hatalmas orksereg úgy zúdult rá az erőd vastag falaira, mint ahogy a háborgó tenger ostromolja a part menti sziklákat vihar idején. A tündék és a rohani íjászok nyílzáport küldtek a támadókra, az elesetteken társaik minden habozás nélkül átgázoltak. De nem csak az orkok szenvedtek veszteségeket már a csata első perceiben, hanem az erőd védői is. Jó néhány rohir és lórieni tünde bukott alá a mélybe élettelenül Saruman seregének lábai elé.

Tyria és társai eredményesen ritkították az ostromlók sorait, a lány néha oldalra pillantott, és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy barátainak nem esett baja, mind ott vannak vele a várfalon.

- Küldjétek hozzám őket! – harsant fel Gimli reszelős hangja.

- Nemsokára itt lesznek, kis türelemmel legyél még! – kiáltotta neki Legolas két nyíl kilövése között, ugyanis az orkok épp ekkor bukkantak fel létráikkal, melyeket a falhoz támasztva igyekeztek fel a várfalon.

Egy létra teteje épp Minya és Eirien előtt tűnt fel.

- Csak szeretnétek itt feljönni! – nevetett fel Minya és Eiriennel közös erővel egyszerűen eltolták oldalirányban a létrát, amely dőlés közben elsodort egy másikat is.

Más létrákat azonban nem tudtak kiiktatni, így azon megannyi ork jutott be a várfalon belülre.

- Végre itt vagytok! – fogadta egy jól irányzott fejszecsapással Gimli az előtte felbukkanó orkot.

Tyria visszatette az íját a helyére, és előhúzta a kardját. Teljesen vizes volt a keze, így jó erősen kellett fognia a markolatot, nehogy elejtse fegyverét. Nem messze egy újabb ork tűnt fel egy létra tetején, s a lány egy pillanatig sem habozott, egy könnyed mozdulattal megszabadította a csúfságot a fejétől; az élettelen test pedig zuhanás közben lesodorta a többi létrán mászó orkot. Ő és a tündék nem maradtak eddigi helyükön, hanem elindultak a várfal tetején, hogy megküzdjenek a betörő orkokkal.

Tilion és Eirien igyekeztek együtt maradni, együtt futottak le a lépcsőn a várfal belső tövéhez, ahol már javában dúlt a harc a védők és az orkok között. Tünde késeik pengéjét igyekeztek a legtöbb ork testében megmártani, ám Tiliont egy különösen nagydarab ork fellökte, és már épp le készült szúrni, amikor Eirien nemes egyszerűséggel felhasította a mellkasát, mert aki Tilionra próbált meg kezet emelni, az bizony nagyon hamar elbúcsúzhatott az életétől, ha a tündelány is a közelben volt.

Tyria többször összefutott a zűrzavarban Aragornnal; a dúnadán is csuromvíz volt, de a lány még így is láthatta, hogy ruhája csupa sötét vérpötty-, és folt, ám nagyon remélte, hogy az az orkok vére s nem a férfié.

Legolas és Gimli sem távolodott el egymástól, a törp szorgalmasan aprította a támadóit, s a tünde sem maradt le mögötte, késeit villámgyorsan döfködte a feléje rohanó orkokba.

- Már hatnál tartok! – kiabálta túl a csatazajt Gimli.

- Én tizenkettőnél! – kiáltotta Legolas, és kihúzta egyik kését egy leölt ork testéből.

- Nem hagyom, hogy egy hegyesfülű legyőzzön! – vonta össze szemöldökét bosszúsan a törp, és folytatta az orkok kaszabolását.

Újabb s újabb létrákat állítottak a támadók Kürtvár falainak, s folyamatosan özönlöttek a védők nyakába, akik erejükön felül harcoltak a túlerőben lévő sereg ellen. Az eső változatlanul esett, bár talán valamicskét enyhült már a csata kezdete óta. Tyria aggódva látta, hogy a földön egyre több rohani és tünde holtteste fekszik, de mindig megkönnyebbült, mikor egy-egy szőke alakban nem barátai valamelyikét ismerte fel.

Nelya volt a legalacsonyabb a tündék közül, kis termete kapóra jött neki a közelharcban, hisz’ támadói rendre elvétették őt, olyan fürgén tért ki a kardcsapások elől, s mire az ork egyáltalán felfoghatta volna, hogy nem ért célt a fegyvere, Nelya kése már tövig hatolt a testébe.

Halatir a várfal tetején állt, onnan küldözgette nyilait az ellenségre, csodának számított, hogy eddig nem találták el, de úgy gondolta, ahhoz, hogy jól célozhasson, valamilyen magaslati helyet kell választania. Ám egyszer csak két-két ork vált ki az ostromló seregből két nagy, tüskés gömböt cipelve, amelyek Halatirnak a még ki nem nyílt bogáncsvirágot juttatták az eszébe, amik oly’ sok bosszúságot okoztak neki, mikor a ruhájába akadtak madártollak keresgélése közben, de erős volt a gyanúja, hogy ez a két gömb több bajt fog okozni, mint egy ártatlan növény. Az orkok a fal tövében található átereszhez tették a két gömböt, majd szétvált az ostromlók fala, és megjelent egy, a kezében fáklyát tartó ork, aki futva közeledett a fal felé. Halatirban immáron semmi kétség nem volt afelől, hogy mire készülnek a támadók. Egy nyilat illesztett íja húrjára, és megpróbálta eltalálni az orkot, lehetőleg a nyakán, ám nyila lepattant a páncélzatról. Még mielőtt kilőhette volna a másikat is, váratlanul egy általa készített nyílvessző fúródott az ork vállába, de az nem állította meg a bestiát. Az íjkészítő oldalra pillantott; Legolas nem messze tőle a mellvéd mögött épp egy újabb nyilat szedett elő a tegezéből, de ez a lövése is célt tévesztett. Egy ork, amely már bejutott a várfalon belülre épp Legolas felé rohant, és a tünde nem vette észre, de az íjkészítő egy jól irányzott lövéssel leterítette. Halatir épp akkor nézett újra az alant hömpölygő seregre, mikor a fáklyás ork egy ugrással eltűnt a szeme elől a fal tövében, és hirtelen nagyon rossz érzése támadt. Az ork öngyilkos akciója után óriási robbanás rázta meg Kürtvárat. Az áteresz feletti falszakasz kisebb-nagyobb kődarabokra szakadva felrobbant, és mindenki, aki épp ott tartózkodott, szintén a levegőbe repült, köztük Halatir is. A tünde rövid zuhanás után arccal érkezett meg a belső udvarra néhány rohir és lórieni tünde társaságában. Az emberek közül sokan olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy a földet érés után pár pillanattal már halottak voltak, de a tündéknek kisebb zúzódásokon kívül kutyabajuk sem volt, hála strapabíróbb testüknek.

Aragorn szintén épp a fal felrobbant szakaszán tartózkodott, s miután földet ért, elvesztette az eszméletét.

A robbanás nyomán eltűnt a fal egy jó része, és a lyukon át seregnyi ork özönlött az erődbe. Egy másik orkcsapat ezalatt az erőd kapuját kezdte ostromolni egy faltörő kossal, s a roppant kapuk gyászosan recsegtek az irdatlan nyomás hatására. A kapu feletti falról a rohaniak kőzáporral fogadták a betörni készülőket.

Tyria és Lalaith összefutottak félúton a felrobbant falrész felé menet, és mikor meglátták, hogy Aragorn eszméletlenül fekszik a törmelék közt, és vagy kétszáz ork tart pontosan feléje, minden gondolkodás nélkül a támadók elébe futottak, és felvették velük a harcot. Nemsokára a rohaniak és a megmaradt lórieni tündék közül is sokan csatlakoztak hozzájuk. Tyria ledöbbent, mikor váratlanul Gimli ugrott közéjük, a törp bátran rávetette magát az orkokra, és ott vágta őket, ahol érte. Aragorn eközben magához tért, és csatlakozott a társaihoz.

A kintről befolyó víz és a közben már elállt eső csúszóssá tette a kövezetet, így amikor Tyria kivédte egy ork kardcsapását, elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant az óriási, csizmás lábak közé. Megfordult, hogy gyorsan talpra álljon, és szembenézzen az ellenségével, de azt éppen abban a pillanatban nyakazta le egy lapos, kissé domború tárgy, valószínűleg egy pajzs. A lány felállt, egy tőle balra eső lépcsőn megpillantotta Legolast, a tünde elmosolyodott, és megvonta a vállát, jelezve, hogy épp nem volt más ötlete az ork likvidálására, majd leszaladt a lépcsőn, és megkínálta kése élével az egyik betörő orkot.

Minden védő derekasan küzdött az egyértelmű túlerővel szemben, mind úgy érezték egy örökkévalóság óta harcolnak már, de az orkok serege csak nagyon lassan fogyatkozott. Théoden király, látva, hogy saját erői nem bírnak a támadókkal, megparancsolta, hogy mindenki vonuljon vissza az erőd belső részeibe. Aragorn, Tyria, Lalaith, Legolas és Gimli még mindig a várfal felrobbant szakaszán küzdöttek, mikor a parancs eljutott hozzájuk. Ugyan nem volt ínyükre, de mégis engedelmeskedtek, és a többi katonával futva megindultak a második, magasabban fekvő köríven belülre. Aragorn futás közben megpillantotta Haldirt és Sairinát, akik még mindig harcoltak az orkokkal a külső várfalon. Rájuk kiáltott tünde nyelven, hogy jöjjenek velük, ám ekkor a tündelányba markolatig beleszúrta egy ork a kardját. Sairina arcára döbbenet ült ki, hirtelen fel sem fogta, mi történt. Az ork kihúzta belőle a hajlított végű pengét, és a lány azon nyomban összeesett. Haldir azonnal lekaszabolta az orkot és az összes őt támadót is. Nem akarta elhinni, hogy Sairina nincs többé, hogy a lelke el kényszerült hagyni Középföldét. Az egész nagyjából fél perc alatt játszódott le s Aragorn futva indult meg, hogy Haldir segítségére legyen. Közben két ork is rátámadt, és mire odaért a tündéhez, már csak azt láthatta, hogy egy testes ork hátulról belédöfi a kardját. Haldir végignézett a körülötte fekvő elesett társain, akik merev tekintettel meredtek a semmibe, és messze jártak, ott, ahová ő is megy, Sairina után, ahol majd az idők végezetéig együtt lehetnek, és már semmi nem választhatja el őket egymástól. Térdre rogyott, aztán elterült a hasán, s mire földet ért, már halott volt. Aragornra már csak az maradt, hogy lezárja a szerencsétlen tünde szemét. Szívét bátorság és düh öntötte el, odasietett a várfalnak támasztott létrához, és ellökte azt a sziklától. Felugrott rá és a tákolmány elkezdett dőlni a másik irányba, egyenesen az alant hömpölygő orkok felé. Odakint nemcsak ő, de más védők is küzdöttek, a megmaradt lórieni tündék közül sokan, s a bakacsinerdeiek közül Menel, Nelya és Tatya. Mindhárom tündének már lórieni fehértollas nyilak is voltak a tegezében, ezeket az elesettektől vették el, lévén, azoknak nincs többé szükségük rájuk. Ám hamar belátták, hogy a túlerővel nem tudnak eredményesen szembeszállni, így a helybéli rohaniak segítségével egy félreeső ajtón visszajutottak a várba, épp a kapu mellé, amely panaszosan recsegett a kívülről nekifeszülő erő miatt. Az orkok nem is foglalkoztak velük különösebben, jobban érdekelte őket az összeroskadni készülő kapu, így nem vették észre, hogy is tűntek el a fal eldugott nyílásában.

- Tatya, kérlek, menjetek be a várba! – kérte párját és annak húgát Menel, amint kicsit fellélegezhettek.

- Ugye nem képzeled, hogy itt hagylak? – csattant fel Tatya.

- Az lenne a legjobb, ha lemennétek oda a barlangokba! A nőkhöz és a gyerekekhez! – próbálta túlkiabálni a csatazajt Menel, és kérlelve nézett a két lányra.

A két lány egy pillanatig habozott; körülöttük kiáltások harsantak és ütemes döndülés hallatszott, ahogy az orkok kívülről a vastag kapukat döngették. Hirtelen Minya, Lalaith, Tyria és Eirien futott oda hozzájuk a tömegen át. Kisvártatva felbukkant Tilion és Halatir is.

- Legolas azt kérte, hogy menjünk le a barlangokba! – kiabálta Lalaith.

- Én is épp erre kérem őket! – bökött Tatya és Nelya felé Menel.

- Kérlek, menjetek le! Bajotok fog esni! – nézett végig a lányokon esdekelve Tilion.

- Menjünk! Gyertek! – adta ki a parancsot Eirien, a tündelányok és Tyria kénytelen otthagyták a többieket, és elindultak a barlang lejárata felé.

Útközben összefutottak lórieni barátaikkal; Orophin és Rúmil kapva kaptak az ötleten, és leküldték Lalwent és Silith-t is velük, ők maguk pedig a kapuhoz mentek visszatartani az ellenséget. Mivel segédkeztek a nők biztonságba helyezésénél, gyorsan odaértek a lejárathoz. Egy hosszú járat kanyargott le a föld alá, melynek padlózatán nem lépcső futott le, hanem sima kő a gyorsabb haladás érdekében. Fáklyák halovány fénye világította meg útjukat. A járat végén egy vastag faajtóba botlottak.

- Hogy jutunk be? – kérdezte aggódva Nelya.

Lalaith nem sokat teketóriázott, ököllel döngetett be a kapun. Kisvártatva egy kukucskáló-nyílás bukkant fel, amit eddig észre sem vettek s abban egy kék szempár.

- Engedj be, kérlek! – mondta Lalaith.

A rohani lány, miután látta, hogy nem az ellenség készül hozzájuk betörni, lezárta a nyílást, majd levette a keresztfát az ajtóról, és kinyitotta a kívül állóknak. A tündék s Tyria besiettek a barlangba.

- Mi történt? Vége a csatának? Mi volt az az óriási robbanás? – zúdította a kérdéseit a betérőkre a lány. Nagyjából tizennyolc-húsz éves lehetett, az asszonyok őt állították őrnek az ajtóhoz.

- Sajnos még nincs vége – zihálta Minya.

- És hogy állunk? – tette fel az újabb kérdést a lány, és hol egyikükre, hol másikukra nézett.

- Nem túl biztatóan, de a katonák mindent megtesznek, hogy visszaszorítsák őket – mondta vigasztalóan Eirien.

- Vezess kérlek Éowynhoz – kérte a lányt Lalaith, mire az bólintott és megfordult, majd megindult a széles járaton.

Kisvártatva egy óriási, tágas csarnokba értek, ahol cseppkövek meredeztek a mennyezet felé, ahol hasonló alakzatok függeszkedtek; néhol össze is értek és homorú oszlopokat alkottak. A földön mindenütt öregek, nők és gyerekek üldögéltek kisebb-nagyobb csoportokban. Csak egy valaki volt talpon, Éowyn, a magas lány eleddig a többiek között járt-kelt és mindenkihez intézett néhány biztató szót, de amint meglátta az érkezőket, odasietett hozzájuk.

- Mi történt? – kérdezte.

- Menjünk egy kicsit félreesőbb helyre – javasolta Lalaith, ugyanis nem szerette volna, ha szavait a többiek is hallják.

A tündék, Éowyn és Tyria arrébbmentek, és mikor már úgy ítélték, hallótávolságon kívül vannak, letelepedtek körben a barlang hepehupás padlóján.

- Odafenn nem áll túl jól a szénánk – közölte minden kertelés nélkül Lalaith –, az orkok betörtek Kürtvárba.

- A férfiak épp ezért küldtek le minket is – tette hozzá Lalwen.

- Van ennek a barlangnak másik kijárata? – kérdezte Eirien.

- Igen - bólogatott Éowyn -, de sok járaton kell keresztülmenni. Legalább kétnapi járóföld egy egészséges fiatalnak, s három egy betegnek vagy idősnek.

- Hová vezet? – kérdezte most Silith.

- A Fehérhegység túloldalán van a kijárat, de oly’ régóta nem járt arra senki közülünk, hogy nem tudjuk, nem-e omlott már be – mondta aggódva a rohani lány, s szeme félelemtől csillogott.

- Érdemes elindulni? – fordult Tyria Lalaith-hoz.

- Ha itt maradunk, több esélyünk van a halálra, mintha elindulnánk – felelte a lány.

- Megmondom neki, hogy készüljenek fel – mondta Éowyn, azzal felállt közülük, keresett egy kisebb sziklát és fellépett rá.

- Figyeljetek rám! – kiáltotta, s szavait hosszan visszhangozták a barlang falai, melyeken fáklyafény táncolt. – Odafenn fivéreitek, apáitok, férjeitek, fiaitok és barátaitok keményen állják a sarat a ránk támadókkal szemben. Mi nem tudunk nekik segíteni, csak azzal, ha a csata elvész, mi nem adjuk magunkat az ellenség kezére. Ezért kérek mindenkit, hogy készüljön fel az utazásra a barlang másik kijáratához – szavait előbb döbbent csend, majd halk pusmogás fogadta. – Tudom, hogy hosszú az út – folytatta gyorsan Éowyn -, és aggódtok szeretteitekért, de jelenleg nincs más választásunk!

A jelenlévők belátták, hogy úrnőjüknek igaza van; felkeltek a földről és a kevéske élelmet, melyet lehoztak, kis batyukba kötve ki-ki a hátára vette. Az anyukák és idősebb lányok megfogták gyermekeik, kistestvérük kezét, a fiatalok támaszt nyújtottak az időseknek és nemsokára a sok száz ember készen állt az útra.

A menet elejére Éowyn állt, aki magával hozta a kardját is, felkötötte az övére, de remélte, nem lesz rá szükség. A tündék és Tyria hátramaradtak, hogyha az ellenség utánuk eredne, fel tudják őket tartóztatni legalább egy darabig.

A rohaniak, a tündék és Tyria megindultak a barlang mélye felé, s lélekben imádkoztak a csatában maradt férfiakért, a hosszú menetoszlop teljes némaságban haladt, csak fáklyáik sercentek olykor, vagy lépteik vertek halk visszhangot a kövezeten.

(gathrod - barlang, üreg)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára