irien Tinwe és Elenath egyetlen gyermeke volt, nevét a százszorszépről kapta, mert ez az apró, fehér virág nőtt mindenfelé a fájuk körül, amikor ő megszületett. Kevés erdőtünde szeme volt zöld, de az övé ilyen volt, csillogó zöld, akár a fák friss rügyei a tavasz első napjaiban.

Még azelőtt, hogy a Gonosz visszatért volna Dol Guldurba, ő és a szülei már az Öreg Erdei Úttól északra laktak egy magas hársfa üregében. Mikor meghallották, mi történt délen, a menekülők elébe siettek, hátha segítségükre lehetnek valamiben. A kis ösvényen haladva egyszer csak egy négytagú családdal találkoztak, egy tündepárral és két gyermekükkel.

- Mondd csak, uram, van errefelé olyan fa, amely hajlékul szolgálna nekem és a családom számára? – kérdezte a férfi.

- Ha továbbhaladtok ezen az ösvényen, nemsokára néhány kőrishez értek, bennük még nem lakik senki – felelte Tinwe.

A délről érkezett család megfogadta Tinwe tanácsát, és beköltöztek az egyik kőrisbe, amely szívesen üreget nyitott nekik, nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen a gyermekeik már felnőttek voltak, nem fértek volna el kényelmesen egy üregben.

Eirien hamar barátokra talált Arienben és Tilionban, s attól kezdve sok időt töltöttek együtt, Eirien megmutatta nekik az erdő ezen részét, ahol a testvérpár azelőtt sosem járt. A szüleik Cýron és Nillire voltak, akik a Nap és a Hold maiáinak neveit adták két gyermeküknek, hogy azok majd szerencsével kísérjék őket végtelen életük során.

Arien magas és karcsú, mégis erős lány volt, akár a többi tündenő, akik jártasak a fegyverforgatásban, s mindössze három évvel idősebb öccsétől, Tilionnál, kinek világos, szinte ezüst haja a Hold sápadt fényére emlékeztette Eirient.

Eirien szíve egyre inkább megnyílt Tilion felé, de a fiatal tündéé zárva maradt előtte, habár neki is tetszett az erős akaratú, gyönyörű teremtés, s még nem tudta, hogy amit a lány magáénak akar, azt bizony meg is szerzi.

Arien és Eirien sokszor töltötték idejüket az Erdei-folyó partján, nézegették a rohanó vizet, a benne úszkáló kis halakat, és a vízre le-lecsapó jégmadarakat.

- Ugye a lelked kívánja a fivérem szeretetét? – kérdezte egy alkalommal Arien, mert ő már régóta látta, miként érez a másik lány Tilion iránt.

Eirien kissé zavarba jött, de megpróbálta felölteni szokásos magabiztosságát.

- Igen, mert nagyon nemes és bátor szíve van – felelte a lassan hömpölygő folyót nézve.

- És miért nem mondod el neki? – tette fel a kérdést mosolyogva Arien, és hátravetette szőke tincseit.

- Lehetséges, hogy az ő lelke viszont nem kívánja az én szeretetemet – mondta Eirien szomorúan.

- Ha nem beszéltek róla, sosem fogod megtudni. Ha én te lennék, már beszéltem volna vele – mondta Arien.

- Nehéz elmondani, mi lakozik a szívben, Arien – sóhajtotta Eirien.

- De még nehezebb magadban tartani – szólt a másik lány. – Holnap Tilion elmegy a kis tóhoz, nem messze északra, az odafelé úton szegődj mellé, és menj vele – javasolta, és bátorítóan Eirienre mosolygott.

Eirien beleegyezett, és másnap, mikor a Nap épphogy elhagyta legmagasabb égi pontját, elindult, hogy megkeresse Tiliont. Nem az úton haladt, hanem amellett, a bozótosban, és eltervezte, hogy megvárja, míg a tünde felbukkan az úton, és mint aki csak véletlenül járt arra, megszólítja majd, és vele tart.

Tilion nemsokára fel is tűnt, és Eirien elé lépett a sűrű növényzet közül.

- Szervusz, Tilion! – köszönt rá természetességet színlelve.

Tilion végigmérte tengerkék szemével, de nem sejtett semmit.

- Szervusz! Mit csinálsz errefelé? – kérdezte mosolyogva.

- Csak megnéztem azt a vadkacsa-családot az Erdei-folyón, ott a nádasban, olyan aranyosak a kiskacsáik – felelte Eirien.

- És megvan mind a hat? – kérdezte a férfi.

- Igen, nem vitt el egyet sem a róka – mondta a lány. – Te hová tartasz?

- Ahhoz a kis tóhoz, amit a múltkor fedeztünk fel. Eldugott hely, szerintem rajtunk kívül már régóta nem járt ott senki – válaszolta Tilion. – Velem jöhetsz, ha szeretnél.

Eirien természetesen igent mondott az invitálásra, és kettesben indultak tovább az ösvényen észak felé. Egy idő után azonban az ösvénynek vége szakadt, mert erre nem jártak a tündék, így Eiriennek és Tilionnak embermagasságúra nőtt növényzet között kellett maguknak utat törniük. Tilion haladt elöl, s ahogy félrehajtogatta a leveleket, azok éles széle egy helyütt megvágta az ujját.

- Mi történt? – kérdezte aggódva Eirien, mikor Tilion felszisszent és megtorpant.

- Csak megvágott a levél, nem súlyos – mondta Tilion, mikor megmutatta a lánynak a vérző vágást.

Eirien ekkor a zsebébe nyúlt, és kis kendőt vett elő, melyet mindig magánál hordott, azt szorította rá a sérülésre. Kisvártatva el is állt a vérzés, és a két tünde tovább indult a rejtett tavacskához. Mikor odaértek, a víz fölé benyúló sziklára ültek le, onnan nézték a sűrű nádassal benőtt túlpartot s az aprócska szigetet, amely a tó közepén magasodott ki a vízből, s mindössze egy fiatal fűzfa állt rajta.

- Eirien, neked van olyan az erdőben, akiről azt szeretnéd, hogy a párod legyen egy napon? – kérdezte váratlanul Tilion.

A lány egy ideig nem szólt, csak a lustán mozgó zöldes vizet nézte.

- Te nem tudod, hogy ki az? – dobta vissza a kérdést a férfinak.

Egymásra néztek, s a lány tekintetéből Tilion kiolvasta a választ, a levélzöld szemek elárulták gazdájuk titkát.

- Azt szeretnéd, hogy én legyek az? – kérdezte Tilion, és megfogta a lány karcsú kezét.

- Csak ha te is szeretnéd – felelte Eirien.

- Akkor esküt kell neked tennem – szólt kötelességtudóan a tünde -, állj fel, kérlek!

Eirien felállt a sziklán, ott a rejtett tavacska felett, a levelek közt átszűrődő napsütésben, és a szíve a torkában dobogott, annyira izgatott volt. Tilion esküt tett, hogy örök életük során sosem hagyja őt el, hogy harcban, s békében is vele lesz, amíg a Nap végleg le nem nyugszik Középfölde felett, és a Világ Korainak vége nem szakad.

Ezután levetkőztek, és fejest ugrottak a tóba, átúsztak a kis szigetre, és az ifjú fűz tövében teljesedett be a szerelmük, amely úgy lobbant lángra, mint ahogy a Nap első sugarai szoktak Keleten. Egész addig feküdtek ott egymás karjaiban, míg a telihold fel nem tűnt a csillagos égen, akkor kiúsztak a partra, felöltöztek, és hazaindultak. A lelkük békét lelt a másik szívében, pedig a világ odakint forrongott, és a két tünde nem sejtette, milyen háborúkban kell majd egymás mellett harcolniuk, milyen nehézségekkel kell szembenézniük, amelyek talán megakadályozzák Tiliont abban, hogy betarthassa az esküjét.

 

 

    

Vissza a főoldalra