yria egyre jobban elálmosodott, a ló ütemes léptei miatt többször majdnem elaludt az út alatt, de elhatározta magában, hogy ébren fog maradni, mert nagyon érdekelte, vajon miféle helyen lakhatnak a tündék.

- Nagyon messze laksz még? – kérdezte váratlanul Legolastól.

- Már nem. Néhány perc és odaérünk – felelte a tünde, és odasúgott valamit Csillagfénynek, mire a ló kicsit megszaporázta a lépteit.

Kis idő múlva egy apró tisztásra értek, habár ezt Tyria alig-alig látta a halvány holdfényben.

Aztán Legolas váratlanul megállította a lovat, Tyriának pedig újból olyan érzése támadt, hogy valaki a mellettük lévő fáról a puha talajra lépett.

- Végre visszatértél! – kiáltott fel megkönnyebbülten egy női hang a sötétben. – A többiekkel már azon voltunk, hogy utánad megyünk. Miért kell folyvást elmenned olyan messzire?

- Csak az útig mentem el – felelte Legolas a hang gazdájának.

- És a ló? Ez nem Alassiel – mondta a nő, és odalépett hozzájuk.

- Hogy is hívják a lovadat? – kérdezte Legolas, ezúttal már emberi nyelven Tyriától, ugyanis eleddig tündéül beszéltek a nővel, aki csak most vette észre a kislányt.

- Csillagfénynek – mondta Tyria, és elmosolyodott.

- Nahát! Honnan hoztad ezt a gyereket? – a tündelány meglepődve nézte őt.

- Az útnál találkoztunk. A faluját elpusztították az orkok, elviszem apánkhoz, majd ő megmondja, mit csináljunk vele – mondta Legolas.

Tyria fülét megütötte az „apánkhoz” szó.

- Ti testvérek vagytok? – kérdezte felpillantva a feje fölé Legolasra.

- Igen, Lalaith a nevem – felelt a lány a bátyja helyett. – És a tied?

Tyria alig látta őt a félhomályban, de így is meg tudta állapítani, hogy Lalaith-nak hasonló szőke haja van, mint Legolasnak.

- Tyriának hívnak – mondta és kihúzta magát ültében.

- Én szívem szerint befogadnálak, de apáé a végső szó, ez az ő birodalma – mondta mosolyogva Lalaith.

- Ő itt a király? – kérdezte Tyria, mire a tündelány bólintott. – Akkor egyszer te is király leszel? – kérdezte Legolastól.

- Annyira nem vágyom rá – felelte nem túl lelkesen a tünde. – De most már eleget beszéltünk, induljunk. A többiek? Mi újság az út nyugati felén? – fordult húgához, visszaváltva tünde nyelvre.

- Voltam Menelnél és Nelyánál, nem találkoztak senkivel – mondta Lalaith. – Most viszed el apához?

- Ha ébren van, akkor igen, de ha nem, akkor majd csak holnap. Az éjszakát velünk tölti a fán. De most már tényleg megyünk. – Azzal Legolas elindította Csillagfényt.

- Sok szerencsét! – kiáltott utánuk Lalaith, majd újra felkapaszkodott a fára, és eltűnt a lomb sűrűjében.

- Ugye most már nincs messze az otthonotok? – kérdezte kis idő múlva Tyria.

- Most már tényleg nincs – mondta Legolas. – Álmos vagy, igaz?

- Igen – felelte halkan a kislány, és fejét odahajtotta a tünde mellkasára.

- Akkor ma nem viszlek el apánkhoz, egyenest a fánkhoz megyünk. – Legolas bal felé irányította a lovat.

- Ti fán laktok? – kérdezősködött tovább a kislány.

- Apám a föld alá, egy barlangba költöztette az udvartartását, de az nem tündének való hely, így én és a húgom tényleg egy fán lakunk – mesélte Legolas, és néhány lépés után megállította Csillagfényt.

Tyria pontosan előttük egy óriási fa körvonalát látta kirajzolódni a csillagos égbolt előtt. Legolas leszállt a lóról, és levette Tyriát is. A lány automatikusan a tünde keze után nyúlt, Legolas nem értette hirtelen, hogy mit akar, amikor a kicsi kéz hozzáért az övéhez, de aztán az ujjai összezárultak rajta.

A szabad kezével megfogta Csillagfény kantárszárát, és odavezette a fához, majd szólt halkan valamit tündéül, mire a széles fatörzsön egy boltívű kapu keletkezett.

- Ezt hogy csináltad? – álmélkodott Tyria.

- Vannak olyan dolgok, amiket az emberek csodának tartanak, pedig mindvégig ott vannak előttük, de már képtelenek észrevenni. Nem tudtam volna megtenni, ha a fa nem akarná. – Azzal elindult befelé, egyik kezében Tyria kezét, a másikban a kantárt fogva. Odabent halk nyihogás üdvözölte őket. Tyria ugyan nem látta, de egy nagyjából kör alakú helyiségbe értek, ahol két ló volt elszállásolva, a padlót széna fedte.

- Itt laknak a lovaink, sajnos muszáj őket itt tartani, ha nem akarjuk, hogy valami szörny elragadja őket – magyarázta Legolas. – Az egyikük az enyém, Alassiel a neve, „örömteli”-t jelent a te nyelveden; azért neveztem el így, mert ha ránézek, mindig boldognak látom. - A sötétből egy barnás lóalak vált ki és a tündéhez ment, kapott is egy kis orrsimogatást a gazdájától.

- A másik Lalaith-é? – kérdezte Tyria, amikor egy egészen világos pej ló is odajött hozzájuk.

- Igen, ő Hwest, azaz „szél”.

- A te neved is jelent valamit? És Lalaith-é? – állt elő újabb kérdésekkel a lány.

- Lalaith-é „nevetés”-t, az enyém „zöld level”-et – mondta Legolas, miközben leoldotta Csillagfényről a nyerget és a zablát. – Itt találsz bőven élelmet – paskolta meg a ló marját.

- Majd megtanítasz a nyelvetekre, ha itt maradhatok? – hangzott el az újabb kérdés.

- Látom, már nem is vagy álmos – nevetett fel Legolas. – Egyelőre legyünk túl a holnapi beszélgetésen apámmal, aztán meglátjuk.

Közben figyelme a kardra irányult. Leoldotta a földre tett nyeregről, és kihúzta a hüvelyéből.

A kard markolata kereszt alakú volt, és ahol a markolat összeforrt a pengével, Legolas egy női fej ábráját vélte kirajzolódni.

- Ez kié? – kérdezte Tyriától.

- Anyáé volt. Magához vette, mikor elmenekültünk – felelte a kislány. – De most már az enyém, nekem adta.

Legolas elhatározta, hogy majd napvilágnál is megvizsgálja a fegyvert, ezért felkötötte a saját övére, majd újból megfogta a kislány kezét, és kimentek a különös fa-istállóból a holdfénybe.

Legolas újból suttogott valamit a fának, mire a kapu eltűnt.

- Odafent fogunk aludni? – Tyria megpróbálta elképzelni, amint egy ágon vetik meg az ágyukat, de valahogy nem ment neki.

- Van egy ugyanilyen üreg odafenn, ott lakom Lalaith-szal. Azt hiszem, te nem fogsz tudni felmászni; a hátamra nem vehetlek, mert a fegyvereimet nem hagyhatom idelenn – töprengett a tünde. – Majd viszlek így. Kapaszkodj a nyakamba! – azzal felemelte a lányt és ő hasonlóképpen kapaszkodott meg, mint ahogy a majmok viszik a kicsinyeiket. Legolas, ha egyedül lett volna, néhány másodperc alatt felért volna a rejtett ajtóhoz, de így, hogy egy kislány kapaszkodott bele, már nehezebben ment, nem is a súly miatt, hanem azért, mert nem akarta, hogy Tyria esetleg megüsse magát valahogy.

Körülbelül kétpercnyi mászás után Legolas megállt egy faágon, amely akár egy szélesebb ösvénynek is beillett volna.

- Megérkeztünk – mondta, majd letette Tyriát az ágra, egész közel a törzshöz.

Elsuttogta ugyanazt a szót a fának, mire egy, a lentihez hasonló ajtó nyílt a törzsön. Mindketten bementek, ahol egy tágas kerek helyiség várta őket. Tyria semmit nem látott jóformán, Legolas vezette oda egy földre tett takaróhoz.

- Te látsz a sötétben is? – kérdezte tőle a lány.

- Egész jól. Te tényleg nem látsz semmit? – Legolasnak ez volt az érdekes, nem tudta volna elképzelni, hogy csak feketeséget látna éjjel.

- Semmit; olyan, mintha be lenne csukva a szemem – válaszolta a lány, és elfeküdt a takarón.

Legolas odahozott egy másikat, és betakarta vele.

- Aludj jól! – mondta neki, majd kicsit arrébb ment, ahol a hangokból ítélve elkezdte letenni a fegyvereit, két tőrjét a fekhelye jobboldalára tette, hogy szükség esetén kéznél legyenek. A tegezt a falnak támasztotta, de előtte kivett belőle egy nyílvesszőt, az íját baloldalra tette, és ráhelyezte a nyilat. Ezt minden itt töltött éjjel alkalmával így csinálta, mert sosem tudhatták mikor tör be délről az ellenség.

Tyria kardját a tokjában hagyta, és a tegez mellé támasztotta. Utána még kiment a faágra és körülnézett, Tyria őt leste a szeme sarkából. A holdfény halványezüst fénybe vonta a tünde karcsú alakját, de a lány még mindig nem látta rendesen, szeme csak a szőke haj csillogását volt képes neki megmutatni. Aztán Legolas bejött, és újból elmondta a jelszót a fának, mire az ajtó eltűnt, és a legfeketébb sötétség áradt szét a kis szobában.

Legolas halk léptekkel a fekhelyéhez ment, majd lefeküdt ő is. Egy darabig még nézte a kislányt, és azon gondolkozott, hogy apja mit fog szólni másnap. Vajon megengedi, hogy itt maradjon? A szíve mélyén nagyon remélte, hogy igen.

 

(fuin - sötétség)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára