Harmadkor 84. évében, mikor a Bakacsinerdőt még Nagy Zölderdőnek hívták s még nem ereszkedett rá az erdő tündéire a Homály, megszületett a déli határszélen élő Lanthir és Ilwe egyetlen gyermeke, egy kisfiú, akit Neldornak neveztek el, mert éppen egy évvel ezelőtt egy bükkfa üregében fogant meg. Szülei ugyan boldogságban és békében nevelték, Neldor mégis szüntelen szomorúnak tűnt. Kevés barátja volt, akik csendessége ellenére mégis őt választották vezetőjüknek, minthogy ő volt a legmagasabb a tündegyermekek közt. Már nagyon fiatal korától kezdve vágyott egy olyan személyre, akinek mindent elmondhat, aki meghallgatja őt, akinek a közelségében kedvét leli, akinek szíve minden szeretetét odaadhatja, és aki örökké mellette lesz.

Aztán, mikor a Homály ráereszkedett az erdőjükre, és mindannyian az Öreg Erdei Út mögé kényszerültek akkor Neldor szüleinek többé nem volt maradása Középföldén, így sokakkal együtt ők is elhajóztak Valinorba. A fiatal tünde megértette szülei érzéseit, és nem tartotta vissza őket az úttól. Egyedül költözött egy hársfa üregébe, és mivel nagyon szívén viselte az erdő sorsát, így őrséget vállalt a határszélen.

Egy éjjel két tündelánnyal került egy őrfára, akiket eleddig nem ismert. Ők voltak Minya és Tatya, Mande és Gwilith két gyermeke, nevetős, vidám természetű lányok, akik még nem találták meg lelkük párját. Neldor szívébe akkor különös érzés fészkelte be magát. Mindkét lány a barátja lett, de Minyát kiváltképp gyönyörűnek találta, és kezdett felé erősebben, másképp érezni. Mindig bátornak képzelte magát, de rá kellett jönnie, hogy ez esetben szíve cserbenhagyja őt, mert soha nem volt képes elmondani Minyának, hogyan is érez.

Ha az orkok betörtek az erdejükbe, Neldor nem tágított Minya mellől, mert nem bírta volna elviselni, ha bármi baj érné a lányt.

- Te sosem félsz, Neldor? – kérdezte egyszer Minya, amikor az Erdei-folyó partján üldögéltek egy meleg, nyári alkonyon.

- Úgy érzem, nem kell semmitől sem félnem – válaszolta a tünde, és a rohanó vizet nézte, amelyen még meg-megcsillantak a Nap utolsó sugarai.

- A csatáktól sem félsz? – tette fel az újabb kérdést a lány, és kíváncsian közelebb hajolt a mellette üldögélő férfihoz.

- A barátaim velem vannak – felelte Neldor, és egy ritka ajándékot adott a lánynak: egy mosolyt -, és amíg ti ott vagytok, addig nem kell félnem.

- Megvédjük egymást, igaz? – húzta ki magát büszkén a lány.

- Úgy van – bólintott Neldor. – Sosem hagyjuk el egymást.

Tündékként számukra az olyan kifejezések, mint „soha” vagy „örökké” valódi fogalmakat jelöltek, hisz’ öröklétük miatt lehetőségük volt a szavakat valósággá tenni. Örökké együtt maradni, szeretni, és őrizni egymást.

Neldor még sokáig nem mondta el Minyának, miképp is érez, mert félt, hogy a lány csak barátként, testvérként tekint rá, és meg akarta óvni magát a csalódástól. Mindig együtt voltak, együtt ettek, együtt őrizték a határt, együtt vettek részt a harcokban. Neldor ott volt a fájuk tövében, mikor mindenki legnagyobb csodálkozására és örömére Gwilith gyermeket szült, egy újabb kisleányt, akit Nelyának, „harmadik”-nak neveztek el a nemestündék nyelvén. Mióta a Homály a Bakacsinerdőre ereszkedett, egy tündegyermek sem született, mert a szülők nem érezték biztonságban magukat, és bármennyit is szerették egymást a párok üregeik rejtekén, nem lett gyermekük, így Nelya fogantatása valódi csodának számított.

Neldor, Minya és Tatya sok időt töltöttek a lányok kishúgával, akit felnőttkorára sokan „medui”-nak vagy „methen”-nek, azaz utolsónak, legutolsónak neveztek. Neldor sokszor ábrándozott arról, hogyha az erdő felszabadul a Homály alól, akkor neki és Minyának is lesz egy kislánya vagy kisfia, akit annyira fognak szeretni, mint amennyire őket szerették a saját szüleik.

A férfi azonban még mindig nem vallotta be érzéseit Minyának, mert félt a lány elutasításától. De a fejében ott volt egy furcsa gondolat, mely azt súgta neki, hogy sietnie kell, mert ők ketten nem sok időt tölthetnek egymással. Neldor ezt butaságnak vélte, mert mindketten mindig jól helyt álltak a harcokban, nem kellett attól tartaniuk, hogy egyiküket megölik, és Mandos csarnokába kénytelen távozni.

A kor 3009. évében aztán végre elhatározta magát. Elhívta Minyát az otthonuktól északra magasodó platánfához, amit már előre feltérképezett. Nehezen talált olyan fát, amelyen még nem lakott senki. A fa foltos kérge közvetlenül a talaj közelében nyílott meg nekik.

- Miért hoztál ide? – kíváncsiskodott Minya, mikor beléptek a félhomályba.

- Mert valami fontosat szeretnék neked mondani – felelte Neldor, és letelepedett a padlózatra.

A lány ugyanígy tett és várakozón nézett a tündére.

- Tudod, Minya, én fiatalabb koromban mindig arról álmodoztam, hogy majdan lesz valaki, aki nagyon közel áll hozzám, aki mindig meghallgat, s én is meghallgatom őt, akinek a szívével az enyém örökké egyet fog alkotni, akivel együtt örülhetek a napsütésnek, az esőnek, a hónak és a szélnek. Azt hiszem, te vagy az.

Minya meg sem moccant, míg Neldor beszélt, hanem figyelmesen hallgatta. Az ő szíve is szerette Neldort, de pont úgy, akár a férfi, ő is félt, hogy elutasítást kap.

- Én mindig is szerettelek, de azt hittem, te nem így érzel – mosolyodott el a lány, és megfogta Neldor térdén nyugvó kezét, mire a tünde megrezzent kissé.

Minya sosem érintette még így meg, most egészen másnak érezte a bőre tapintását, mint ezelőtt. A férfi kis ideig nézte a lány karcsú kezét, ahogy az övére kulcsolódik, majd a szájához emelte, és csókot lehelt rá. Neldor esküt tett Minyának, ahogy a tündéknél szokás, melyben megígérte, hogy örökké védelmezni fogja, és vele lesz, míg a Nap s a csillagok ki nem hunynak az égen. Mindketten nagyon boldogok voltak azon az éjszakán, mikor végre rádöbbentek egymás érzéseire, s attól kezdve a szívük egyként dobogott.

Tatya és Nelya nagyon örült, hogy Neldor és Minya most már egy párt alkotnak. Bevallották, hogy eddig is látták, mennyire szeretik egymást, de úgy érezték, nem szabad közbeavatkozniuk. A három lány szülei ekkor döntöttek úgy, hogy elhagyják Középföldét, mert azzal, hogy Minya párra lelt, világossá tette számukra, hogy a gyermekeik egyedül is megállják a helyüket, és nincs rájuk többé szükségük. Mande és Gwilith lóra szállt, és mindörökre elhagyták az erdőt. Neldor ettől kezdve felelősnek érezte magát a három lányért. Ő és Minya közvetlenül amellé a tölgy mellé költöztek, ahol Tatya és Nelya lakott s nagyrészt együtt vettek részt a határ őrzésében.

Neldor néha úgy érezte, valami szörnyűség fog történni, és szerette volna, ha itt marad valami, ami közvetlenül tőle van, és odaadhatja Minyának. Így elment Halatirhoz, az íjkészítőhöz, és megkérte, hogy csináljon egy szép és nemes fegyvert a következő szavakkal:

„Védjen meg akkor is, ha nem vagyok veled”.

Levágta néhány szál haját, hogy Halatir majd abból készíthesse el az íj húrját.

Egy párrá válásuk után mindössze kilenc esztendeig élhettek boldogságban, mikor váratlan dolog történt, olyan, amely hosszú időre szétszakította őket.

Gandalf és Aragorn megbízta őket egy csúf és alattomos lény, Gollam őrzésével. A varázsló kivallatta a teremtményt, és meghagyta a tündéknek, hogy vigyázzanak rá továbbra is. Neldor nem látta ennek értelmét, szerinte már nem volt szükségük többé rá. A lény elérte, hogy Legolas, a király fia kiengedje őt néhanapján, melynek az lett az eredménye, hogy Gollam felmászott egy magas, magányosan álló fára, melyről nem tudták lecsalogatni.

Délről orkok támadtak az erdőre, s Neldor volt az, aki elsőként átlátta, hogy Gollam az orkokkal szökött meg. Utánuk eredt, de hirtelen egy lesben álló ork rátámadt, s mielőtt Neldor védekezhetett volna, a csúf bestia máris hosszú vágást ejtett a mellkasának bal felén. A mély sebből ömleni kezdett a vér, és Neldor alig kapott levegőt, mert a döfés a tüdejét érte és a saját vére kezdte fojtogatni. Annyi ereje maradt csupán, hogy visszamenjen a magányos fa alatt maradt Minyához. A lány zokogva hajolt fölébe, mert tudta, párjának el kell hagynia őt. Neldor csak ekkor értette meg, hogy nem fogja tudni teljesíteni azt, ami a Minyának tett esküben állt: nem tudja őt védelmezni és örökké vele maradni.

El akarta mondani neki, hogy mennyire szereti, és hogy milyen boldog volt az együtt töltött évek alatt, de szavak helyett csak vér hagyta el a száját. Aztán egyszer csak Legolas jelent meg fölötte. Kezdett előtte összemosódni minden, nem is érzékelte, hogy mennyien állnak körülötte, s nézik rettegéssel a szívükben haláltusáját. Meg szerette volna kérni Legolast, hogy vigyázzon Minyára, mert ő már nem fogja tudni megvédeni többé. De ezeket a szavakat sem sikerült kimondania, a vér teljesen elöntötte a tüdejét, és már csak egyet akart: meghalni, eltávozni Mandos csarnokaiba. Lehunyta a szemét, és remélte, Legolas ebből megérti, mit szeretne. Aztán hirtelen teljes sötétség vette körül, és megszűnt a fájdalma, és a félelem is eltűnt a lelkéből. Mandos csarnokába került, ahol visszakapta a testét, és továbbment Valinorba. Minden egyes nap lesétál a hófehér homokkal borított tengerpartra, és a horizontot kémleli, hátha megpillantja a hajót, amelyen Minya érkezik. Ám lelke mélyén tudja, hogy a lány csak később jön, mert őneki még feladata van odaát Középföldén, még meg kell torolnia az Ellenségen, hogy elszakították tőle azt, akivel a szíve még most is egyként ver.

 

    

Vissza a főoldalra        Tovább Menel és Tatya történetére