ikor másnap a kislány felébredt, álmosan körbepillantott, hirtelen nem is tudta, hol van.

Aztán persze eszébe jutottak a tegnap éjjel történtek, és szemét dörzsölgetve felült a pokrócán.

Legolas nem volt sehol, csak Tyria kardja árválkodott ott a falnak támasztva. A különös ajtó nyitva volt, odakintről madárdal hangja s friss tavaszi szellő kúszott a kis helyiségbe, és ragyogó napsugár vetült a padlóra.

Tyria felállt és az ajtóhoz sétált, majd óvatosan kikukucskált rajta. Odakint minden üde zöld volt, amerre csak nézett, terebélyes lombkoronákat látott, jó néhány fa színpompás virágzattal rendelkezett. Óvatosan kilépett a vastag ágra, és lenézett. Elég magasan volt, úgyhogy rögvest vissza is lépett az ajtón belülre, és leült. Ekkor jutott csak eszébe, hogy tegnap dél óta nem evett semmit, de a nagy izgalmak közepette valahogy nem vette észre az éhséget.

Ahogy ott üldögélt, egyszer csak Legolas bukkant fel néhány méterre tőle az ágon, a hátán a tegeze mellé egy csomagocska volt kötve.

- Jó reggelt! – mondta derűsen a kislánynak. – Hoztam reggelit.

- Jó reggelt neked is – mosolygott Tyria. – Éppen arra gondoltam, hogy jó volna enni valamit.

Kicsit beljebb mentek, ahol a tünde leoldotta magáról a csomagot és kibontotta. Jó néhány szelet kenyér volt benne, egy zöld színű palack és három fából faragott pohár apró levélmintával díszítve.

- A testvéred is jön? – kérdezte Tyria.

- Igen, mostanában várható – felelte a tünde és letelepedett a kislány mellé.

Tyria nem tudott betelni a látványával, most látta először világosban a tündét. Főleg világoskék szemei tetszettek neki, odahaza senkinek nem volt ilyen.

- Minden tündének olyan füle van, mint a tied? – kérdezte, miután szemügyre vette a levélforma füleket.

- Pontosan, de nem mindegyikünké egyforma; van, akié hegyesebb, van, akié kevésbé az – válaszolta Legolas, közben felbontotta a palackot, és töltött belőle mindhárom pohárba.

- Tea – magyarázta. – Egész napra felmelegít, nyáron hidegen isszuk, akkor pedig hűsen tart.

- Vajat nem hoztál? – kérdezte a kislány.

- Ehhez a kenyérhez nem kell. Így is könnyen csúszik és finom az íze – felelte Legolas, és vett magának egy szelet kenyeret. – Jó étvágyat!

- Neked is – azzal Tyria is megfogott egyet, és jóízűen beleharapott. Legolasnak igaza volt, erre a kenyérre sem vaj, sem lekvár nem hiányzott, tökéletes volt az íze.

Kis ideig szótlanul ettek, aztán Legolas törte meg a csendet.

- Most jön Lalaith – jelentette ki az ajtó felé nézve.

- Én nem hallok semmit – mondta a kislány két falat közt.

- Nagyon éles fül kell hozzá, hogy meghallhasd. A tündék halkan járnak.

Legolas füle nem tévedett, Lalaith nagyjából egy perc múlva jelent meg az ágon. Rájuk mosolygott, majd belépett az üregbe.

- Sziasztok! – köszöntötte őket, majd leült közéjük. – Jól aludtál, kislány?

- Igen – bólintott Tyria.

Lalaith-t is megnézte magának, neki is szép szőke haja volt, a szeme is hasonló kék, mint a bátyjáé, csak az arca volt keskenyebb, finomabb vonású.

A tündelány is magához vett egy szelet kenyeret, és enni kezdett.

- Most mentek el apához? – kérdezte, miután lenyelt egy falatot.

- Megreggelizünk és indulunk – mondta Legolas és kortyolt egyet a teájából.

- Messze lakik? – kérdezte Tyria.

- Talán tíz perc lóháton – válaszolta Lalaith.

Tyria megevett még egy szelet kenyeret, és kiitta a tea maradékát.

- Köszönöm, tényleg finom volt – mosolygott a tündékre. Jóllakottan még szebbnek látta őket, mint azelőtt.

Legolas is befejezte az evést, elköszöntek Lalaith-tól, kimentek az ágra, és ahogy tegnap felhozta, ugyanazon a módon most levitte a lányt a tünde. Elmondta a jelszót a fának, mire kinyílt az istálló ajtaja, és beléptek a félhomályba.

- Az én lovammal megyünk, jó? – kérdezte Legolas.

- Jó, Csillagfény eleget ment tegnap – mondta Tyria és megsimogatta a lova orrát.

Legolas gyorsan felnyergelte Alassielt, és feltette a kislányt a hátára, majd maga is felült mögé. Egy halk szavára a ló kisétált a szabadba, az ajtó pedig a szokásos módon bezárult.

Lassú vágtában észak felé tartottak, körülöttük sejtelmes félhomály uralkodott, a levegőt ezerféle madár csicsergése töltötte be, Tyria orrába megannyi virág illata férkőzött.

Egy keskeny, de jól kitaposott ösvényen haladtak, csak egyszer találkoztak egy másik tündével ahol az ő útjuk egy másikat keresztezett; ő is lóháton érkezett, de kelet felől. Ahogy meglátta Legolast, megállította a lovát, és előreengedte őket a kereszteződésben.

- Azért engedett előre, mert te vagy a király fia? – kíváncsiskodott Tyria.

- Igen, habár sosem kapott erre senki parancsot, de mégis mindenki így csinálja – mondta Legolas.

- Biztosan szeretnek titeket, azért – nézett fel rá a kislány.

A tünde erre nem felelt, csak halványan elmosolyodott. Kisvártatva egy fából készült hídhoz érkeztek, amin túl egy nagy domb magasodott. A domb tövében egy nagy ajtó nyílott, két oldalán oszlopok álltak, amelyek élő fához hasonlítottak, díszesen faragott liánok tekergőztek rajtuk, mindegyik mellett egy-egy tünde állt.

- Ez az Erdei-folyó – jegyezte meg Legolas, miközben átkeltek a hídon.

Tyria lenézett a gyorsan vágtató vízbe, amely alattuk kanyargott egyenletes morajlással. Bal kéz felől egy vízesés függönyét pillantotta meg, ahol a folyó szikláról sziklára ugorva futott alá.

Legolas tündéül beszélt valamit az őrökkel, és az egyikük kezébe adta Alassiel kantárszárát. Mindkettő meglepődve nézte Tyriát, nem igazán tudták elképzelni, honnan jöhetett és mi dolga itt náluk.

Tyria megfogta Legolas kezét, így mentek be a nagy kapun. Odabenn egy tágas és magas folyosóra értek, a falakat fáklyák táncoló fénye világította meg, és balról is, jobbról is több más folyosó torkollott bele az övékbe. Mindegyiken tündék jöttek-mentek; nők, férfiak vegyesen és a maguk dallamos nyelvén beszélgettek. Itt is előreengedték őket, és kis meghajlással köszöntötték Legolast. Egy jó darabig mentek előre, nem fordultak le sehol.

Tyria néha tátott szájjal bámulta a dúsan faragott tartóoszlopokat és boltíveket, a fel-alá siető tündéket. Aztán egyszer csak egy szép díszes, kétszárnyú ajtóhoz értek a főfolyosó végén, ami előtt egy barnába öltözött tünde állt őrt. Jöttükre félrehúzódott, Legolas és Tyria pedig bementek az ajtó baloldali szárnyán. Egy kisebb szobácskába jutottak, csak néhány szék és egy faragott asztal volt benne. Szemközt újabb díszes, de egyszárnyú ajtó volt.

- Ülj le ide, előbb elmondom apámnak, hogy ki vagy és honnan jöttél, aztán beviszlek – mondta Legolas és felültette Tyriát az egyik székre.

Odament az ajtóhoz és bekopogott, majd mondott valamit tündéül, mire egy másik hang felelt szintén az ő nyelvükön, és Legolas benyitott a szobába. Tyria teljes csöndben volt, megpróbált fülelni a benti zajokra, de csak néha-néha kapott el egy-egy szót, amit nem értett. Kis idő telt csak el, és Legolas jelent meg újból az ajtóban.

- Gyere be – mondta neki és feléje nyújtotta a kezét.

Tyria lemászott a székről és odasietett hozzá, megfogta a kezét és bement az ajtón.

Tágas, magas helyiség volt ez is, mint a folyosó, amelyen idefelé jöttek. Mindenhol körben bútorok voltak, rajtuk kőből s fából készült szobrok sokasága. Szemben egy nagy asztal volt díszes székekkel, és az asztal előtt állt Legolas apja, Thranduil király. Arca ugyanolyan kortalan volt, mint Legolasé, de egyértelműen látszott rajta, hogy idősebb. Hosszú, bő ujjú sötétzöld ruhát viselt, szőke haját ugyanúgy hordta, mint a fia és a lánya – félig hátrakötve, – s ugyanolyan kék szeme volt, mint a gyermekeinek.

- Szóval te vagy az a kislány, akiről a fiam mesélt? – lépett hozzájuk közelebb a tünde emberi nyelven szólva. – Azt mondta, itt szeretnél maradni nálunk.

- Igen, mert nincs hova mennem, az anyukám meghalt – mondta Tyria halkan, de teljesen érthetően, közben belenézett a férfi kék szemébe.

- Egy feltétellel maradhatsz – szólalt meg néhány másodpercnyi csönd után Thranduil.

Tyria feszülten figyelt és már akkor elhatározta, hogy bármi legyen is az, teljesíti.

- Megtanulsz a nyelvünkön, megtanulod a szokásainkat, és ha nagyobb leszel, részt veszel a határ őrzésében, hogy nehogy a mi országunk is arra a sorsra jusson, mint a te falud – folytatta a király.

- Megígérem, megtanulok mindent, szót fogadok mindenkinek – mondta lelkesen a kislány, mire Thranduil elmosolyodott.

- A tanításodat a gyermekeimre bízom, figyelj rájuk és okosodj, kisleány.

- Úgy lesz! – mondta vidáman a kislány.

Legolas és Thranduil még váltottak pár szót tündéül, azután ő és Tyria távoztak. Odakint a kis előtérben egymásra mosolyogtak, aztán Legolas felkapta őt és magához ölelte.

- Örülök, hogy maradhatsz – mondta neki, és megsimogatta a kislány hátát, aki az arcán érezte a hegyes tündefület és belekapaszkodott Legolas nyakába.

- Én is; ígérem, hogy jól fogok tanulni, nem fogtok bennem csalódni – suttogta Tyria, és úgy érezte, az a bizonyos gombóc elszorítja a torkát.

Végigsiettek a folyosón, ki a szabadba, ahol felültek Alassiel hátára, és lassan bandukolva elindultak hazafelé. Tyria most sokkal szebbnek látott mindent, mint idefele jövet, akkor még benne volt a bizonytalanság, hátha a király nem engedi, hogy itt maradjon.

Ugyanazon a kis ösvényen mentek, de ezúttal nem találkoztak senkivel. Tyria ezt szóvá is tette.

- Itt kint mindig ilyen kevesen vagytok?

- Már négy olyan fa mellett mentünk el, amin magasan fenn ült valaki – mondta mosolyogva Legolas.

Tyria rögtön elkezdte figyelni a fák zöld lombját, de bárhogy erőltette is a szemét, nem látott senkit sem odafenn.

- Az erdőtündék mindig barnába, zöldbe vannak öltözve, így az avatatlan szem nem láthatja meg őket – magyarázta neki a tünde, majd hirtelen megállította a lovat egy olyan fa mellett, mint amilyen az övék volt.

- Nelya! – kiáltott fel Legolas, mire magasan az egyik faág megmozdult és ereszkedni kezdett lefelé, de ahogy egyre lejjebb ért, Tyria már láthatta, hogy az nem faág, hanem egy tündelány.

Az utolsó ágról kecsesen, szinte hang nélkül ugrott eléjük.

- Lalaith mesélte, hogy találtál egy kislányt, ő az ugye? – nevetett fel dallamosan és odament hozzájuk. – Szia, a nevem Nelya – nyújtotta oda a kezét Tyriának.

- Tyria vagyok – mutatkozott be neki a kislány és megfogta a feléje nyújtott karcsú kezet.

- És tényleg veletek fog lakni? – fordult Legolashoz.

- Igen, most voltunk apámnál és megengedte, hogy maradjon – mondta Legolas ás átkarolta a kislány vállát.

- Ez nagyszerű! Majd meglátogatlak téged! – csapta össze a két tenyerét Nelya, majd komoly arcra váltott. – Most pedig, uram, visszavonulnék szerény hajlékomba aludni, ugyanis egész éjjel a határt őriztem. Jelentem, semmi rendkívüli nem történt az éjszaka folyamán.

- Mondtam már, hogy ne urazz! Ha még egyszer meghallom, száműzlek Mordorba, ott aztán hiába urazol majd bárkit is – fenyegette őt Legolas, de közben mosolygott.

- Értettem uram! – kacsintott rá Nelya, majd egy szempillantás alatt felkapaszkodott a legalsó ágra és eltűnt a zöld lombok közt.

- Mi az a Mordor? – kérdezte Tyria, mikor továbbindultak.

- Majd elmondom. Szépen apránként elmesélünk neked mindent Középföldéről, ne légy türelmetlen. Különben is még nagyon kicsi vagy, nem is értenél meg mindent – felelte Legolas.

- Jó, nem leszek türelmetlen – egyezett bele Tyria.

Hazáig még néha-néha felnézett a fákra, de sehol nem látott egyetlen tündét sem.

Miután bevezették az istállóba Alassielt, Legolas felvette Tyriát és visszamásztak a fára.

Az ajtó zárva volt, Lalaith már aludt, ugyanis ő is őrségben volt a déli határszélen.

- Gyere, felviszlek a fa tetejére. Ez a legmagasabb a környéken, innen majd jó messzire ellátsz - Legolas tovább kapaszkodott az ágakon, lába s keze minden apró rücsköt, bemélyedést megtalált a kérgen, talán ha öt percébe tellett, hogy felérjen a csúcsra.

Itt már vékonyak voltak az ágak, jóval óvatosabban kellett mozogniuk, nehogy leessenek. Legolas feltette a kislányt az utolsó ágra, ahonnan már kényelmesen kiláthatott.

Ő magának elég volt, ha egy lentebbin áll meg, hisz elég magas volt, hogy onnan is körbelásson.

Kidugták a fejüket a levelek közül és csodálatos táj tárult a szemük elé. Nyugaton egy hosszú hegyláncot láttak, amely messze-messze délig húzódott, északon szintén hegység határolta az erdőjüket, keleten csak északabbra volt hegység, lejjebb már síkság terült el, délkeleten meg-megcsillant a Rhûn-tenger vize. Tyria tudta, hogy onnan jött és valahol ott nyugszik édesanyja is. Szentül hitte, hogy most már a lelke megnyugodott, mert a kislánya jó kezekbe került. Aztán délen messze, az erdőn túl újabb hegység következett, azon túl pedig mintha feketeség ereszkedett volna a világra.

- Az ott Mordor – mondta neki Legolas, mert látta, hogy a kislány elhűlve nézi a félelmetes jelenséget.

- Nehogy odaküldd Nelyát! – nézett rá rémülten Tyria.

- Nem fogom, csak vicceltem – nevetett fel a tünde.

Ahogy ott álltak fenn a fa csúcsán, mindketten érezték, hogy valami új kezdődött el az életükben. Tyria tudta, hogy ezután sokat kell tanulnia, hogy megfeleljen Thranduil elvárásainak, és Legolas is tudta, hogy ezért a pöttöm kislányért most már egész életében ő és a húga lesznek a felelősek, és azt is, hogy soha nem fog tőle megválni, történjen bármi is a jövőben, vesse bármerre is a sors őket.

 

(bâr - otthon)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára