asudvard már napfelkelte előtt látótávolságra került a kis csapat előtt, ám úgy döntöttek, hogy csak reggel mennek be Saruman erődjébe. Már beértek a Mágus Völgyébe, balról is, jobbról is hegyvonulat húzódott, a terület csak délről volt nyitott. Előttük, északon, már a Ködhegység hófödte csúcsai sejlettek a sápadt napfelkelte első fényeiben. Amint kivilágosodott, az egész társaság útra kelt, és Gandalf vezetésével megindultak az újjáéledt Vas folyó mentén. A táj kopár volt, sehol nem nőtt egyetlen fa sem, jobban mondva valaha voltak errefelé, de már csak fejszecsapások sújtotta maradványaik hevertek szerteszét a tüskés bokorral és mindenféle kóróval benőtt területen. A táj némán terpeszkedett körülöttük, csak a csobogó víz hangja törte meg a csendet s mindent fakó köd ült meg, amely, ahogy haladtak, úgy vált egyre áttetszőbbé.

- Ó, nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Nelya, mire a mellette lovagló Tyria meresztgetni kezdte a szemét, s rájött, hogy az, amit eddig a háttérben húzódó Ködhegység részének vélt, egy óriási torony négy faragott csúccsal a tetején.

A Nap ekkor bukkant fel a keleten húzódó hegyvonulat felett, és a torony lábánál hirtelen csillogni kezdett a talaj, s ahogy közelebb értek, látták, hogy Vasudvard körkörös falából egy jókora darab hiányzik, s azon túl felbukkant a belső udvar, amelyet víz borított.

Hirtelen egy ismerős hang szólt rájuk.

- Legyetek üdvözölve hölgyeim és uraim Vasudvardban! – ahogy mind odakapták a fejüket, két kis alakot pillantottak meg tőlük balra a fal ép részén.

- Hát ez nem lehet igaz… - csúszott ki Gimli száján.

Ugyanis a két pipán pöfékelő, göndör hajú kis alak nem volt más, mint Pippin és Trufa.

- Ez nem érvényes! – zsörtölődött tovább a törp Legolas mögött. – Mi törjük magunkat, az életünket kockáztatjuk napról napra, ez a két naplopó meg itt lakomázik!

Aragorn elmosolyodott Gimli kirohanásán, csakúgy, mint a tündék, de Gandalf rosszallóan csóválta a fejét, és csak annyit morgott a szakálla alatt:

- Hobbitok… - s ezzel a szóval el is mondott mindent a helyzetről.

- Hát ők volnának a hobbitok? – kérdezte Minya, és Vanima hátán közelebb léptetett a falhoz, és mosolyogva nézett fel a két kis gazfickóra.

- Úgy ám, tünde kisasszony! – hajolt meg színpadiasan Trufa, mire Pippin, aki mellette ült, bólintott, majd helyeslése jeléül füstkarikákat eregetett az ég felé. – A nevem Saradok fia, Trufiádok, ő pedig Paladin fia, Peregrin.

- A barátaimnak csak Pippin! – szólt közbe a megnevezett.

- Én is jobban kedvelem a Trufát, mint a Trufiádokot! – sietett közölni Trufa.

- Most nem érünk rá fecsegni, hol van Saruman és mi történt itt? – lépett oda Keselyüstökön Gandalf Minya mellé.

- Hosszú sora van annak, Gandalf mester! – fogott bele a történetbe Pippin. – Vasudvardban már nem ő az úr, hanem Szilszakáll.

- Saruman bezárkózott a tornyába bizonyos Kígyónyelvűvel – tette hozzá Trufa, majd megszívta a pipáját.

- Odanézzetek! Sétáló fák! – kiáltott fel meglepetten Nelya, és ujjával a torony felé mutatott, amely előtt valóban fák jöttek-mentek.

- Mik ezek, Gandalf? – kérdezte Théoden.

- A fák pásztorai, entek – válaszolt a varázsló, és fehér bajsza alatt elmosolyodott.

Mind elhűlve nézték az óriási lényeket, hisz’ ilyenekkel azelőtt még sosem találkoztak.

- Odahaza senki nem fogja elhinni, hogy láttuk őket – mondta Lalaith.

- Tárgyalni készülünk Sarumannal – jelentette be Gandalf a hobbitoknak. – Ha akartok, tartsatok velünk, széltolók!

A két hobbit eloltotta a pipáját, és bedugták a zekéjük belső zsebébe, majd lemásztak a falról.

- Nem is hittem volna, hogy léteznek ilyen kicsi lények – súgta oda Eirien Tilionnak. A tündelány és Minya nem tartottak a többiekkel annak idején Völgyzugolyba, így sosem találkoztak még hobbitokkal.

Pippint Aragorn, Trufát pedig Éomer ültette a háta mögé, így vonult be a társaság Vasudvard egyetlen kapuján, ahová néhány lépcső vezetett, s így már érthetővé vált számukra, hogy nem öntött el mindent idekinn a víz. Belovagoltak a koromfekete kapuboltozat alatt, és a szemük elé tárult az elárasztott Vasudvard. Mindenfelé különböző fából ácsolt szerkezetek romjai meredeztek elő a lovaknak még a szügyét sem érő szürkés vízből. Itt is, ott is entek sétálgattak lassan s méltóságteljesen, vagy megálltak és az érkezőkre függesztették apró szemüket.

- Az ott épp olyan tölgy, mint amin lakunk odahaza – jegyezte meg Tatya Menel mellett haladva, és fejével egy őket néző ent felé intett, aki valóban egy vaskos tölgy volt.

A kis csapat egyenesen a magányos fekete torony felé tartott, a sort Gandalf és Théoden vezette, utánuk Aragorn, Éomer és Gamling következett, majd a tündék s Tyria. A lánynak nagyon rövidnek tűnt az út a toronyig, valószínűleg azért, mert folyvást csak az enteket figyelte.

Közvetlenül a torony tövében egy magas ent állt, mindnél vénebbnek tűnt a göcsörtös kérge miatt. Szakálla is volt, méghozzá mohából, ágain kis recés levélkék ültek, Tyria felismerte, hogy az illető ent szilfa, tehát valószínűleg ő Szilszakáll.

- Légy üdvözölve Gandalf, és ti is, Gandalf barátai – nézett végig rajtuk kis csillogó szemével.

- Te is légy üdvözölve, Szilszakáll! – kiáltott fel a varázsló az entnek. – Szépen elbántatok Vasudvarddal!

- Burárum… fával és vízzel, tuskóval és kővel még csak elbírok, de itt egy mágussal kell elbánnom – ingatta fejét Szilszakáll, és levelei halkan megrezdültek a gyenge szellőben -, aki bezárkózott a tornyába.

Tyria már épp rá akart kérdezni, hogy mit jelent az, hogy burárum, de ekkor egy hang csendült fel a fekete torony tetején s visszhangozva csapódott le rájuk.

- Sok háborút vívtál és sok embert meggyilkoltál, Théoden király – mind felnéztek, és a torony tetejének pereme fölött egy hosszú, ősz hajú öregember bukkant fel; első ránézésre hasonlított Gandalfra, ám neki nem fehér, hanem fekete varázsbotja volt -, aztán utóbb békét kötöttél. Nem tudnánk megtanácskozni dolgainkat közösen, mint azelőtt, barátom? Nem élhetnénk békében, te meg én?

Tyria Théodenre nézett; látszódott, hogy felbosszantották a mágus szavai. Vett egy nagy levegőt, majd így válaszolt:

- Uralkodjék békesség… - erre mind értetlenül néztek a királyra, nem értették, miért akarna békét kötni Sarumannal, de a férfi folytatta. – Uralkodjék békesség, ha feleltél Nyugathalom felperzseléséért s a holtan ott heverő gyermekekért! Uralkodjék békesség, ha a katonák életét, kiknek tetemét azután tépték szét, hogy holtan hevertek Kürtvár kapui előtt, megbosszultuk! S ha végre akasztófán lógsz a saját varjaid örömére, akkor megbékülünk!

Saruman nem erre a válaszra számított, ám csalódottságát jól leplezte.

- Akasztófa és varjak! Bolond… - további mondandóját már a másik varázslónak címezte. – És te mit akarsz, zsufazekés Gandalf? Esetleg az Orthanc kulcsát vagy Barad-dûrét?

- Az árulásod már sok életbe került, most még több embert fenyeget veszély! – szakította félbe Gandalf. – Te megmenthetnéd őket, Saruman, hisz’ a bizalmasuk voltál!

- Hát azért jöttél, hogy híreket szerezz! – mosolyodott el gúnyosan Saruman. – Szolgálhatok néhánnyal – azzal köpönyegéből egy szürkéskék gömböt húzott elő.

- Valami gyűlik Középfölde szívében – mondta a gömböt fürkészve -, ami a te figyelmedet elkerülte, de a Nagy Szem észrevette! Most sem habozik kihasználni az előnyét!

Tyriának eszébe ötlöttek Boromirnak a tanácson elhangzott szavai. …a Nagy Szem is örökké figyel. Ez minden bizonnyal ugyanaz a szem volt, Sauron szeme.

Gandalf közelebb léptetett a toronyhoz.

- Hamarosan támadni fog, és akkor meghaltok mindannyian – mondta kárörvendően Saruman.

- Azt várhatod – morogta Tyria mellett Lalaith, aki összeszűkült szemmel figyelte a gonosz mágust.

- Ezt te is tudod, Gandalf! Nem gondolod, hogy e kósza valaha is Gondor trónjára ülhet! – vette most célba Aragornt Saruman. – Ezt a sötétből előbújt számkivetettet sosem koronázzák királlyá!

Aragorn egy árva szót sem szólt, de arcán egyértelműen látszódott, hogy bensőjében düh tombol.

- Gandalf sosem átallotta feláldozni a barátait, ezt nem mondta nektek? – kérdezte epésen Saruman. – Milyen mesével áltattad a félszerzetet, mielőtt a vesztébe küldted?

Gandalf levette tekintetét a másik mágusról, és gondterhelten a körülöttük hullámzó vízre nézett. Egy pillanatig úgy érezte, hogy Sarumannak igaza van, hisz’ mégis mennyi esélye lenne egy olyan kis fickónak, mint Frodónak, eljutni a Végzet Hegyére, és belehajítani az ördögi gyűrűt a katlanba?

- Eleget hallottam – morogta Gimli Legolas mögött. – Rajta, küldj nyilat a képébe – utasította a tündét, mire az hátranyúlt az íjáért és egy nyílért, de Gandalf rászólt.

- Ne! – majd újból felnézett. – Gyere le Saruman, és megkíméljük az életed! – ajánlotta fel a varázslónak.

- Nem kell se sajnálat, se kegyelem! – Saruman felemelte a botját, és egy tűzgömböt küldött le Gandalfra.

A jelenlévők hirtelen fel sem fogták, mi történt. A lovak ijedten felnyihogtak és hátrahőköltek. A tűz teljesen beborította Gandalfot s a többiek a fényesség miatt oda sem tudtak nézni, nem hogy segíteni tudtak volna. Ám a tűz hirtelen kialudt, s Gandalf ott ült Keselyüstök hátán, teljesen sértetlenül. Saruman odafenn meglepődött, nem számított arra, hogy Gandalf hatástalanítani tudja a varázslatát.

Mindenki fellélegzett, egy rövid pillanatig azt hitték, újból elvesztik a mágust, lehet, hogy most már véglegesen.

- Saruman! – kiáltott fel élesen és tisztán. – A botod kettétört!

A kis csapat felnézett, s a vesztét érző varázsló fekete botja villanások kíséretében valóban apró darabokra tört, némelyikük hosszan pörögve hullott alá a vízbe a torony lábánál. A szerteszét álldogáló entek közelebb jöttek, s apró szemükkel sűrűn pislogva figyelték a két mágus csatáját s a történéseknek megfelelően hol mérgesen, hol elégedetten mordultak, hümmögtek. Most éppen éles hangon kiáltoztak, így ünnepelték Saruman lefegyverzését.

A torony tetején ekkor egy másik alak vált láthatóvá, ő feketébe volt öltözve, s hosszú, csimbókos sötét haját meg-megfújta a szél. Gríma volt az, a Kígyónyelvű, aki elárulta Rohant.

Holtsápadt arcában mélyen ülő szemeivel gyorsan végignézett az alant állókon, s tekintete megállapodott volt urán, Théodenen.

- Gríma! Nem kell követned őt! – kiáltotta a király. – Te nem voltál mindig olyan, mint most! Hajdan Rohant szolgáltad! Gyere le!

Gríma szóhoz sem jutott ura nagylelkűségét hallva. Meghajolt, és már épp megfordult volna, hogy lemenjen, amikor újból Saruman hangja töltötte meg a levegőt.

- Rohant szolgálni?! Mi most a rohani király háza? – kérdezte gúnyosan. – Szalmatetős csűr, melynek bűzében rablók vedelnek, s a porontyaik ott henteregnek a padlón a kutyák között!

- Micsoda szemtelenség! – méltatlankodott Eirien, és Legolashoz hasonlóan ő is az íjáért nyúlt, de Tilion megállította.

- Várj, mi ebbe nem szólunk bele, ez az ő dolguk – mondta a tünde, és szelíden lenyomta párja karját.

- Pedig igazán engedhetnéd, hogy lelőjem – morogta az orra alatt a lány, de már letett tervéről.

- A Helm-szurdoki győzelem nem a te érdemed, csikósszámadó Théoden! – kiáltotta le Saruman. – Te nagy királyok jelentéktelen utódja vagy!

Théodennek nagyon rosszul estek a mágus szavai, de nem válaszolt neki, hanem a fent tébláboló Grímához szólt.

- Gríma, gyere le! Szabadulj el tőle!        

- Szabad?! Ő sosem lesz szabad! – visszhangzott újra Saruman hangja a városban.

Gríma borzasztó haragra gerjedt, s előhúzott az övéből egy vékonypengéjű tőrt, amelyet minden habozás nélkül a varázsló hátába döfött. Saruman fel sem fogta, mi történt, megfordult, és belekapaszkodott Gríma ruhájába, ám mindketten megtántorodtak a dulakodásban, és lezuhantak a magasból.

A lent állók lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket. Saruman egy, a vízben álló óriási fogaskerékre zuhant, s a küllők végére erősített tüskék egyike pontosan átdöfte a testét, Gríma pedig a vízbe esett, éppen Keselyüstök elé.

Szilszakáll odasétált oszlopszerű lábain, s kiemelte testét a vízből. Gríma, amint földet ért, meghalt, hiszen nem volt elég mély a víz, sápadt arcát egészen elborította a vér. A fogaskerék ezalatt, talán a vízben támadt mozgástól, csikorogva megindult, és Saruman felnyársalt teste lassan belefordult a vízbe, ám még mielőtt teljesen eltűnt volna, köntöse bő ujjából kigurult a kékes gömb, és üveges koppanással érte el a víz alatti kövezetet. Ez nem kerülte Pippin figyelmét, és leugrott Aragorn mögül, odalábalt a vízben, kíváncsian felvette a gömböt és forgatni kezdte. A golyóbis belsejében mintha apró tűzgömb égett volna, s a hobbit a saját arcképén kívül más alakokat is látni vélt benne, de Gandalf hamarosan odalovagolt hozzá, és elkérte a gömböt.

- Add csak ide azt, fiam! Na, gyerünk! – sürgette a hobbitot, aki kénytelen-kelletlen felnyújtotta a gömböt Gandalfnak.

A csapatnak már csak egyetlen dolga volt Vasudvardban: eltemetni Grímát. Théoden úgy rendelkezett, hogy nem viszik haza a testét, hanem Vasudvard bejárata előtt földelik el. Szilszakáll vitte ki a kapu elé, majd egy másik ent, egy nagy feketefenyő, erős karjaival pillanatok alatt mély gödröt ásott, s Szilszakáll óvatosan belehelyezte a még mindig víztől csöpögő testet. Tyria régi ellenszenvét legyőzve most igazán sajnálta a férfit. Jóvá akarta tenni a bűnét azzal, hogy visszatér régi urához, ám végül mégis meg kellett halnia. A fenyőent betemette a sírt, és most már semmi más, csak egy fekete földkupac emlékeztetett a néhai Grímára.

- Immár sikerült kimosnunk innen Saruman mocskát – dörmögte Szilszakáll, mikor már búcsúzni készültek. – A fák új életre kelnek majd itt, fiatal fák, vad fák – beszéd közben kissé gyengén hajladozott ide-oda, s szavai nyomán az odagyűlt entek is hajladoztak, valószínűleg így fejezték kis egyetértésüket.

- Biztosan szép erdő fog itt nőni – mosolygott Nelya az öreg entre.

Szilszakáll, mintha csak most vette volna észre a tündéket, egész közel hajolt Nelyához.

- Ha jól látom, ti mind erdőtündék vagytok – brummogta. – A Bakacsinerdőből jöttetek vagy Lórienből?

- A Bakacsinerdőből. Igazán szép fáink vannak odahaza – válaszolt Halatir.

- Sajnos már nem énekelnek, mert közel van hozzánk az Ellenség fészke – mondta csalódottan Lalaith.

Szilszakállt láthatóan letörte a hír, ágai lekonyultak, s pici szemében mintha könnycseppek jelentek volna meg.

- Egy napon az az erdő is olyan lesz, mint régen – szólt végül. – Világos lesz s felszáll a köd… burárum, de szeretném egyszer látni hajdani fényében!

- Eljöhettek hozzánk, ha vége a háborúnak – ajánlotta fel Legolas. – A népünk szívesen látna titeket.

Szilszakáll szélesen elmosolyodott.

- Köszönjük nagylelkűségedet, tünde uram – dörmögte. – Szívesen elfogadjuk a meghívást – azzal mozgatni kezdte a leveleit, mintha a szél fújná őket, mire a többi ent is így tett.

Tyria már most alig várta, hogy véget érjen a háború, és vendégül láthassák az enteket az erdőben.

- Indulnunk kell – szólt hirtelen Gandalf. – Össze kell szednünk a szövetségeseinket. Az Ellenség készülődik, tudnunk kell, hol sújt le.

Azzal búcsút mondtak az enteknek, és vágtába ugratták lovaikat. Azok vidáman száguldottak délnek, ki a Mágus Völgyéből, s nem sokkal dél után átkeltek a Vas folyó gázlóján, amikor egyszer csak Tilion felkiáltott a sor végén.

- Valakik jönnek utánunk! – erre mind megálltak és megfordultak a lovakkal. A gázlón túl, az úton több fekete pont közeledett hozzájuk.

- Csak nem orkok a Ködhegységből? – kérdezte rémülten Nelya.

- Azok nem tudnának ilyen gyorsan haladni – jegyezte meg Aragorn.

Mind a szemüket meresztgették, de persze a tündék hamarabb ki tudták venni a közeledőket.

- Harmincketten vannak – jelentette be Menel. – Mind szálas, erős embernek látszik.

Mikor úgy ötvenlépésnyire megközelítették őket a váratlan jövevények, Éomer elkiáltotta magát:

- Megálljatok! Mondjátok meg, kik vagytok!

A lovasok erre nyomban megtorpantak. Mind csuklyát viseltek, szürkét, barnát, feketét, így arcukból szinte semmi sem látszódott. Az egyikük leszállt nyergéből, kardját leoldotta derekáról, és lova nyergére kötötte, hogy láthassák, fegyver nélkül megy elébük.

- A dúnadán Halbarad vagyok, s Arathorn fia, Aragornt keressük! – felelte a férfi, és egészen közel ment hozzájuk.

Aragorn menten leugrott Brego hátáról, otthagyva a meglepődött Pippint, és összeölelkezett rég nem látott társával.

- Nem számítottam rátok! – mosolyodott el Aragorn, majd a társaihoz fordult. – Semmi baj, ők régi barátaim, abból a távoli országból, ahol laktam.

- Azt hittük egy pillanatra, hogy orkok vagytok, uram! – kottyant közbe Nelya.

- Egy kisebb, északra menekülő csapatot elintéztünk – mondta Halbarad, majd végignézett a tündéken. – Két tünde is jött velünk.

Erre mindegyikük a messzebb várakozó társaságra nézett, ahol két szürkeköpenyes alak vegyült a többiek közé.

- Elladan és Elrohir urak azok, őket az apjuk küldte, van valami üzenetük Aragorn számára – jegyezte meg a dúnadán.

Szavai nyomán Tyria szíve heves dobogásba kezdett, mert nagyon vágyta már látni Elladant, annyi mindent szeretett volna neki mondani, hogy nem is fogja tudni, hol kezdje majd. Olyasmit akart neki mondani, amire a tünde egyáltalán nem számított, valamit, ami majd felvidítja meggyötört lelkét.

 

(Angrenost - Vasudvard)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára