owyn kis szobácskájának keskeny ablakából figyelte, ahogy nagybátyja és kísérői napszállta után elhagyják a Helm-szurdokot. Itt, Kürtvárban csak egy egész kicsi szobája volt, hisz’ ritkán tartózkodott az erődben. Csak egy ágy és egy durván faragott asztal két székkel alkotta a bútorzatot egy ládával kiegészítve, melyben néhány holmiját tartotta. Az asztalon gyertya pislákolt, halvány fénybe vonva a kis helyiséget.

Csak ekkor érezte meg, hogy mennyire fáradt. Leheveredett az ágyára, és pár percig még nézte a gyertya táncoló lángját, majd mély álomba szenderült.

Még az első napsugarak felbukkanása előtt felébredt. Gyorsan felkelt, kibontotta szőke haját a ládában talált fésűvel, majd befonta, és felvette az eddig szintén a ládában lapuló lovaglószoknyát. Már nem is emlékezett, mikor hagyta itt ezeket a holmikat, olyan régen járt utoljára Kürtvárban. Felcsatolta az övére a kardját, és kiment a szobából, lesietett az istállóba, hogy felnyergelje Windfolát. Az erőd központi terén ezalatt már nagy volt a sürgés-forgás. Az edorasiaknak kiadták parancsba, hogy még mielőtt a Nap felkel, legyenek útra készen. Minthogy sok ló gazdátlanul maradt a csata után, így több utazónak jutott hátas. Az indulók között néhány szekér várakozott; a szállítható állapotban lévő sebesülteket ezeken viszik haza Edorasba.

Éowyn sebtiben felnyergelte a lovát, majd kivezette a térre. A rohirok, ahogy elhaladt mellettük, meghajoltak, és jó reggelt kívántak neki, ő pedig nem győzte viszonozni a köszönéseket.

Rohan Fehér Hölgye felült a lovára, és elindult az erőd kijárata felé. Lassan besorolt mögéje a népe kisebb csoportokban, ki lóháton, ki gyalogosan vagy épp egy szekéren ülve. Nemsokára megjelentek a Nap első fényei a hegy mögött, és a komótosan haladó embertömeg fekete kígyóként nyúlt el a szurdokban.

Mint ahogy az előttük erre járt Gandalfék, úgy ő nekik is útját állta a különös erdő az útkereszteződés előtt. Nagyjából ötven-hatvanlépésnyire közelítették meg a furcsa vadont.

- Mi ez, úrnőm? – kérdezte egy asszony, aki Éowyn mögött lovagolt a kisfiával.

A rohaniak menete megtorpant, s mind többen gyűltek a sor elejére, hogy megnézzék a sötét sávként terpeszkedő rengeteget, s mindenhonnan álmélkodó felkiáltások, kérdések hangzottak fel.

Aztán hirtelen mind elnémultak, ugyanis a fák mozogni kezdtek, remegett tőlük a föld, majd kihúzták gyökereiket a talajból, és lassú, de öles léptekkel elindultak északkelet felé.

- A fák pásztorai! – kiáltott fel ekkor egy kislány. – Épp, mint a regékben!

Az entcsoport egyre távolodott, míg az út teljesen szabaddá nem lett a rohaniak előtt.

- Hát mégis léteznek… - rebegte Éowyn meglepetten; ő is, mint minden honfitársa úgy vélte, hogy az entek csak a régi mesékben léteztek, melyeket a gyerekeknek szoktak mesélni elalvás előtt.

Az emberek megütődve álltak egy helyben, egész addig, míg az utolsó ent el nem tűnt a távolban.

Éowyn ekkor megadta a jelet a továbbhaladásra, és az edorasiak újból megindultak. Ők, az entekkel ellentétben nem északnak, hanem délnek fordultak. A Nap ekkor már bevilágította a síkságot gyenge tavaszi sugaraival, és halvány árnyékokat vetett a sárga fűre a vonuló edorasiak mögött, akik izgatottan beszélgettek az entekről, hisz’ álmukban sem gondolták volna, hogy ilyen mesebeli lényeket sodor elébük a sors.

 

***

Théoden immáron megnövekedett létszámú kíséretével könnyű vágtában dél felé tartott. A dúnadánok lovagoltak elöl, a király és Gandalf mögött, hátul pedig a tündék. Mikor a Nap már elhagyta legmagasabb égi pontját és lassacskán a Ködhegység hóval borított vonulata felé kezdett ereszkedni. A király ekkor lépésbe lassította Hósörényt, mire az egész társaság így tett. Théoden úgy határozott, hogy nem állnak meg éjszakára, hanem, ha csak lépésben is, de továbbhaladnak Edoras felé. Már elhagyták az útelágazást, melynél a Helm-szurdokból jövő út torkollott az övékbe. Lassacskán rájuk borult a sötétség és megjelentek odafenn a pisla csillagok és a telihold.

Tyria Lalaith társaságában lovagolt Legolas, Gimli, Minya és Halatir négyese mögött. A sor végén Elladan, Elrohir és Nelya léptettek; Tyria nem nézett hátra a tündére, ugyanis csalódott volt. Elladan nem jött oda hozzá, épp csak biccentett a tündéknek, s szürke szemében olyan fájdalom ült, melynek láttán Tyria a legszívesebben sírva fakadt volna. Nem akart vele menetközben szót váltani, mert azt a többiek is hallanák, s olyat szeretett volna mondani a tündének, ami csak kettejükre tartozik. Meg kellett várnia, míg Edorasba érnek.

Egész éjjel, megállás nélkül hol lépésben, hol könnyű vágtában haladtak, és a Nap első sugaraival érkeztek meg Edoras büszke városába. A lakosok már néhány órával megelőzték őket, ők az éjszaka közepén jöttek haza. Most mind kitódultak a házaik elé, s úgy köszöntötték uralkodójukat. Meduseld csarnokának lépcsőjén Éowyn várta őket. Megkönnyebbült, mikor látta, hogy az egész csapat épségben visszatért, és még további tagokkal is kibővült.

Mind leszálltak a lóról, és tucatnyi lovászlegény ugrott oda hozzájuk, hogy a hátasokat elhelyezzék az istállókban és ellássák őket. Théoden kihirdette, hogy az esti órákban megemlékezést tartanak, majd megünneplik a Helm-szurdoki győzelmet. Éowyn parancsára ételt hoztak, s felszolgálták az Aranycsarnokban az éhes utazók számára. Tyria a szeme sarkából figyelte a másik asztalnál ülő Elladant, de a tünde egy árva falatot sem evett, csak meredt az előtte lévő üres fatányérra. Elrohir egyszer odaszólt a testvérének, de Tyria nem hallhatta, oly’ halkan beszélt, de látszódott a tündén az aggodalom. Aztán Elladan egyszer csak felállt az asztaltól, és kiment a csarnokból. Tyria épp akkor végzett az evéssel, elnézést kért a vele egy asztalnál ülőktől, és követte Elladant. A teraszról épp látta, ahogy a tünde eltűnik a szemközti istálló ajtajában. Lesietett a lépcsőn, és ő is bement a zsúpfedeles épületbe.

Odabent kellemes félhomály uralkodott, a kis ablakokon át benyújtózó fénynyalábokban porszemek szállingóztak. A lovaik két oldalt sorakoztak az állásokban, szénát ropogtattak, vagy épp a friss vizet kortyolgatták. A baloldali sor végén egy sötét deres ló dugta ki a fejét, ő volt Elladan lova, de magát a tündét Tyria nem látta. Közelebb ment, és akkor már megpillantotta: a szép deres kanca állásnak végében üldögélt a szénakupacon, és ugyanolyan búsan nézett maga elé, mint eddig.

- Szervusz – köszönt neki halkan Tyria, s mikor a tünde ránézett, halványan elmosolyodott.

- Szervusz – viszonozta az üdvözlést Elladan, de arca nem változott.

Tyria belépett a ló mellé.

- Szeretnék veled beszélni – jelentette ki.

- Hallgatom – hangzott a válasz.

A lány beljebb ment, és lekuporodott Elladan elé.

- Sokszor gondoltam rád – mondta Tyria. – Jó lett volna, ha velem vagy.

Elladant ez kizökkentette eddigi hangulatából. Felemelte a fejét, és belenézett a lány barna szemébe.

- Igazán? – kérdezte meglepődve.

- Igazán – mosolygott Tyria.

- De…, odahaza, Völgyzugolyban, visszautasítottál – mondta halkan a tünde.

- Igen, mert nem akartam, hogy miattam butaságot csinálj – felelte Tyria.

- Nem értelek, rám gondoltál, de nem akarod, hogy halandó legyek? – kérdezte Elladan.

- Azt szeretném, ha a párom lennél, de a halhatatlanságodtól nem válnál meg – bökte ki végül a lány.

- De miért…? – próbálta ellen vetni a tünde, de Tyria beléfojtotta a szót.

- Mert biztosan lesz még más is, akivel boldog lehetsz, miután meghalok – mondta, majd nekiszegezte a kérdést Elladannak: - És te mit akarsz?

- Ugyanazt, mint hónapokkal ezelőtt; a párod lenni – felelte gyorsan Elladan, s szürke szeme izgatottan csillant meg a félhomályban.

- Azt azonban tudomásul kell venned, hogy én nem leszek mindig ilyen. Most fiatal vagyok, képes vagyok sokáig járni, sokáig futni, de nem is olyan sok idő múlva megöregszem, ráncos leszek, és lehet, hogy beteg is, és már nem fogok tudni járni sem – sorolta keserűen a lány.

- Majd gondodat viselem, ne aggódj, mindig veled leszek – ígérte a tünde. – De tudnod kell, hogy miután te nem leszel, én már nem fogok más boldogságot keresni. Egy tündének csak egy párja van.

- Miután meghalok, azt teszel, amit jónak látsz, de míg élek, szeretném, ha halhatatlan maradnál – mondta Tyria.

A lány megtiszteltetésnek vette, hogy Elladan az egyetlen kincsétől is ilyen könnyen megválna, attól az egytől, amely különbözővé teszi a Másodszülöttektől, de nem engedhette, hogy megtegye, nem, őérte nem.

- Úgy lesz, ahogy kívánod – bólintott a tünde. – Ez esetben esküt kell neked tennem. Hogy hívták a szüleidet?

Tyria szíve heves dobogásba kezdett, és nyelnie kellett, hogy válaszolni tudjon.

- Édesapámat nem ismerem, a nevét sem tudom, csak anyámét: Salde.

- Állj fel, kérlek – kérte Elladan, és mikor a lány felkelt az állás padlójáról, ő elébe térdelt.

Mindkét kezükkel megfogták a másik kezét, s akkor a tünde így szólt:

- Én, Elladan, Elrond és Celebrían fia, ezennel megesküszöm neked, Salde leánya, Tyria, hogy egész életedben melletted leszek, akkor is, ha sírni, akkor is, ha nevetni támad kedved, ha földjeinken háború dúl, s akkor is, ha béke honol. Aminek te örvendsz, örvendek én is, és ami bánatot okoz a szívednek, az bánatot okoz az enyémnek is. Ilúvatar kegyelmét kérem, hogy csak soká válasszon el tőlem, hogy eskümet minél tovább megtarthassam – az egészet lehajtott fejjel mondta el, majd felnézett Tyriára, s szürke szemei könnyben úsztak, csakúgy, mint a lányéi.

- Ez nagyon szép volt, igazán boldoggá tettél – mosolyodott el Tyria.

Elladan felállt, és szorosan megölelte őt. Tyria nem tudta volna elmondani, hogy mennyire boldog volt abban a percben. Mindketten örültek, hogy most már egymáshoz tartoznak, és egy lélekként élhetnek a világban.

- Hogy hívják a lovadat? – kérdezte kis idő múlva Tyria, miután kibontakoztak egymás öleléséből.

A ló figyelmesen nézte kettejüket az állás másik végéből. Csinos, vékony lábú, sötétderes kanca volt, hófehér farokkal.

- Nimloth-nak – felelte Elladan. – Egy tragikus sorsú ősömről neveztem el. Ő az egyik apai dédanyám, akinek az apja, Galathil, az anyai nagyapám, Celeborn testvére.

- Legolasék meséltek róla, Menegroth ostrománál halt meg, Dior felesége volt – idézte fel a tündéktől hallottakat Tyria. – Kissé kusza a családfád, ha nem sértődsz meg.

- Nem kevés időbe telt áttanulmányoznunk, Elrohirral és Arwennel, hogy ki kicsodánk is pontosan – nevetett fel Elladan. – Egyébként, a fivérem pedig a Dior nevet adta a lovának – bökött a szemközti állás felé, ahol egy erős testalkatú sötét színű csődör rágódott az eléje tett szénán.

- Igazán szép lovaitok vannak – szólt elismerően Tyria, és megsimogatta Nimloth orrát.

- A tied is gyönyörű – mondta Elladan.

Mindketten kimentek Nimloth-tól és megkeresték Morgilith-t, akit az istálló másik sorában, Arod és Ithil közt helyeztek el a rohani lovászok.

- Morgilith-nak neveztem el, itteni, rohani ló – magyarázta Tyria. – Lalaith mondta, hogy a másik lovam, Csillagfény meghalt, épp az azelőtti nap, hogy ők eljöttek volna az erdőből.

- Igazán sajnálom – szólt csendesen Elladan.

- Tudod, úgy képzelem, hogy ő és anya találkoztak a másvilágon – Tyria lova orrát simogatta, miközben beszélt. – Együtt jöttek el Keletről, eredetileg az ő lova volt.

- Néha elgondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha nem hal meg anya, vagy ha el sem jön Keletről – folytatta kis idő múlva. – És mindig arra jutok, hogy szegényebb lennék néhány nagyon jó baráttal és nagyon jó emlékkel. Most már furcsa volna, ha nem ismerném Legolast, Lalaith-t, a többi tündét, Aragornt, Gandalfot – sorolta a szívéhez közel állókat Tyria. – És téged.

- Akkor nem jössz el hozzánk, Völgyzugolyba, és sosem találkozunk – fonta tovább a szót Elladan.

- Ezt csak anyámnak köszönhetjük, ő küldött a Bakacsinerdőbe, bízott a tündékben – mondta Tyria, majd hirtelen felkiáltott. – Hát ez meg miféle kard?

Csak most vette észre, hogy Elladan nem csak a saját tünde-készítésű kardját, hanem egy másik, hosszabb, keresztmarkolatos fegyvert is visel az övére kötve szürke köpönyege alatt.

- Igazából ezért küldött apám minket – magyarázta a tünde, és előhúzta a hosszú pengét a tokjából.

- Ez a Narsil! Láttuk nálatok Völgyzugolyban – mondta elhűlve Tyria, és óvatosan végighúzta a mutatóujját a nemes kardon, amely meg-megcsillant a gyenge fényben. Gyönyörű kétkezes kard volt, elegáns keresztvassal s markolattal. – Mi van ide írva? – kérdezte a pengére mutatva, ahol angerthas rúnák futottak végig, a szavak közt apró csillagokkal.

Tyria csak a tengwart tanulta meg, ezeket a típusú rúnákat nem ismerte.

- Anar. Nányë Andúril i né Narsil i macil Elendilo. Lercuvanten i móli Mordórëo. Isil – olvasta fel a quenya nyelvű szöveget Elladan. – Lefordítva annyit tesz: Nap. Andúril vagyok, aki valaha Narsil volt, Elendil kardja. Mordor rabszolgái menekülnek előlem. Hold

A markolat végére tengwarral véstek szöveget, ezt már el tudta olvasni Tyria, ám ez is quenyául volt, így újra Elladannak kellett fordítania.

- Narsil essenya, macil meletya; Telchar carnéron Návarotesse – olvasta fel Tyria, majd várakozva Elladanra pillantott.

- Azt jelenti: Narsil a nevem, egy erős kard; Telchar készített engem Nogrodban – fordította a tünde.

- És mikor akarod odaadni Aragornnak? – kérdezte Tyria, mert ugyan Elladan nem említette, de nem volt nehéz rájönnie, hogy kinek szánták a fegyvert.

- Ha eljön az idő – felelte titokzatosan Elladan.

- És mikor jön el? – kérdezősködött tovább a lány.

Elladan lemondóan sóhajtott egyet.

- Nagyon kíváncsi vagy! Én tudom, hogy mikor jön el és kész! – mondta megjátszott sértődöttséggel, majd visszalökte a hüvelyébe a kardot.

- Jól van, nem ártom bele magam, majd ti elrendezitek – vonta meg a vállát Tyria.

Úgy gondolták, hogy elrejtik valahová a kardot, mert ahogy Tyria, úgy Aragorn is észrevehette volna. Végül úgy döntöttek, hogy Nimloth-nál dugják el. Az alá a szénakupac alá tették, amin nemrég Elladan üldögélt.

- Nem a legméltóbb hely egy ilyen kardnak – nézett a szénahalomra a tünde, miután elrejtették alá a pengét, és nem látszódott ki sehol.

- Itt egész biztos nem veszi észre senki – mondta Tyria.

Mikor kimentek már lefelé szállt a Nap égi útján. Nem is érzékelték, hogy így elment az idő, habár kora tavasz lévén még elég rövidek voltak a nappalok. Tyria s Elladan megfogták egymás kezét, és visszamentek Meduseld csarnokába, hogy megosszák barátaikkal a boldogságukat.

 

  

(Nimloth)

 

 

 

(Dior)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára