ire Tyria tizenhat éves lett, inkább gondolt magára tündeként, mint emberként. Egyetlen dolog aggasztotta csupán. Tudta, hogy bármennyi időt eltölthet a tündékkel, akkor sem lesz halhatatlan és egyszer, reményei szerint egy távoli napon el kell hogy hagyja a barátait. Ez a dolog úgy lebegett közöttük, mint egy láthatatlan kísértet, mindegyikük tisztában volt vele, de sosem beszéltek róla. A gondolataik legmélyén azonban ott volt; a tündék épp ezért vésték bele Tyria íjába, hogy „örök barátságuk jeléül”, és épp ezért állt elő egyik nap Lalaith azzal az ötlettel, hogy véssék bele az üregük falába a neveiket. A tündelánynak volt egy kis kése, azzal csinálta meg mindegyikőjük a maga nevét, majd Lalaith belevéste a három egymás mellett lévő név alá, sindarin nyelven, hogy „barátok örökké”. Mindhárman tudták, hogy ez a felirat az idők végezetéig ott lesz, addig, míg lesznek nappalok s éjszakák, amíg lesz tavasz s ősz, szél és eső, míg a világ végleg meg nem szűnik létezni.

Hogy mi történt Legolas és Lalaith anyjával, még mindig nem derült ki, Tyria pedig tartotta magát elhatározásához, miszerint nem kérdez rá soha többé, habár változatlanul furdalta az oldalát a kíváncsiság. Eszébe jutott az is, hogy egy másik tündét kérdez meg, de aztán elfogta a lelkiismeret-furdalás, hogy barátai háta mögött beszéli ki őket. Így a minden bizonnyal tragikus eseményt továbbra is sűrű homály fedte, csakúgy, mint az erdőjüket.

Tyria nagyrészt nappal volt kint őrségben a határon, mivel nem látott rendesen éjjel, de olyan sok időt töltött már félhomályban, hogy látása valamivel jobb volt sötétben, mint más embereké, valamint a hallása is kiélesedett, hogy pótolja gyenge éjszakai látását. Volt, mikor úgy esett az őrség sora, hogy mindkét barátja kint volt a fán, ő pedig otthon kuksolhatott egyedül az üregükben, ezért végül addig könyörgött Legolasnak, míg csillagfényes éjszakákon néha kivitték őt is a fára. Az orkok vagy más sötét teremtmények szinte mindig éjjel törtek be, így Tyria még sosem került harcba velük, pedig már nagyon várta az alkalmat, hogy valamicskét törlesszen azon a veszteségen, amit Mordor okozott neki anyja elvesztésével.

3016 telének egyik estéjén együtt baktattak az őrfához vezető ösvényen a térdig érő hóban. Tél lévén korán besötétedett, a hó visszaverte a Hold fényét, és mindent sejtelmes kékesfekete fény borított, a csupasz fák fenyegető fekete óriásokként magasodtak fölébük. A levegő tiszta volt és friss, a hó egész nap esett, de mostanra elvonultak a felhők. Elöl ment Lalaith, majd Tyria, végül Legolas. Kisvártatva odaértek a fához, ahonnan épp akkor mászott le Neldor, Minya és Nelya.

- Az éjszaka csendes, de aggasztó csend ez inkább – mondta Neldor. – Semmilyen zajt nem hallottunk, még az őzek lépteit sem. Jobb volna, ha mind itt maradnánk.

- Tényleg szokatlan ez a csend, de én azt szeretném, ha hazamennétek, egész nap itt voltatok – Legolast, mint a király fiát, kimondatlanul is a határőrzők vezetőjének tekintették, így sosem ellenkeztek a szavával. Egyedül Neldor volt, aki néha feleselt egy kicsit, de most beérte egy lesújtó pillantással. Talán azért engedte meg ezt magának, mert fél fejjel magasabb volt Legolasnál, de igazi harag nem volt köztük.

- Gyertek! – Nelya megindult a kis ösvény felé.

- Menjünk! – Minya megfogta Neldor karját és elhúzta Legolas elől. Ösztönei azt súgták, hogy nem szabadna elmennie, de nem akart összeveszni Legolasszal, így inkább követte a lányokat.

- Szerintetek igaza van? – kérdezte Tyria a tündéket, miután elhelyezkedtek egy ágon egymás mellett.

- Nem tudom, de tényleg furcsa csend ez – nézett ki Lalaith a kékes fénybe burkolódzó Útra.

Egy jó darabig nem szólt egyikük sem, csak hallgatóztak, hátha elér hozzájuk valamilyen nesz, ami magyarázatot adhat az erdő némaságára. Mozdulatlanul üldögéltek az ágon, a levegőben benne volt a feszültség, és egyre inkább biztosak voltak benne, hogy történni fog valami. Aztán egyszer csak Legolas felemelkedett ültéből; Tyria mindig is csodálta és irigyelte barátait, amiért ennyire halkan tudtak mozogni, de ezen most egy pillanatra sem tudott elgondolkodni, annyira zúgott a fülében a vér az izgalomtól. Meg akarta kérdezni a tündét, hogy hall-e valamit, de Legolas már akkor leintette, mikor még csak a száját nyitotta ki, valószínűleg a lélegzetvételét hallotta meg. Feszülten figyelte az Úton túl elterülő feketeségbe burkolózó erdőt, ahova nem tudott behatolni a Hold fénye.

- Szerintem jönnek – mondta váratlanul Legolas a két lánynak, akik maguk is felálltak a széles ágon. Nagyjából egy perccel később csapódott be a fájuk törzsének túl felébe a riadóláncot jelző nyílvessző. Lalaith maga is egy vesszőt illesztett az íjára is kilőtte kelet felé a szomszédos őrfába. Az erdőben továbbra is vészjósló csend honolt, legalábbis Tyria nem hallott egyebet, csak saját lélegzetvételét. Levette hátáról az íját, és egy nyilat hozzá, és várta, hogy felbukkanjon a célpont. Hálát adott a holdvilágnak, így már elég jól látott ahhoz, hogy pontosan célozhasson. Hirtelen néhány árnyék tűnt fel egy alattuk lévő ágon, Tyria egy pillanatra megijedt, de aztán felismerte a három árnyékban Neldort, Minyát és Nelyát.

- Ugye megmondtam, hogy jönnek! – vetette oda Legolasnak Neldor.

- Hallgass már el! – szólt rá Lalaith.

Épphogy befejezte a mondatot, mikor Tyria füle számára is hallhatóvá váltak azok a hangok, amelyeket a tündék már jó ideje figyeltek. Artikulátlan morgások, nehéz léptek dobogása és páncélcsörgés úszott feléjük a levegőben.

Mind a hatan lövésre készen tartották az íjukat, Tyria szíve a torkában dobogott az izgalomtól, de nem félt, alig várta, hogy felbukkanjon az ellenség. A hangok egyre erősödtek, de közülük senki nem mozdult, szinte kővé dermedve álltak ott kezükben az íjukkal. Mögöttük felnyerített egy ló; megérkezett néhány más tünde a palotából, egyvalaki ugyanis minden riadó alkalmával elment értesíteni a többieket, a fákon túl kevesen voltak ahhoz, hogy huzamosabb ideig fel tudjanak tartani egy nagyobb orksereget. Tyria így azt a következtetést vonta le, hogy a hangokból a tündék tudták, nem csak egy kis csapatról van szó.

Igazuk is lett, néhány másodperc múlva elözönlötték az orkok a hóval borított utat. Mind egyszerre lőtték ki a nyilaikat, és mind célba is talált. A fájuk mögül a lovasok előrevágtattak, és kezdetét vette a csata. A fákon lévők szaporán lődözték nyilaikat; de mikor látták, hogy elég sok ork átjut a lovasok vonalán, lemásztak a földre, és ott folytatták a harcot. A tündék elővették késeiket, Tyria pedig a kardját, és mintha mindig is ezt csinálta volna, egy szép mozdulattal hasba döfött egy arra futó orkot. Sajnos egyik barátja sem látta, minden ismerős tünde elsodródott mellőle. Kihúzta az orkból a kardot, és már ugrott is a következőhöz, ennek a torkát vágta el. Nyílvesszők suhantak el mellette, de nem tudta, hogy baráté vagy ellenségé. Jóformán mindenkit csak fekete alakokként érzékelt, a hóról visszaverődő holdfény azonban nagy hasznára volt. Teljesen elveszítette az időérzékét, nem tudta mennyi idő telhetett el azóta, hogy a riadót jelző nyíl belefúródott a fájukba. A földön percről-percre egyre több orkhulla hevert, vérük sötét foltokat hagyott a csillogó havon. Ennek ellenére Tyria határozottan érezte, hogy egyre beljebb szorítják őket az erdőbe. Amikor egy ork leölése után egy kis lélegzethez jutott, gyorsan körbenézett, hátha lát ismerőst; egy tünde tőle néhány méternyire végzett épp egy orkkal, kését kihúzta belőle, majd egyenesen őrá nézett. Tyria nem látta rendesen, hogy ki az, de amint közelebb ért hozzá, megnyugvással ismerte fel az árnyékban Legolast.

- Gyere gyorsan! – kiáltotta neki, és futva elindult észak felé.

Tyria hálát adott a sorsnak, hogy már mások letaposták a havat a fák közt, különben elég nehézkesen tudta volna csak követni Legolast. A hátuk mögött nyílvesszők csapódtak a fákba, hajszálnyira vétve el csak őket. Miután megkerülték az egyik vastag fatörzset, egy nagyobb csoport tündével találták magukat szembe, akik lövésre készen tartották az íjukat. Szorosan egymás mellett álltak sorfalat alkotva, kettejük érkeztére egy helyütt szétváltak, és átengedték őket. A tündék sora újból összezárt, és azon nyomban kilőtték nyilaikat. Tyria túl alacsony volt a tündékhez képest, hogy ő is lőhessen, így felmászott a legközelebbi fára, onnan vette célba a sorfal felé rohanó orkokat. Egy orknyíl a feje mellett fúródott a fába, ezért gyorsan egy ággal feljebb mászott, innen tökéletesen látta a fehér havon közeledő orkokat. Egyetlen pillantást vetett az alatta álló tündékre, de nem látott köztük ismerőst, csak azt, hogy kissé távolabb, tőle balra valakit eltaláltak, és sántítva kiáll a sorfalból, odabiceg egy fához, és a törzsnek támaszkodik. Gyorsan elkapta róla a tekintetét, majd újabb és újabb nyílvesszőkkel fogadta a látómezejébe került orkokat. Sikerült alaposan megritkítani őket, a maradék visszavonult, egy magas tünde kivált a sorfalból, és indult volna utánuk, de ekkor felcsendült Legolas határozott hangja.

- Nem megyünk utánuk! – parancsolt rá a tündére, akiben Tyria Neldort vélte felismerni.

Kénytelen leeresztette az íját, és visszaballagott a többiekhez. Tyria lemászott a fáról, és a nagy kavarodásban megpróbált közelebb kerülni Legolashoz. Barátja mellett legnagyobb meglepetésére Thranduilt pillantotta meg hátán tegezzel és a jól ismert tünde-késekkel. Nem látta, hogy a király mikor csatlakozott hozzájuk, de nagyon megörült a jelenlétének. Már épp oda akart menni hozzájuk, mikor meghallotta a sebesült kiáltozását.

- Meg fogok halni! – hallatszott a fa mellől.

- Dehogy fogsz! – torkolta le Lalaith jól ismert hangja.

Thranduil, Legolas és más tündék is odamentek, Tyria követte őket. A fa tövében Menel feküdt, bal lábszárából, a csizmája pereme fölött egy fekete tollú nyílvessző állt ki, Tatya mellette térdelt, és aggodalmas arccal nézte őt.

- Nyugodj meg, semmi baj! – próbálta nyugtatgatni a tündelány.

Thranduil kivált a tündék közül, és letérdelt Menel mellé.

- Add ide azt a kis késedet – szólt oda kicsivel arrébb álló lányának, aki kihúzta az apró kést az övére kötött tokjából, és apjának adta, majd leguggolt melléje. Thranduil felhasította a tünde nadrágját a nyílvessző körül.

- Uram, kérem, mentsen meg, nem akarok meghalni! – kiáltott fel újból, amikor a király visszaadta Lalaith-nak a kést.

- Nem halsz meg, két nap múlva úgy futsz, mint a nyúl – mondta Thranduil, és óvatosan széjjelebb húzta a sebet, hogy könnyebben kihúzhassa a nyilat és az ne szakítsa fel még jobban a tünde húsát. Másik kezével megfogta a nyilat egész közel a tövéhez, és egy határozott mozdulattal kirántotta Menel lábából, aki erre fájdalmasan felkiáltott. A sebből elkezdett szivárogni a vér, és kis cseppekben a fehér hóra hullt. A király leoldott az övéről egy kis zacskót, belenyúlt, és valami sötét port szórt a sebre.

- Hidd el, két nap múlva begyógyul – mondta Menelnek, aki közben már felült, de még mindig fájdalmas arccal vizsgálgatta nyíl ütötte sebét.

- Köszönöm, uram – mondta hálásan, és egy halvány kis mosoly jelent meg az arcán.

- Köszönjük – mondta Tatya is, és felsegítette Menelt a földről, majd gondosan lesöpörte róla a havat.

Tyria boldogan nyugtázta ezt a jelenetet, Menelnek nem esett nagyobb baja, és úgy tűnik, ezentúl megosztoznak majd egy fán Tatyával. A tünde nem tudott fára mászni a sebe miatt, így Thranduil megengedte nekik, hogy a palotában töltsék az éjszakát. A király kijelölt egy kisebb csoportot a palotából érkezett tündék közül, hogy vegyék át a határőrzők helyét az őrfákon. Egy másik csoportnak pedig meghagyta, hogy rakjanak tüzet, és égessék el az orkok hulláit. A többiek szétszóródtak, mindenki elindult a saját fája vagy a palota felé.

- Szerencse, hogy csak ennyi történt – mondta Lalaith, mikor már a fájuk felé tartottak a kis ösvényen.

- Mi volt az a por, amit apátok Menel sebére szórt? – kérdezte Tyria.

- Őrölt fűzfakéreg, nagyon jó vérzéscsillapító – szólalt meg mögötte Legolas. – Majd be is szerzek belőle, bár remélem, nem lesz rá szükség.

Sorjában felmásztak a fára, odafenn az üregben pedig lemosták magukról a csata mocskát. Mindig tartottak az üregben bőven friss hideg vizet, öntöttek belőle egy mély tálba, és sorban megmosták benne kezüket, arcukat és letisztogatták orkvértől foltos fegyvereiket. Mikor végeztek, Lalaith kivitte a tálat, és leöntötte a földre a vizet, majd bejött, és lezárta a bejáratot. Tyria idebenn már szinte semmit sem látott, de emlékezett mindennek a helyére, barátainak sose tűnt úgy, hogy velük ellentétben csak feketeséget lát. Leoldotta magáról a tegezt és a kardját, kezével kitapogatta a nyílvesszőket. Emlékezett rá, hogy huszonöt volt benne, de ujjai csak hetet számoltak.

- Holnap elmegyünk Halatirhoz – szólalt meg mellette Legolas; a hangból ítélve már a helyén feküdt a két lány takarói között. – Nekem is csak három maradt.

Halatir volt az egyik íj- és nyílkészítő, hármójukat mindig ő látta el új nyilakkal. Tyria szerette őt, mert nagyon mosolygós és vidám tünde volt, és első kézből szállította nekik a palotabéli pletykákat, ő ugyanis velük ellentétben ott lakott.

Tyria és Lalaith is lefeküdtek a pokrócukra, de jó darabig nem jött álom a szemükre.

- Nem féltél? – kérdezte egyszer csak Lalaith.

Tyria tudta, hogy rá gondolt a lány.

- Nem, inkább csak izgatott voltam – felelte halkan.

- Bátor lány vagy – mondta neki büszkeséggel a hangjában Legolas. – Igazi tünde!

- Csak az időmet szabták rövidebbre – jegyezte meg beletörődve Tyria.

- Egyelőre ne gondolj ilyenekre! Még csak most múltál tizenhat éves, egy ember elélhet akár száz évig is, addig pedig még van idő bőven – vigasztalta őt Lalaith.

- Az igaz, de addigra öreg leszek és ráncos, nem fogok már tudni például felmászni ide, ti pedig ugyanígy fogtok kinézni, mint most – Tyria nagyon sokat gondolkozott ezen a dolgon, és nagyon remélte, hogy még azelőtt elesik csatában, hogy megöregedne, mert nem akart majdan terhére lenni a barátainak.

- Ha kell, a hátamon hordozlak mindenhová, de nem hagyunk magadra – ígérte Legolas, amitől Tyriának elszorult a torka. – Mi hárman mindig együtt maradunk, nem kell félned.

- Úgy bizony! Te vagy a mi kis gwathelünk*! – mondta Lalaith.

- Amikor elindultam anyám sírjától ide, nem sejtettem, hogy ilyen jó barátaim lesznek – Tyria lassacskán legyűrte a torkában növekvő gombócot. – De nem is csak barátokat, hanem testvéreket is kaptam.

- Mi is nagyon örülünk neked, és azt hiszem Lalaith nevében is mondhatom, hogy ha most elmennél tőlünk, akkor nagyon hiányoznál – Legolas szeme a sötétben a falon lévő „barátok örökké” feliratra tévedt. – Az egész erdőnek hiányoznál.

Többet egyikük sem szólt, egy darabig még mindhárman ébren voltak, de végül sorjában elaludtak szívükben a győztes csata emlékével és egymás iránt érzett szeretetükkel.

 

*jelentése: lánytestvér, hűséges társ vagy jó barát értelemben is

 

(gwathel)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára