z ajándékok átadása után a vendégek s a királyi pár átvonultak egy, a trónteremmel szomszédos helyiségbe, ahol kezdetét vette a lakoma. A szintén zászlókkal díszített teremben három hosszú asztal volt roskadásig tele a legfinomabb falatokkal. A bejárattól jobb kéz felé eső asztal közepénél foglalt helyet Aragorn és Arwen.

Miután végeztek az ebéddel, a meghívottak beszélgetésbe elegyedtek asztalszomszédjukkal, Arwen közben körbejárt, s majd’ mindenkihez volt egy-két kedves szava, megköszönte, hogy eljöttek, és megkérdezte, nincs-e szükségük valamire, jól érzik-e magukat az ünnepélyen.

Mikor már esteledni kezdett, Aragorn felállt, s közölte, itt az ideje a mulatságnak, így a népes vendégsereg követte őt és Arwent a bálterembe, ami az ebédlőből nyíló folyosó végén helyezkedett el.

A teremben a falak mentén székeket s néhány hosszú padot helyeztek el a táncban elfáradtak számára. Hamarosan bevonult zenekar és gyors ritmusú dalokkal szórakoztatta az egybegyűlteket, akik közül egyedül az idősek nem vettek részt a táncban, hanem a padokon ülve figyelték a fiatalok és tündék színes forgatagát.

Akár csak a Helm-szurdoki győzelem után tartott ünnepségen, Tyria itt is egyik férfi karjából került a másikéba, s csak minden harmadik arc volt ismerősé, a gondori nemes fiatalurakról kezdve ismeretlen völgyzugolyi tündéken át mindenkivel táncolt néhány percet.

Mikor elfáradtak, Elladannal félrevonultak, s azonnal szolgálók jelentek meg, akik ezüsttálcákon bort szolgáltak fel nekik. Miközben kis kortyokban ittak, Tyria végignézett a táncolókon, s a szemközti falnál megpillantotta Éomert, aki egy magas, fehérbőrű, sötétbarna hajú, sötétkék ruhát viselő lánnyal beszélgetett.

- Ki az a lány? – kérdezte Elladantól.

- Azt hiszem ő Lothíriel, Imrahil herceg egyetlen leánya – felelte a tünde, s ő is szemügyre vette a távolban beszélgetőket.

- Talán így Rohan sem marad királyné nélkül – kacsintott rá Tyria, majd rátették egy arra járó szolgáló tálcájára a poharukat, és visszatértek a táncolók közé.

Egész addig táncoltak, míg teljesen be nem sötétedett odakint, s a falakra fáklyák nem kerültek, hogy némi fényt adjanak az ünneplőknek. Éjfél felé kezdtek elszállingózni az első vendégek, s az ottmaradottak is leültek kicsit pihenni.

A hobbitok azonban fáradhatatlannak bizonyultak, s a terem közepére toltak számukra két padot, melyre Trufa és Pippin azonnal felpattantak, s kedves megyebeli dalokat adtak elő a közönségnek, akik minden produkció végén lelkesen tapsoltak, de nem csak illendőségből, hanem mert valóban tetszett nekik az előadás.

Lalaith, aki Tyriától és Elladantól jobbra ült, közelebb az ajtóhoz, két dal között felállt, s kiment a teremből egy kis friss levegőt szívni. Végigment a folyosón, s talált egy nyitva hagyott ajtót, mely az egyik teraszra vezetett. Leült az egyik fehér márványpadra, s felnézett az égre, melyen vidáman hunyorogtak a csillagok, s szórta ezüst fényét a Hold.

Kisvártatva lépteket hallott maga mögül. Halk, puha lépteket, melyből oda sem nézve meg tudta állapítani, hogy valamelyik másik tünde az illető. Mikor a jövevény odaért, Lalaith oldalra fordult, s Glorfindelt pillantotta meg. A tünde lenézett rá, és elmosolyodott.

- Leülhetek? – kérdezte, mire a lány is elmosolyodott és bólintott.

Kissé feszélyezve érezte magát, hisz’ a bátyján, az apján, és közeli barátain kívül még sosem maradt kettesben más férfival. Egy darabig csendben nézték a Holdat, végül a lány szólalt meg.

- Az Első Korban is ilyen volt a Hold?

Glorfindel levette tekintetét az égitestről, s kérdően a lányra nézett.

- Persze, épp ilyen.

- És a csillagok?

- Azok sem változtak, emlékszem rájuk – felelte csendesen Glorfindel és végignézett a ragyogó égbolton.

- Szerettél akkor élni? – Lalaith-nak fogalma sem volt róla, miért kérdez ilyeneket. Remélem, nem haragszik meg érte.

- Igen, de most is jó. – Glorfindelt nem zavarták a lány kérdései, olyan kevés társának mesélt a régi időkről, hogy most jól esett neki beszélnie róla. Remélem, nem hiszi azt, hogy dühös leszek rá emiatt.

- Igazán te voltál Gondolin egyik kapitánya? – fordult hozzá Lalaith. Mikor Völgyzugolyban tartózkodtak, néha eszébe jutott, hogy megkérdi, mert kissé hihetetlennek tűnt, hogy az amúgy szótlan, csendes tünde valaha egy egész hadseregnek parancsolt.

- Az voltam, talán nem hiszed? – kérdezte mosolyogva.

- Elhiszem, de nekem azok az idők csak történetekben léteznek, míg te ott éltél és a saját szemeddel láttad – mondta Lalaith.

- Sajnálom, hogy nem ismerted Gondolint – sóhajtott Glorfindel. – Minas Tirith gyönyörű, de Gondolinhoz nem fogható a szépsége.

- Milyen volt? – hangzott el Lalaith kérdése.

- Mint egy kis sziget a háborgó tenger közepén. Békés és csodaszép. Azt hittük, örökké állni fognak a falai, hogy az ott élő tündék az idők végezetéig a lakói lesznek, és sosem hajóznak el Amanba – mesélte Glorfindel.

- Hét kapu védte – idézte fel az apjától hallottakat Lalaith. – Fából, kőből, bronzból, vasból, ezüstből, aranyból és acélból valók.

- Úgy van – bólintott Glorfindel, s emlékezetében arcok jelentek meg, az egyes kapuk őreié, akiket jól ismert, akik a barátai voltak, s akikkel aztán Valinorban találkozott, s megtudta tőlük, hogy a város elesett. – És meséltek rólam valamit a szüleid? – fordult a lányhoz.

- Te voltál az Arany Virág házának kapitánya, s ennek megfelelően zöld mezőben nyíló arany virág volt a zászlódon.

Zöld mezőben arany virág – ahogy kinézett reggelente az ablakán, ott lengette a szél a legközelebbi tornyok tetején. Aztán maga előtt látta, ahogy a büszkén lobogó zászlót egy növekvő balrog szakítja szét, s erős fájdalom hatolt a testébe, melyre még mindig jól emlékezett, s még most is összerezzent tőle, ahogy Minas Tirith békés teraszán üldögéltek.

Lalaith is megrezzent a hirtelen mozdulattól, s ijedten Glorfindelre nézett, és látta, hogy a tünde kortalan arcát egy könnycsepp szeli át.

- Soha ne halj meg, Lalaith… - mondta, miután a könny lecsöppent az álláról. – Nem szabad, hogy meghalj, neked majd el kell hajóznod, ahogy egy tündének való.

- Nem halok meg, ígérem. – A lány úgy érezte, ki kell mondania a szavakat, habár nem tudta, miért.

- Jó – bólintott Glorfindel, és mosolyt erőltetett az arcára. – Mandos csarnokaiban hideg van – közölte, majd felállt.

Lalaith szeretett volna még kérdezni néhány dolgot Valinorról, hisz’ az édesanyja is ott volt, és szerette volna tudni, milyen hely is az. Ő is felkelt a padról, és Glorfindellel együtt a terasz korlátjához sétált.

Lenéztek a városra, ahol a házak ablakaiban itt-ott még kis pisla fények világítottak.

- Most majd te is elhajózol? – kérdezte Lalaith kis idő múlva.

- Nem tudom, érdemes-e maradnom – felelte titokzatos mosollyal az arcán a tünde.

- Hát senki sincs, akit odahagytál Valinorban? – Lalaith egész idáig meg volt róla győződve, hogy Glorfindelnek volt asszonya még az Első Korban, aki most Halhatatlanföldön vár reá.

- Senki – hangzott a rövid válasz.

- Azt hittem, van párod – jegyezte meg Lalaith, s tekintetét ismét az égre szegezte.

- Nincs, nem is tudom, miért – mondta Glorfindel, majd kis idő múlva hozzátette: - Talán mert féltem magamhoz kötni bárkit is. Féltem, hogy elveszíthetem.

- Nem is szeretnél soha? – kérdezte a tündelány.

- Szeretnék, de nem tudom, ő is szeretné-e – mondta Glorfindel, s egy gyors pillantást vetett rá, amivel el is árulta, kire gondol.

Pár másodpercig egymás szemébe néztek a sötétben, s Lalaith nem hitte el, hogy Glorfindelnek, aki több ezer évet ért már meg, éppen ő kell, aki hozzá képest jóformán gyerek volt.

- Szinte alig ismerlek – bökte ki végül, ami igaz volt, ám mégis gyenge ellenérvnek bizonyult.

- Eddig kevés időt töltöttünk együtt, de nekem mégis megtetszettél – vallotta be a tünde. – Mikor megérkeztünk Völgyzugolyba Aragornnal és a hobbitokkal, ott álltál a többiekkel a bentről kiszűrődő fényben, és olyan gyönyörű voltál.

- Ugyan! – legyintett Lalaith, de azért jól esett neki a tünde bókolása. – Biztosan sok más, nálam szebb lányt láttál életedben.

- Lehetséges, de egyikükre nézve sem éreztem azt, amit rád nézve érzek – válaszolta Glorfindel.

- Mit érzel?

- Egy hang olyankor azt mondja a fejemben, hogy ő az, akihez tartozol. – Glorfindel nem hazudott. A hangocska minduntalan a fülébe suttogta, hogy vegyen magán erőt, és menjen oda a lányhoz, de valami rejtélyes módon mindig földbe gyökerezett a lába.

Lalaith kis ideig nem szólt, szokatlan volt számára egy férfi közeledése, aki nem csak mint barát gondol rá. Valóban asszonyául kívánja ez a titokzatos tünde?

- Ha szeretnéd, Gondolini Glorfindel, akkor párod leszek – mondta a lány -, de adj nekem és magadnak is időt, hogy megismerjük egymást, és biztosak lehessünk a dolgunkban.

Glorfindel elmosolyodott és elfogadta Lalaith ajánlatát. Évezredeken keresztül még csak eszébe sem jutott, hogy asszonyt keressen magának, de amikor Lalaith megérkezett Völgyzugolyba, menten tudta, ez a lány lesz a párja

Közelebb járt az idő a pirkadathoz, mint az éjfélhez, mikor a két tünde bement a teraszról, addig Glorfindel mesélt a régi időkről, olyan eseményekről és tündékről, amelyeket és akiket a történetek nem, csak az ő emlékezete őrzött meg.

 

***

Tyria és Elladan csak hajnalban került ágyba, s mindketten úgy érezték, leszakad a lábuk, annyit táncoltak. Levetkőztek, s bebújtak a puha paplan alá.

- Már alig várom, hogy lássam a tengert – suttogta Tyria a sötétben. Már elfújták a gyertyát, amely fényt adott nekik, míg le nem feküdtek.

A tündék és Tyria megegyeztek, hogy miután mindannyian felébredtek, útnak indulnak majd, hogy megnézzék a délre fekvő tengert, aztán indulnak is haza az erdőbe, nem jönnek vissza a Fehér Városba.

- Én egyszer láttam az északi tengert – mesélte Elladan. – De be volt fagyva, így az egész egy végtelen hómezőnek látszott csak.

Ő, a testvére és a dúnadánok gyakran vándoroltak Középfölde sokak számára ismeretlen, északi vidékein, így jutottak el a forocheli Jeges-öbölig.

- Legolas egyszer azt mondta, hogy a déli tengereken túl különös földek terülnek el, ahol fekete az emberek bőre és csíkos lovak meg magas, hosszúnyakú, hosszúlábú foltos állatok élnek - idézte fel a tündétől hallottakat Tyria.

- Nekem apa még olyan állatokról is mesélt, amelyek egyetlen szarvat viselnek az orrukon, és olyan vastag a bőrük, hogy még a késem sem ejtene rajta sebet – tette hozzá Elladan.

- Megnézném őket egyszer – sóhajtott a lány, s megfogta párja kezét a takaró alatt.

- Talán nem is léteznek, csak legenda az egész – találgatott Elladan, és közelebb húzódott Tyriához.

- Arda még sok csodát rejt, amit nem ismerünk, de talán nem is kell ismernünk, mert akkor már nem lesznek csodák többé – mosolygott a lány.

- Azt hiszem, igazad van – helyeselt a tünde. – Elég lesz Keletre elutaznunk, nemhogy még át is keljünk a tengeren!

- Nagyon szeretném megtalálni a népemet és a családomat – mondta kis idő után Tyria, és a behúzott sötétítőfüggöny résén át bekandikáló Holdra pillantott.

- Meg fogjuk őket találni – bizonygatta Elladan. – Én addig nem állok meg, míg valakit nem találok ott Keleten, aki ismerte édesanyádat.

- Sajnos lehetséges, hogy a Salde gyakori név arrafelé – vetette fel Tyria.

- Akkor talán valaki felismeri a kardodat – találgatott Elladan. – Talán megtaláljuk a készítőjét vagy esetleg éppen az apádat.

- Lehet, hogy nem is emlékszik anyára – szólt csendesen a lány. Valahányszor ez eszébe jutott, mindig elszomorodott.

- Hogy érted ezt? – kérdezte tündéje, s felkönyökölt, úgy nézett rá érdeklődve.

- Úgy, hogy elképzelhető, anya csak egy kis kaland volt neki a sok közül – magyarázta Tyria.

- Ó, értem! – bólintott Elladan, majd elgondolkodva hozzátette: - Igazán furcsák az emberek, hallottam már ilyenről. Én azonban bízom benne, hogy apád rendes ember, és igazán szerette anyádat.

- Legyen úgy – hagyta rá Tyria. Odabújt hozzá, és úgy aludtak el akkor, mikor keleten halvány derengés tűnt fel, jelezve a pirkadat közeledtét.

Mikor Tyria felébredt, nem találta sehol Elladant, keze üres ágyat tapogatott, mielőtt kinyitotta volna szemét. A sötétítők ugyan még el voltak húzva, de így is nappali világosság uralkodott a tágas szobában, amelyet Aragorn utalt ki számukra.

A lány felkelt, felvette szokásos tünde-öltözékét, s mikor az asztalhoz lépett a fésűért, akkor találta meg Elladan sindarin nyelvű üzenetét, miszerint apja szeretett volna vele beszélni, és elment hozzá a testvéreivel.

Tyria pár percig csak nézte a szépen formált tengwákat, s közben arra gondolt, Elladan milyen szomorú lesz, mikor visszatér, hisz’ ez volt az utolsó alkalom, hogy apjával találkozhatott, Elrond ugyanis Minas Tirith-ből egyenest Szürkerévbe szándékozott utazni Celeborn, Galadriel és más tündék társaságában.

Letette a keskeny pergamencsíkot, az ablakhoz lépett és széthúzta a súlyos függönyt. A fehér napfény most már akadálytalanul ömölhetett be a szobába, s Tyria kinézve láthatta, hogy már el is hagyta a Nap a delelőt, és lassacskán nyugatnak veszi az útját.

Mikor elfordult az ablaktól, tekintete nyílvesszőkkel teli tegezére tévedt, mely a kardja s Elladan fegyverzetének társaságában pihent egy fiókos szekrény tetején.

A kő! Eszébe jutott a Szövetség Köve, amely azóta is a tegez alján lapult, és melyet oda kellett adnia valakinek.

Odasietett, kivette a nyilakat, és szájával lefelé fordította a tegezt, melyből kipottyant a kő és hangos koppanással a szekrény tetejére esett. A világon semmi különleges nem volt a kőben, de Tyria számára sokat jelentett, s remélte, hogy annak a személynek is sokat fog, akinek adni szándékozza.

 

 

(glawar - napfény)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára