árom év múlva Legolas elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy Tyria elkezdjen vívni tanulni. Tizennégy éves korára a lány elég nagy lett ahhoz, hogy elbírja a kardját. A sok futás, fáramászás megedzette, izmosabb volt kortársainál, habár viszonyítási alapja nem volt, hiszen nem találkozott vele egykorú emberekkel.

Eleinte csak vastag botokkal vívtak meg, és a tündéknek be kellett látniuk, hogy a lány még a bottal is épp elég veszélyes, mindegyikük karja és lába csupa kék-zöld folt volt. Később, mikor már az igazi fegyvereikkel gyakoroltak, Tyria először félt, hogy valami sérülést okoz a barátainak, de a tündék azt mondták, hogy muszáj azzal is gyakorolni, hisz’ egy bot nincs olyan súlyos, mint a kard. Az ismerős tündék közül mindenkivel megvívott, és bizony előfordult, hogy Tyria kardja csak néhány centiméternyire állt meg a vívópartnere nyakától.

- Hú! Majdnem lefejeztél! – kiáltott fel boldogan Nelya egy ilyen eset alkalmával.

- És ennek így örülsz? – kérdezte megrökönyödve Tyria, és visszadugta a tokjába a kardját.

- Hát persze! Nagyon ügyes vagy, akár már jöhetnél is ki velünk a fára! – mosolygott rá a tündelány.

- Legolas még nem engedi. Azt mondta, majd jövőre – mondta a lány csalódottan.

Két tündebarátja ezen a napon kint volt a határon, így Nelyával gyakorolt a kidőlt fánál a tisztáson.

- Az már nem sok idő – vigasztalta a tünde, és felmászott a vastag törzsre, majd feltekintett az égre, amelyet szürkés felhők tettek komorrá. – Nemsokára havazni fog – jelentette ki, miután beleszagolt a levegőbe.

Tyria is utána mászott, és leült a törzsre. A hónak örült, mert szeretett a tündékkel játszani benne. Az erdőtündék nagyon vidám népség voltak, a hó láttán egy perc alatt visszavedlettek kisgyerekké, és boldogan vetették bele magukat vagy csúszkáltak a befagyott Erdei-folyón.

Nelyának igaza lett; már aznap sűrűn havazni kezdett, másnapra pedig térdig érő hó borított mindent. Gyorsan bekaptak néhány falatot reggeli gyanánt, majd Tyria és a tündék nyeregbe pattantak, és elvágtattak északra a kidőlt fa tisztására. Természetesen Legolas húzta a rövidebbet, a két lány jószerével eltemette őt a hóban. Kicsivel később befutott Neldor és Minya, utánuk pedig Tatya, Nelya és Menel, aki Lalaith szerint szerelmes volt Tatyába, és ezért cserélt egy másik tündével, hogy egy fán lehessen a lánnyal a határon. Ők nyolcan voltak igazán jóban a határőrzők közül, sokszor töltötték együtt az idejüket, főleg így télen, mikor jókat lehetett szórakozni a hóban.

A következő tavasszal, 3015-ben Legolas határőrzővé avatta Tyriát, aki attól a naptól kezdve úgy érezte, hogy hasznos tagja lett a társaságnak. A többiek elfogadták ezt a döntést, mert a lányt szinte már tündének tekintették, egyáltalán nem úgy bántak vele, mint egy másik fajból származóval.

Most, hogy a lány már nagyobb lett, és megtanult vívni és íjazni, Legolas el-elvitte őt messze északra, hogy megmutassa neki az erdőt; eddig a legészakibb pont, ameddig Tyria eljutott, az Thranduil palotája volt. Előfordult, hogy két hétre is elmentek, ilyenkor ugyanúgy tudtak fán aludni, a vastag fák északon is készségesnek mutatkoztak, és első szóra üreget nyitottak nekik.

Az óriáspókok hálóit messze elkerülték, csak egyet néztek meg, egészen távolról.

3015 késő őszén egészen az erdő északi határáig elmentek, letelepedtek az utolsó fa egyik ágára, és onnan nézték a nyugat-keleti irányban húzódó Szürkehegységet.

- Legolas, majd egyszer elmegyünk messzebbre is? – kérdezte Tyria. - Például nyugatra vagy délre! Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lehet Középfölde többi országa.

- Ilyen időkben nem tanácsos utazni. Itt az erdőn belül biztonságban vagyunk, de azon kívül elég kockázatos lenne kettesben útra kelni – Legolas végigfuttatta tekintetét a távolban húzódó hegyláncon. – De a tengert nagyon szívesen megnézném! – sóhajtott fel.

A legnagyobb víz, amit Tyria valaha látott, az a Rhûn-tenger volt, de ez csak nevében viselte a tenger nevet, valójában egy hatalmas tó volt, így a tengert még ő sem látta.

- Majd egyszer elmegyünk – jelentette ki a lány. – Azt mondják, hogy sós a vize! Te ezt el tudod képzelni?

- Én is hallottam már róla. Majd megkóstoljuk, tényleg az-e! – nevetett fel a tünde.

Sokáig üldögéltek ott az ágon, s távoli tájakról beszélgettek, Legolas a különböző tündebirodalmakról mesélt a lánynak, aki igazán sajnálta, hogy ezeket a letűnt országokat ő sosem láthatta, és hogy a tündék ilyen kevesen maradtak Középföldén. Mesélt neki Beleriandról, azon belül is Doriath-ról, ami különösen kedves volt a szívének, lévén, hogy apai nagyszülei onnan származtak.

- Te tulajdonképpen hány éves vagy? – kérdezte a lány. Csak most jutott eszébe, hogy sosem kérdezte a tündéket erről.

- Nem szoktuk számolni az éveinket – vont vállat Legolas.

- De csak tudod, hány éves vagy! – hitetlenkedett Tyria.

- A Harmadkor 87. évében születtem, valamikor kora tavasszal – felelte a tünde.

- Akkor 2928 éves vagy – végzett gyors fejszámolást a lány. Az ő tizenöt éve hirtelen roppant nevetségesnek tűnt a majd’ három évezredhez képest.

- Hogy elrepült az idő! – Legolas szemében nosztalgikus fény villant. – Már régóta nem számoltam utána, hányadik telem is lesz ez.

- Eggyel több, mint ahány éves vagy, hisz’ azt mondtad, tavasszal születtél. Az utána következő tél volt az első – fűzte hozzá Tyria. – És Lalaith? Hány év van köztetek?

- Csak tizenkettő, ő 99-ben született, tehát 2916 éves – válaszolt a tünde.

Tyria számára ez elképzelhetetlenül hosszú időnek tetszett. Legolas és Lalaith több mint 2900 éve voltak olyan idősek, mint ő most.

- Nagyapátok Doriath-ból jött ide és ő alapította meg ezt az országot, ugye? – tette fel az újabb kérdést, mire Legolas bólintott.

- Te nem jártál ott, igaz? – kérdezte Tyria.

- Nem, én már azután születtem, hogy nagyapámék ideköltöztek – felelte Legolas.

- És az anyukátok? Róla sosem meséltetek – a lányban egy idő óta motoszkált ez a kérdés, de eddig nem merte feltenni, úgy gondolta, hogy barátainak jó oka van rá, hogy hallgatnak erről.

Gyanúja beigazolódott, ugyanis a tünde arca egy pillanat alatt elkomorult.

- Ő itt lakott, erdőtünde volt. Sellirimnek hívták, a hegyi tó leányának – válaszolta halkan.

- Mi történt vele? – próbálkozott Tyria, de érezte, hogy barátja egyelőre megtartja magának ezt a titkot.

- Ne kérd, hogy elmondjam. Nem szeretnék róla beszélni – rázta meg a fejét Legolas. - Gyere, keressünk egy fát éjszakára – azzal elindult lefelé.

Míg egymás mellett lovagoltak egy kis ösvényen a sápadt késő őszi alkonyatban, Tyria átkozta magát, amiért rákérdezett erre a dologra, és megfogadta, hogy soha többé nem hozza szóba sem Legolas, sem Lalaith előtt, bármilyen kíváncsi is volt rá. Elhatározását még jobban megerősítette, hogy amikor végül találtak egy megfelelő fát és leszálltak a lovaikról, Tyria egy apró könnycseppet látott megcsillanni Legolas szemében, s tudta, hogy egy régi és fájdalmas sebet szakított fel a tünde lelkén.

  

(forven - észak)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára