tizenhárom lovas útja kellemesen telt. Az időjárás is kedvezett nekik, nagyrészt verőfényes napsütésben haladtak a Sebes-folyó mentén, néha borult el csak az ég, és áztatta meg őket könnyed nyári zápor.

A táj a belfalasihoz hasonlóan errefelé is kisebb dombokkal tarkítva húzódott egészen a Rhûn-tenger partjáig, s a dombok közt itt is kis tanyák bújtak meg. Tyria olyan régen járt erre, hogy semmire nem emlékezett már, nem volt ismerős egyetlen házacska, egyetlen, a folyó partján magasodó sziklatömb sem.

A negyedik napon elértek Ilaninhoz, ahhoz a nagyobb városhoz, ahol a lány annak idején átkelt a kőhídon az innenső partra. Ez volt az egyetlen, amire emlékezett. Amikor rálépett a hídra, szinte látta maga előtt a túlparton négyéves önmagát, amint Csillagfény hátán felé közeledik.

Az Ilanintól számított harmadik nap délutánján elértek a dombokig, melyek tetejéről már látszott a Rhûn-tenger csillogó víztükre. Tyria itt elbizonytalanodott, nem emlékezett anyja sírjának helyére, csak arra, hogy egy domb tövében temette el őt.

Leugrott Morgilith hátáról, és lesietett a dombról, majd fel a következőre, s így tovább. Próbált visszaemlékezni valamire, ami nyomra vezethetné: egy bokorra, egy szikladarabra, bármire, ami már akkor, tizenhat éve is ott volt. Barátai szétszóródtak, és valahányszor egy domb tövében kisebb halomra leltek, kiáltottak neki, de ő a sokadik alkalommal is csalódottan tapasztalta, hogy nem Salde nyughelyére bukkantak rá.

Aztán, amikor egy kisebb dombról sétált le, megpillantott egy halmot, melyet friss, zöld fű borított be, rajta néhány kis fehér virággal. Tudta, hogy ez az a hely, amit keresett.

Nagyobb dombra emlékezett, de valószínűleg azért, mert akkor ő maga kisebb volt, így nagyobban látta.

Odament, s letérdelt a hosszúkás halom rövidebbik oldalához. Nem mozdult, csak nézte a kis virágokat, s a sárga pillangót, mely rászállt az egyikre. Elladan érkezett meg elsőként, s amikor meglátta párját, ahogy ott térdel emlékeibe merülve, nem ment oda hozzá, nem akarta megzavarni.

Lassacskán a többi tünde is odagyűlt, de egyikük sem ment oda a sírhoz, hanem tisztes távolságban várakoztak. Semmilyen hang nem hallatszott, még a madarak is elhallgattak, hogy osztozzanak a lány gyászában.

Végül Elladan mégis úgy érezte, oda kéne mennie. Letérdelt Tyria mellé, és ő is a sárga pillangót kezdte nézni, mely néha kinyitotta a szárnyait, majd újra összecsukja.

- Idehoznád Morgilith-t? – kérdezte Tyria néhány perc múlva.

- Persze. – Elladan felállt, és elsietett a fekete kancáért, aki a többi lóval legelészett elszórtan a dombok közt.

Míg Elladan odavolt, addig a többi tünde is odajött a sírhoz, körben letérdeltek, s a sarkukra ereszkedve leültek. A sárga pillangó még ekkor sem zavartatta magát, csak átröppent egy másik virágra.

- Szerintetek hogyan voltam képes eltemetni, amikor olyan kicsi voltam? – Tyria végignézett barátain, s végül Legolas adta meg a választ, aki a sírhalom másik végében foglalt helyet.

- Talán mert tudtad, hogy meg kell tenned.

- Erőt adott az iránta érzett szereteted – mondta Tatya, aki a balján térdelt a fűben.

Közben Elladan visszaért kezében Morgilith kantárszárát tartva. Tyria felkelt, és rövid keresés után előhúzott a nyeregtáskából egyet a tengerpartról szedett kagylók közül. Nagyjából kerek, hófehér kagyló volt, nagyjából akkora, mint a tenyere.

- Sajnos mást nem hoztam neked, de remélem, tetszik – mondta, amikor a halom tetejére tette a kagylót a virágok közé.

A sárga pillangót úgy látszott, nagyon érdekeli az új tárgy, rárepült, és fel-alá sétált rajta.

Teljes csendben ültek ott körben Salde sírjánál, mígnem a lepke egyszer csak felröppent a kagylóról és tovaszállt kelet felé.

- Most már indulhatunk – mondta váratlanul Tyria, miután addig követte szemével a pillangót, míg az el nem tűnt.

A tündék, mielőtt felálltak, ráhelyezték tenyerüket a halomra, hogy elbúcsúzzanak a halottól, épp úgy, mint Neldor temetésén, mikor távoztuk előtt egyesével megérintették a fát, melyben társuk nyugodott.

Tyria szívét megmelengette ez a gesztus barátai részéről, így adták szavak nélkül tudtára, hogy együtt éreznek vele. Elladan és ő hagyták el utoljára a halmot, a többiek a domb tetején lóháton várakoztak, s mikor ők ketten is felértek, kettes-hármas csoportokban elindultak Kelet felé. Tyria maradt utoljára, s indulás előtt még visszanézett a domb tövébe.

Talán sohasem tudom meg, hogy miért küldtél hozzájuk, de köszönöm, mert csodálatos családom lett. Már csak arra kérlek, hogy vezess el apámhoz, vagy küldd őt elibém, mert nagyon szeretnék vele találkozni.

Azzal elfordult, s mint tizenhat évvel ezelőtt, most is megígérte magának, hogy nem néz vissza, de ezúttal be is tartotta, mert lelke megnyugodott azáltal, hogy itt lehetett, és odaadhatta édesanyjának az ajándékot.

 

­***

Sárga és zöld füves pusztaságokon, kisebb ligeterdőkön, cserjés területeken vezetett útjuk hosszú napokig. Ugyan nem éreztek veszélyt, mégis úgy döntöttek, hogy éjszakára őrséget állítanak, így két tünde mindig ébren maradt, s egymást váltva kémlelték a tájat egész éjjel, ám semmilyen mozgást nem tapasztaltak egy-két sakáltól eltekintve.

Tudták, ez olyan vidék, ahol egyetlen ma Középföldén élő tünde sem járt még ezelőtt. Távoli őseik nagyjából ezen tájakról származnak, mivel hajdanán itt ébredtek fel, a Helcar-tenger partján, Cuiviénenben, s innen vezette őket Oromë Nyugatra, hogy átkeljenek Amanba Melkor gonoszsága elől.

Folyamatosan tartották a keleti irányt, és ugyan a térkép sok évszázaddal ezelőtt készült, de hasznukra vált, ugyanis az ismeretlen tünde feltüntette rajta a folyókat, így fel tudták tölteni vízkészleteiket.

Emberekkel azonban nem találkoztak. A táj kihaltnak tetszett, csak különös gyíkok futkároztak a talajon, majdnem olyan hosszúak, mint Tyria karja, és karcsútestű, szarvat viselő állatok, melyek csordáit csak messziről látták a horizonton.

A Rhûn-tengertől számított ötödik napon köves pusztaságba értek, ahol melegen tűzött a Nap, s a hőség kínozta őket és lovaikat. Éjjel viszont nagyon hűvös lett, hasznát is vették a magukkal hozott takaróknak, ahogy a földön vacogva próbáltak aludni valamicskét.

A térkép szerint a kősivatag egyik völgyében kis patak folyik, így egy rövid pihenő után nekiveselkedtek a vörös sziklákkal tarkított tájnak, hogy mielőbb az éltető vízhez érjenek. Legolas aggódott a társai miatt, sokszor visszanézett az elcsigázott csapatra, ahogy sorjában lovagoltak utána.

Majdnem egy egész nap telt el addig, míg rábukkantak a völgyre, azonban csalódniuk kellett, mert a kövek közt egy csepp víz sem folyt, csak az egyik furcsa gyík öltögette rájuk kék nyelvét a kiszáradt patak medréből.

Tömlőikben épp csak néhány korty víz maradt. Leszálltak megfáradt lovaikról és bevezették őket az egyik sziklaperem alá, hogy legalább árnyákban legyenek.

Tyria borzasztóan érezte magát. A tündék csakis miatta jöttek el ide, ahol a jelek szerint a biztos halál vár rájuk. Leült egy sziklára és tehetetlenségében sírni kezdett.

- Ne sírj! – térdelt elé Nelya.

- Kikeveredünk innen, ne félj! – próbálta vigasztalni Lalaith.

- Megyek és keresek vizet – ajánlotta fel Halatir, s Minya is csatlakozott hozzá, így ketten elindultak a völgyben, hátha találnak egy forrást, vagy esetleg egy barlangot, ahol van egy kis földalatti tó.

- Nem hiszem, hogy Salde erre jött – mondta Minya, mikor már vagy negyedórája gyalogoltak a vöröses sziklák között.

- Lehet, hogy erre jött, de ő tudta, hogy itt nincs víz, így eleget hozott magával – találgatott Halatir. – De lehet, hogy igazad van, és eltévedtünk.

- Pedig mindig pontosan keletnek jöttünk – vetette ellen a lány, s lepillantott csizmájára, melyre vörös por tapadt.

- Csakhogy Salde nem biztos, hogy pontosan keletről jött – jegyezte meg Halatir, és kicsit gyorsabbra fogta a tempót.

Minyának be kellett látnia, hogy az íjkészítőnek igaza lehet. Tyria nagyon kicsi volt, mikor eljött hozzájuk az erdőbe, így nem emlékezhetett rá, hogy az anyja mesélt-e valaha az országukról, vagy arról, hogy pontosan milyen irányban található.

Újabb negyedórányi gyaloglás után a völgy falában Minya egy sötét üreg bejáratát pillantotta meg. Odasiettek, ám csak óvatosan mertek bemenni, nem tudták, nem-e lakik valami ismeretlen fenevad a barlangban.

A keskeny járat mennyezetéről cseppkövek lógtak alá, de semmi mozgás nem látszódott, nem hallatszott, így a két tünde bátrabban haladt tovább. Beleszagoltak a levegőbe, s szinte egyszerre kiáltottak fel:

- Víz!

Megszaporázták lépteiket, két jobb- és egy balkanyar után egy tágas terembe értek, ahol az emberi szemnek láthatatlanul egy óriási tó terpeszkedett. Halatir és Minya a partra futottak, letérdeltek és mohón nyelni kezdték a jéghideg vizet. Az úton torkuk teljesen kiszáradt, ajkuk is cserepessé vált, ám miután ittak, úgy érezték, szinte újjászülettek.

- Menjünk, és hozzuk ide a többieket! – mondta Minya, míg megtöltötték a magukkal hozott két tömlőt.

Kirohantak a barlangból, és meg sem álltak, míg vissza nem értek árnyékban várakozó társaikhoz.

Tyria közben abbahagyta a sírást, túlságosan fáradt volt már ahhoz is. Elladan a sziklán ült mellette, s átkarolta a vállát. A többiek elszórtan üldögéltek a földön, Nelya Elrohirnak dőlve meredt a semmibe, Menel és Tatya utolsó csepp vizüket itták meg épp.

- Találtunk vizet! – harsant fel hirtelen Minya hangja, mely visszhangozva pattogott végig a völgy szikláin.

Mindannyian felpattantak ültükből, s új reménnyel telve várták be a futva közeledő két tündét.

- Egy barlangban van egy hatalmas tó! – zihálta Halatir, mikor odaértek.

Mindannyian megfogták lovaik kantárszárát, és megindultak dél felé a völgyben. Utolsó erejüket használták fel, hogy eljussanak a vízig. Sorjában bementek a sötét nyíláson át a barlangba, s Halatir meg Minya vezetésével kisvártatva elértek a földalatti tóig.

Lovaikkal együtt ittak s csak ittak, míg gyomruk meg nem telt vízzel. Tyria az orráig sem látott, csak a vízcsobogásból tudta megállapítani, merre vannak a többiek. Mikor végzett, letörölte szájáról a vízcseppeket. Ha Halatir és Minya nem találják meg ezt a tavat, talán ő már holnap nem tudott volna tovább menni. A tündék jóval szívósabb faj volt az embereknél, de ha már ők is kínlódtak a szomjúság miatt, akkor tudta, számára még közelebb a vég.

A barlang szája előtt töltötték az éjszakát, s az őrködést magára vállaló Lalaith-on kívül mind gyorsan álomba szenderültek. Néhány napja már alig aludtak, annyira gyötörte őket a szomjúság, legtöbben az egész éjjelt ébren töltötték, akik mégis tudtak aludni, azoknak is nyugtalan volt az álma.

Éjfél után nem sokkal Lalaith felkeltette Glorfindelt, s a tünde leváltotta párját az őrségben. Elment egészen a völgy túlsó oldaláig, s közben többször megállt, beleszagolt a hűvös levegőbe, mely idegen illatokkal volt terhes. Érezte a kövek, a por és a nagy, sötét gyíkok szagát, de valami mást is hozott feléje a gyenge szél, amiről úgy vélte, talán veszélyt jelent számukra. Emberek és idegen lovak szagát dél felől, mely kissé nyugtalanította. Ő sem tudott semmit erről a keleti vidékről, nem tudta, miféle népek élnek erre, ha élnek egyáltalán. Lehet, hogy ezek az emberek is csak átutazók, és nem ez a pokolbéli sivatag az otthonuk.

Hajnalig dél felé nézegetett, de senki nem bukkant fel a kiszáradt patakmederben.

Ébredés után odament Legolashoz, és elmondta, mit érzett. Ő is beleszagolt a déli szélbe, és igazat adott Glorfindelnek. A többiek nem hallották, egyesek a barlangban töltötték meg a tömlőket, mások a takarókat csavarták össze, s közben vidáman beszélgettek, nem törődtek az idegenek szagával.

Úgy határoztak, hogy északi irányba indulnak, ahol talán találnak egy, a völgyből kivezető utat. Felültek felfrissült lovaikra, s libasorban északnak vették útjukat a hajdanvolt patak medrében.

A kanyon jobbra-balra kanyargott, a peremén pedig érdekes sziklaalakzatok váltogatták egymást, volt ott óriási golyóbis, boltívet formázó kőtömb, és Nelya váltig bizonygatta, hogy az egyik kitárt szárnyú madárra emlékeztette.

Talán egy óra is beletelhetett, mikor a leghátul lovagló Halatir előresietett Legolashoz, s valamit odasúgott neki, mire a tünde megállította a kis csapatot.

- Két lovas követ minket már egy ideje – mondta az íjkészítő köréje gyűlt társainak.

- Miért nem szóltál előbb? – kérdezte halkan Tatya.

- Mert nem voltam biztos benne – felelte Halatir. – Csak egészen távolról hallom a lovaik patájának zaját.

Azzal mindannyian fülelni kezdtek, de jó darabig nem hallottak semmit. Aztán mintha a semmiből jött volna, még Tyria füle számára is hallható lett az ütemes sercegés a néma kanyonban, ahogy a két ló taposta a vörös homokot és az apró kavicsokat.

Mögöttük egy kanyar húzódott, így nem látták be a terepet, csak várták, mikor bukkan fel a két idegen.

Aztán mikor amazok kiértek a vörös sziklafal mögül, megállították pej lovaikat, s úgy meredtek a jövevényekre. Mindketten férfiak voltak, sötétbarna bőrruhát, hátukon fekete köpönyeget valamint a fejükön fekete kendőt viseltek az erős napfény ellen, így arcukból Tyriáék csak sötét színű szemeiket látták. Oldalukon kard függött, egyikük övébe még egy kisebb tőr is be volt tűzve.

- Vajon tudnak nyugoriul? – kérdezte halkan Lalaith a bátyjától.

Tizenhárman összesen csak háromféle nyelven – nyugoriul, sindarinul és quenyául – beszéltek, és a nyugori tűnt a legvalószínűbbnek, hogy ezek a helybéliek is ismerik.

- Glorfindel, gyere velem, odamegyünk hozzájuk – mondta Legolas a mellette álló tündének, majd mindketten megbökték lovaik oldalát, és lassan odaléptettek az őket bámuló két férfihoz.

A többiek feszülten várták, mi fog történni, jóformán pislogni sem mertek.

Glorfindel és Legolas nagyjából kétméternyire állt meg tőlük. Lovaik a földet kapálták mellső patáikkal, Alassiel röviden felnyerített, hogy üdvözölje a másik két lovat.

- Miféle népek vagytok ti? – kérdezte az egyik kendős férfi nyugoriul, ám elég erős akcentussal.

- Nyugatról jöttünk, a nagy pusztán túlról. Tizenketten vagyunk tündék, és egy ember is van velünk. Az ő családját keressük – mondta Legolas, mire a velük szemben a nyeregben ülő két férfi elnézett mellettük, hogy szemügyre vegyék a többieket.

- Mi úgy tudtuk, egyetlen tünde sem él már Középföldén – jegyezte meg a másikuk úgy, mintha ez megcáfolhatatlan igazság lenne.

- Ez nem igaz, elég sokan maradtunk – szólt Glorfindel.

- Milyen ország ez itt? – kérdezte Legolas.

- Ez nem ország, tünde úr, csupáncsak sivatag – válaszolta az első lovas. – Országok csak északra, északkeletre és délre vannak. Mi északkeletre tartunk, Illirienbe, hogy hazakísérjük a királynét és két gyermekét.

- Megengedi a királynétok, hogy veletek tartsunk? – Legolas tudta, hogy könnyen olyan kilátástalan helyzetbe kerülhetnek megint, mint legutóbb is, és ezek az idegenek ismerik a kivezető utat a sivatagból, így úgy vélte, ajánlatos velük tartani, még ha nem is Illirien az az ország, ahol Tyria családja él.

- Elviszünk hozzá, és majd ő eldönti – felelte a lovas, s úgy látszódott, elmosolyodik a kendője alatt.

Legolas ottmaradt a két idegennel, míg Glorfindel visszament, és gyorsan felvázolta a helyzetet a többieknek. Mindannyian jó ötletnek tartották, hogy menjenek velük, legalább nem kell tovább céltalanul kóborolniuk a forróságban.

Kettes-hármas csoportokba verődve követték dél felé a két kendős férfit, akik ahogy beérték őket, megfordultak és elindultak dél felé.

Tyria nagyon izgatott lett. Kíváncsi volt a királynéra és a gyermekeire, és arra az országra melyet Illiriennek neveznek. Sokáig ízlelgette a szót, de nem jutott eszébe, hogy anyja említette volna valaha is. Miközben lovagoltak, észrevette, hogy a két férfinak hosszú éjfekete haja van, mely gondosan befonva lógott le a hátukra a kendő alól.

Ránézett a mellette haladó Elladanra, mire a tünde bíztatóan elmosolyodott.

- Van egy olyan érzésem, hogy megtaláltuk azokat, akiket kerestünk – mondta odahajolva.

- Honnan tudod? – kérdezte Tyria.

- Afféle tünde-megérzés – vonta meg a vállát Elladan.

- Nagyon bízom benne, hogy igazad lesz – felelte Tyria, s előrefordult, s meglátta, hogy nem is olyan messze tőlük a kanyon bal oldalán egy kanyargós út vezet fel a peremre.

S ott fent két alak állt, hasonló kendővel a fejükön, egy tőle kicsit fiatalabb fiú s egy leány, Illirien trónörököse és egyetlen húga.

- Ehhez mit szólsz, Nanae? – kérdezte a magas, nyúlánk fiú, miközben sötétbarna tekintetével követte a lovascsapatot.

- Egy egész csapatnyi tünde! – kiáltott fel boldogan a szintén fekete hajú, barnaszemű lány. – Ha mind olyan kedvesek, mint Landis, akkor azt hiszem, jó barátok leszünk.

- Remélem, eljönnek velünk haza – jegyezte meg Siderone, és húgával türelmetlenül várták, hogy az idegenek felkapaszkodjanak lovaikkal a kanyonból és megismerkedjenek velük, akik minden bizonnyal a pusztán túlról, a titokzatos Nyugatról érkeztek hozzájuk.

 

 

(eru - pusztaság, sivatag)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára