rohir asszonyok és lányok, a tündék és Tyria lehetőségeikhez mérten gyorsan haladtak a kanyargós járatokon a barlangrendszer másik kijárata felé. Többször összeszorult a torkuk, mikor a csatában maradt barátaikra, családtagjaikra gondoltak, de tudták, hogy helyesen cselekszenek azzal, hogy elmenekülnek. Tyria leghátul ballagott Nelya társaságában, és gyakran hátranézegettek, remélvén, hogy felbukkan valamelyik társuk, azt a jó hírt hozva magával, hogy sikerült visszaverniük Saruman hadseregét.

Már nagyjából három órája meneteltek a fáklyák fényében, mikor a tündék szinte egyszerre torpantak meg. Hátrafordultak, és a sötétséget kémlelték, emberfül számára hallhatatlan neszekre lettek figyelmesek, távoli lépések hangját hozta feléjük a hűs levegő.

- Mi az? – kérdezte Tyria és fülelni kezdett, hátha ő is meghallja a zajokat.

- Valaki jön – suttogta Silith.

- Többen vannak – tette hozzá Tatya.

- Lehet, hogy az orkok! – sikkantotta Nelya, és a szája elé kapta a kezét.

- Ők nem lennének ilyen csendesek – szólt Lalaith.

Közben a menetoszlop is megtorpant, és kisvártatva Éowyn futott oda hozzájuk.

- Mi történt? – kérdezte lihegve, és kardja markolatára tette a kezét.

- Lépteket hallunk – felelte Eirien. – De valószínűleg nem orkok, mert igencsak csendesek.

- Tyria, Éowyn! Ti menjetek tovább velük, mi visszamegyünk, és megnézzük, kik azok – mondta Lalaith, majd ő és a tündelányok elindultak lassan az ellenkező irányba.

A két emberlány kis ideig még nézte a feketeségbe belevesző karcsú alakokat, majd Éowyn kiadta a parancsot a továbbindulásra. A rohani lány előresietett és népe élére állt, Tyria hátul maradt, és feszülten fülelt, hátha meghallja barátai hangját, mert lelke mélyén remélte, hogy Legolas és a többiek jöttek utánuk a győztes csata hírével. Talán öt perc sem telt el, mikor örömujjongás és vidám kiáltozás szaladt végig visszhangozva a barlangban. A menet újból megállt, Tyria pedig boldogan fordult hátra, a legszívesebben visszarohant volna, csakhogy semmit sem látott a koromfekete járatban a fáklyák fénykörén túl. A szíve a torkában dobogott az izgalomtól, alig bírta kivárni, hogy az első alak feltűnjön a gyenge fényben. Kis idő múlva a tündelányok Legolas, Gimli, Menel és Tilion társaságában bukkantak fel. A férfiak mind megviseltek voltak, de szemük boldogan csillant meg a tűz fényében. Tyria odarohant Legolashoz és szorosan megölelte.

- Annyira aggódtunk miattatok! – mondta, és érezte, ahogy szeme megtelik könnyel.

- Hála a valáknak Gandalf mester időben ideért a felmentő sereggel – mosolygott Tilion. Haja több helyen is kibomlott a fonatból, és teljesen maszatos volt az arca, csakúgy, mint a többieknek.

- A mieinkről tudtok valamit? – kérdezte Lalwen, és hol az egyik, hol a másik tündére nézett.

- Orophinnak és Rúmilnak nincs semmi baja – mondta csendesen Legolas -, de Haldir és Sairina meghaltak – szavait döbbent csend fogadta, a két lórieni lány arcát könnyek szántották végig, világos csíkot húzva a rájuk tapadt koszba.

- Most boldogan járnak Valinorban, próbáljatok erre gondolni és arra, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló – szólt Eirien, és halvány kis bátorító mosolyt küldött a síró lányok felé.

- És Halatir meg Aragorn? Ugye nekik nincs semmi bajuk? – kérdezte kis idő múlva Minya.

- Mindkettőt kemény fából faragták, kutya bajuk sincs – mondta Gimli reszelős hangján.

Éowyn csak ekkor ért oda a kis csapathoz a menet elejéről.

- Sikerült győzelmet aratnotok az ellenség felett? – kérdezte végighordozva tekintetét a tündéken s Gimlin.

- Gandalf megtalálta a fivéredet a száműzöttekkel együtt, és pont időben értek Kürtvár falai alá - mesélte Menel fél karral magához ölelve a teljesen meghatódott Tatyát.

A rohirok között szájról szájra terjedt a győzelem híre, mind izgatottan sustorogtak, és mindenfelé boldog arcokat lehetett látni, bár tudták, nem mindenki fogja viszontlátni élve a szeretteit. A menet elindult visszafelé, de ezúttal jóval gyorsabban haladtak, mert az emberek nagyon vágyták már látni a csatában maradottakat.

Gimli sokszor megállt, és fejszéjével vagy kezével megkocogtatta a barlang göröngyös falát.

- Keresel valamit, barátom? – kérdezte Legolas az egyik ilyen alkalommal.

A szemlélő számára valóban úgy tűnhetett, hogy a törp egy titkos ajtóra próbál rálelni.

- Tudod, Legolas, furcsák az emberek! Itt van az erődjük alatt a világ egyik legszebb csodája s mindösszesen annyit mondanak rá: barlang! Egy egyszerű barlang, ahova bemenekülnek háború idején! Az én népem arannyal fizetne azért, hogy csak egy pillantást vethessen rá – mondta indulatosan, míg a tünde mellett lépdelt kurta lábain.

- Én inkább azért fizetnék, hogy ne kelljen ide lejönnöm – jegyezte meg Legolas, és megborzongott.

- Furcsa népek vagytok ti is, tündék! – kiáltott fel Gimli rosszallóan. – Nem szeretitek a szépet.

- Dehogynem, csak nem pont a barlangokat, hanem a fákat s a felhőket, a szelet és az esőt – szólalt meg most Lalaith.

- Ha azonban ennyire kedvedre való ez a barlang, kívánom, hogy többedmagaddal térj vissza egyszer ide – mondta mosolyogva Legolas.

- Úgy is lesz! – bólintott határozottan a törp.

Tyria csak félig figyelt oda beszélgetésükre, ugyanis Lalwenék mellett haladt, akik folyamatosan sírtak és a szemüket törölgették. Nagyon szeretett volna mondani nekik valami együttérzőt, de nem jöttek a szájára a szavak, csak némán bandukolt a lórieni lányok mellett.

Nemsokára visszaértek ahhoz a teremhez, amelyből elindultak néhány órával ezelőtt. A rohirok rendezett sorokban a kijárathoz mentek és lassanként áthaladtak rajta. A tündék, Tyria, Éowyn és Gimli hátramaradtak, s ők hagyták el utolsóként a sötétségbe burkolózó üreget. Gimli vetett még a cseppkövekre egy búcsúpillantást, majd Legolas segítségével bezárták a vastag ajtót. Odafent már javában nappal volt, egész Kürtvár nyüzsgött, mint egy hangyaboly, mindenhol sebesültek feküdtek, a halottakat az erőd előtti területre hordták, hogy majd ott égessék el a testeket.

Lalwen és Silith elszaladtak megkeresni Rúmilt és Orophint. A két tündét az erődön kívül találták meg. A kevés megmaradt tündével épp elhunyt társaikat fektették egymás mellé, hogy aztán vászonba csavarják őket. Ezúttal eltértek a tündék szokásaitól, és nem fába temették őket, mert ennyi halottat nem tudtak volna hazaszállítani Lórienbe. Haldir és Sairina teste nem messze tőlük feküdt, páncélzatukat már leszedték, így láthatóvá vált a lány hasán tátongó vágás. Ettől eltekintve olyanok voltak, mintha csupán elszenderedtek volna kicsit a sápadtan világító tavaszi nap alatt. Lalwen és Silith letérdeltek melléjük, majd mindkettejük homlokához hozzáérintették az ajkukat.

Voltak azonban boldog pillanatok is. Sok rohani megkönnyebbülten ölelkezett össze életben maradt rokonával, ismerősével. Halatirra a sebesültek között bukkantak rá, de a tündének nem esett nagy baja: a robbanás után, mivel arccal lefelé ért földet, egy csúnya seb éktelenkedett a homlokán, de ettől eltekintve nem látszódott rajta sérülés. Minya elszaladt tiszta vízért és egy kendőért, majd elkérte Lalaith-tól az őrölt fűzfakérget, és lekezelte az íjkészítő sérülését.

Éowyn szemével kereste a sokaságban Éomert, majd mikor megpillantotta fenn a várfalon, felszaladt a lépcsőn, és forrón megölelte bátyját.

- Úgy féltem, hogy nem látlak többé! – mondta Éowyn.

- Mindenképpen visszajöttem volna érted, még ha a bácsikánk mindörökre számon is űz – Éomer két kesztyűs keze közé fogta húga arcát, melyet könnycseppek szántottak végig.

Éowyn ekkor a bátyja válla felett megpillantotta Aragornt. A dúnadánon mindössze egyetlen dolog látszott tisztának: a tekintete. Kardját a jobb kezében tartotta, a penge csupa fekete orkvér volt, haja rendezetlenül hullott az arcába. Éowyn elmosolyodott, és odafutott hozzá. Egy rövidke pillanatig úgy tűnt, menten megcsókolják egymást, végül csak egy forró ölelés lett belőle, ám a kis közjáték nem kerülte el Éomer figyelmét, de ebbe az ügybe nem kívánt beleavatkozni, csak tapintatosan magukra hagyta őket.

Az erőd előtt az orkokat egy halomba gyűjtötték és meggyújtották a testeket. Tyria és a tündék kimentek oda, ahol Haldir és Sairina feküdtek jó messze az égő orktetemektől. Sorra mind homlokon csókolták őket, így búcsúztak el tőlük, de csak Tyria búcsúja szólott örök időkre. Ők voltak az utolsó tündék, akiket vászonba csavartak, majd a halottak halma mellé fektették őket. Nem épp a legszebb temetési szertartás volt ez a tündéknek, de ennyi halottat lehetetlenség lett volna elszállítaniuk. Az életben maradt lórieniek, a bakacsinerdeiek és Tyria kört formáltak az elesett tündék körül, majd Rúmil és Orophin jelentek meg fáklyákkal a kezükben. Eközben a rohirok olajjal locsolták meg a testek halmát. Mikor végeztek, a két lórieni tünde odament, és meggyújtotta az elesetteket. A tűz gyorsan végigszaladt az olajon és hamarosan az egész halom lángba borult. Tyria, ahogy ott állt a tündék körében és végignézett az arcokon, Rúmilén és Orophinén, akik elvesztették a fivérüket, Lalwenén és Silith-én, akik a barátaikat, és a sok ismeretlen lórieni tündéén, akik testvéreiket, apáikat, rokonaikat vesztették el az emberek világáért, valami furcsa bátorság és elszántság lett úrrá rajta, hisz’ tudta, ezzel a csatával még koránt sincs vége a háborúnak, a legnehezebb része még hátravan.

A testek lassanként elporladtak, és csak egy hatalmas kupac hamu maradt belőlük, amit majd széthord a szél Középfölde minden zugába, s amiből majd termékeny föld lesz valahol, ahol búza terem, s ily módon a szerencsétlenül jártak porából ismét élet lesz.

 

***

 

Miután a tündék elszállingóztak a szertartás helyszínéről, s Tyria megfordult, csak akkor vette észre a tetőtől talpig fehérbe öltözött Gandalfot, aki a vár bezúzott kapuja előtt állt az odavezető kőhídon. Fehér botját a kezében tartotta, onnan nézett le a sík terepre, ahol már készült a harmadik halom: az elesett rohaniaké. Ősz hajába bele-belekapott a szél, majd elindult lassan lefelé, hogy részt vegyen az emberek szertartásán. A betört kapuban ekkor bukkant fel Gimli és a varázsló után sietett. Tyria le merte volna fogadni, hogy a törp lent járt a barlangokban. Aztán újabb kis idő múlva a kapu maradványain kilépett Théoden megmaradt hadvezéreivel, köztük Gamlinggal a nyomában. Mögöttük jött Éowyn, Éomerrel az oldalán, majd Aragorn zárta a sort.

Az elesett rohaniak halmára még akkor is kerültek újabb testek, mikor a menet odaért hozzá. Az emberek és a tündék körben álltak, a körből csakhamar kivált Théoden, Éomer és Éowyn fáklyákkal a kezükben. Meggyújtották az olajjal leöntött halottakat s a lángok ugyanolyan hamar befutották a halmot, mint a tündékét. Csak a tűz pattogását és az asszonyok sírását lehetett hallani, de rajtuk kívül mindenki néma maradt egész addig, míg a testek el nem égtek. A Nap már elhagyta a delelőt, mikor a rohaniak, a tündék, Gimli, Aragorn, Gandalf s Tyria visszamentek Kürtvárba.

Tyria akkor döbbent rá, hogy már időtlen idők óta nem evett egy falatot se. Bakacsinerdei barátaik hoztak magukkal lembast, így a lány Lalaith társaságában lement az istállókhoz és a tündelánnyal megkeresték a lovaikat. Hwest nyerge az állásokat elválasztó lécfalra volt helyezve, a szőke lány előhalászott egy szelet lembast a nyeregtáskából és Tyriának adta. A lány átment a szemközti álláshoz, ahol Morgilith-t szállásolták el. A fekete kanca érdeklődve nyújtotta előre a fejét, hogy megszaglássza, mit eszik a gazdája.

- Ez nem neked való, te! – paskolta meg a ló orrát Tyria.

- Igazán csodálatos ez a jószág – mondta Lalaith, és ő is megsimogatta Morgilith-t.

- Kíváncsi vagyok, kijönnek-e majd Csillagfénnyel? Lehet, hogy kiscsikójuk is születik majd! - fordult izgatottan a tünde felé Tyria.

- Valamit mondani szeretnék neked – szólalt meg csendesen Lalaith.

Tyria nagyon rosszat sejtett a tünde hangszínéből következtetve, leeresztette a lembast tartó kezét, úgy figyelt rá.

- Mielőtt eljöttünk az erdőből, éppen az előtte való este Csillagfény nem akart bemenni a többi lóval a fa üregébe. Odament egy másik tölgyhöz, és böködni kezdte az orrával a törzsét. Nelyáék is ott voltak, de nem tudtuk elhozni onnan. Aztán egyszer csak kinyílt a fa törzse és Csillagfény bement, lefeküdt az oldalára, és néhány perc múlva meghalt – Lalaith lassan mondta el az egészet s Tyria arca mondandója alatt mind komorabbá vált.

- Azt hiszem, nagyon öreg ló volt már – mondta Tyria, és fejében egymást kergették az emlékek, eszébe jutott, mikor édesanyja megtanította lovagolni, amikor elmenekültek Riavodból, aztán mikor Csillagfény hátán a Bakacsinerdőbe érkezett, s amikor Völgyzugolyba vitte őt. – Nem tudom, anya rajta jött-e Riavodba, de ha igen, akkor ő volt az, aki életében a legnagyobb utat tette meg közülünk.

- Nagyszerű ló volt – mosolyodott el Lalaith, és a lány vállára tette a kezét.

Morgilith megérezte, hogy valami rossz dologról beszéltek az imént, és odanyomta az orrát Tyria arcához.

- Most már itt vagy nekem te, majd rajtad utazom ezután – a lány ugyan közel állt a síráshoz, de Morgilith felvidította, és legyűrte a torkában növekvő gombócot.

Kisvártatva Legolas és Gimli jelent meg az istálló bejáratában, odajöttek hozzájuk, s mikor Legolas a húgára pillantott, aki bólintott egy aprót, s ebből a tünde már tudta, mit mondott az előbb a lány Tyriának.

- Ne haragudj rám, amiért nem mondtam el – szabadkozott Legolas. – Úgy véltem, jobb, ha nem gondolsz ilyen dolgokra, mert tudtam, épp elég szörnyűség fog történni.

- Egyáltalán nem haragszom, tényleg jobb így, hogy csak most tudtam meg – rázta meg a fejét Tyria.

- Elmondanátok, mégis miről van szó? – nézett egyikükről a másikukra Gimli, mire Legolas sóhajtott egy nagyot.

- Meghalt odahaza Tyria lova, és én álmomban láttam, de nem akartam neki elmondani.

Gimli összevonta vörös szemöldökét, és kérdően Tyriára nézett, de az megvonta a vállát.

- Nem tudom, hogy csinálják! Ha vége a háborúnak, majd kikutatom a titkukat – kacsintott a törpre a lány.

Szíve mélyén remélte, ámbár nem tudhatta, hogy szeretett lova oda került halála után, ahova az édesanyja, ahol újra találkoztak, és Salde boldogan pattant a hátára, mint réges-rég, hogy együtt vágtassanak a széllel.

(naur - láng, tűz)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára