tündecsapat útjának ötödik napján érezte meg először a tenger illatát. Megállították a lovakat, s a levegőbe szagoltak, amely délről érkező szél formájában meglengette hosszú hajszálaikat.

- Sós – vonta le a következtetést Eirien, miután mélyre beszívta a levegőt.

Tyria emlékezett rá, hogy hosszú évekkel ezelőtt azon tanakodtak Legolasszal, vajon valóban sós-e a tengervíz, s most, a sós illat érkezte után egyre inkább úgy tűnt, tényleg az.

Körülöttük kis falvak látszódtak a dombos tájon, mindenfelé ménesek, juhnyájak és gulyák legelésztek, az úton szekereken, lóháton közlekedő emberekkel találkoztak, akik csodálkozva néztek rájuk, mert nem értették, mit keres itt ez a sok tünde.

Nelya és Silith mindenkinek integettek, s a mellettük elhaladó szekereken utazó gyerekek, miután legyőzték első ijedtségüket, visszaintegettek nekik.

Az ötödik nap délutánján pillantották meg először a tengert. Felértek egy széles domb tetejére, melyről a zöld lejtő hosszan futott a folyvást hullámzó víztömeg elébe.

Hirtelen megszólalni sem tudtak, annyira lenyűgözte őket a mélykék csoda, amely úgy hevert a lábaik előtt, mint egy óriási, mozgó szőnyeg. Leszálltak a lovaikról és gyalogosan tették meg az utat a fehér homokos partig.

Nelya, Rhossiel, Thala, Lalwen, Silith és Aira futva tették meg az utolsó néhány métert, de közvetlenül az oda-vissza mozgó víz előtt megtorpantak. Sosem láttak ennyi vizet egyszerre, így kissé tartottak tőle.

Sorban álltak a süppedős fehér homokban, úgy csodálták a végtelen tengert.

- Ott a vízen túl élnek a csíkos lovak? – kérdezte Tyria Elladanhoz hajolva.

- Igen, apa úgy mesélte – felelte a tünde, s a lába elé nézett, ahol a sekély vízben apró rákok jöttek-mentek.

Legolas ezalatt leguggolt, és beleérintette ujja hegyét a kellemesen hűs vízbe, majd a szájához emelte és lenyalta a nedvességet. Kíváncsi volt, milyen íze van a tengernek, de csalódnia kellett, mert borzasztóan sós volt.

- Milyen? – kérdezte Minya.

- Rossz – foglalta össze a tünde, majd megrázta a fejét, hátha így megszabadul a kellemetlen íztől, ami a nyelvén maradt.

Lassacskán legyőzték első félelmüket és levették csizmáikat, felhajtották a nadrágjuk száját és belegázoltak a sekély vízbe. A kék tenger hosszan kifutott a partra, hogy aztán visszavonuljon, majd újra elébük szaladt, s ez így folytatódott szüntelenül. Élvezték, ahogy lábukat körülfolyja a tajtékot vető víz, sétálgattak, s a lányok sok kagylót gyűjtöttek össze, melyekből már eltűntek lakóik.

Tyria Nelyával, Silith-szel és Lalaith-szal járta a partot, s kiterített köpönyegeikre hordták a kagylókat és kavicsokat. Elladan Tyria tölgyfalevéllel díszített köpenye mellett ült a homokban, onnan nézte a tengert és ide-oda járkáló társait. Főleg a lányok élvezték a tengert, a férfiak közül csak Halatir követte Minyát, aki temérdek kagylót dobott az íjkészítő zsákká formált köpenyébe, valamint Roquen és Ecya, ők a kis rákokat próbálták elkapni, hogy megnézzék az állatkákat, de minduntalan beléjük csíptek, így felhagytak ezzel a tevékenységgel, és inkább csatlakoztak a parton üldögélő társaikhoz, s a tengert és a fejük felett rikoltozó fehér sirályokat nézegették.

- Azt hiszem, ennyi elég lesz – állapította meg Tyria, mikor az utolsó adag kavicsot is köpenyére szórta.

- Mindet el szeretnéd hozni? – kérdezte Elladan végignézve a halomba gyűlt kavicsokon és kagylókon.

Végül a lány úgy döntött, nem viszi magával az összest, így nekiláttak kiválogatni a legszebbeket. Volt köztük cirmos, halvány csíkos, rózsaszín, fehér és sárga, aztán kék és egész sötétzöld, kerek és hosszúkás, recés és sima, mindegyikből eltettek egyet-egyet.

Tyria talált közöttük egy hegyes, barna cirmos tengeri csigaházat.

- Ha valaha is megtalálom apámat, ezt nekiadom – mondta, miközben a tenyerén tartotta a mutatóujjnyi hosszú kagylót.

- Biztosan tetszeni fog neki – mosolygott Elladan. – Azon a vidéken nincs tenger.

- Többet elviszek Keletre, hátha több családtagomat is felleljük.

Mikor már kezdett esteledni, Thranduil megkérte Legolast, szóljon a lányoknak, hogy indulnak. Lovaik távolabb a parttól legelésztek a kövér füvű mezőn, nyeregtáskáik jelentős súlyú kagylóval teltek meg, miután gazdáik visszatértek a vízből.

Még egyszer, utoljára végignéztek a végtelenbe vesző tengeren, majd megfordultak, hogy hazatérjenek az erdőbe. Legolas hátra maradt, nem akaródzott neki otthagyni a tengert, s a szüntelenül vijjogó madárcsapatot. Felötlött benne Galadriel üzenete, melyet Gandalf adott át neki a Fangornban.

Ha a partról sirályrikoltozást hallasz,

Vadonán nyugvó szív többé nem maradhatsz.

 

Magával ragadta a látvány, s úgy érezte, menten hajót kell építenie, s elutazni egy távoli helyre, ahol még a tengertől is nagyobb csodák várnak rá. Aztán elmosolyodott különös gondolatán. Még nem. Neked itt van dolgod.

Megfordította Alassielt, és lassan bandukoló társai után sietett.

A hazafelé tartó út tíz teljes napig tartott, de Tyria számára olyan hamar elröppent, minta csupán tíz perc lett volna, olyan jól érezte magát régi és új barátaival. Ez utóbbiak legalább annyira csodálták a Bakacsinerdő méreteit, mint a tengerét. Nem hitték, hogy ekkora erdőség létezik Középföldén. Tátott szájjal nézték az óriási fákat, amelyek a tündék lakhelyéül szolgáltak.

Miközben kettes-hármas csoportokban haladtak az ösvényen, Thranduil felvetette, adjanak új nevet erdejüknek, hisz’ a Bakacsinerdő kifejezés már nem illett a zöld legkülönbözőbb árnyalataiban pompázó, madárdaltól hangos vadonra.

- Legyen Zöld Levelek Erdeje! – állt elő az ötlettel Glorfindel.

- Mivel te vagy a legöregebb, elfogadjuk a javaslatot – mondta Lalaith, aki a belé fülig szerelmes tünde mellett lovagolt.

- Öreg?! – visszhangozta Glorfindel.

- Öreg tünde nem létezik, csak olyan, aki sokat élt – jegyezte meg a sor vége felé haladó Rhossiel. – Apa és anya mindig így mondták.

- Ez így van – helyeselt Cále és Halatir szinte egyszerre.

- Akkor helyesbítek: mivel te éltél már közülünk a legtöbbet, elfogadjuk a javaslatot – javította ki magát élcelődve Lalaith.

- Így már jó – bólintott Glorfindel.

Attól a naptól fogva a Bakacsinerdő nem létezett többé, a sötét századokkal együtt a sötét név is eltűnt.

Az ideköltözni kívánó tündék még egy hét múlva is szállingóztak kisebb-nagyobb csoportokban mind Völgyzugolyból, mind Lórienből, sőt, még eddig vándor életet élő noldák és telerek is érkeztek Középfölde távoli vidékeiről, de akadt köztük olyan is, aki egyszerre volt nolda és teler származású is a nemzetségek ősi keveredésének köszönhetően.

Mindannyian Thranduil elé járultak, hogy minden tünde királyától illendőségből engedélyt kérjenek a letelepedésre, amit természetesen meg is kaptak.

A lórieni erdőtündék kiválóan értettek a fa, a noldák pedig a fém megmunkálásához, s mivel mind serényen dolgoztak, kora reggeltől késő estig kopácsolástól volt hangos az erdő. Lórien tündéi készséggel segítettek rokonaiknak fleteket s csinos kis házikókat építeni, a nolda mesterek keze nyomán pedig lószerszámok, evőeszközök és más különböző fémtárgyak születtek.

Halatir kétszemélyes ágyat ácsolt Tyriának és Elladannak, amit a pár házában készített el, ugyanis nem fért volna be az ajtón kész állapotában. Elrohir és Nelya házát egy hét alatt felhúzták a gyors kezű lórieniek, s ez idő alatt a bútorzat is elkészült.

Két héttel hazaérkeztük után sor került egy olyan eseményre, melyet Legolas nagyon szeretett volna a végtelenségig elhalasztani. Lalaith bejelentette, hogy külön fára költözik Glorfindellel. Bátyja egyszerre volt boldog és szomorú. Most már egyedül maradt az öreg tölgy üregében, melynek falára időközben újonnan szerzett völgyzugolyi barátaik neve is felkerült.

Néhány nappal ezután Tyria úgy érezte, itt az idő, hogy Keletre induljanak. Korán reggel felkelt és elment Legolashoz. Nála volt a kardja is, habár már nem kellett volna magánál tartania, de túlságosan is megszokta a súlyát az évek alatt, s ha nélküle lépdelt, mindig olyan érzése volt, hogy menten felrepül. Felült Morgilith-re, s a fekete kancán tette meg az alig tízperces utat a tölgyfáig. Legolas éppen akkor ereszkedett alá az egyik föld felé nyúló ágról a talajra.

A tünde egy közeli kis patakhoz igyekezett, hogy lecsutakolja Alassielt, így Tyria vele tartott észak felé. Amíg kettesben voltak, egészen úgy érezték magukat, mint régen, mikor ugyanígy együtt járták a kis ösvényeket, hogy Legolas megmutassa neki az erdőt.

A pataknál leszerszámozták a lovakat, levették csizmáikat, feltűrték nadrágjuk szárát, szakítottak egy marékra való füvet és bevezették a patásokat a sekély vízbe.

- Már épp el akartam menni hozzád, hogy megkérdezzem, mi lesz az utazással – jegyezte meg Legolas, mikor Tyria említette, mi járatban is van.

- Azért is jöttem, hogy meglátogassalak – tette hozzá a lány, ami igaz is volt. Rosszul érezte magát amiatt, hogy szeretett tündéjének nem maradt társasága. Persze csatlakozott néha valamelyik új ismerősükhöz, de nappal együtt lenni valakivel teljesen más volt, mint együtt enni, aludni, kelni másokkal.

- Megvagyok egyedül is – mondta a tünde, de hangjában szomorúság csendült.

Tyria néhány másodpercig nézte, ahogy Alassiel oldalát dörzsölgeti a fűcsomóval, aztán ő is nekilátott, hogy megtisztítsa kancáját.

- Nos, mikor indulunk? – kérdezte végül, mikor készen lettek a lovakkal és leültek két kis szikladarabra.

- Ha tudnánk, hogy hova megyünk, akkor felkészülnénk, de mivel nem tudjuk, ezért akár már holnap is indulhatunk – felelte Legolas, majd letépett egy hosszú fűszálat és a szájába vette a végét.

- Bőven kell lembast vinnünk, mert nem tudjuk, mikor érünk oda – mondta Tyria. – Aztán elvihetjük a térképet is.

A hajdanán Középföldén élt völgyzugolyi tünde által rajzolt térkép Tyria palotabéli ládájában pihent a kardról készült rajzzal és a feljegyzésekkel együtt.

- Körbekérdezem a többieket, megfelel-e nekik a holnap délutáni indulás. – Legolas felkelt a kőről, kivette szájából a fűszálat és eldobta.

- Mindenki elég közel lakik, kivéve Eirient és Tiliont. Menj el hozzájuk, én majd megkérdezem a többieket – ajánlotta Tyria.

Úgy is lett, Legolas, miután felnyergelte Alassielt, nyugatnak véve az irány elvágtatott a fák között, Tyria pedig előbb a palotába ment Halatirhoz és Minyához, majd meglátogatta Menelt és Tatyát, Nelyát és Elrohirt, Lalaith-t és Glorfindelt, s végül megállapodtak abban, hogy holnap, mikorra a Nap nyugatra nézve eléri a Ködhegység csúcsát, akkor találkoznak a palota előtt.

Halatir és Minya lett megbízva a lembasok beszerzésével, Tyria pedig magához vette a ládájában tartott pergameneket, úgy ment vissza Elladanhoz.

- Holnap délután indulunk – jelentette be boldogan a lány, mikor benyitott a házukba.

- Ez nagyszerű! – mosolygott Elladan, mert igazán szerette volna, ha párja megtalálja az igazi népét és a családját.

Mivel nem tudták, miféle időjárás van Keleten, így fejenként négy takarót összecsavartak és gondosan összekötöztek őket. Az utolsó éjszaka és az késő délutánig tartó idő nagyon lassan telt Tyria számára. Izgatott volt az utazás miatt, de ugyanakkor tartott is tőle, miféle tájakra vetődnek, milyen emberekkel fognak találkozni.

A kis csigaházat, melyet apjának szánt, a szélesebbik végén átfúrta, hogy a nyakában viselhesse, a többi kagylót pedig a nyeregtáskájába tette, miután kibélelte puha fűvel és mohával.

Aztán délután, miután felnyergelték a lovakat (Tyria nem a rohani, hanem Csillagfény régi nyergét tette Morgilith-re), felöltötték fegyverzetüket, becsukták az ajtót, majd lassan, lépésben haladva maguk mögött hagyták kis házukat, és rátértek a palota felé vezető északi ösvényre.

Úgy tűnik, sokan értesültek utazásukról, ugyanis mindenki, akivel csak találkoztak, sok szerencsét kívánt nekik és remélték, hiánytalan létszámban és épségben hazatérnek majd.

A palotánál, a nagy ajtók előtt már ott várakozott Halatir és Minya, mellettük Niphredil, Laurelin és Norolinde álldogált. Neldor lovát mint málhás hozták magukkal, ő hátára kötözték a takaróikat és a nyolc köteg nyílvesszőt, melyet Halatir csomagolt az útra, hátha szükségük lesz rá, valamint a derék csődör volt hivatott hordozni élelmüket és vizüket is.

- Szervusztok! – kiáltott vidáman Minya, mikor Tyria és Elladan átértek a hídon, mely a rohanó Erdei-folyó felett húzódott.

Kisvártatva felbukkant az ösvényen Tatya, Menel, Elrohir, Nelya, Glorfindel, Lalaith és Legolas is, már csak Eirien és Tilion hiányzott, de ők sem várattak sokáig magukra. A tündepár, mikor látta, hogy mindenki megérkezett már, kissé gyorsabb léptekre ösztökélte lovait.

- Végre eljött ez a nap is, alig vártam már, hogy induljunk! – jelentette be Eirien, mikor odaértek társaik mellé.

- Köszönöm, hogy eljöttök velem – nézett végig hálásan az egybegyűlteken Tyria.

- Csak nem hagyhatjuk, hogy egyedül kelj át azon a hatalmas pusztaságon! – kiáltott fel Nelya mosolyogva Arfána hátán.

Ekkor Thranduil lépett ki a palota félhomályos bejáratából, hogy elbúcsúzzon tőlük, századszorra is megígértette velük, hogy vigyáznak magukra és egymásra, és hogy átadják a tündék üdvözletét és biztosítják barátságuk felöl Tyria népét.

Már épp indultak volna kelet felé, mikor Tyriának eszébe jutott valami, amit elfelejtett elmondani.

- Várjatok! – kiáltott fel, mire mindenki visszafordult nyergében. – Mielőtt keletre indulunk  még el szeretnék menni anyám sírjához – mondta csendesen.

- Ha a Sebes-folyót követjük, elérünk a Rhûn-tengerhez – mondta Legolas.

Másoknak sem volt semmi ellenvetése a kitérő ellen, így délkelet felé fordultak, ahol a folyó épp csak érinti erdejük szélét. A kis csapatot Legolas vezette, s ritkán használt, keskenyre zsugorodott ösvényeken haladtak egymás mellett mindig tartva a délkeleti irányt.

Tyria nagyon boldog volt, hogy végre elindultak megkeresni a családját, akikhez vér szerint tartozott, de azt tudta, találjanak bárkit is ott messze, az általuk ismert világ határain túl, a szíve mindig is ide fogja kötni az erdőhöz, a fákhoz, a madárdalhoz és kedves tündéihez.

 

 

(half - tengeri kagyló)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára