yria egyenest ahhoz a szobához ment, amelyben Frodót és Samut szállásolták el, miután visszatértek velük a Fekete Kapuktól. Kezében a kővel bekopogott hozzájuk, és remélte, itt találja őket.

Kisvártatva Frodó ajtót nyitott, s mikor meglátta a lányt, elmosolyodott és félreállt, hogy beengedje. A szoba nem hobbitokra lett méretezve, így mindkét ágy előtt háromfokos kis lépcső állt, hogy ideiglenes lakóik kényelmesen belemászhassanak.

Samu a szobához tartozó erkélyről csodálta a várost, s mikor hallotta, hogy vendégük érkezett, bejött, hogy megnézze, ki az.

- Mi járatban vagy nálunk? – kérdezte mosolyogva a lánytól.

- Hoztam valamit Frodónak, de már bánom, hogy nem hoztam még egyet, hisz’ te is megérdemled – felelte a lány, majd letérdelt a puha szőnyegre, hogy egy magasságban legyen a hobbitokkal.

- Ajándékot hoztál nekem? – Frodó igazán meglepődött. Miféle ajándéka lehet a számára?

Tyria kinyitotta bal tenyerét, amiben eddig a követ szorongatta.

- Ezt a követ Parth Galennél szedtem fel, amíg rád várakoztunk – kezdte a lány. – Beletettem a tegezembe, és egész végig velem volt. Elladan elnevezte a Szövetség Kövének, és úgy gondoltam, ez téged illet – azzal a hobbit kicsiny kezébe tette a szürke kavicsot, amely Frodó tenyerében rögvest nagyobbnak tűnt.

- Tudom, hogy csekélység, és valójában semmit sem ér, de számunkra értékes, mert arról a helyről származik, ahol felbomlott a szövetségünk – mondta Tyria, míg Frodó a követ forgatta.

- A szövetség sosem bomlott fel, csak épp nem együtt folytattuk az utunkat – szólalt meg Samu.

- Azt hiszem, igazad van, és talán soha nem is fog – bólintott Frodó, majd Tyriára nézett. – Köszönöm.

- Mikor indultok? – kérdezte a lány, miután felkelt a földről.

- Nagyjából két óra múlva – felelte Samu. – Remélem, az öregem nem hagyta elgazosodni a kertet, különben lesz munkám bőven! – tette hozzá zsémbeskedve.

- Jó, akkor két óra múlva ott leszek az istállóknál! – ígérte Tyria, azzal elhagyta a szobát.

Úgy érezte, helyesen tette, hogy a követ Frodónak adta, ő az, aki megérdemelte, bár utólag sajnálta, hogy Samunak nem tett el egyet.

Végigment néhány folyosón, s minden szembejövő szolgáló fejet hajtott előtte, mert tudták, ő is a királyi pár vendége, de Tyria legnagyobb örömére ezúttal elmaradtak a „lady” megszólítások.

Kis kerülővel visszatért a szobájukhoz, de Elladan még nem tért vissza, így inkább becsukta az ajtót, és tovább folytatta céltalan sétáját a kastélyban.

Ahogy elhaladt egy beugró előtt, izgatott sindarin nyelvű sustorgást halott meg. Visszafordult, és két, sötéthajú – valószínűleg nolda származású – tündelányt pillantott meg, ahogy egymással szemben ülve tárgyalnak valamit.

- Odamehetünk mi is? – kérdezte az egyik éppen.

- Remélem, megengedi a király – sóhajtotta a másik, majd szinte egyszerre a folyosón álló lányra néztek.

- Szervusztok! – köszöntötte őket Tyria. – Ti völgyzugolyiak vagytok?

- Eddig azok voltunk, de Lord Elrond elhagyja Középföldét, és a fiai is elmennek, így senki nem marad, aki uralkodhatna Völgyzugolyban – válaszolta gondterhelten a baloldalt ülő lány.

- Thranduil király minden tündét szívesen lát az erdejében – mondta Tyria, majd leült ő is a falból kiálló kőpadra.

- Épp ezen tanakodtunk, hogy vajon lakhatunk-e ott mi is? – nézegette elegáns topánkájának orrát a szemben lévő lány, amely épphogy kikandikált világoskék selyemruhája alól.

- Te nem tünde vagy – szögezte le a Tyria melletti lány. – Pedig olyan ruhát viselsz.

Tyria röviden összefoglalta a történtét, s mikor Elladannal való kapcsolatáról is szó ejtett, a két lány egyszerre kapta karcsú kezét a szájához.

- Te vagy az a lány, aki tegnap ott volt a koronázáson? – kérdezte meglepetten az egyikük.

- Ne haragudj, amiért nem ismertünk fel! – szabadkozott a másikuk, majd mindketten felpattantak ültükből, és meghajoltak előtte.

- Erre semmi szükség, üljetek csak le! – utasította a két lányt Tyria, s érezte, elpirul kissé.

- De hát te Lord Elladan asszonya vagy! – a szemben ülő lány rosszallóan nézett rá.

- Ne feledjétek: Völgyzugoly nincs többé, így Elladan sem lord már – emlékezette őket Tyria.

Mindketten összeráncolták a homlokukat, majd belátták, hogy a lánynak igaza van, majd az erdőről kezdték kérdezgetni, s Tyria készségesen felelt nekik.

Miközben beszélgettek, egyszer csak ütemes csosszanások hangzottak fel, s egyre közeledtek hozzájuk, majd néhány pillanat múlva a benyíló előtt Nelya haladt el vidáman szökdécselve.

Tyria utána kiabált, mire a lány visszafordult, és csatlakozott hozzá és a két másik tündéhez, akiket, mint kiderült Rhossielnek és Thalának hívtak.

Nelyában azonnal felismerték Elrohir párját, de a lány, csakúgy, mint Tyria, elhárított mindenféle udvariaskodást.

Beszámoltak kalandjaikról, s a két nolda lány alig akarta elhinni, hogy ők ketten orkokkal, trollokkal és olifántokkal néztek farkasszemet nem is olyan rég.

- Nálunk, Völgyzugolyban a nők nem igazán járatosak a harcban – mondta Thala, s úgy tűnt, kissé irigyli Tyriát és Nelyát, amiért ők eddigi életüket nem hárfázással és kézimunkázással töltötték.

- Most itt kell hagyjalak benneteket – állt fel Tyria nagyjából másfél óra múlva. – Frodóék indulnak haza, el szeretnék búcsúzni tőlük. Jössz, Nelya?

Nemcsak Nelya, de Rhossiel és Thala is vele ment. Útközben találkoztak Tatyával, Minyával, Menellel és Halatirral, akik épp a hátsó udvarról jöttek fel, ahol a város lakóinak kérésére bemutatták íjásztudományukat.

Sorjában bemutatkoztak a két nolda lánynak, s együtt vonultak le az istállókhoz. Útközben szóba került hosszú utazásuk, s hol egyikük, hol másikuk tett hozzá valamit.

- Az én Menelem két trollt is megölt! – Tatya nem felejtette el közölni ezt a fontos mozzanatot szinte senkinek, akivel csak találkoztak.

- Az olifánttal mi a helyzet? – hallotta bal felöl a kis csapat az egyik lépcsősor előtt elhaladva.

Egy lépcsőfordulóval feljebb Legolas és Lalaith szőke feje bukkant ki a korlát felett.

- Az olifánt és a troll! – emlékezette barátját Tyria moriabeli páratlan lövésére.

- Te a király fia vagy, te pedig a lánya – mondta Rhossiel előbb Legolasra, majd Lalaith-ra pillantva, miután felismerte őket a tegnapi ünnepségről.

- Szólítsatok csak a nevünkön! – mosolygott Lalaith.

Tyria bemutatta őket egymásnak, majd az immár tízfősre duzzadt kis csapat folytatta útját az udvar felé.

Mire leértek a tágas térre, Aragorn, Éomer, Gandalf, Thranduil, Faramir, Éowyn, Tilion és Eirien már ott voltak. Elrond, Elladan, Elrohir, Arwen, Celeborn és Galadriel nem mutatkoztak, valószínűleg még nem fejezték be a beszélgetést és a búcsúzkodást.

A négy hobbit számára felnyergeltek négy pónit. Bilbót még Völgyzugolyból a tündék hazavitték, ő Hobbitfalván várta unokaöccse visszatértét.

A hobbitok igazán délcegen festettek pónijaik mellett: Frodó és Samu barna bőrzekét viseltek, előbbi oldalán a Fullánk, utóbbi oldalán pedig frissen kovácsolt kis kard függött, Pippin mellét Gondor fehér fája, Trufáét pedig Rohan fehér lova díszítette.

- Nos, barátaim, utunk itt most már végleg véget ér – szólt Aragorn, mire a kíváncsiskodók, akik közben odagyűltek, mind elhallgattak. – A Megye ugyan birodalmam részét képezi, ám annak teljes önállóságot adok, minden ügyében maga dönthet, s határát senki nem lépheti át a nagyok közül.

Utána sorban mind elbúcsúztak, Frodó még egyszer megköszönte a követ Tyriának, majd felültek a pónikra és lassan átballagtak a boltív alatt, amely kivezetett az udvarról.

Tyria nem maradt ott tovább, visszaindult a szobájukba, mert valami azt súgta, hogy Elladan visszatért. Először habozott belépni, mert úgy vélte, Elladan talán jobb szeretne egyedül lenni. El is határozta, hogyha esetleg megkéri rá, hogy menjen el, akkor nem fog megsértődni.

Lenyomta a kilincset, és benyitott.

Elladan valóban ott volt, a szemben lévő ablaknál álldogált neki háttal, s látszólag nem vette észre érkezését. Tyria nem tudta, mit kellene mondania, csak közelebb ment, s mikor párja mellé ért, megfogta a kezét. A tünde nem fordult felé, hanem kifelé nézett az ablakon, ahonnan jól látszott szinte az egész város. A lány sem szólt semmit, ő is Minas Tirith fehér tornyait, erkélyeit, s háztetőit nézte.

- Még ma este elmennek – mondta minden bevezetés nélkül egyszer csak Elladan.

- Biztos nem akarsz velük menni? – kérdezte Tyria a tünde kezét fogva.

Neki még mindig hihetetlen volt, hogy Elladan inkább őt választotta a családja helyett.

- Nem – felelte, majd mosolyogva ránézett. – Nekem itt a helyem, melletted.

Tyria nem kérdezte, mit beszéltek az apjukkal, úgy gondolta, ez nem rá tartozik.

Aztán este, mikor a Nap eltűnt a hegyek mögött, a tündék mindannyian felkerekedtek, hogy útnak induljanak, az egyik csapat a Szürkerévbe, a másik előbb a tengerhez, majd a Bakacsinerdőbe.

Völgyzugoly hajdani lakói közül sokan választották az erdőt, így Elronddal csak kevesen tartottak Szürkerévbe.

Aragorn, Arwen, Gandalf, Gimli, Éomer, Faramir és Éowyn lóháton elkísérték őket egy darabon, egész addig a pontig, ahol a tündecsapat kettévált távozókra és maradókra.

Gimli és a törpök még a városban maradnak, hogy befejezzék a kaput, amit ajándékba szántak, így a törp és Legolas ismét búcsút intettek egymásnak.

Aztán a tündék kétfelé váltak, az egyik csapat Elrond vezetésével nyugatnak fordult, a másik pedig Thranduil vezetésével délnek. Elladan és Tyria leghátul haladtak, s a lány nem tudott mit mondani neki, fájdalmát nem volt képes enyhíteni semmilyen szóval. Elladan hirtelen megállította Nimloth-t és megfordította kancát.

A másik tündecsapat gyorsan távolodott tőlük, s barátaik is visszafordultak már a városba.

Az egymás után haladó lovasokat megvilágította az esti Nap narancs fénye.

Tyria is megállt, s ekkor a velük utazó többi tünde is, de senki nem mozdult, mind türelmesen várakoztak, hogy Tyria és Elladan utánuk jöjjön. Tündeérzékeiknek köszönhetően meg tudták érteni Elladan és Elrohir érzéseit, szinte az ő fejükbe is beleköltözött a különös hiányérzet, ami apjuk és nagyszüleik távoztával támadt fel bennük.

Végül Elladan visszafordult a nyeregben és Tyriára nézett. Menj, ha akarsz. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy szenvedni hagyjalak. Nem szólt, csupán tekintetével üzente a szavakat, amelyeket képtelen lett volna kimondani. Elladan most újra apja után nézett, majd megfordította a kancáját, és Tyria felé indult. Ekkor Thranduil s vele együtt az egész csapat tovább ment, Tyria és Elladan pedig követték őket. Nem esett köztük szó, csak egymásra néztek, s tekintetükben benne volt minden, ami szájukat nem hagyta el, s nem is hagyja el majd soha.

Elladan és Elrohir mindösszesen egyetlenegyszer nézett még vissza, de akkorra apjukat és nagyszüleiket már elnyelte a messzeség, aztán újra előrenéztek, s azzal egyikük végleg hátat fordított nyugatnak, míg a másikuk számára is messze volt még az idő, mikor hajóra száll.

Az erdőbe költözni kívánók között volt Rhossiel és Thala, Glorfindel természetesen, egy tucatnyi büszke tartású nolda harcos, két fegyverkovács, akik közül az egyik tiszta vérű vanya tünde volt szinte hófehér hajjal, ugyanilyen színű bőrrel és fűzöld szemekkel, valamint Halatir nagy örömére az egyik íjkészítő a párjával, egy sötétvörös hajú, kissé mogorva tekintetű lánnyal, aki némán méregette az erdőtündéket.

Mind csodálatosan megmunkált fegyverzetet hoztak magukkal, a nolda harcosok övébe ívelt pengéjű kard és ugyanilyen tőr volt tűzve, hátukon különböző, a fehértől a feketéig terjedő színű íjakat hordtak, s amennyire Tyria útközben ki tudta venni, mindegyik példányra tengwarral írt szöveg volt vésve, de néhány quenya nyelven íródott, ezeknek jelentését nem tudta. Egyedül Rhossiel és Thala nem rendelkezett semmilyen fegyverrel.

A kis csapat Pelargir felé tartott, ahonnan majd továbbmennek Belfalasba, hogy megnézhessék a nyílt tengert. Első táborukat az Erui folyó déli partján verték fel, ami csak annyit jelentett, hogy tüzet raktak, s takaróikat elszórtan leterítették.

Elladan és Elrohir bemutatta a tündéket, akikkel valaha együtt éltek Völgyzugolyban. A hallgatag vörös lányt Airának hívták, párját, az íjkészítőt Tavaronnak.

A tizenkét nolda harcos nevét Tyria ugyan megjegyezte, de egyelőre nem mindenkit sikerült összepárosítania a nagyrészt quenya szavakkal: Ascara, Langohin, Maranwion, Harwe, Mirion, Roquen, Luine, Lindel, Ecya, Maiwe, Rain, Salyon.

A vanya fegyverkovácsot Cálénak, a noldát Mehtarnak hívták. Előbbit az erdőtündék kíváncsian méregették, mert még egyikük sem látott teljesen tisztavérű vanya tündét.

Úgy tudták, az összes vanya Amanba ment, s kiderült, Cále szülei voltak az egyetlenek, akik nem mentek, hanem letelepedtek Beleriandban, majd mikor az elpusztult, fel-alá vándoroltak Középföldén, Cále útjuk során született, s a kovács közel egyidős volt Halatirral.

Ezután az ikrek az erdőtündéket mutatták be a völgyzugolyiaknak, akiknek nagyon tetszett a három testvér, Minya, Tatya és Nelya neve, hiszen ezek a szavak a nemestündék nyelvén egyszerűen csak annyit tettek: első, második, harmadik.

- A húgunkat néha Meduinak is nevezik, mert ő az eleddigi utolsó tünde, aki az erdőben született, ráadásul a Homály leereszkedte után – tette hozzá Minya.

- Ne nevezzetek így! – Nelya semmit nem utált jobban, mint a Medui nevet. – Nemsokára már úgysem én leszek az utolsó.

- Úgy legyen – mondta Thranduil. – Szeretném, ha újra gyerekek zsivajától lenne hangos az erdő és nem fegyvercsörgéstől.

- Nekünk előbb még van egy feladatunk: elmegyünk Keletre – emlékeztette a királyt Tilion.

Tyria és tündebarátai elmesélték utazásuk okát, s a többiek érdeklődve hallgatták.

- Biztosan megtalálod a családodat – szólt biztatóan Aira, és elmosolyodott.

Utána szóba került a Szövetség, hogy miféle feladattal bízták meg őket, kik voltak a tagjai, mi történt velük, hogyan győzték le Sauront hordáit. Tatya új ismerőseiknek is elbüszkélkedett Menel harci teljesítményével, akik elismerően pillantották rá, ám azt csak nehezen tudták elképzelni, hogy Legolas egyedül megölt egy olifántot.

Közben teljesen besötétedett, csak a csillagok ragyogtak le odafentről a harminckét tagú csapatra. Lassacskán mindenki elhelyezkedett a fekhelyén, néhányan még halkan beszélgettek, de Tyria nem értette, miről, csak suttogást hallott. Odabújt Elladanhoz, aki álmában messze, Amanban járt, ahol a fehér homokos parton látta édesanyját, ahogy várja a hajót, mellyel apja és szülei érkeznek. Celebrían még olyan távol fiától is érezte, hogy gondolatai körötte járnak, s kérte Ilúvatart, áldja meg három gyermekét, hogy jövőjük úgy alakuljon, ahogy ők szeretnék, és életüket boldogságban töltsék Középföldén.

Reggel Thranduil ébredt elsőnek, még a Nap felbukkanása előtt, s mikor felkelt a takarójáról, végignézett a körülötte alvó tündéken. Az újonnan hozzájuk csatlakozottakért is most már ő volt a felelős. Mindig is úgy érezte, hogy királyként felelősséggel tartozik népe minden egyes tagjáért. Az apja is ezt tanította neki. Bármikor fel tudta idézni Oropher szavait, s szinte hallotta a hangját a fejében. Aki az országunkban él, az olyan nekünk, mintha a gyermekünk lenne. Szeresd őket, s akkor szeretni fognak téged, és megbíznak benned.

Az apjában is megbíztak, azért rohantak utána a halálba Dagorladnál a leghűségesebb katonái. A mai napig beleborzongott, ha eszébe jutott, amint apja torkába fúródik a gonosz fekete nyílvessző és kioltja az életét.

Több mint háromezer éve történt, de még mindig úgy emlékszik rá, mintha csak tegnap vívták volna meg azt a csatát. Attól a perctől kezdve ő volt az erdő királya, s a megmaradt harcosok ott a vérszagú, halálsikolyokkal terhes levegőjű harctéren hűséget fogadtak neki.

Valóságos csodának vélte, hogy uralkodása alatt mindössze ketten haltak meg az erdőben: Sellirim és Neldor. Rajtuk nem tudott segíteni, pedig felelősséggel tartozott értük.

Amikor Elrondék elindultak nyugat felé, egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy ő is velük menjen. Néhány éve napról-napra jobban hiányzott a felesége. Milyen boldog lenne Sellirim, ha látná, hogy az erdő felszabadult, és ugyanolyan gyönyörű, mint hajdanán!

Miközben gondolkodott, odament az Erui sebes sodrású vizéhez és megmosta az arcát, majd ivott is egy kicsit.

Utána leült a fűbe, s körbenézett a dimbes-dombos tájon, melyen elszórva itt-ott kicsiny tanyák fehér pöttyei látszódtak. Kisvártatva Astaldo baktatott oda hozzá, és megbökte orrával gazdája vállát.

- Mi van veled, öreg barátom? – paskolta meg a ló szürke, apró fekete pöttyökkel, csíkokkal tarkított nyakát.

Astaldót életének századik tavaszán kapta a szüleitől, akkor, amikor nagykorú lett. Ő is ugyanolyan különleges tündeló volt, mint a többi az erdőben, melyek sokáig élnek, de nem örökké. Mindennek már lassan hat és fél évezrede. Néha borzasztóan öregnek érezte magát, nem testileg, inkább a lelke volt fáradt. Tudta, hogy lassacskán eljön az idő, mikor elhagyja Középföldét és a gyerekeit is.

Időközben a többiek is ébredezni kezdtek, s ahogy Thranduil hátranézett, láthatta, amint a kupacból kiemelkedik egy-egy szőke vagy sötét fej, majd a legtöbben vissza is feküdtek, mikor meglátták, milyen sötét van még.

Akik felkeltek, mind a folyóhoz jöttek, megmosakodtak, ittak, majd kivették nyeregtáskáikból a napi adag lembasukat és megették. Thranduil felkelt a földről, s még fekvő gyermekeihez ment. Legolas szorosan Lalaith mellett aludt, a lány mellett pedig nagyjából félméternyire Glorfindel. Tegnap reggel a tünde odajött hozzá, és engedélyt kért, hogy udvarolhasson a lányának. Hirtelen nem is tudott mit felelni, olyan váratlanul érte. Eddig senki nem érdeklődött Lalaith iránt, aztán egyszer csak felbukkan a legendás Glorfindel, és rögvest szemet vet rá. Amit hallott róla, az alapján nyugodt szívvel rábízta a lányt. Azzal a feltétellel adta ki neki az engedélyt, hogy mindig figyelni fog rá, ne essék bántódása, s Glorfindel megesküdött, hogy a haja szála sem fog görbülni.

Aztán Legolasra tévedt a tekintete, aki nyakig betakarózva aludt a húga mellett. Thranduil őszintén remélte, hogy a sok, újonnan az erdőbe költözött tündelány közül végre választani fog valakit, és akkor itt hagyhatja őket, abban a tudatban, hogy mindkettejüknek van társa, akire számíthatnak.

Egy óra múlva mindannyian ébren voltak, és megmosakodva, a lembasukat már elfogyasztva nyeregbe ültek, hogy tovább menjenek a tenger felé, amit oly’ régóta szerettek volna látni. Kettes-hármas csoportokban követték Thranduilt a dombok között délnyugat felé egy kitaposott földúton. Az élen haladó király néha hátrapillantott és örömmel nyugtázta, hogy az erdőtündék máris befogadták a Völgyzugolyból érkezetteket. A lányok együtt nevettek, Tavaron és Halatir íjat cseréltek, és a másik keze munkáját vizsgálgatták, Menel, Legolas és néhány a nolda harcosok közül kisebb csomóban együtt lovagoltak, és valamit a késekről meg lovakról beszélgettek, Eirien és Tilion pedig a vanya kovácsot, Cálét faggatta a régmúlt időkről. Glorfindel és Lalaith zárta a sort, a tünde magyarázott a lánynak, mire az hangosan felnevetett.

Thranduil előrefordult, és elmosolyodott. Most végre megvalósul apja álma, hogy a különböző nemzetségbeli tündék békében élnek majd egymással egyetlen boldog birodalomban, melynek nem akad párja egész Ardán.

 

               (vanya)         

                                 

                                                       (nolda)

 

                                                                       

                                                                                       (teler)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára