z elkövetkezendő hetekben, hónapokban Tyria minden percet azzal töltött, hogy megtanulja a tündék írását, a tengwart. Hol Lalaith, hol Legolas foglalkozott vele, attól függően, éppen melyikük ért rá. Sok-sok pergamentekercset hordtak fel a fájukba, amiken a kislány egy fehér pennával gyakorolhatta az írást. Fél év sem telt bele, és Tyria minden betűt le tudott írni és már kezdett boldogulni magával a nyelvvel is. A tündék sokszor beszéltek hozzá a saját nyelvükön és legnagyobb megelégedésükre Tyria szinte mindig hibátlanul felelt nekik.

Lalaith és a többi tündelány nagy örömüket lelték a kislány felöltöztetésében. Sok különböző, az övéikhez hasonló ruhákat készítettek neki, így egy kívülálló számára igazi tündegyermeknek tűnt.

A két tünde vagy a kislánnyal foglalkozott, vagy őrségben volt a határszélen, idejük fennmaradó részét pedig a palota könyvtárában töltötték, hogy valami magyarázatot adjanak Tyria származását illetően. A kislány csak annyit tudott, hogy az anyja keletről érkezett Riavodba, férje nem volt soha. Abban mindketten egyetértettek, hogy a kardja markolatán található egyszerűsített női fejábrázolás valamilyen jelkép lehet. Sok száz régi pergament hajtottak szét, és nagyjából ugyanennyi megsárgult, megfakult könyvet lapoztak át, de semmi eredménye nem volt. Végül arra a megállapításra jutottak, hogy Salde valószínűleg olyan messziről jöhetett, amilyen messze keleten még senki nem járt Középfölde általuk ismert részéről, ezért nincsen Tyria népéről semmilyen feljegyzés náluk.

A kislány cseppet sem bánta, hogy nem tudni semmit az eredeti családjáról, mert ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre inkább úgy kezdte érezni, hogy az ő családja itt van, és Legolas és Lalaith az ő igazi testvérei.

Megígérték neki, hogyha nagyobb lesz, megtanítják íjjal lőni és vívni, hogy meg tudja magát védeni, és hogy hasznos tagja legyen a határőrzőknek.

Egyelőre még azonban kicsi volt ezekhez, így megelégedett azzal, hogy részt vehet az ünnepségeken, és hogy ilyenkor Thranduil mindig maga és valamelyik gyermeke közé ültette, ami határtalan boldogsággal töltötte el Tyriát.

Megismerkedett a többi tündével és ők nagyon megszerették a kislányt, maguk közül valónak tekintették, ahogy az idő múlt, szinte már el is felejtették, hogy ő nem tünde.

Kilencéves korára, mikor a világ a Harmadkor 3010. esztendejébe ért, már teljesen tökéletesen írt, olvasott és beszélt sindarinul, ismerte Középfölde, azon belül is Bakacsinerdő történelmét és néhányszor, kis időkre a két tünde kivitte nappal a déli határvidék fáira, amelyekről szemmel tartották az Öreg Erdei Utat. Tyria a fáramászást is ugyanolyan jól elsajátította, akár a tündék beszédét, már nem kellett Legolaséknak felvinni őt.

Ha kint volt velük a határon, azon a fán üldögéltek, amelyen barátai őrködni szoktak.

Harminc őrfa volt az Út mentén, az övéké volt kelet felől nézve a harmadik, és mindegyiken legalább három tündének kellet lennie egyszerre, így minden alkalommal csatlakozott hozzájuk valaki, a legtöbbször Nelya, a tünde-mértékkel nézve fiatal lány, aki csak nemrég töltötte be az ezredik évét, vagy az ő két nővére közül az egyik: Minya vagy Tatya.

Beköszöntött a 3010. év nyara és ők négyen - Tyria, Legolas, Lalaith és Nelya - a fán ültek, és a két tündelány egy szép kis dalt énekelgetett, amit aznap már vagy ötödszörre adtak elő.

- Más dalt nem ismertek? – kérdezte Legolas, mikor az ötödik alkalommal is vége lett a dalnak.

- Nekünk ez tetszik – vont vállat Lalaith.

Ő ült Nelyával egy vastag ágon, nem messze a földtől, Legolas és Tyria pedig fölöttük kettővel, de a fa másik oldalán, így nem teljesen látták egymást.

- Nekem is tetszik, hagyd őket – kérte Legolast Tyria.

- Én is szeretem, de a végén még idecsalnak valamit, amit nem kéne – a tünde a szemközti sűrűséget kezdte figyelni, de semmi mozgást nem észlelt.

A két lány valószínűleg meghallotta, mert újból belekezdtek a dalba, de ezúttal jóval halkabban. Legolas ezt elégedett pillantással nyugtázta, majd levette a hátáról az íját és vizsgálgatni kezdte az ideget, nem kell-e újat tetetnie rá.

- Mikor lesz nekem is íjam? – kérdezte Tyria, végigfuttatva tekintetét a sötét fán, amelyet a középen és a két végén aranyszínű levélminták díszítettek.

- Szerintem még nőnöd kell egy kicsit – mosolygott rá Legolas és odamérte a lányhoz az íjat.

- Látod, már majdnem jó. Jövő ilyenkor majd elkezdjük – azzal odaadta neki a fegyvert.

Tyria végighúzta az ujjait a középső mintán és már a következő nyárra gondolt, amikor majd kilőheti élete első nyílvesszőjét. Közben a lányok végére értek a dalnak, és halkan beszélgettek, néha fel-felnevettek. Ekkor, közvetlenül Lalaith-ék fölött egy nyílvessző fúródott bele a fába.

Ez volt a riadó jele, ha valami történt, az észlelők a szomszédos őrfákba lőttek, így indítva meg a láncolatot. Legolas kikapta Tyria kezéből az íját, felállt az ágon és kilőtt egy nyilat kelet felé, a második fába. Pillanatokon belül hangok harsantak nyugat felől, onnan indult meg a lánc.

- Maradj itt! – parancsolt rá Tyriára Legolas és elindult lefelé húga és Nelya után, akik már leértek a talajra és futva megindultak az úton a hangok irányába.

Tyria egy darabig hallgatózott, a kiabálás abbamaradt, utána távoli beszélgetést hozott felé a szél, de legnagyobb megdöbbenésére semmilyen csatazaj nem hallatszott. Kis ideig még ült ott, aztán lemászott. Távolabb, nyugat felé egy nagyobb csoport álldogált az úton. A sok szőke tünde között egy szürke süveg csúcsát vélte felfedezni és mintha egy kócos sötétbarna fej is fel-felbukkant volna. Odafutott a csoporthoz és utat vágott magának a hosszú tündelábak közt.

A kör közepén két ember állt. Egyikük hosszú, ősz szakállt viselt és szürke köpönyeget, őhozzá tartozott a szürke süveg, kezében egy göcsörtös botot szorongatott. A másikuk őtőle jóval fiatalabb volt, kopottas ruházata és fésületlen haja alapján Tyria valami csavargófélének gondolta.

- Menjetek vissza a helyetekre! – utasította az egybegyűlteket Legolas, mire mindenki elindult vissza a fájához, csak Nelya és Lalaith maradt ott velük.

- Mi szél hozott téged ide, Gandalf? – kérdezte vidáman Lalaith. – És te ki vagy? – tette fel azonnal a következő kérdést, ezúttal a fiatalabbik felé fordulva.

- Aragorn vagyok, Arathorn fia – mutatkozott be a férfi.

- Ó! – sikkantott fel Nelya, és a szája elé kapta a kezét. – Bocsánat… - motyogta.

- Légy üdvözölve a Bakacsinerdőben, Arathorn fia, Aragorn. Én Legolas vagyok, Thranduil fia – Legolas kezet nyújtott neki, amit Aragorn elfogadott. – Ő a húgom, Lalaith; egy kedves barátunk, Nelya – mutatta be a lányokat neki a tünde.

- És a kis hölgy? – kérdezte Aragorn Tyriára pillantva.

- Tyria vagyok – nyújtotta oda kis kezét Aragornnak mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetlek!

- Enyém a megtiszteltetés, kisasszony – hajolt le hozzá a férfi.

- Beszélni szeretnénk apáddal – szólt Gandalf Legolashoz.

- Ti menjetek vissza a fára – mondta a két tündelánynak Legolas. – Majd mi elkísérjük őket a palotába.

- Remélem, még találkozunk! – mosolygott rájuk Nelya, majd Lalaith-szal együtt visszasiettek az őrfájukra.

Gandalf, Aragorn, Legolas és Tyria bevetették magukat a sűrű erdőbe és egy épphogy egy lépés széles ösvényen elindultak libasorban a palota felé. Elöl ment Legolas, utána Tyria, majd Gandalf, Aragorn zárta a menetet.

- Te varázsló vagy, igaz? – kérdezte Tyria hátrafordulva Gandalfhoz. – Legolas mesélt rólad.

- Csupa jót! – kiáltott hátra nekik a tünde.

- Reméltem is – jegyezte meg Gandalf és elmosolyodott bozontos szakálla alatt.

- Majd mutatsz valami varázslatot? – Tyria már hátramenetben haladt, aminek a vége az lett, hogy elbotlott egy gyökérben, és elesett.

- Mondtam már, hogy arrafelé nézz, amerre mész – szidta meg Legolas és felsegítette a földről. – És ne zavard a kérdéseiddel Gandalfot.

- Ugyan, hagyd őt. A gyermeki elme roppant kíváncsi, de te már biztosan elfelejtetted – mondta Gandalf jelentőségteljes pillantást vetve Legolasra.

- Majd akkor kérdezősködj, ha beértünk a palotába és megbeszéltük miért jöttek – enyhült meg a tünde és újból megindult az ösvényen.

Tyria Gandalfra mosolygott, és Legolas után sietett. Nagyjából negyedórányi gyaloglás után elhagyták a fájukat, majd újabb húsz perc után elérkeztek a fahídhoz, amely a palotához vezetett. Átmentek rajta, a két tünde őr apró fejbólintással köszöntötte a jövevényeket, ők besorjáztak a kapun; odabent a tündék ugyanúgy fejet hajtottak nekik.

A folyosó végén megálltak Thranduil lakosztálya előtt.

- Bemegyek, megnézem, van-e valaki apámnál – mondta nekik, majd eltűnt az ajtó mögött.

Két perc sem telt bele és kidugta a fejét az ajtórésen.

- Jöhettek! – azzal kitárta az ajtószárnyat.

- Gandalf! – köszöntötte Thranduil egy baráti öleléssel a varázslót odabenn. – Minek köszönhetjük váratlan felbukkanásodat?

- Mindent a maga idejében, Thranduil uram. Előbb hagy’ mutassam be a barátomat – azzal Aragorn odalépett melléjük. – Aragorn, Arathorn fia.

- Isten hozott a birodalmamban, Gandalf barátai az enyémek is – Thranduil kezet fogott Aragornnal.

Ekkor a köpenye alól kikandikált a kardja markolata, ami Tyriának azonnal feltűnt, hisz’ szemmagasságban volt neki. Eszébe jutott a sajátja, ami egyelőre otthon a fájukban várta, hogy gazdája elég nagy legyen ahhoz, hogy használni tudja.

A társaság leült az asztalhoz, Thranduil pedig hozatott egy üveg bort. A szolgálóleány mindegyiküknek töltött; Tyria egy pohár eperlevet kapott.

- Nos, miért is jöttetek az erdőnkbe? – kérdezte Thranduil, miután a szolgálólány becsukta maga mögött az ajtót.

- Nem láttatok errefelé egy négykézláb közlekedő alattomos tekintetű lényt? – kérdezte Aragorn mindenféle bevezető nélkül. – Gollamnak vagy Szméagolnak hívja magát.

- Csak orkjaink, pókjaink, és nagy lepkéink vannak, Gollamunk nincsen – válaszolta a legnagyobb komolysággal Tyria.

- Ahogy mondja, Gollamot nem ismerünk – mondta Legolas, egyik vendégről a másikra pillantva.

Ők ketten ültek az egyik oldalon, Aragorn és Gandalf a másikon, Thranduil pedig az asztalfőn.

- Miért akarjátok megtalálni ezt a Szméagolt vagy kit? – kérdezte a király.

- Valaki más is vadászik rá és nem akarjuk, hogy megelőzzön – felelte Gandalf és belekortyolt a borba.

- Ki az? – kérdezte Legolas.

Gandalf mélyen belenézett a tünde kék szemébe.

- Maga Sauron – felelte kurtán, mire meghűlt a levegő a szobában.

Tyria egyik felnőttről a másikra nézett; meséltek már neki Sauronról a tündék, tudta, hogy ő foglalta el az erdőjük déli részét.

- És mit tud ez a Gollam, ami ilyen fontos neki? – hangzott el az újabb kérdés Thranduiltól.

- Nem szeretnénk róla beszélni, csak mi ketten tudjuk Gandalffal. Minél többen tudják, annál többen fogják keresni, és a végén illetéktelen kezekbe kerülhet az információ – mondta Aragorn.

Kis ideig nem szóltak, majd Thranduil törte meg a beállt csendet.

- Jó, megértem, hogy nem akarjátok elmondani, tiszteletben tartom a döntéseteket. Ha megtalálnánk ezt a lényt, akkor mit csináljunk vele?

- Tartsátok fogva, és értesítsetek – kérte a mágus.

- Senki nem juthat be az erdőbe a tudtunk nélkül – jelentette ki határozottan Legolas. – A déli határt jól őrizzük, a többit is megerősítjük.

Aragorn apró bólintással fejezte ki köszönetét a tünde felé, majd Thranduilhoz fordult.

- Valamint engedélyt szeretnénk kérni, hogy átkutathassuk a Bakacsinerdőt.

- Arathorn fiának és Gandalfnak nem kell engedély – mosolyodott el a király. – Akkor jöttök s mentek, annyi időt töltetek el nálunk, amikor s amennyit csak tetszik.

Még nagyjából fél órát beszélgettek, megvitatták mi történt Középfölde többi részén, Tyria erre már csak félig figyelt oda, egyre csak azon járt az esze, hogy milyen varázslatot fog neki mutatni Gandalf. Végül mind felálltak az asztaltól, és a két vendég elbúcsúzott Thranduiltól.

Visszaindultak a fájukhoz; Legolas és Aragorn elöl mentek nagyokat lépve, valamit beszéltek, de Gandalf és Tyria nem hallhatta, mert kissé lemaradtak. Aragorn lendületesen magyarázott a tündének, amire Legolas többször bólintott, majd nyugat felé mutogatott.

- Akkor mutatsz valami varázslatot? – kérdezte egyszer csak a kislány.

- Milyet szeretnél látni? – Gandalf lepillantott busa szemöldöke alól a mellette haladó gyerekre.

- Varázsolj nekem pillangókat! Azokat szeretem a legjobban! – kérte Tyria. – Egy kéket, egy pirosat, egy zöldet és egy sárgát!

Gandalf felnevetett, és intett egyet göcsörtös botjával, mire a kért négy pillangó előbújt és elkezdtek kergetőzni a kislány feje körül. Tyria boldogan felkacagott, és üldözőbe vette őket, hol előreszaladt egészen Aragornékig, akik még mindig beszélgettek, hol pedig vissza Gandalfig. Így érkeztek vissza az otthonukul szolgáló fához. Itt a pillangók szertefoszlottak, ugyanis Tyria hozzájuk ért, és a varázslat elvesztette az erejét.

Odafutott Aragornhoz és Legolashoz és odabújt a tündéhez.

- Láttam, milyen szép kardod van – nézett Aragornra. – Meg szabad nézni?

- A kis hölgy óhaja számomra parancs – hajtott fejet neki a férfi, és előhúzta a kardot, majd Tyria felé nyújtotta a markolatát.

A kard majdnem olyan hosszú volt, mint amilyen magas a kislány, nem is bírta el, a pengét letámasztotta a földre.

- Nekem is van odafenn – bökött fejével a fa felé.

- Tényleg Gandalf, nem néznéd meg azt a kardot? Nem tudtuk megfejteni, honnan származhat - fordult Legolas az időközben szintén a fa alá érkezett mágushoz.

- Dehogynem, nagyon szívesen – mondta mély hangján Gandalf.

Legolas egy szempillantás alatt eltűnt a lombok között.

- Honnan jöttél Tyria? – kérdezte tőle Aragorn szelíd hangon, miközben a lány a csillogó pengét nézte.

Tyria elmesélte, hogy hogyan menekültek el Riavodból, édesanyja halálát, majd hogy Legolas rátalált, és befogadták.

- Azt mondod Keletről jött édesanyád? – kérdezte Gandalf.

- Igen, csak ennyit tudok, de azt, hogy milyen országból pontosan, azt nem – rázta meg a fejét a kislány. – Amikor eljöttünk, azt mondta: „Ne feledd, mit mondtam: a mi népünk sosem félt, mindig bátor szívvel ment a csatába. Te se félj hát soha, mindig legyen erős a lelked és ne hátrálj meg senki elől.” – idézte pontosan az öt évvel ezelőtt elhangzottakat.

- Akkor ti valamiféle harcos népből valók vagytok – állapította meg Aragorn.

Legolas éppen ekkor ugrott le melléjük a talajra, leoldotta az övéről a kardot, kihúzta a hüvelyéből, és odaadta Gandalfnak. A lombok alatt eléggé sötét volt, így hát a mágus csinált egy kis fényt, a botja végén halvány fénygömböcske gyúlt, ami megvilágította a pengét s a markolaton látható női fejet.

- Jártam Keleten, de ilyen jellel sehol nem találkoztam – csóválta a fejét Aragorn.

- Sok népet ismerek, és ismerem zászlóikat, pecsétjeiket, címereiket, de ezt még eddig nem láttam – mondta Gandalf, és végighúzta bütykös ujjait a dombormíves markolaton. – De utána fogok nézni, ígérem.

Tyriának felcsillant a szeme, és hálásan pillantott a mágusra. Gandalf visszaadta a kardot Legolasnak, aki visszacsúsztatta a tokjába, és felköltötte az övére.

- Nem maradtok nálunk? - kérdezte Legolas őket. – Elférünk odafenn, de megkérhetek egy másik fát is, hogy nyisson nektek egy üreget.

- Be szeretnénk járni az erdőt – felelte Aragorn. – Sietnünk kell Gollam felkutatásával, majd megalszunk valahol.

- Csak kérjetek menedéket a fáktól, ráteszitek a kezeteket a törzsükre és tündéül szóljatok hozzájuk – magyarázta nekik Legolas.

- Köszönjük a szíveslátást Legolas, Thranduil fia – búcsúzott Gandalf. – És neked is, Salde leánya, Tyria – mosolygott a kislányra, aki visszaadta Aragornnak a kardját.

Elköszöntek egymástól, majd Gandalf és Aragorn elindultak nyugat felé egy kis ösvénykén, alakjukat hamarosan elnyelte a sűrű homály. Legolas és Tyria visszamentek az őrfájukhoz, és elmeséltek mindent töviről-hegyire a két tündelánynak. Alkonyatkor megjött a váltás, és ők négyen hazamentek. Mikor mind lefeküdtek és csend borult a tájra, Tyria egészen elalvásig fülelt, hátha meghallja Aragornnak, Gandalfnak vagy annak a Gollamnak a lépteit, de egy-két panaszos bagolyhuhogástól eltekintve néma maradt az erdő.

  

 

(gwilwileth - pillangó)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára