atalmas a sereg? – kérdezte Théoden, mikor Tyria, Gimli és a tündék beléptek a fáklyák által megvilágított, hosszú, boltíves helyiségbe. Szemben trónszék, jobb- s baloldalt két-két hosszú asztal sorakozott padokkal. A terem végében Aragorn, Théoden s néhány rohani hadvezér álldogált. Alakjuk táncoló árnyakat vetett a falakra a fáklyák fényében.

- Egész Vasudvard kiürült – felelte Aragorn.

Az érkezők közelebb mentek hozzájuk, Lalaith Aragorn mögé került, nem tett le róla, hogy lekezeli a férfi sebét. Belenyúlt az erszénykébe, ujjai közé csippentett egy keveset a fűzfaporból és a sebbe szórta. Aragorn észrevette a műveletet, előbb a sebére, majd Lalaith-ra nézett.

- Elfertőződhet, és a végén még meghalsz itt nekünk. Holtan nem sok hasznodat veszi a nép – mondta ártatlan képet vágva a tündelány, és újabb adag port szórt a sebre.

- Mégis mennyien vannak? – kérdezte Halatir.

- Legalább tízezer fős had lehet – válaszolta Aragorn.

- Ahogy elnéztem, mi jó, ha három-négyezren vagyunk, ennek a fele asszony és gyermek – mondta Minya.

- Nagyjából mikorra érhetnek ide? – kérdezte most a király.

- Legkésőbb napnyugtára – felelte a dúnadán.

Lalaith ekkor nyilvánította késznek a kezelést, és elégedetten vette szemügyre a most már a portól barnára színeződött sebet.

- Hagy’ jöjjenek! – kiáltott fel Théoden s szavait visszhangozva verték vissza az ősöreg sziklafalak. – Rohan népe nem hagyja magát elveszejteni – tette hozzá, majd egyik hadvezéréhez fordult. – Minden hadra fogható ember készüljön fel az esti csatára, osszátok ki köztük a fegyvereket.

- Uram! – bólintott a férfi, majd távozott a teremből.

- S mi legyen a nőkkel és a gyermekekkel? – kérdezte Gamling.

- Ők a barlangokba menjenek – adta ki az utasítást Théoden, mire Gamling is távozott, hogy tudassa a néppel a parancsot.

- Túl kevesen vagyunk – jegyezte meg Nelya halkan, de hangszínén egyáltalán nem érződött félelem.

- A szurdokfalon még senki sem hatolt át, idegen nem tette be a lábát Kürtvárba – jelentette ki a király magabiztosan.

- Ezek nem gyülevész, esztelen orkok! – kiáltott fel Gimli. – Hanem hatalmas uruk-hai-ok! Vastag a páncéljuk és széles a pajzsuk.

Théoden közelebb lépett a törphöz.

- Számos háborút megvívtam már, törp uram – magasodott Gimli fölé. – Tudom, hogy védjem meg a saját váram.

- Én minden bizonnyal több csatában vettem részt, uram, de még az Utolsó Szövetség is csak nehezen aratott győzelmet az Ellenség felett, pedig azóta sem gyűlt össze Középföldén annál hatalmasabb s fényesebb sereg – mondta csendesen Halatir, és szelíd, tengerkék szemét a királyra függesztette.

- Halatirnak hihetsz, uram – szólt közbe Eirien. – Ő maga is ott volt a Fekete Kapuk előtt három ezer éve.

Az íjkészítő s a király kis ideig farkasszemet néztek, a többiek feszülten várták a néma csata kimenetelét.

- Úgy törnek majd meg a falakon, mint víz a sziklán! – mondta fennhangon a király, de inkább azért, hogy meggyőzze magát, semmint azért, mert valóban így gondolta. – Saruman hordái felperzselnek mindent, de a terményt újra el lehet vetni, a házakat újjá lehet építeni. E falakon belül ki fogunk tartani – jelentette ki magabiztosan, és végignézett a körben állókon.

- Ők nem Rohan terményeit jönnek elpusztítani, hanem az embereket az utolsó gyermekig – szólt közbe Aragorn.

Théoden most otthagyta Gimlit és Halatirt, a dúnadán elé lépett és megragadta viseltes ruháját.

- Mondd, mit vársz tőlem? – kérdezte a király, és mélyen belenézett Aragorn szemébe. – Láttad őket odakint - intett fejével a zárt faajtók felé -, bátorságuk hajszálon függ. Sorsunk itt ér véget. Hát oly’ búcsúra bírom rá őket, amit megőrizhet az emlékezet!

- Senki sincs, aki segíthet? – kérdezte Tatya.

Théoden a tündelányra kapta a tekintetét, és elengedte Aragornt.

- Küldj ki lovasokat uram! – javasolta a dúnadán. – Hívjanak segítséget!

- Ugyan ki jönne? – nézett most újból a férfira, majd végigmérte a tündéket. – Senki más nem jött, csak ők. Mindösszesen nyolcan.

- Mint ahogy már a húgom is mondta, apánk nem küldhetett több harcost, mert minket is bármikor lerohanhat az Ellenség – visszhangozták a falak Legolas tisztán csengő hangját.

- Hidd el, uram, mind úgy fogunk küzdeni, mintha nem csak tíz bakacsinerdei íjász lenne a falaidon, hanem legalább száz – csendült fel Lalaith hangja, és fejet hajtott a király előtt.

Egy darabig síri csend ülte meg a termet, csak a fáklyák tüze sercent fel olykor-olykor.

- Rohan népe örök időkig hálás lesz nektek, akár győzünk, akár vesztünk – szólt végül Théoden. – Most azonban csak magunkra számíthatunk, erre a nagyjából kétezer harcosra – a király nem kívánt többet szólni, intett a hadvezéreknek, s velük a nyomában elhagyta a termet.

- Elmegyek az istállóba a tartalék nyilakért – mondta Halatir, és ő is megindult kifelé.

- Megyek veled – ajánlkozott Minya, a lány és az íjkészítő hamarosan eltűntek az ajtón túli folyosón uralkodó félhomályban.

 - Nagyon remélem, hogy Gandalf időben itt lesz – jegyezte meg Tilion végignézve a többieken -, különben a másnap reggel már Valinorban ér.

Eirien odabújt hozzá, s ő átölelte a lányt.

- Dehogyis! Mind túl fogjuk élni! – jelentette ki határozottan Lalaith. – És Gandalf is ideér!

Tyria egész végig egy árva szót sem szólt, csak figyelte az eseményeket. Eddig kissé félt, de Lalaith szavai elkergették a rettegést a lelkéből.

***

A tündelányok s Tyria a nők és a gyermekek biztonságba helyezésénél segédkeztek, a férfiak pedig a fegyverek kiosztásánál. Grenid, a kislány, akit Tyria az idevezető úton többször is Morgilith hátára vett, nem akart lemenni az édesanyjával és a nővérével a barlangba, sírósan Tyriához bújt, ahogy a lány a karján tartotta.

- Mi lesz veled és a barátaiddal? – kérdezte szipogva.

- Tudod, mi már sokszor harcoltunk orkok ellen és mindig győztünk, most sem lesz másképp - próbálta vigasztalni a kislányt.

Közvetlenül a lejárat mellett álltak, nem messze tőlük az asszonyok, gyermekek és idősek menete haladt.

- Neked és a családodnak nincs félnivalótok. Nem fognak az orkok lemenni a barlangba – végigsimította a kislány szőke haját, és letette a földre.

- Én hiszek neked – bólintott mosolyogva Grenid, és visszament az anyjához és a nővéréhez. Az édesapja már nem élt, két éve egy betegségben meghalt, így most közülük senki nem maradt kint a csatában.

Tyria egy darabig még nézte a kislányt, ahogy az édesanyjával és a nővérével eltűnnek a tömegben. Hátrafordult, ott a nők, gyermekek és öregek sora már kezdett ritkulni, így a tündelányokkal lementek a fegyvertárba, hogy magukhoz vegyék Halatir tartalék nyilait. Ez egy kisebb helyiség volt, szintén a sziklába vájva, ahova egy lépcsősor vezetett le az erőd közepén fekvő térről. Odalent hatalmas volt a nyüzsgés, ki dárdákat, ki kardokat, ki íjakat és nyilakat osztogatott a férfiaknak, akik közül volt, aki még sosem fogott a kezében fegyvert.

A lányok észrevették a sokaságban a társaikat, és odaküzdötték magukat hozzájuk.

- Parasztok, kovácsok, lovászok – sorolta keserűen Aragorn, mikor már hallótávolságba értek a lányok. – Egy se katonának termett.

A kezében egy rohani kardot tartott, megvizsgálta a pengét, majd visszadobta egy mellette tornyosuló kardkupacra.

Halatir és Minya közben kiosztották közöttük is a nyilakat, mindegyiküknek hét-nyolc jutott.

- A java túl sok telet megért már – jegyezte meg Gimli, mikor egy ősz hajú rohani vett el egy kardot mellőlük.

- Vagy keveset – tette hozzá Legolas, mikor az öregembert egy alig 14-15 éves megszeppent fiú követte.

- Én már értettem a kardforgatáshoz ilyen idősen – intett a fejével a távolodó fiú felé Tyria.

- Ez igaz, de ez a fiú valószínűleg még sosem fogott kardot a kezében – mondta Nelya. – Szinte tapintható a félelmük a levegőben.

- Nem is kellenek tündeérzékek a félelmük észrevételéhez, hisz’ a szemükön látszik – nézett végig rajtuk Legolas. - És mind okkal félnek! – tette hozzá sindarin nyelven. – Kétezren tízezer ellen, s ebből a kétezerből jó, ha ötszáz a képzett harcos!

Tyria azelőtt sosem látta ilyennek Legolast. A szeméből egyértelműen kiolvasható volt a düh és… igen, a kételkedés.

- Több a reményünk itt, mint Edorasban – próbált érvelni Aragorn, szintén tünde nyelven.

- Nekünk sincs odahaza több reményünk, mint itt nekik! – állt dühösen a testvére mellé Lalaith. – Mégsem vetjük magunkat az orkok karjába!

- Neked nem szabadna így beszélned. Biztosan észrevetted már, de mi téged tartunk a vezetőnknek, legyünk bárhol éppen, bármilyen helyzetben. Ha te elveszted a reményt, akkor mi marad nekünk? – szólt most Halatir szokásos nyugodt hangján.

- Ezt a csatát akkor sem nyerhetik meg – csóválta meg a fejét lemondóan Legolas. – Ezt mind tudjuk.

- Tudjuk, de nem vesszük tudomásul – mondta Eirien.

- Ha tudomásul vennénk, akkor nem maradna reményünk – fűzte tovább a szót Tatya.

- Remény nélkül pedig hamar ott hagynánk a fogunkat, mert nem lenne, ami kitartást adna – fejezte be a fejtegetést Tyria, és szája sarkában kis mosoly jelent meg.

- Mindig van remény, mert lennie kell – Aragorn ezt már emberi nyelven mondta, megnyomva a „kell” szót.

Legolas erre megenyhülni látszott. Végignézett a többieken, majd így szólt:

- Ne haragudjatok rám, nem is tudom mi ütött belém. Bocsássátok meg, hogy kétségbeestem.

- Nem kell bocsánatot kérned – szólt Aragorn.

- Így van! Ez előfordulhat mindenkivel – mondta Tilion, és megvonta a vállát.

Épphogy kimondta az utolsó szót, Éowyn jelent meg a fegyvertárba vezető lépcsőn, és miután megtalálta tekintetével Aragornt a sokaságban, odafutott a férfihoz.

- A nagybátyám a barlangokba akar küldeni az asszonyokkal – panaszolta a lány könnytől csillogó szemmel. – De én harcolni szeretnék a népemért.

- Nem értem ezt az országot – csóválta a fejét Tatya. – Olyan sok erős, egészséges lányt, asszonyt láttam. Ha értenének a fegyverforgatáshoz, most jobban állna a szénánk.

- Sajnos én nem engedhetem meg neked, hogy velünk tarts – mondta Éowynnak Aragorn. – A nőknek és az időseknek szükségük van rád, tartanod kell bennük a lelket.

Éowyn csalódottan lehajtotta a fejét. Tyria látta, hogy közel áll a síráshoz, így gyorsan közölte is hirtelen támadt ötletét.

- Megígérem neked, hogy minden másodikat a te nevedben fogom megölni – mondandója végén egymásra néztek a rohani lánnyal, és mindketten halványan elmosolyodtak.

Ekkor odakint kürtszó harsant fel. Mind összenéztek, mert azt hitték, ezek már az Ellenség kürtjei. Egymás nyomában felszaladtak a lépcsőn, átvágtak a kis téren, és felmentek a második körív alkotta fal tetejére, s megálltak a mellvéd mögött. A Nap már lenyugodott, s fejük felett óriási viharfelhők sziluettjei látszódtak a gyenge fényben. De ez a gyenge fény mást is megvilágított. Egy hosszú sorban kígyózó menet haladt a kőhíd felé.

- Más tündék! – kiáltott fel Nelya Tyria mellett.

- Kik lehetnek azok? – kérdezte Tyria, a szemét meresztgette, de két világos színű zászlótól eltekintve csak egy vonuló sötétszürke halmot látott.

- Kedves lórieni barátaink – mondta Legolas a lány másik oldalán állva. – Haldir, Sairina, Orophin, Lalwen, Rúmil és Silith.

- Ismeritek őket? – kérdezte meglepetten Menel, aki Legolas jobbján állt.

- Amikor Lórienban jártunk, jól összebarátkoztunk velük – válaszolta Tyria, és szélesen elmosolyodott. Nagyon örült, hogy viszontláthatja lórieni barátaikat, mert eszébe juttatták az Aranyerdőben töltött békés hónapokat.

- Nyissátok ki a kaput! – harsant fel a kiáltás a külső fal felől.

- Hívjátok ide a királyt! – hallatszott egy másik kiáltás is.

- Menjünk le a kapuhoz! – javasolta Nelya, és futva megindult a lefelé vezető lépcsőn.

A kapuhoz vezető széles lépcsősor tetején álltak meg, ahonnan jól látták a lórieniek érkeztét. Kezükben mindannyian íjat tartottak, fejükön ugyan csuklya volt, de sisakjuk levélforma dísze így is kilátszódott. Fegyelmezett négyes oszlopba fejlődve vonultak be Kürtvár kapuin belülre. Legelöl Haldir és Sairina közeledett feléjük, oldalukon a jól ismert lórieni kard függött, s csillogó páncélt viseltek. A legelső sort Orophin, Rúmil, Lalwen és Silith alkotta, a két lány, amint megpillantotta az ismerős arcokat, elmosolyodott.

Addigra már Théoden is ott állt a lépcsőn, s Haldir meghajolt előtte.

 - Völgyzugolyi Elrond üzenetét hozom – szólt Haldir. – Volt hajdan egy szövetség, emberek és tündék közt. Régen egy volt a küzdelmünk, és egy volt a halálunk. E hűség iránt tanúsítunk tiszteletet.

Lalwen és Silith befejezettnek nyilvánították a dolog hivatalos részét, kiváltak a seregből és felszaladtak Tyriához és Legolashoz.

- Örülünk, hogy jöttetek – mosolygott rájuk Tyria.

- Mi is örömmel jöttünk – viszonozta a mosolyt Lalwen. – Silith, Sairina és én önként jelentkeztünk a seregbe, más nők nem is jöttek.

Beszélgetésük alatt kisebb közjáték zajlott le: Aragorn annyira megkönnyebbült a tündesereget látva, hogy egy szoros öleléssel üdvözölte a meglepett Haldirt.

- Ti tényleg Lórienből jöttetek? – kérdezte csodálkozva Nelya, és közelebb lépve végigmérte a két másik lányt.

- Onnan hát! – mondta vidáman Silith.

- Most nincs idő a fecsegésre – jött oda hozzájuk Orophin nyomában Rúmillal. – Ha megéljük a reggelt, lesz időtök rá.

- Igaza van, induljunk fel a falra – értett egyet Legolas, majd az összes tünde, Gimli, Aragorn és Tyria felsorakoztak a külső fal tetején a rohani íjászokkal.

Éowyn megvárta, míg az erőd védői elfoglalják a helyüket, majd visszament a barlangokba az nőkhöz és az öregekhez, hogy amíg lehet, kitartsanak odalent.

Magasan a hegyek felett néha villám cikázott át fehér fénybe öltöztetve a tájat. A falakon itt-ott fáklyák égtek, s lassacskán mindenki elcsendesedett, úgy várták az orksereg jövetelét, csak távoli mennydörgést hozott feléjük a szél.

Kis idő múlva a távolban apró fénypontok tűntek fel, amelyek egyre közeledtek feléjük végeláthatatlan oszlopban. A két hegyfal közti szorost teljesen kitöltötte az egyenletes ütemben menetelő orkhad.

Tyria Legolas és Lalaith között állt a várfalon, kezében az íjával. Életében még nem látott ennyi orkot egyszerre, de ő maga is meglepődött azon, hogy nem fél, habár tudta, hogy nagyon kevés az esélyük a győzelemre.

- Jobb helyet is választhattál volna – dörmögte Gimli, aki Legolas másik oldalán állt, de mivel alacsony volt, nem látott ki a várfal felett. – Mi van odakinn?

- Óriási sereg ork tart felénk – mondta Legolas. – De hozhatnék mondjuk egy zsámolyt, hogy kiláss – kacsintott rá a törpre.

- Nem kell – ellenkezett Gimli. – Csak majd küldjétek hozzám őket!

Ebben a pillanatban előbb ritkásan, majd egyre sűrűbben esni kezdett az eső. Az apró vízcseppek hidegen koppantak a katonák páncélzatán. Az orkok nagyjából száz méterre megközelítették a falat. Fejük felett dárdák erdején és jó néhány fehér kézzel ellátott fekete zászlón csillogott a víz. Egyikük felordított, mire az egész sereg azon nyomban megállt.

Tyria oldalra sandított; barátai arca teljesen rezzenéstelen volt, úgy nézték az előttük felsorakozó sereget. Tatya megölelte egy pillanatra Menelt, Eirien pedig Tiliont. Menel mondott valamit Tatyának, de Tyria nem hallhatta. Eszébe jutott, milyen jó volna, ha Elladan itt lenne mellette és ugyanúgy megölelné. Gyorsan elhessegette a gondolatot, és elővett egy nyílvesszőt a tegezéből, ugyanis Aragorn közben parancsot adott a tündéknek íjaik felajzására. Ráillesztette a húrra, és megfeszítette az ideget. A lány úgy érezte, egy rövid pillanatra megáll az idő, és egy örökkévalóságként érzékelte, ahogy homlokán végigfolyik néhány esőcsepp, majd elengedi a nyílvessző tollait, és az pontosan belefúródik egy ork nyakába. Aztán az idő visszazökkent megszokott ritmusába, és már nyúlt is a következőért, hogy avval is eredményesen célba találjon.

(dagor - csata)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára