ár délutánba hajlott az idő, mikor a lórieni tündék búcsút intettek barátaiknak és Kürtvárnak. Théoden király megköszönte hősies helytállásukat, és még egyszer részvétét fejezte ki nekik elhunyt társaik miatt. A csata után sok ló maradt gazdátlanul, ezekből ajándékozott a tündéknek.

- Szegényes fizetség csupán ez azért, amit értünk tettetek - mondta a király, mikor a lórieniek útra készen álltak Kürtvár kapuja előtt.

- Nem kívánunk többet, uram – szólt Orophin, lova, egy sötétpej mén mellett állva. – Nem fizetség reményében jöttünk ide.

- A valák kísérjenek utatokon, s ne búslakodjatok elesett társaitok felett, mert haláluk nem volt értelmetlen, és most boldogan járnak Valinor fényében – mondta nekik Gandalf és szelíd tekintetét végigjáratta a közelben álló tündéken.

Silith minden elhangzott mondat után odahajolt Rúmilhoz, hogy tolmácsolja az embernyelvű szavakat. Ezután Rúmil, Orophin, Silith és Lalwen külön is elbúcsúztak Legolastól és Tyriától.

- A meghívás még mindig érvényben van – figyelmeztette Tyria Lalwent, mielőtt megölelte.

- Nagyon remélem, hogy még látjuk egymást – mondta Lalwen, és elmosolyodott.

A lórieni társaság minden tagja nyeregbe szállt, Rúmil és Orophin a kis csapat élére állt, de párjaik hátul maradtak, és távolodóban néha-néha visszaintegettek a Kürtvár előtt maradottaknak.

Az erődben már javában folyt a romok eltakarítása, a használható köveket elkülönítették a teljesen széttöröttektől, a bezúzott kapu helyén is készült már az új.

- Most már igazán elmondhatnátok, mi történt itt, míg mi lent voltunk! – szólt elégedetlenkedve Nelya, mikor mind visszavonultak a király tróntermébe. Felhoztak a barlangokban elrejtett élelmiszerből, nem volt ugyan sok, de a kimerült társaságnak szinte lakomának számított. Tyria már evett lembast, így csak vizet kért, nem akarta más elől elvenni az élelmet. Ő és a barátai egy hosszú asztalnál ültek, az egyik asztalfőt Théoden, a másikat Gandalf foglalta el, az asztal két oldalán vegyesen ültek a tündék, Tyria, Gimli, Aragorn, Éomer és Éowyn.

- Igen, igaza van a húgocskámnak, szeretnénk hallani a történeteteket – nézett végig a többieken Minya. Halatir mellette ült, a homlokáról csúnyán lehorzsolódott a bőr a robbanás után, de Minya már lekezelte, így csak egy barnás folt látszódott a sebből a fűzfakéregnek köszönhetően.

- Kezdem én, ha nem bánják a tünde kisasszonyok – köszörülte meg a torkát Gandalf.

- Természetesen nem bánjuk Gandalf mester, hallgatunk – mosolygott Lalaith.

- Nos tehát, éppen öt napja, hogy eljöttem Edorasból. Utamat észak felé vettem, úgy sejtettem, ott találom Éomert a seregével. Így is lett, az onnantól számított második nap bukkantam rájuk a Fangorn déli szegélyénél – mesélte a varázsló, majd Éomer vette át a szót.

- Először azt hittük, Saruman az, olyannyira hasonlított rá a fehér gúnyájában, de a lovát látva biztosak voltunk, hogy egy meara nem tűrné meg a hátán Sarumant – mondta Éomer. – Gandalf mester elmondta, hogy népünk milyen nagy bajban van, így elindultunk a Helm-szurdok felé. Csakhogy a mi lovaink nem mearák, bármilyen derék paripák is legyenek, így csak harmadnapra értünk ide.

- A lényeg, hogy időben itt voltatok – jegyezte meg Aragorn. – Épp az utolsó percben érkeztetek.

- Visszaszorítottak minket ide, a trónterembe – vette át a szót Legolas. – Mivel nem volt más választásunk, ki kellett törnünk.

- És akkor Aragornnak támadt egy ötlete – vágott közbe Tilion. A tünde haját Eirien már rendbe hozta, most szépen, fésülten omlott a vállára. – Hála a valáknak innen egy lejárat vezet az istállókhoz – bökött fejével a szemközti fal felé, ahol a fáklyafényben egy dísztelen, boltíves ajtó nyílott, de azon túl teljes sötétség honolt.

- Felhoztuk a lovainkat, és kivágtattunk az orkok közé – mondta Menel. – Olyan váratlanul érte őket, hogy sokukat le tudtuk vágni, míg kiértünk a várból. Éppen akkor bukkant fel a Nap a látóhatáron, s vele együtt Gandalf és Éomer uram serege.

- Azért rólam se feledkezzetek meg! – morogta Gimli Legolas mellett ülve.

- Dehogy feledkezünk! – így a tünde. – Gimli barátom ezalatt felosont a toronyba, és megfújta Helm kürtjét. Majd beleroppantak a falak.

- De a legérdekesebb csak ezután jött – szólt ismét Éomer. – Az orkokat elkezdtük kiűzni a szorosból, ám váratlanul egy erdő állta az útjukat. Egy erdő, amely ezidáig nem volt ott!

- Járkáló erdő? Mégis mi lehetett az? – kérdezte meglepődve Nelya.

- Nem éppen erdő az, hanem olyasféle hatalom, amely bármelyikünknél régebb óta él ezen a világon – mondta Gandalf.

- Az orkok berohantak a fák közé, és akkor megmozdult az egész erdő, rengett a föld és vad kiáltások harsantak fel – idézte fel a történteket Menel.

- Mondd el, mi volt az! – kérte Tyria Gandalfot.

- Én is kíváncsi volnék rá, hisz’ ezek szerint ez nem a te műved, mint ahogy eddig gondoltam - szólt Théoden az asztal másik végéből.

- Mind megkapjátok a választ, ha eljöttök velem Vasudvardba – mondta titokzatosan a mágus és sokat sejtetően elmosolyodott fehér szakálla mögött.

- Vasudvardba?! – visszhangozta az asztaltársaság.

- Oda – mondta Gandalf, mintha a világ legtermészetesebb dolga az volna, hogy az ember csak úgy besétál arra a szörnyű helyre. – Aki akar, velem tarthat.

- Sajnos egész Lovasvégen nincs annyi emberem, hogy ostrom alá vegyük Saruman erődjét, még akkor sem, ha mindenkit összegyűjtünk, a sebesülteket és a kimerülteket is beleértve – vetette ellen a király.

- Én azonban mindenképpen elmegyek Vasudvardba, hogy mielőbb szót váltsak Sarumannal. Neked is épp elég bajt okozott, uram, helyénvaló, hogy ott légy te is – mondta Gandalf.

- Embereimet kimerítette a harc, mint ahogy engem is. A korom sajna nem a Kígyónyelvű suttogásának tudható be. Olyan betegség ez, melyet te sem tudsz gyógyítani – szólt keserűen Théoden.

- Ez esetben mindenki, aki velem akar jönni, pihenjen le, hogy majd az éjszaka leple alatt kezdhessük meg utunkat – javasolta Gandalf. – Ezután minden helyváltoztatásunkat jó lenne titokban véghezvinni. De ne hozz magaddal sok embert, Théoden, ugyanis nem harcolni, hanem tárgyalni megyünk.

A tündék mind megegyeztek, hogy menni szeretnének, csakúgy, mint Aragorn, Gimli, Tyria és Éomer is. Megbeszélték, hogy a megmaradt katonákat java részével Éowyn és az asszonyok, gyermekek, idősek visszaindulnak Edorasba, amint a Nap első sugarai felbukkannak.

Aki Gandalffal kívánt tartani, azok közül mindenki visszavonult, Tyriát és a barátait egy, az istállóhoz közeli, sérülésmentes épületben szállásolták el. Ágyak híján szalmával töltött matracokon aludtak, de a tündéket ez egyáltalán nem zavarta, hisz’ odahaza is csak egy takarón feküdtek. Tyria jóformán azon nyomban elaludt, ahogy letette a fejét a matracra, és Legolasnak kellett felráznia őt, mikor beállt a szürkület. Csak két gyertya pislákolt az ablakpárkányon, azok adtak némi vibráló fényt, és táncoló árnyakat vetítettek a falra. Aragorn épp akkor ment ki a nyitott ajtón, mikor Tyria felébredt. Hirtelen Lalaith töltötte be a látómezejét, a tünde egy fából faragott fésűt tartott a kezében.

- Gyorsan kifésülöm a hajad! – jelentette be Lalaith, majd a lány mögé térdelt, kiszedte a hajából Galadriel ajándékát, és kibontotta a fonatát.

Az igazat megvallva, Tyria nem is nagyon gondolt rá, miképp festhet a haja, de valószínűnek tartotta, hogy az eső és a csata után nem nézhet ki valami ápoltnak. Lalaith gyakorlott mozdulatokkal kifésülte a fekete loboncot, az előrebukó tincseket hátrafogva fonatot készített, majd a tövéhez visszatűzte a lórieni levélforma hajdíszt.

- Köszönöm – mosolygott Tyria, mikor elkészült a haja.

A házikóban volt egy asztalka, azon három tálban hideg víz. Tyria gyorsan megmosta az arcát, hisz’ a többiek készen álltak, csak rá vártak. Miután megtörölte az arcát, felkötötte az övére a kardját, melyet valaki megtisztított már az orkvértől, s belebújt tegeze szíjába, melyet szintén egy ismeretlen kéz megtöltött lórieni nyílvesszőkkel, ugyanis Rúmilék itt hagytak nekik belőle bőven, mert úgy vélték, nekik nagyobb szükségük lesz rájuk. Lalaith megvárta az ajtóban, és együtt mentek ki, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Már mind lovon ültek, kivéve Minyát, aki a kezében tartotta a saját lováé mellett Morgilith és Hwest kantárszárát is. Mikor a három lány nyeregbe ült, a kis menet elindult a kapu felé; Théoden és kísérete, valamint Gandalf és Éomer ott vártak rájuk. Az erőd most csendes és kihalt volt, a romokat már nagyrészt eltakarították, csak a falban tátongó lyuk emlékeztetett a csatára.

Legolas most is megosztozott Gimlivel Arod hátán, ők mentek a sor elején Aragorn társaságában, aki Bregón lovagolt; úgy látszik, Théoden neki ajándékozta elhunyt fia hátasát. Az egyre sűrűbbé váló sötétséget csak a már majdnem telihold ezüst fénye hígította fel néha, mikor kibújt a kövér felhők közül, máskülönben csak a tündék köpönyegein lévő arany hímzés tűnt úgy, mintha halványan világítanék.

A kapunál mindösszesen négy lovas várakozott: Théoden, Gandalf, Éomer és Gamling. Keselyüstök hófehér szőre szinte világított az éjszaka sötétjében, a másik három ló mellső patájával kapálta a kövezetet, jelezvén, hogy szeretnének indulni már.

A csapat élére Théoden állt Éomerrel, a többiek kettes-hármas csoportokban soroltak be mögéjük, így hagyták maguk mögött Kürtvárat és vesztek bele az éj sötétjébe. Egy óra is bele tellett, mire kiértek a szorosból és őnekik is elállta útjukat a különös erdő. A Hold sápadt fényében hatalmas, fenyegető árnyaknak tűntek az óriási fák, a lovak vonakodtak is bemenni, de gazdáik ösztökélésére végül csak bevágtak a fák közé. A lovasokat gomolygó köd fonta körbe, amely a Hold ki-kibukkanó fényében ezüstösnek tetszett. Az ágak recsegtek-ropogtak, mintha az erdő mondani szeretett volna valamit a látogatóinak. A tündék minduntalan megálltak, hogy a neszekre figyeljenek.

- Még sosem láttam ilyen fákat! – hallotta egyszer csak Tyria maga mögött Halatir hangját. – Pedig sok fával volt dolgom életemben, de ilyesfélékkel még nem találkoztam.

- Ha lenne egy kis időnk talán megértenénk a gondolataikat – jegyezte meg Tatya valahol Tyriától balra a sötétben.

- Nekem elég volt egyszer átvágni a Fangornon, inkább siessünk! – morogta Gimli Legolas háta mögött.

- Igaza van törp uramnak, most nem érünk rá társalogni velük, pedig érdemes volna – szólt Gandalf a sor elejéről.

Lassacskán maguk mögött hagyták az erdőt, és az útkereszteződésnél északra fordultak, a Vas folyó gázlója felé. Négy óra kényelmes ügetés után el is értek a gázlóhoz, ámbár szinte az egész meder annak tűnt, hisz’ alig csordogált némi víz az alján, valószínűnek tartották, hogy Saruman torlaszolta el a folyót. A folyó nyugati partján egy réges régi országút vezetett egyenesen Vasudvardnak. A csapat gyorsított a tempón, és éjfélre már messze maguk mögött hagyták a gázlót. Az éjszaka teljesen csendes volt körülöttük, csak néhány korai tücsök ciripelt itt-ott, így hamar meghallották valami észak felől feltörő robajt. A zaj egyre közeledett hozzájuk, és meglepődve vették észre, hogy a holdfényben meg-megcsillanó Vas folyó épphogy csordogáló vize hirtelen megdagad, majd mikor az ár levonult, a folyó visszaapadt normális szintjére. Ez örömöt ültetett a csapat szívébe, mert ezek szerint Saruman terve nem sikerült, vagy valaki megelőzte őket, és kiszabadította a folyót rabságából.

Most lassabban haladtak, mert Gandalf a Nap első sugaraival kívánt megérkezni Vasudvardba és úgy számította, ha ilyen tempóban lovagolnak éppen hajnalban fognak megérkezni.

Tyria kíváncsi volt Vasudvardra, de egyben félt is tőle. Mi van, ha még mindig tele van orkkal és azok majd könnyedén legyőzik őket? Gyorsan elhessegette a fejéből ezt a gondolatot, mert úgy vélte, Gandalf biztosan tudná, ha veszélyes volna odamenniük, és akkor nem vezetné ezt a maroknyi lovast egyenesen oda. Kissé zavarta, hogy nem lát rendesen, csak akkor lett kicsit világosabb, mikor a Hold előbújt a kósza felhők mögül. Ilyenkor végre ki tudta venni, ki halad előtte s ki mögötte. Maga előtt mindig Gimlit s Legolast pillantotta meg, de mögötte, hol Lalaith, hol Halatir, hol Minya alakjára esett a Hold ezüst sávja.

Valami érthetetlen okból kellemes érzés fészkelte be magát a lelkébe, valami olyan, amit nem tudott megmagyarázni. Miért is érzi ezt, mikor ellenségük otthona felé tartanak, és egy borzasztó csatán vannak túl, ahol két barátjukat is elvesztették? Nem tudott rá választ adni, de örült a távolról érkezett boldogságnak, és halványan elmosolyodott.

A lovasok sora továbbra is némán haladt az immáron feléledt folyó mellett, hogy másnap szembenézzenek Sarumannal, ahol még csak nem is sejtik, kiket sodor elébük a sors.

(tinnu - alkonyat, szürkület)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára