rohani lovasok hamar beérték az előrelovagló Tyriát, Gimlit és a tündéket. Tyria a szeme sarkában csak egy zöldes villanásként érzékelte, mikor Legolas felugrott Arod hátára. A lány, csakúgy, mint a tündék szaporán lődözte nyilait és örömmel tapasztalta, hogy pusztán a térdeivel is képes irányítani Morgilith-t, ugyanis egy rövidke pillanatig átfutott az agyán, hogy talán az előző gazdája nem tanította be erre. Mikor már csak néhány méternyire volt tőlük a farkaslovasok sorfala, visszatűzte az íját a tegeze mellé, és előhúzta a kardját, lévén, annak nagyobb hasznát veszi közelharcban.

Egyszerre harsant fel az összes rohani csatakiáltása épp csak egy kicsivel azelőtt, hogy összecsaptak volna a feléjük vágtató ellenséggel. Kiabálás, a farkasok üvöltése-vonítása, lovak nyerítése és fegyvercsengés töltötte be a levegőt. Tyria feje felett hol egy nyílvessző, hol egy dárda suhant el, de egy részüket észre sem vette, egyik kezében Morgilith kantárját, a másikban a kardját fogta, és eredményesen ritkította az őt kiszemelő orkokat. Morgilith egyáltalán nem ijedt meg a csatazajtól és a feléjük száguldó farkasoktól, hisz’ már sok hasonlóban volt része, legutóbb akkor, amikor elvesztette előző lovasát.

Gimli már rögtön az összecsapás elején lezuhant Legolas mögül a sárga fűbe, és szembe is nézett egy lovasát vesztett farkassal, de a tünde észrevette, visszafordította Arodot, és maga intézte el a bestiát.

- Ez az enyémnek számít! – kiáltotta a tovavágtató tündének, de épp csak megfordulni volt ideje, mert egy másik gazdátlan farkas közeledett felé, amelyet sikerrel le is terített fejszéjének egyetlen csapásával, de a törp nem örülhetett sokáig, mert a hatalmas állat éppen ráesett, és Gimli alászorult.

Megpróbálta kiszabadítani magát, de ekkor egy ork jelent meg a tetem felett, és felemelt kése és nem túl barátságos arckifejezése alapján arra lehetett következtetni, hogy a törpöt szemelte ki következő áldozatául. Gimlinek sikerült kihúznia a karjait a farkas alól, és egy gyors mozdulattal kitörte az ork nyakát, amelynek élettelen teste az állatra zuhant. Néhány pillanat múlva újabb jelentkező akadt a törp likvidálására egy farkas személyében, amelyet az arra lovagló Aragorn egy ügyes dárdadobással ölt meg, ám az újabb tetem csak további súlyként nehezedett a törpre.

A tündék fel-alá nyargalászva ritkították az ellenség sorait, Tyria csak egy-egy rövid pillantást tudott rájuk vetni, de úgy látta, egyik barátjának sincs komoly baja. Sajnos azonban szinte percről-percre egyre több lótetem és halott rohani akadt az útjába. Maga is meglepődött azonban azon, hogy fél kézzel is jól tudott bánni a kardjával, eleddig ugyanis sosem volt rá példa, hogy a másik kezét ne tudja használni harc közben. Morgilith ügyesen tért ki a rájuk támadó farkasok elől, de Tyria könnyen szembe is tudta velük fordítani a kancát, a derék patás cseppet sem ijedt meg a vicsorgó pofájú farkasoktól és azok ork lovasaitól. Aztán, mintha csak elvágták volna, elült a csatazaj, s a lány körbenézett, hogy megtalálja a társait. Az egész látómezejét kitöltötték a halottakkal teli dombok, rohaniak, lovak, orkok és farkasok testeinek kusza egyvelege borította a sárga füvet.

- Ügyes voltál, Morgilith – simogatta meg lova nyakát, majd visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe, és elindította a lovat.

Az egyik dombról lejőve megpillantotta Gimlit, aki épp akkor adta meg a kegyelemdöfést egy földön fekvő farkasnak. A törp kiszabadította a fejszéjét a hulla testéből, és körülnézett, hátha talál másik haldoklót. Tyria odaléptetett mellé, és leszállt a nyeregből.

- Legolast és Arodot hol hagytad? – kérdezte a lány.

- Jobb, ha erről nem beszélünk… - motyogta Gimli, de Tyriának már nem is volt alkalma tovább kérdezősködni, mert egy szomszédos dombról Nelya és Minya lovagolt oda melléjük.

- Én még soha nem harcoltam lovon – jelentette ki boldogan Nelya és olyan arcot vágott, mintha épp az előbb koronázták volna királynővé.

Bal kezében tartotta mindkét kését, melyeket fekete vér borított. A tündelány lecsusszant a nyeregből, és a Gimli által megölt farkasba törölte róluk a vért, majd visszatűzte őket a helyükre.

- És te, törp uram? Látom, inkább a gyalogos küzdelmet választottad – mosolygott Gimlire Minya, majd ő is leszállt lova, Laurelin hátáról.

- Egy törp igazán csak a földön állva veszélyes – húzta ki magát Gimli önérzetesen.

Épp ebben a pillanatban Arod bukkant fel mögöttük, a törphöz baktatott és megböködte az orrával Gimli sisakos fejét.

- Látod, hogy szeret téged? Te meg fel sem szerettél volna ülni a hátára – jegyezte meg Tyria.

- De hol van Legolas? – pillantott körbe Minya.

- Menjünk fel oda! Talán a dombon túl van a többiekkel – találgatott Nelya, és mind a négyen kantárszáron vezetve a lovaikat felkaptattak a dombra.

Mikor felértek a tetejére, meglátták a többi tündét, amint egy földön heverő orkot állnak körbe.

- Azonnal mondd meg, mi lett vele! – kiabálta Eirien, és egy cseppet sem nőies mozdulattal oldalba rúgta az orkot.

- Lebukfencezett a szikláról… - köhögte az ork. – Halott…

Legolas eddig mellette álldogált, de most letérdelt, és megragadta az orkot.

- Hazudsz! – kiáltotta a tünde, ám ebben a pillanatban egy adag fekete vér buggyant ki a száján, és az ork kilehelte lelkét.

- Mi történt? – kérdezte Minya. Ő, a húga, Tyria és Gimli még csak most értek oda melléjük.

Lalaith, Tilion és Halatir is ott voltak, csak Menel és Tatya hiányzott közülük.

- Ez a kis dög azt mondta, hogy Aragorn lezuhant a szikláról… - mondta dühösen Lalaith, de elméje azt súgta neki, hogy az ork igazat beszélt.

- Micsoda?! – hüledezett Tyria. Elengedte Morgilith kantárját, és odarohant a nem messze lévő szakadékhoz. Alant egy sekély folyó vágtatott szikláról sziklára. Sem magát Aragornt, sem vérnyomokat nem látott, de ezen nem is csodálkozott, hiszen könnyei kezdték elhomályosítani a látását.

- Sajnos igaz – hallotta maga mögül Menel hangját.

Ő és Tatya ekkor értek oda hozzájuk.

- Láttuk, de nem tudtunk idejönni, feltartottak minket! – mondta sírós hangon Tatya.

Legolas társairól újra a halott orkra nézett, és egy csillogó láncot látott meg annak kezében. Odanyúlt, megfogta a láncot, és kihúzta a fekete kézből. Aragorn nyaklánca volt az, a két összecsavarodó levél a kis virággal a közepén. Tudták, hogy ezt az ékszert a férfi Arwentől kapta, és rendes körülmények között nem válna meg tőle soha.

Otthagyták az orkot, és mind a szakadék szélére mentek. Lassan a tündelányok szemébe is könnyek gyűltek. Egyikük sem tudta felfogni a hirtelen jött veszteséget. Aragorn az utóbbi néhány évben gyakran látogatott el az erdejükbe, s ők leültek vele egy tábortűz mellé, úgy hallgatták a dúnadán történeteit Középfölde távoli tájairól, ahol ők sosem jártak azelőtt, amelyeket ők sosem láttak. Mind megfogadták neki, hogy ha kell, vele mennek visszaszerezni Gondor trónját, de most, mikor ott álltak a szakadék szélén, már tudták, erre nem lesz szükség sohasem.

 - Lóra a sebesültekkel! – hallatszott mögülük Théoden hangja. – A holtakat hagyjuk – tette hozzá halkabban.

Az utasításokat Gamlingnak adta ki, aki el is sietett, hogy továbbítsa az embereinek.

- Uram, Aragorn lezuhant, meg kellene keresnünk! – fordult a király felé Minya a könnyeit törölgetve.

- Vasudvard farkasai visszajönnek még – szólt csendesen Théoden, azzal sarkon fordult, és otthagyta a gyászoló társaságot.

- Gyertek – mondta Halatir, és karonfogva Minyát elvezette a lányt. Lassanként a többiek is elszállingóztak, legtovább Legolas, Tyria és Gimli maradt. Mindegyiküknek az az időszak járt a fejében, mikor Aragorn az Emyn Muiltól vezette őket Rohanon át egész a Fangornig. Ezen idő alatt nagyon jól összeszoktak, igazi kis csapattá kovácsolódtak össze.

- Tedd el, kérlek – mondta Legolas, és Tyria kezébe adta a nyakláncot. – Meg kell, hogy őrizzük.

- Majd odaadom Arwennek, ha egyáltalán találkozunk még vele valaha – Tyria nem tette a nyakába az ékszert, hanem gondosan felkötötte az övére.

- Gyertek barátaim, menjünk mi is – szólalt meg Gimli, és mindhárman elindultak a többiek után nehéz szívvel hagyva maguk mögött az alant rohanó vizet.

 

***

Éowyn ezalatt sikeresen eljuttatta a rá bízott embereket a Kürtvárba, s a rohaniak nem győztek neki hálálkodni. Amint meglátták a sziklafalakkal körbevett erődítményt, megszaporázták lépteiket. Éowyn egy pillanatig maga sem hitte el, hogy sikerült baj nélkül elérniük a menedéket adó erődöt, népe hálás szavai hatására ocsúdott csak fel.

- Köszönjük, úrnőm!

- Megmentettél minket!

A lány szívét boldogság töltötte el, de ugyanakkor aggódott is a csatában maradottakért, mert nem tudta, hányan érik el a büszke Kürtvárat

 

***

Miután lóra segítették a sebesülteket, Théoden elindította a katonák menetét a Helm-szurdok felé. Nemsokára megtalálták azt az utat, amit az edorasiak tapostak le a sárga fűben. A sebesültek miatt nem haladhattak olyan gyorsan, mint kellett volna, de így sem telt bele egy órába, míg ők is elértek Kürtvárba. Az érkezők a király vezetésével átmentek a kőből épült hídon, amely a várárok felett húzódott, s a két roppant kapuszárny kinyílott. Odabent hatalmas volt a jövés-menés, egyesek kardokat, íjakat cipeltek, mások ingóságaikat próbálták biztos helyre juttatni. Szemben a kapuval egy szálas férfit ábrázoló szobor magasodott, ő volt Pörölykezű Helm, a szurdok névadója, Rohan kilencedik királya, aki hadban állt a dúnföldiekkel, s a nép akkoriban lelt először itt menedéket a betörő ellenséggel szemben.

- Megérkezett a király! Utat a királynak! – harsantak fel a kiáltások, mikor Théoden átlovagolt a kapun, nyomában a tündékkel és Tyriával.

Az erőd második gyűrűjén belüli kis téren álltak meg s szálltak le lovaikról, melyeket azon nyomban elvezettek az istállóba. Éowyn sietett elébük a szemközti lépcsősorról.

- Ily’ kevesen tértetek vissza? – kérdezte a nagybátyjától hitetlenkedve.

- Népünk biztonságban van, seregnyi élettel fizettünk érte – tért ki a válasz elől Théoden, majd hozzálátott, hogy lesegítsen egy sebesültet a lováról.

- Aragorn merre van? – fordult a közelben, egy csoportban álldogáló tündékhez Éowyn.

Egyikük sem tudott megszólalni, túl közeli volt még nekik a tragédia ahhoz, hogy el tudják mondani, mi történt. Végül Gimli vált ki közülük, és a lány elé lépett.

- Úrnőm, Aragorn… - kezdte a törp, de az ő szájára is nehezen jöttek a szavak -, elesett.

Tyria szemét újból elfutották a könnyek, és odabújt Legolashoz, aki átölelte és magához szorította.

- Egy ostoba véletlen folytán történt az egész – tette hozzá Menel. – Én és Tatya láttuk, amint egy farkassal együtt lezuhan a szakadékba.

- Annyira bánt, hogy nem tudtunk segíteni rajta. Feltartottak minket – mondta Tatya.

Éowyn nem tudott megszólalni, nem volt képes felfogni, hogy Aragorn nincs többé. Ugyan még csak rövid időt töltött a dúnadánnal, mégis úgy érezte, a férfi fontos a lelkének, hogy a szíve örvendene, ha vele lehetne, ha megosztanák egymással az életüket.

Tyria letörölte a könnyeit, és Éowynhoz fordult.

- Mit tudnánk segíteni? – kérdezte, mert remélte, ezzel el tudja terelni a maguk és a lány figyelmét a gyászról.

Most nem szabadott elgyengülniük, a nyakukon volt az Ellenség, ugyanúgy kellett viselniük ezt a terhet, mintha mi sem történt volna, mintha Aragorn és a többi elhalálozott rohani ott lenne velük, hogy segítse őket eme nehéz órában.

- Segíteni? – kérdezte Éowyn zavartan, majd ő is megtörölte a szemét. – Le kell vinnünk a megmaradt élelmet a barlangokba.

- Akkor menjünk! – mondta Nelya, és kis mosoly jelent meg az arcán.

Odalépett Tyria és Éowyn mellé, majd kisvártatva a többi tündelány is követte. A rohani lány vezetésével felsiettek a lépcsősoron, és el is tűntek a forgatagban az ottmaradottak szeme elől.

A négy tünde és Gimli az erőd külső félköríves roppant falára mentek fel, hátha ott hasznossá tudják magukat tenni.

- Na, ez már kedvemre való! – mondta kedvtelve Gimli, és megkocogtatta a szürke sziklafal tetejét, majd toppantott néhányat a kövezeten. – Sokkal inkább, mint a Fangorn! Ha lenne itt száz magamfajta, egy év alatt úgy megerősíthetnénk ezt a várat, hogy semmiféle ellenség nem törne át rajta.

- Sajnos már nem hogy egy évünk, de egy napunk sincs – mondta csalódottan Tilion. – Egyre határozottabban érzem, hogy nagy gonoszság tart felénk.

- Még ma éjjel ideér – tette hozzá Menel, és elnézett a messzeségbe, hátha máris megpillantja az ellenséges sereget.

- Jó lett volna, ha többen el tudtok jönni az erdőből – mondta Legolas, és végignézett a három másik tündén. – Túl kevesen leszünk ahhoz, hogy győzhessünk.

- Tudod jól, hogy apád küldött volna egy egész sereget is, ha nem volnánk mi is fenyegetve – szólt szelíden Menel. – Így is nehezen tudtuk meggyőzni, hogy mi eljöhessünk.

- Tudom – bólintott Legolas, de azért a szíve nyugodtabb lett volna, ha még száz bakacsinerdei íjász sorakozik fel a falakon, és nem csak ők tízen lennének.   

- Az egyetlen reménységünk Gandalfban van. Tyria mesélte, hogy elment segítségért – jegyezte meg Halatir, és ő is a láthatárt kezdte kémlelni, remélve, hogy hamarosan felbukkan a varázsló vezette felmentő sereg.

Kis ideig nézték a sárga füves pusztaságot, de sem az egyik, sem a másik sereg nem bukkant fel.

- Nézzétek! – kiáltotta hirtelen Tilion, és mutatóujjával a horizont egy pontjára bökött, ahol egy apró fekete pontocska mozgott.

- Mi az? Mondjátok már! Az én szemem nem olyan, mint a sasé! – elégedetlenkedett Gimli a kis pontot keresve.

- Hát túlélte! – Legolas sarkon fordult, és lerohant a lépcsőn a kapuhoz.

A másik három tünde és Gimli követték őt. A hatalmas kapuszárnyak nyitva álltak, Rohan más részeiről most érkeztek meg a Helm-szurdokba az emberek. Kikerülték a bejövőket, átsiettek a kőhídon, és újból megkeresték a feléjük tartó pontot, amely a tündék szeme számára már egyértelműen lovas alakját öltötte.

- Egész biztos, hogy ő az! – mondta izgatottan Menel.

- Azt akarjátok mondani, hogy Aragorn az? – kérdezte Gimli, és a lovasra szegezte a tekintetét.

- Azt bizony, törp uram! Pedig mind azt hittük, hogy már nem látjuk viszont – válaszolta Halatir.

Mind az öten futva megindultak a lovas irányába. Kisvártatva oda is értek, s meggyőződhettek róla, hogy valóban a dúnadán az. Görnyedten ült lován, nem Hasufelen, őt a rohani katonák hozták be Kürtvárba, hanem Bregón, akit pont a férfi kérésére engedtek szabadon Edorasnál.

Bal felkarján egy csúnya seb tátongott, s a zuhanás és az út idáig bizony nagyon megviselte, szeme fáradtan, de elszántan csillogott.

- Te vagy a legszerencsésebb, a legóvatosabb, a legkalandvágyóbb ember, akit ismerek! – ujjongott Gimli, mikor Aragorn megállította előttük Bregót.

- Azt hittük odavesztél! – mosolygott megkönnyebbülten Halatir.

- A lányok már elsirattak – tette hozzá Tilion.

- Azonnal beszélnem kell a királlyal – mondta Aragorn, és végignézett az ötfős társaságon. – Hatalmas sereg tart felénk, egészen feketéllett tőlük a föld.

- Odaviszünk – bólintott Legolas, megfogta Brego kantárszárát, és visszaindultak az erődbe.

A második félköríves fal által határolt kis térre mentek fel, ahonnan egy lépcsősor vezetett fel a hegybe vájt termekbe, ahol Théoden tartózkodott. Szájról-szájra terjedt a hír, hogy Aragorn visszatért, s mikor a tündelányok és Tyria fülébe is eljutott, azt hitték, a rohaniak összetévesztik valakivel, hisz’ eleddig nem látták sokszor a férfit.

- De hát az nem lehet, hogy túlélte a zuhanást! – kiáltott fel hitetlenkedve Tatya, és kérdőn a többiekre nézett.

- Azért nézzük meg, ki jött – javasolta Lalaith.

A tündék Tyria és Éowyn társaságában lesiettek a kis térre.

- Ez nem lehet igaz! – tört ki Tyriából, amint meglátta Aragornt. Lerohant a lépcsőn, és a férfi nyakába vetette magát, aki erre fájdalmasan felszisszent.

- Ne haragudj! Alig állsz a lábadon, megsebesültél, én pedig így rád ugrom – húzódott visszább a lány, és vetett egy aggódó pillantást a férfi karján lévő sebre.

- Hoztam fűzfakérget, az segíti a gyógyulást – mondta Lalaith, és lekötötte az eddig az övén függő kis erszénykét.

- Köszönöm, Lalaith, de most erre nincs idő, azonnal beszélnem kell Théodennel – hárította el a segítséget a férfi.

- Azért ezt remélem, még elfogadod – Tyria leoldotta az övére kötött nyakláncot, és Aragorn kezébe adta.

- Hannon le – köszönte meg, majd felszaladt a lépcsőn, és eltűnt az egyik boltíves bejárat félhomályában. Éowyn kissé távolabb állt tőlük, s amint meglátta az ékszert, csendesen odébbállt, mert tudta, hogy a férfi szíve még mindig azért dobog, aki annak idején a nyakláncot adta neki.

- Mi a baj? – kérdezte Eirien, és hol egyik, hol másik társára nézett.

- Aragorn azt mondta, hogy hatalmas sereg tart erre – felelte Menel.

- Van egy olyan érzésem, hogy túl kevesen leszünk ahhoz, hogy addig kitartsunk, míg Gandalf holnap ideér – jegyezte meg gondterhelten Halatir.

- Menjünk be mi is, hallani szeretném, miként dönt a király – azzal Nelya is felsietett a lépcsőn s a többiek követték az egyik boltíves ajtón át, maguk mögött hagyva a szorgos rohaniakat, akik még nem is gyanították mekkora vész közelg feléjük.

(estel - remény, bizakodás, bizalom)

(Aragornt így hívták Völgyzugolyban)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára