következő nap reggelén Tyria újfent utolsóként ébredt, barátainak csak hűlt helye ásítozott mellette, viszont fegyvereik egymás mellett hevertek nem messze tőle, csak Legolas tegeze hiányzott közülük. Kiment a sápadt, kora tavaszi napsütésbe a sátruk elé. Néhány sátorral arrébb megpillantotta Éowynt, amint egy háromlábú üst fölé hajolva kevergeti annak tartalmát. Tyria odasétált hozzá.

- Jó reggelt! – köszönt neki, mire a szőke lány felpillantott.

- Jó reggelt neked is – mosolygott rá, majd tovább kavargatta a gyanús külsejű levest.

Maga a lé egyöntetű szürke színt öltött, és néhány zöldség- és húscafat úszkált benne.

- Mit főzöl? – kérdezte Tyria, és letelepedett a kis tűz mellé.

- Egy kis ragut – válaszolta a lány, és a fakanalat keresztben ráfektette az üstre. – Mindjárt kész is – azzal leült Tyria mellé a sárga fűbe.

- Ma már elérjük a Helm-szurdokot? – kérdezte Tyria.

- Igen, legkésőbb napszálltára odaérünk – felelte Éowyn. – Már meg akartam tőled kérdezni, de te hogy - hogy tündének vagy öltözve? Hisz ember vagy, mint én.

- Tudod, a bakacsinerdei tündék neveltek fel. Régen édesanyámmal éltem a Rhûn-tenger partján, Riavodban, de azt a falut elpusztították az orkok, mi elmenekültünk, de anya megsebesült és meghalt. Azt kérte tőlem, hogy menjek a tündékhez, így kerültem hozzájuk – mesélte Tyria s közben a rotyogó levest nézte.

- Én ezelőtt még sosem láttam tündét – mondta Éowyn, közben újból kézbe vette a fakanalat és kevert néhányat a levesen. – A te barátod volt az első.

- Én pedig embert láttam már nagyon régen. Csak Aragorn jött el néha az erdőnkbe, rajta kívül az elmúlt, több mint tíz évben eggyel sem találkoztam – mondta Tyria és eszébe jutottak a dúnadán váratlan felbukkanásai, amikor egyszer csak minden előjel nélkül kilépett a mellettük lévő bozótosból, ő pedig kislányként nagyon örült, hogy újból hallgathatja a férfi történeteit.

- Te mióta ismered őt? – kérdezte Éowyn a levest kavargatva.

- Éppen idén tíz éve, ha jól emlékszem – válaszolta Tyria.

- Készen van – jelentette ki a rohani lány és megcsodálta a művét.

Tyria is az üst fölé hajolt, de neki egyáltalán nem tetszett a szürke lé és a szaga sem volt valami étvágygerjesztő.

- Kérsz belőle? – mosolygott rá Éowyn.

- Nem, köszönöm – sietett a válasszal Tyria.

- Akkor elviszem, megkínálok pár embert, biztosan jól fog esni nekik – azzal felállt, kézbe vett egy rongydarabot, ezzel fogta meg az üst fülét, majd felvett a tűz mellől egy mély fatányért és egy kanalat. – Oltsd el, kérlek a tüzet! Ott van víz abban a kis vödörben – kérte Tyriát, majd sarkon fordult és kisvártatva eltűnt a lány szeme elől.

Tyria úgy tett, ahogy Éowyn kérte, majd visszament a sátrukhoz és felkötötte az övére a kardját és belebújt a tegezébe, mert úgy vélte, lassacskán indulnak. Egy kicsit aggasztotta, hogy Legolas holmijai nem voltak a sátorban. Vajon hová mehetett? Épp meghúzta a tegeze szíját, mikor felnyílt a sátorlap és a tünde lépett be rajta.

- Hol voltál? – kérdezte köszönés helyett Tyria.

- Csak körülnéztem egy kicsit – felelte Legolas. – Egyre határozottabban érzem, hogy valami gonosz tart felénk.

- De ne kószálj el messzire, egyedül hamar bajod eshet – aggodalmaskodott a lány.

- Jó, nem megyek el többé – adta meg magát a tünde.

Tyriának eszébe jutottak Lalaith szavai, miszerint Legolas néha sebezhetetlennek hiszi magát és most már tudta, mire gondolt a lány.

- Nem tudod, hol vannak a többiek? – kérdezte Tyria.

- Amikor én felkeltem, ők még aludtak, nem tudom, hová mentek – válaszolta Legolas. – De biztosan nincsenek messze, mert itt vannak a fegyvereik – bökött a fejével a takarón heverő holmikra.

Hirtelen Éowyn hangja szűrődött be kintről a sátor félhomályába.

- Itt vagy, Tyria?

A lány nem felelt, hanem a sátor bejáratához lépett és félrehúzta a vászonlapot. Éowyn kezében még mindig az üst fülét szorongatta, de a fatányér és a kanál már nem volt nála, ezek szerint valakinek sikerült adnia a kétes kinézetű levesből.

- Te kérsz? – nyújtotta Legolas elé az üstöt.

A tünde beleszagolt az üstbe, de szinte abban a pillanatban vissza is hőkölt.

- Nem, nem vagyok éhes – mondta, és az arcáról egyértelműen leolvasható volt, hogy ha ez a leves menthetné meg az éhhaláltól, akkor sem enne belőle.

- Csak Aragornnak adtam, a többiek valamiért nem kértek – mondta csalódottan Éowyn és a maradék levesre pillantott. – Ennyire rosszul sikerült volna?

Legolas és Tyria összenéztek és rögtön meg tudták állapítani, hogy mindkettejüknek ugyanaz a véleménye Éowyn főzőtudományáról.

- És Aragornnak ízlett? – kérdezte Tyria.

- Azt hiszem, igen – felelte bizonytalanul a szőke lány és elmosolyodott. – Igaz, hogy már 87 éves? – kérdezte és összehúzta világos szemöldökét.

- Annyi, ő dúnadán – felelte Legolas.

- Igen, de én azt hittem, hogy az ő népük csupán csak legenda – mondta Éowyn.

- Sok minden van, amiről az emberek azt hiszik, csak mese, vagy már nem is létezik – jegyezte meg Legolas.

- Például sem tündét, sem törpöt nem láttunk errefelé soha, már úgy véltük, nem is maradt belőlük egy sem – mondta a rohani lány és végigmérte Legolast.

- Ha vége a háborúnak, akkor gyere el hozzánk az erdőbe! – vetette fel Tyria.

- Köszönöm, elfogadom a meghívást – bólintott Éowyn egy kis meghajlás kíséretében.

Ekkor lépett be Gimli a sátorba. Ügyet sem vetve hármójukra a fejszéi felé indult.

- Biztos nem kérsz a levesből? – kérdezte tőle Éowyn és feljebb emelte a kezében tartott üstöt.

- Nem, tényleg nem kérek – ellenkezett a törp dörmögve és két kisebb fejszéjét az övébe tűzte.

Kisvártatva Aragorn is felbukkant és Tyria meg mert volna esküdni, hogy arca színe eltért a megszokottól.

- Kérsz még levest? – kérdezte Éowyn.

- Nem, ennyi elég volt, köszönöm – felelte Aragorn és a lány kezébe adta a tányért és a kanalat. – Nemsokára indulunk.

- Akkor sajnos ki kell öntenem a maradékot – mondta bosszúsan Éowyn, majd távozott a sátrukból.

- Mi nem mertünk belőle enni, milyen volt? – kérdezte Legolas a dúnadántól, aki felkötötte a kardját és az övébe tűzte nolda tőrjét.

- Elmondhatatlan – jellemezte röviden a levest Aragorn, de szája kis mosolyra húzódott.

Odakint felharsantak a rohani kürtök, a tábort összepakolták és nemsokára mindenki útra készen állt.

A karaván felsorakozott és folytatták útjukat a Helm-szurdok felé a Fehérhegység tövében.

Tyria az Arod hátán ülő Legolas és Gimli mellett haladt, Aragorn és Éowyn kantárszáron vezették mögöttük a lovaikat, a dúnadán már megbocsátotta magában a borzasztó levest, most halkan beszélgetett a szőke lánnyal, de Tyria nem hallotta, miről. Legolas folyvást északkelet felé nézegetett, a látóhatárt kémlelte, valami olyan közeledtét vélte érezni, ami képtelenség volt és megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelődik.

Aztán egyszer, mikor már vagy tucatszorra pillantott északkeletre, nem akart hinni a szemének, pedig a tündék szeme sosem csalja meg a tulajdonosát.

- Odanézz! – kiáltott fel, és megállította Arodot.

- Az ilyen hirtelen mozdulatokat jobb volna, ha mellőznéd barátom, különben leesek – méltatlankodott Gimli Legolas háta mögött.

Tyria is megállt, de bárhogy meresztgette a szemét, néhány feléjük tartó ponton kívül nem látott semmit. Kiváltak a sorból, hogy ne tartsák fel a mögöttük haladókat. Aragorn és Éowyn is kivezette a sorból Hasufelt és Windfolát és ők is a pontocskákra szegezték a tekintetüket.

- Kik azok? – kérdezte izgatottan Tyria.

- Mindjárt meglátod – mosolygott rá Legolas, mert ő már látta, kik az érkezők.

A karaván ezalatt lassan haladt a hátuk mögött és a pontok egyre nőttek, mígnem lovasok alakját nem öltötték fel és Tyriának is mosolyra szaladt a szája, ugyanis a közeledők nem voltak mások, mint Lalaith, Menel, Halatir s a többi barátjuk, akiket Völgyzugolyban láttak utoljára több hónappal ezelőtt. A nyolc lovas vágtába ugratta a hátasát és nemsokára oda is értek hozzájuk Rohan sárga füves mezején.

- Ti hogy kerültetek ide? – kérdezte Legolas, majd leszállt a lováról, Lalaith is így tett és szorosan megölelték egymást.

A lányon kívül Minya, Tatya, Nelya, Eirien, Menel, Halatir és Tilion jöttek el. Mindük hátán tömött tegez lógott, Halatir nyergéhez még két tartalék volt erősítve. Mindegyikük sötétzöld köpönyeget viselt, melynek hátára egy aranyszínű tölgyfalevél volt hímezve.

- Hála a valáknak, hogy rátok akadtunk! – mosolygott Nelya és odaléptetett Tyriához. – Azt hiszem, sok mesélnivalótok lesz.

- Ha tudnátok, mennyire aggódtunk miattatok! – csóválta meg a fejét Minya és végignézett a barátain.

- De hogy találtatok meg? – kérdezte Aragorn.

- A szívünkre hallgattunk és az elárulta nekünk, merre vagytok – felelte Tatya.

- Hova megy ez a sok ember? – kérdezte Tilion és kíváncsian közelebb léptetett Ithilen a vonuló rohaniakhoz.

- A Helm-szurdokba, mert az Ellenség hazánkat fenyegeti, s az erődtől remélünk védelmet – válaszolta Éowyn, s hol egyik, hol másik tündére nézett. Sose gondolta volna, hogy ilyen sokat fog egyszerre látni.

- Úgy hát mi is veletek tartunk, fogadjátok íjunkat s késünket, talán fordíthatunk a szerencsén - mondta Halatir és meghajolt a lány felé.

A rohaniak menete ezalatt megállt, és kisvártatva Théoden király jött oda hozzájuk, fehér lova, Hósörény hátán, nyomában Hámával és Gamlinggal.

- Üdvözlégy, Théoden király! – köszöntötte az uralkodót Lalaith.

- Üdv néktek is, messziről jött utazók! Minek köszönhetjük jöttötöket? – kérdezte a király.

- Édesapám, Thranduil, a Bakacsinerdő tündenépének királya küldött bennünket, hogy segítségére legyünk országodnak eme sötét órákban - felelte a tündelány.

- A segítséget köszönjük, elfogadjuk és örülünk érkezéseteknek, mégha ily kevesen jöttetek is - mondta Théoden és végignézett a nyolcfős társaságon.

- Birodalmunkat éppúgy fenyegeti az Ellenség, mint a te országodat, apám ezért nem tudott megválni több harcosától – válaszolta Lalaith és meghajolt a lovon ülő király előtt.

- Legyen bárhogy is, Rohan népe nem felejti el, amit az Idősebb Gyermekektől kap. Ha megérjük a háború végét, akkor uralkodjon örök békesség és barátság országaink között – mondta fennhangon Théoden, hogy a körülöttük állók is hallják szavait.

A tündék és a király, valamint a kísérete meghajoltak egymás felé, majd Théoden, Gamling és Háma visszalovagoltak a menet élére és a sor újból megindult.

Lalaith és Legolas visszaszálltak a lovaikra és a tündék is besoroltak a rohaniak közé. A gyerekek ámulva nézték a hirtelen felbukkant tündéket és össze - összesúgtak a mellettük lévővel.

- Merre jöttetek idefelé? – kérdezte Tyria a mellette lovagoló Lalaith-t.

- Sokáig tanakodtunk merre menjünk, mert mielőbb ide akartunk érni, de ugyanakkor tudtuk, hogy csakis veszélyes területeken vezet az út idáig. Az Anduin nyugati partján haladtunk, elmentünk Lórien és a Fangorn mellett, aztán a pusztán át idáig – mesélte a lány.

- Mikor indultatok? – tette fel a kérdést ezúttal Legolas, aki a testvére másik oldalán lovagolt.

- Hat nappal ezelőtt – válaszolta Lalaith. – Szerencse, hogy a lovaink bírják a hosszú vágtákat - paskolta meg Hwest nyakát.

- Annyira örülünk, hogy mind épségben vagytok! – léptetett melléjük Eirien gyönyörű, csillogó aranyszőrű, feketeorrú ménjén, Cadworon.

- Hogy-hogy most te is eljöttél? – kérdezte Tyria, hisz’ Eirien völgyzugolyi utazásukra nem tartott velük annak idején.

- Amíg elvoltatok Völgyzugolyban, borzasztóan hiányzott Tilion és nem akartam újból elengedni magam mellől – mondta mosolyogva a tündelány. – Így hát Minya sem akart egyedül otthon maradni, ezért jött – bökött a fejével az előttük lovagló lány felé, aki Halatir mellett haladt.

- Apa nagyon aggódott miattatok – jegyezte meg Lalaith. – Minket is alig akart elengedni, de mind éreztük, hogy nagy veszély fenyeget titeket, ezért vállaltuk az utat.

Tyria szeretettel a lelkében végignézett tündebarátain, akik épp olyan kíváncsian méregették a rohaniakat, mint azok őket.

- Szépek a lovaitok – szólt kis idő múlva elismerően Eirien.

- Az enyémet eredetileg Arnennek hívták, de átkereszteltem Morgilith-nek – mesélte Tyria és megsimogatta a kanca nyakát. – Arod pedig Legolasé és Gimlié.

A törp nevének említésére a két tündelány feléje fordult, úgy látszik eleddig valamiért nem vették észre.

- Legolas, mégis hogy képzeled, hogy egy törpöt utaztatsz a lovadon! – kiáltott fel mérgesen Lalaith. – Ráadásul pont őt! Kis vakarcs!

Gimli dörmögött valamit vörös szakálla mögött, de senki nem értette, mert törp nyelven mondta.

- Fejezd be, kérlek; Gimli a barátom, ha tetszik, ha nem – csitította a lányt halkan Legolas.

- Így van, Gimli tényleg a barátunk – szólt közbe Tyria.

Lalaith még vetett egy lesújtó pillantást a testvérére és a törpre, majd kivált közülük és előrelovagolt Nelya és Tatya mellé.

A Nap már elhagyta legmagasabb déli pontját, mikor Halatir kivált előttük a tömegből és visszalovagolt a menet szélén haladó Legolashoz. Összedugták a fejüket és az íjkészítő súgott valamit neki. Legolas többször bólintott, majd menet közben lecsusszant a nyeregből és előre futott, néhány másodperc múlva el is tűnt a szemük elől. Gimli teljesen meglepődve vette bal kezébe Arod kantárszárát, a másikban a fejszéjét szorongatta.

- Hová ment? – kérdezte Tyria Halatirt.

- Baljós dolgot érzek, gonoszság tart felénk északról – felelte a tünde. – Legolas előrement, hogy megnézze.

- Bár tudnám, hogyan vagytok képesek ilyen furfangos dolgokra! Fura egy népség vagytok, annyi szent! – jegyezte meg Gimli.

- Én meg bár el tudnám neked magyarázni neked, törp uram! – nevetett fel az íjkészítő.

Úgy tűnt, neki semmi ellenvetése nincs az ellen, hogy Gimli Legolasszal osztozik a lován.

- Hidd el, én se értem, pedig már régóta velük élek – mosolygott Tyria és valóban így is volt, bárhogy is figyelt és gondolkozott, nem tudott rájönni a tündék titkára, amely inkább volt Ilúvataré, hisz’ maguk a tündék sem ismerték képességeik működését és mibenlétét, csak hasznát vették tudományuknak.

- Egyébként Legolas hová tette azt az íjat, amit én készítettem neki? – kérdezte Halatir. –Gyönyörű darab, ami most van nála, de én mégis tudni szeretném.

- Galadriel úrnőtől kapta ezt az íjat, a másikat egy lórieni lánynak adta – mesélte Tyria.

- Azt mondta, hogy ez egy kis darab az erdőtökből és legkiválóbb íjkészítőtök keze munkájából – idézte fel Gimli a tünde szavait. – Ezek szerint te vagy, akiről beszélt – vetett egy oldalpillantást Halatirra.

- Tényleg ezt mondta? – kérdezte tágra nyílt tengerkék szemmel Halatir, mire Tyria bólintott.

A tündén látszott, hogy nagyon jólesett neki Legolas dicsérete, még ha csak így közvetve is jutott el hozzá.

Gimli és Tyria elmesélték nagy vonalakban a kalandjaikat neki, egymásnak adogatva a szót, hol egyiküknek, hol másikuknak jutott eszébe valami, amit a másik esetleg kifelejtett.

- Remélem, Gandalfnak valóban sikerül segítséget hoznia, úgy látom, ebben a népben sok az idős és a gyermek, a lányok s asszonyok pedig nem viselnek fegyvert – nézett végig az előttük haladókon Halatir, miután a lány és a törp beszámoltak a varázsló távolmaradásának okáról.

- Furcsa egy ország ez, az biztos – dünnyögte Tyria. Ő maga el se tudta volna képzelni, hogy kardja és íja nélkül járjon, és ne vegyen részt a harcban.

Lassan bandukoltak előre, néha gyerekek szaladgáltak előttük, máskor egy mellettük elhaladó szekérről nevettek rájuk. A felnőttek azonban csendben rótták az utat, a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Most már számukra is világossá vált, hogy valami ellenséges erő közelít feléjük.

Nem is tellett bele sok idő s a menetoszlop megtorpant, kiáltások és rohani kürtök harsantak fel. A tündék, Tyria és Gimli előre lovagoltak, ez utóbbinak Tyria segített, ugyanis Arod annyira megrémült, hogy inkább hátrafelé szeretett volna vágtatni, nem előre.

Mikor odaértek Théoden s a katonái mellé, épp Aragorn futott elébük a szemközti domboldalról.

- Farkasok! Minket támadnak! – kiáltotta és odarohant Éowynhoz, aki Windfola és Hasufel kantárját szorongatva állt a katonák mellett.

- A lovasok jöjjenek előre! – adta ki a parancsot Théoden, s szavaira minden katonája előrelovagolt.

A rohaniak között általános zűrzavar támadt, mindük zavartan futkosott fel- alá, ki-ki asszonyát, férjét vagy gyermekét kereste.

- Hol van Legolas? – kérdezte Lalaith, akinek a nagy zűrzavarban végre sikerült odamennie a többiekhez.

- Előrement vagy egy órája, nem tudom! – rázta a fejét Tyria és mindkettejük szívébe az aggodalom tüskéje szúródott.

Lalaith épp csak megvárta a lány válaszát, majd vágtába ugratta Hwestet és szélsebesen megindult felfelé a dombon. A tündék, Tyria és Gimli azonnal követték és mire felértek az alacsony emelkedő tetejére az alant elterülő sík vidék sárga füvén már megannyi farkas száguldott feléjük és éppen előttük, egy kicsiny sziklakiszögellésen Legolas állt, s nyilait boszorkányos ügyességgel küldte a farkasok lovasainak szívébe.

(draug - farkas)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára