örténetünk a Harmadkor 3005. évében kezdődik, mikoron is a mordori Homály a Rhûn-tenger felé kezdett terjeszkedni. Az itt élők – nagyrészt emberek – nem sejtettek semmit, ugyanúgy végezték mindennapi teendőiket, mint azelőtt. A beltenger északi partján két jelentősebb város volt, a nagyobb Srel-Kain és a kisebb területű Riavod a Sebes-folyó torkolatánál. Ez utóbbi inkább egy óriási falura hasonlított, hiányoztak belőle az emeletes épületek és a széles utak. Lakói emberek voltak, csak nagy ritkán tévedt erre néhány tünde az északnyugatra fekvő Bakacsinerdőből, de ez olyannyira ritka esemény volt, hogy csak néhány, közel százéves lakó emlékszik az utolsó alkalomra, mikor a Szépek Népéből valakinek is a lába Riavod keskeny utcácskáit tapodta.

Egész közel a Sebes-folyó torkolatához, a városka szélén lakott édesanyjával egy kisleány, aki mesénkben nagyon fontos szerepet fog játszani. Mindössze négyéves volt és legnagyobb örömét a pillangók űzése jelentette. Ha esetleg eltűnt néha anyja szeme elől, a nőnek könnyű dolga volt, hogy megtalálja elcsatangolt gyermekét: a magas fűben ide-oda szaladgáló fekete hajat kellett csak figyelnie.

A többi lakó gyakran pusmogott róluk, ugyanis az a hír járta, hogy a nő a távoli Kelet egy ismeretlen vidékéről érkezett a városba, és hogy egy harcos, nomád életet élő asszonynép egyik utolsó tagja. Ez a nép a legendák szerint csak s kizárólag nőkből állott, akik csak azért érintkeztek néhanap férfiakkal, hogy gyermekeik legyenek, lehetőleg leányok. Ezt a pletykát támasztotta alá az a furcsaság, hogy a nőnek nem volt férje és szinte mindig nadrágban mutatkozott s így járatta a lányát, Tyriát is. Mindenki így ismerte őt, Tyria, semmi más egyéb nevét nem tudták.

Ő és édesanyja, Salde ugyanolyan békésen éldegéltek a többi lakóhoz hasonlóan, nem érezték, hogy a Homály lassan kúszik feléjük. De egy nap minden megváltozott.

Tavaszodott, a fák rügyeket bontottak, a madarak boldogan daloltak az ágakon s színes virágok nyíltak a mezőn. Tyria a Sebes-folyó partján játszott. Csillogó köveket szedegetett a parton és egy kis tarisznyába gyűjtötte őket. Közben érdeklődve figyelte, ahogy a kis halacskák küzdenek az áramlással a partközeli átlátszó vízben, és egy dalt dúdolgatott, amit anyja tanított neki, és onnan a titokzatos Keletről származott, amire ő nem emlékezett. Mikor elég sok követ gyűjtött össze, s a Nap is lenyugvóban volt; úgy gondolta hazamegy, nehogy az anyja aggódni kezdjen érte.

Salde finom vacsorával várta őt, mikor belépett, édesanyja az utolsókat kavargatta a levesen.

- Megjöttem! – lépett be az ajtón a kislány és kövekkel teli tarisznyáját az ajtó melletti fogasra akasztotta.

- Helyes, szeretem, ha időben itthon vagy – mosolygott rá Salde és kitett az asztalra két tányért s két kanalat.

- Gyere le velem holnap a folyóhoz, olyan szép most ott minden – kérte Tyria.

- Jó, majd ugyanígy délután, addigra befejezem az istállók takarítását – a nő mindkét tányérba bőségesen mert a levesből. Ő is leült, kezébe vette a kanalat, megmerítette a levesben, de még mielőtt a szájába vehette volna, hirtelen hangok ütötték meg a fülét. Női sikolyok, gyereksírás s férfiak kiáltozása verte fel a meleg tavaszi estét.

Tyria kővé meredve bámult az anyjára, nem tudta mire vélni a dolgot.

- Mi a baj? – kérdezte halkan, de anyja csendre intette.

A hangok folytatódtak és közeledtek a házukhoz. Salde hirtelen felpattant és az ablak alatt lévő ládához ugrott, felnyitotta a tetejét és miután kidobált pár holmit a deszkapadlóra, egy hüvelyében pihenő kardot vett ki.

- Gyere gyorsan, el kell mennünk innen! – szólt a lányára, aki szinte gépiesen követte őt az istállóba.

Salde sebtében felnyergelte a lovukat, Csillagfényt és felültette rá Tyriát, majd ő maga is nyeregbe szállt. Ekkor a hangok már egész közel voltak hozzájuk.

- Tyria, bármi történik is, ne szállj le a lóról, ne nézz vissza, hanem menj el messze, és többé ne gyere vissza. Megértetted? – Salde megölelte a reszkető kislányt. – Ne feledd, mit mondtam: a mi népünk sosem félt, mindig bátor szívvel ment a csatába. Te se félj hát soha, mindig legyen erős a lelked és ne hátrálj meg senki elől.

Tyria csak bólintott, de úgy érezte, hogy a népére jellemző bátorság most valahol nagyon messze volt tőle.

Salde elindította Csillagfényt; mikor kiértek az istállóból döbbenetes látvány tárult a szemük elé. Egész Riavod lángokban állt, a menekülő városlakókat orkok hada üldözte s kaszabolta le. A lenyugvó Nap vörösre festette az eget, szinte tükörképe volt az alant patakzó vérnek. Salde rögtön átlátta, hogy a várost nem tudják megkerülni, így megfordította Csillagfényt és a hídhoz siettek. Mikor átértek, Salde meghallotta az ellenség csörtetését a szemközti erdőben, így gyorsan észak felé vágtatott a folyó mentén. Nyomukban orksereg zúdult ki a folyópartra, egy részük átment a hídon, de jó néhányan Tyriáék nyomába eredtek. Salde visszanézett és gyorsabb vágtára ösztökélte Csillagfényt.

Nyilak özöne hullott rájuk, az egyik súrolta a nő vállát. Éles fájdalom hasított belé, de nem engedte el a kantárt, tudta, hogy most az a legfontosabb hogy minél messzebbre érjenek.

Nagyjából negyedórát vágtathattak, mire végre elült a csatazaj mögöttük. Megálltak és visszanéztek, a távolban ott lángolt Riavod.

Tyria fiatal kis szívébe olyan félelem költözött, hogy minden ízében remegett tőle.

- Nincsen semmi baj, már vége – suttogta Salde neki, de tudta, lánya számára még csak most kezdődik minden, hisz’ ő maga már nem lesz sokáig az élők sorában. A mordori nyíl mérge lassanként szétáradt a testében.

Továbbindultak a folyó mentén északra. Úttalan utakon jártak, ahol előttük még senki se. Salde úgy gondolta, hogy itt nem találkozhatnak ellenséggel, hisz’ az orkok valószínűleg arra portyáznak, ahol több áldozatra lelhetnek. Teljesen leszállt az este, mire egy kis dombos területre értek.

- Itt megpihenünk. Ne félj, az éjszaka majd vigyáz ránk – nyugtatgatta a kislányát.

Leszálltak Csillagfényről és letelepedtek egy kis dombocska tövében. Salde érezte, hogy hamarosan élete fénye kialszik, így odahúzta magához Tyriát.

- Figyelj csak, kicsim, azt szeretném, hogy teljesítsd, amit kértem tőled.

- Azt, hogy menjek el Csillagfénnyel valahová messzire? – kérdezte a kislány.

- Igen, de sose feledd, amit mondtam: mindig légy bátor, sose futamodj meg… - Salde-nak már erőfeszítésbe került a beszéd. – Megígéred?

- Meg, de hát te is velem jössz, igaz? Te is eljössz oda messze? Ugye? – kérdezte Tyria sírva.

- Nem, drágám, én nem mehetek – suttogta a nő és fájósan a sebéhez kapott.

- Jaj, anya, te megsérültél! Keressünk valakit, aki segít! Gyere! – Tyria erejét megfeszítve próbálta felhúzni az anyját.

- Nem, Tyria. Már késő. Menjetek Csillagfénnyel északra… a Sebes-folyó mentén… a tündékhez…- nyögte Salde. Maga előtt látta Sauron szemét, ezt a förtelmesen lángoló gonosz lényt, aki mindenkinek megjelenik, akit Mordor keze sebesített meg.

- A tündékhez? – hökkent meg a lány. Életében nem találkozott soha eggyel sem, nem volt biztos benne, hogy felismeri őket.

- Őket talán nem fenyegeti a Homály… biztonságban leszel náluk – Salde utolsó erejével leoldotta a kardot a derekáról. – Vidd ezt magaddal, jó szolgálatot tehet még… valamiért úgy érzem, sok csatát fogsz megvívni vele… drága kislányom – magához ölelte a zokogó gyereket, Tyria könnyezve hallgatta anyja szívdobogását, ami néhány pillanat múlva abbamaradt.

- Anya ne hagyj itt! Együtt megyünk a tündékhez! Majd ők segítenek rajtad! Majd segítenek… - Tyria szavai sírásba fulladtak. Maga sem tudta mennyi ideig zokogott ott anyja teste mellett. Aztán felötlöttek benne Salde szavai, amelyek lelket öntöttek belé. „Te se félj hát soha, mindig legyen erős a lelked és ne hátrálj meg senki elől.”

Ebből a kisleány lelke erőt merített, felállt a földről, megtörölte a szemét majd így szólt.

- Úgy lesz, ahogy mondtad, anya! Nem fogok félni semmitől és senkitől és elmegyek a tündékhez, de nem hagylak így itt – azzal megmarkolta a hozzá képest nagy kardot, kiszedte a hüvelyéből és kitartóan ásni kezdett. A Hold fénye világította meg kicsiny alakját, ahogy belevágta a pengét a talajba, majd az így fellazult földet két kis kezecskéjével elhordta. Órákig dolgozott, hogy szeretett édesanyjának sírt készítsen. Mikor elég mélynek ítélte a gödröt, összeszedte minden erejét és belehúzta Salde élettelen testét.

- Nagyon szeretlek anya, sosem felejtelek el. Mindig úgy fogok viselkedni, hogy büszke lehess rám – azzal nekilátott, hogy betemesse a sírt. Mikor kész volt vele, Csillagfényhez fordult.

- Te tudod, hogy pontosan merre laknak a tündék?

A ló szeme megcsillant a holdfényben, majd horkantott egyet.

- Jó, nem baj. Anya azt mondta, hogy kövessem a folyót észak felé. – Tyria fogta a kardot és odament a lóhoz, megfogta a lefelé lógó kantárt és kétszer megrántotta. Ez volt a jel Csillagfény számára, hogy térdeljen le, hogy a kislány felszállhasson rá. Erre még Salde tanította meg a lovat, hogy Tyria is fel tudjon rá ülni egyedül. Tyria felkötötte a kardot a nyeregre, majd ő maga is felkapaszkodott. Csillagfény ekkor talpra állt, a kislány pedig észak felé fordította őt.

- Akkor induljunk, nehogy utolérjenek az orkok – mondta halkan és apró sarkaival indulásra ösztökélte a lovát.

De a kislány nemsokára megállította Csillagfényt. A fejében hallotta anyja hangját, hogy ne nézzen vissza, ő azonban mégiscsak megtette. Hátranézett oda, arra a helyre, ahol a sötétségben anyja sírját sejtette.

„Egyszer visszajövök ide, ígérem! És akkor majd büszke leszel rám, és nemcsak te, hanem az egész népünk.”

Azzal előrefordult és újból elindította Csillagfényt. Elindultak az ismeretlenbe, hátrahagyva a Keleti harcos nép egyik utolsó leányát, Salde-ot.

A kislány és a lova jó darabig követték a Sebes-folyót észak felé. Füves pusztán vágtak keresztül, amit csak néha-néha szabdaltak fel kisebb dombocskák. Senkivel sem találkoztak, ezen a vidéken nem lakott senki, egyetlen település sem volt a közelben.

A Nap már elhagyta legmagasabb pontját az égen, mikor Tyria rádöbbent, mennyire éhes.

- Nem hoztunk semmi ennivalót – mondta Csillagfénynek, és az odahaza hagyott gőzölgő levesre gondolt. Erről önkéntelenül is eszébe jutott édesanyja, és a torkát gombóc szorította el. Vett néhány mély levegőt, hogy eltűnjön a szorítás. Hogy elterelje figyelmét, körbenézett, hátha meglát valamilyen gyümölcsfát. Tavasz lévén, gyümölcsök még nem voltak a fák ágain, csupa virágba borult mindegyikük. Néhány perc múlva viszont felbukkant bal kéz felől pár tő eperbokor. Tyria arra kormányozta a lovat és gyorsan lecsusszant a nyeregből.

- Itt van fű neked is bőven – paskolta meg Csillagfény nyakát. Ő maga letérdelt a kis bokrokhoz és falatozni kezdett a piros gyümölcsből. Ugyan még nem teljesen volt érett, de azért már ehető volt.

Mikor már eleget evett, ivott egy kicsit a folyó vizéből. Ekkor vette észre, hogy északon egy híd szeli át a széles folyót. Valami azt súgta neki, hogy át kell mennie rajta, hogy az ő úti célja a folyó túlpartján lesz.

- Ettél már eleget? – kérdezte Csillagfényt, mire a ló egy utolsót harapott a fűből és odaporoszkált kis gazdájához. – Át kell mennünk azon a hídon, estig oda akarok érni.

Azzal megrántotta kétszer a kantárt és felült a nyeregbe. Kicsit gyorsabb tempóra ösztökélte a lovat, minél előbb célba akart érni, habár pontosan nem tudta, milyen messze is van az.

Lassú vágtában körülbelül két óra alatt odaértek a hídhoz. Egyszerű kőhíd volt, két pillérrel, innenső oldalán egy út vezetett el hozzá, amely valahonnan Keletről kanyargott el a folyóig, a túloldalon pedig egy város, Ilanin terpeszkedett. Tyria úgy gondolta, nem fog bemenni a városkapun túlra, majd a falak mentén megkerüli a települést. Felkaptatott a hídra, csak néhány ember kelt ár rajta éppen, de ők ügyet sem vetettek a kislányra. Gyorsan átértek, ahol letértek a kőlapos útról és célba vették a várostól délre elterülő rétet. Velük szemben, valahol a távolban egy hatalmas erdőség sejlett fel. Tyria egy pillanatra elbizonytalanodott: a folyót kövesse továbbra is vagy menjenek az erdő felé, de nem gondolkozott sokáig, a középutat választotta, távolabb ugyan a parttól, de továbbra is követték a folyót, úgy, hogy közben egyre közelebb kerültek az erdőhöz, a Sebes-folyó ugyanis fokozatosan nyugatnak kanyarodott, és szinte már majdnem összeért az erdővel. Óráról órára egyre több fa vette őket körül, ráadásul lassanként leszállt az est, és az ősöreg fák fenyegető szörnyeknek tűntek a szürkületben.

- Szerinted jó irányba megyünk? – kérdezte Tyria, de sajnos Csillagfény nem tudott használható választ adni, csak prüszkölt egyet. - Anya mintha azt mesélte volna egyszer, hogy ez a nagy erdő a Bakacsinerdő és itt laknak tündék, de nem vagyok biztos benne. Azt hiszem jobban oda kellett volna figyelnem arra, amit mond – sóhajtotta a kislány.

Ekkorra már sűrű sötétség vette körül őket és olyan vastag fák közt lépdelt Csillagfény, mint amit vagy harminc ember ért volna csak körül. Hatalmas gyökerek álltak ki a földből, a ló óvatosan kerülgette őket, de inkább érezte, semmint látta az akadályokat.

- Nicsak, egy út! – kiáltott fel Tyria örömében, mikor egy széles földút bukkant fel előttük kelet – nyugati irányban. Megálltak és Tyria azon töprengett, hogy jobbra vagy balra induljanak. Aztán egyszer csak, mikor újra balra nézett, határozottan érezte, hogy valaki mögötte leereszkedett a fáról a puha talajra.

A kislány kővé dermedt, meg sem mert moccanni. Hirtelen arra gondolt, hogy előveszi anyja kardját, csakhogy az túl nehéz volt neki. Az a valaki sem mozdult meg, viszont a síri csendben Tyria hallani vélte a lélegzését saját szívverésével elegyítve. Aztán az illető csak elindult, balról megkerülte őt és kilépett az úton uralkodó félhomályba.

Egy hosszú, szőke hajú, magas tünde volt az, kezében egy íjat tartott, amire már rá is helyezett egy nyilat, Tyria ugyan nem látta pontosan, de a tünde nagy kék szemeit éppen rámeresztette. Így álltak nagyjából egy percig, teljes csöndben, míg végül a kislány nyelt egy nagyot és megkérdezte:

- Te tünde vagy?

- Igen, de te ki vagy? – kérdezett vissza a férfi, leeresztve az íjat.

- A nevem Tyria, a Rhûn-tenger partjáról jöttem, Riavodból – felelte halkan, de érthetően.

A tünde el nem tudta képzelni, mit kereshet ez a kislány ilyen messzi az otthonától.

- És miért jöttél ide? – tette fel az újabb kérdést, egy tapodtat sem moccanva a ló mellől.

- Tegnap este megtámadták a falunkat az orkok és anyámmal elmenekültünk, de sajnos ő megsebesült és meghalt, ő mondta, hogy jöjjek ide, mert itt talán biztonságosabb – felelte Tyria, kis szíve még mindig hevesen dobogott, nem tudta, mit fog reagálni a tünde. Lehet, hogy nem látják szívesen és elkergetik?

A tünde egy kis ideig nem szólt, csak méregette a kislányt, nem tudta, mit tegyen vele, az apja vajon nem fogja-e ellenezni, ha hazaviszi?

- Elviszlek hozzánk, aztán apám majd dönt a sorsodról – mondta, mire Tyria szíve kissé alábbhagyott a szapora verdeséssel.

- Köszönöm szépen – felelte illedelmesen a lány.

Közben teljesen besötétedett, csak a holdfény játszott a tünde haján és Csillagfény világos szőrén.

- Mi a neved? – tette fel a kérdést, mikor a tünde közelebb lépett hozzájuk.

- Legolas – mondta a tünde, majd egy könnyed mozdulattal felszállt Tyria mögé a lóra.

Csillagfény érezhetően meglepődött a megnövekedett tehertől, de a tünde egy halk szavára elindult az út túloldalán lévő rengetegbe.

Tyria szíve most már végképp megnyugodott, mert ez a Legolas mégiscsak egy felnőtt volt, lett légyen tünde vagy bármi más.

- Te tényleg tünde vagy? – kérdezte újra a lány, mikor már egy kis ideje baktattak a vaksötétben.

- Az hát. Miért hazudnék? – hallotta Tyria a feje fölül megtalálója kellemes tónusú hangját.

- Azt nem tudom, de jobb biztosra menni – felelte halkan.

Legolas elmosolyodott a sötétben és kicsit gyorsabb tempóra ösztökélte a lovat. Tyria nagyon hosszúnak érezte az utat és a nagy feketeség egyetlen óriási vászonná folyt össze előtte, de úgy tűnt, Legolas pontosan tudta, merre járnak. Néha hűvös szél vágott a fatörzsek közé és a kislány fázósan odabújt a tündéhez, aki egy kicsit meglepődött ettől; ő még sosem találkozott ennyire kicsi gyerekkel, nem tudta, hogyan bánjon vele. Végül átvette mindkét kantárszárat a bal kezébe, jobbjával pedig átkarolta a kicsi lányt. Tyria csak a lópaták halk neszét, a fák lombjában motozó szellőt és Legolas szívdobogását hallotta, amitől önkéntelenül is édesanyja utolsó szívdobbanásai jutottak eszébe.

De ez a szív, amit most hall, már nagyon régóta ver és még nagyon sokáig fog, még akkor is, ha ő már réges-rég nem lesz az élők között, ugyanis azt tudta, hogy a tündék halhatatlanok, de ő a maga kis négy és fél évével ezt még nem teljesen volt képes felfogni. Mint ahogy nem érthette és nem is érezhette, hogy ezzel a találkozással gyökeresen megváltozott jövőjének alakulása.

 

(govaded - találkozás)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára