Halatir
és Niphredil története
él
évezrede állt fenn Oropher király és Eilian királyné birodalma a
Nagy Zölderdőben, amikor az északnyugati határ közelében élő
Gwaelnek és Merilinnek gyermeke született, egy kisfiú, akit
Halatirnak neveztek el. Édesapja íjkészítő volt, az egyik
legjobb az egész erdőben. Halatir egész kicsi korától kezdve
ámulattal figyelte apja munkálkodását, szinte mindig ott
nézelődött a műhelyében, ezért nem nagyon voltak barátai, hisz’
ők inkább az erdőt járták vagy fára másztak. Tizenkét éves volt,
mikor apja elkezdte tanítani neki az íjkészítés mesterségét.
Első saját íját is ő maga készítette.
Amikor betöltötte a századik évét, már ő is elismert íjkészítő volt, és még a messzi délről is jöttek tündék, hogy ővele csináltassák az íjukat. Az egyik ilyen tündétől hallottak az Amon Lancon álló palotáról, és Halatir eldöntötte, hogy útra kel, és megnézi a palotát, mert azelőtt ő még nem járt arra soha.
Lóra ült, és egyheti utazás után megérkezett az Amon Lanchoz. Nem nőtt rajta semmi, innen is kapta a nevét, de mégsem tűnt barátságtalan vidéknek. Jól kitaposott ösvény vezetett fel a hegytetőn álló palotához, amely úgy terpeszkedett ott, mintha évezredek óta magasodna az ég felé. Egyszerre tűnt újnak s mégis réginek, olyan volt, mintha maga is a hegy része lenne.
Halatirnak tetszett a palota, és mikor hazaért, elmondta a szüleinek, mit látott, s ők úgy határoztak, hogy odaköltöznek a hegy lábához. Összeszedték minden holmijukat, és Halatir vezetésével elmentek délre, majd a hegy körüli fák közül kiválasztottak egy terebélyes tölgyet, amelyen úgy hitték, még nem lakik senki.
Azonban épphogy a fa üreget nyitott nekik a talaj közelében, egy sötéthajú tündelány ment oda hozzájuk. Ő azon kevesek közé tartozott, akiknek avár ősei is voltak.
Kiderült, hogy ő lakik a fán, egy fenti üregben, de megengedte a másik három tündének, hogy az alsó odúban éljenek. Örült is, hogy társaságot kapott, mert szülei elhajóztak már, és testvére sem volt.
A Niphredil névre hallgatott, és mindig vidám, nevetős természete volt. Ő és Halatir, lévén hasonló korúak, jól összebarátkoztak, ám ahogy teltek-múltak az évek, évtizedek, Halatir érzései szerelemmé változtak, de a lány nem volt képes viszonozni neki, mert ő csak mint testvérként, mint jó barátként tekintett a fiúra. Halatir csalódott lett, és sok esztendőre árnyék felhőzte be az arcát, és nem mosolygott, még csak szólni sem szólt néhány alkalomtól eltekintve. Gwael és Merilin látták a fiuk bánatát, és az okát is tudták, de nem akartak közbeavatkozni, és nem is akarták Niphredilt semmire sem kényszeríteni.
Ezalatt a királyi palotába is eljutott a hír, hogy ilyen kiváló íjkészítő lakik a közelben, és Oropher maga ment el a fiával, Thranduillal a tölgyfához, ahol megkérte Gwaelt, hogy készítsen a számukra is egy-egy íjat. A kis család úgy érezte, ennél nagyobb megtiszteltetés már nem is érhette volna őket.
Halatir ezután megbékélt Niphredil döntésével, és elszállt róla az árnyék. Kettesben járták az erdőt, volt, hogy egész az északi határig elmerészkedtek, de attól tovább sosem, mert szívük az erdőhöz kötötte őket, és nem gondolták, hogy valaha is el kell hagyniuk azt.
Miután visszatértek egy ilyen útról, Halatir elhatározta, készít egy pompás íjat Niphredilnek, amely még a királyénál is különbnek képzelt el. Összeszedte a szükséges szerszámokat, és elvonult a délkeleti határhoz, ott keresett egy kőrisfát, amely szívesen adott magáról egy ágat az íjhoz. Halatir ebben a fában ütött tanyát, itt dolgozott éjt-nappallá téve, az íj minden apró részletét gondosan kidolgozta gondolatban, és csak aztán faragta ki, amit elképzelt.
Az íjhoz egy köteg nyílvesszőt is szándékozott készíteni, így sokat járta az erdőt, míg elegendő tollat talált. Ilyenkor messze elkalandozott, s az egyik útja alkalmával egy tündeurat látott belovagolni az erdőjükbe a kíséretével. Látszott rajta, hogy hatalmas úr, de Halatir nem ismerte fel. Odament hozzá, és megkérdezte kik ők s mi járatban vannak. Kiderült, hogy az úr maga Gil-galad, és az erdő királyával óhajt beszélni, és Halatir elvezette őket a palotához.
A két király hosszasan tárgyalt, s estére már mindenki tudta, miről szóltak ők ketten egymással.
A noldák királya harcba hívta az erdő népét, hogy csatlakozzanak hozzá, s az emberekhez, hogy legyőzhessék az Ellenséget, amely Középfölde szabad népeit fenyegette. A Gil-galad érkeztétől számított második nap reggelére tűzték ki az indulást.
Halatir visszasietett a kőrisfához, hogy még időben be tudja fejezni a Niphredilnek szánt íjat s nyilakat. Másnap késő este készült el mindennel, lóra ült és hazavágtatott.
Niphredil a tölgyfa alatt állt, úgy várta haza a barátját.
- Csakhogy visszatértél! Holnap hajnalban indulunk a háborúba – szaladt elébe a leány.
- Tudom, azért is kellett sietnem ezekkel – azzal Halatir leoldotta a lova nyergéhez erősített íjat és köteg nyilat. – Ezt neked készítettem, pedig nem is tudtam, hogy ilyen hamar szükséged lehet rá.
Niphredil nagyon meghatódott az ajándék láttán, mert tudta, hogy a nemes fegyverbe Halatir beleadta minden szeretetét, amelyet már évszázadok óta érez iránta.
- Látod, mit írtam rá? – húzta végig Halatir az ujját az íj hátán.
- Védelmezzen, míg a Nap ki nem huny, s a csillagok le nem esnek az égről – olvasta fel az arannyal festett szavakat a lány, és olyan gyönyörűen mosolygott, mint még soha senki az erdőben.
Akkor éjjel senki nem aludt az erdőben. Északról s keletről is tündék vágtattak a fák közt a palotához, mert a király oda kívánta összegyűjteni a seregét. A gyermekek és azok a nők, akik nem tudtak harcolni, otthon maradtak, és az erdő sírástól volt hangos, mert senki nem tudhatta, kik térnek majd haza, s kik nem.
Hajnalban Gwael, Merilin, Niphredil s Halatir lóra ültek, és elvágtattak a palotához, ahol annyi tünde harcos gyűlt össze, amelyet azóta sem látott a Nagy Zölderdő. A sereg élén a király lovagolt a fiával, hátukon a Gwael készítette íjakkal. Ők négyen hátulra soroltak be, úgy vonultak délre az ismeretlenbe.
A háború hét esztendeig tartott, s a négy tünde az összes csatát átvészelte, sérülést is legfeljebb csak karcolásokat szereztek. Aztán elkövetkezett az utolsó összecsapás, mind közül a legszörnyűbb, mert maga Sauron is részt vett benne, s ők mind rettegéssel néztek rá. A tündék teljes seregének Gil-galad parancsolt, s a király utoljára felsorakoztatta őket Mordor minden gonoszsága ellen, ám még mielőtt parancsot adott volna a támadásra, Oropher s leghűségesebb katonái előrerontottak, s az Ellenség mind egy szálig lenyilazta őket. Az erdőtündék megzavarodtak királyuk halálát látva, szívük mélyén mind úgy gondolták, a király sebezhetetlen, felettük álló lény, akinek nem árthat sem kard, sem semmilyen más fegyver.
De összeszedték minden bátorságukat, s mikor a noldák királya végül támadást indított, ők elesett királyuk nevével az ajkukon mentek neki az Ellenségnek, s derekasan küzdöttek.
Ebben a csatában sodródott el először és utoljára Niphredil Halatir mellől, egészen eddig mindig egymás oldalán küzdöttek.
Sauron megölte Gil-galadot, s az emberek királyát, Elendilt is, de végül ennek fia, Isildur győzedelmeskedett fölötte, s levágta a kezéről a Hatalom Gyűrűjét.
Halatir azonban a gyűrűről mit sem tudott, de nem is foglalkozott ő akkor semmivel és senkivel, mert a szüleivel Niphredilt kereste a harcmezőn. Azt a sok borzalmat, amit ott látott, soha nem fogja elfelejteni. Mindenhol halottak hevertek, néhányan borzasztó sebekkel, tündék, emberek és törpök vegyesen, köztük haldoklókkal, akik panaszosan nyögtek, és némelyikük néha összerándult, mielőtt kilehelte a lelkét.
Halatir nagy sokára megtalálta a lányt. Három nyílvessző állt ki a hasából, kezében az íját szorongatta, még élt, habár életének fénye épphogy pislákolt csak benne. Néhány perc sem telt bele, s még ez a kicsi fény is elszállt belőle, messze Mandos csarnokaiba a többi tündéével együtt, akik ebben a kegyetlen harcban vesztették életüket. Halatir kihúzkodta belőle az undok feketetollas nyilakat, és magához ölelte az élettelen testet. Akkor ott megfogadta, hogy soha többé nem néz más leányra, az ő szíve örökké Niphredilé marad, amíg csak a világ meg nem szűnik létezni.
Vissza
a főoldalra
Tovább
Neldor és Minya történetére