csak két lépést tett meg, mikor a szoba elsötétült előtte. Kiszaladt alóla a talaj, s ő a márványpadlóra zuhant, de azt már nem érezte, hogy feje mekkora erővel ütődött a kemény kőnek.

 

 

(chamad)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára