támadás napjának estéjén maguk mögött hagyták végre a sivatagot, és elérték egy óriási füves pusztaság déli csücskét, s ezzel átlépték Illirien határát. A Nap még nem tűnt el teljesen a nyugati látóhatáron, mire a sátortábort felállították.

Tyria felettébb furcsállotta, hogy Celdiana és Nanae külön sátrat kapott, ők pedig egy közöset Siderone-nal és Landisszal, azt a hosszút, melyben ettek, miközben Legolas és Lalaith a királynéval beszélt. Az avár lány sötétedéskor tüzet rakott, majd vizet forralt egy kis üstben. Mikor a víz bugyborékolni kezdett, sötétvörös leveleket morzsolt bele.

Siderone ott gubbasztott mellette a fűben, s várta, hogy elkészüljön a főzet.

A tündék a sátorban rendezgették a fekhelyeiket, Tyria a szótlan tartun fiúnak is leterített egy takarót, majd segített neki lefeküdni, mert a nyíl okozta sebe még mindig fájt neki minden mozdulatnál.

Tyria eddig csak a nevét tudta belőle kihúzni, de azt is olyan halkan mondta, hogy vissza kellett kérdeznie, jól hallotta-e, hogy Reytannak hívják. Miután a fiú lefeküdt, Lalaith lecserélte a kötését, és örömmel látták, hogy a seb szépen elkezdett összehúzódni a fűzfapornak köszönhetően.

- Egy hét múlva már nem is fog látszódni – mondta neki a lány, miután ráterített egy takarót.

Habár a nevén kívül egy árva szót sem szólt, Tyria megkedvelte a különös fiút, és elhatározta, ráveszi majd a királyt, hogy engedje vissza őt a népéhez.

Miután készen lettek, mindannyian kimentek a kis tűzhöz, ahol Glorfindel, Elrohir és Halatir bejelentette, hogy mennek egy kört a tábor körül, nehogy valakik az éj leple alatt rájuk támadjanak.

- Milyen tea ez? – kérdezte Tatya Landistól, miután beleszagolt a felszálló gőzbe.

Mind a tízen leültek a fűbe tágas kört formálva.

- A rozsdafa leveléből készült, erős fájdalomcsillapító – magyarázta Landis.

Tyria egy pillanatra azt hitte, hogy a tea Reytannak készül, de hamar kiderült, hogy téved.

- Landis minden este csinál nekem, hogy tudjak aludni – mondta szomorú kis mosollyal a szája szegletében Siderone.

- Mi bajod van? – kérdezte Minya, aki vele szemben ült.

- Senki nem tudja, öt éve jelentkezett először – felelte a fiú. – Szinte mindenhol fáj; a csuklóm, a vállam, a térdem – sorolta, s közben hol egyikükre, hol másikukra nézett. – Először azt hittük, hogy a növekedéstől van, de a fájdalom az idő előrehaladtával egyre erősebb lett.

- Általában estére erősödik fel – vette át a szót Landis, miután leemelte a kis üstöt a háromlábról. – Egyetlen orvosunk sem tud rá semmilyen gyógymódot.

- Talán a király tud rajta segíteni – vetette fel Nelya, és Legolasra nézett, amiből világos volt számukra, hogy Thranduilra gondol.

- Csak a sebek gyógyításához ért, betegségekhez nem, mivel mi nem betegszünk meg soha – mondta Legolas, és be kellett látniuk, hogy igaza van.

Landis odaadta Siderone-nak az üstöt, amely csak akkora volt, mint egy nagyobb bögre, így a fiú két tenyere közé fogta, s úgy kortyolgatta a meleg teát.

- Lehetséges, hogy amilyen hirtelen lettél beteg, épp olyan gyorsan gyógyulsz majd meg – próbálta vigasztalni őt Tatya.

Siderone abbahagyta az ivást, és rátette az üstöt keresztberakott lábára.

- Minden nap reménykedek, hogy aznap nem jön elő a fájdalom, de sajnos mindig csalódnom kell – mondta az apró tüzet nézve.

- Egy nap majd végleg elmúlik – bíztatta mosolyogva Elladan.

Siderone nem válaszolt, csak megitta a maradék teát, majd elnézést kért és bement a sátorba, hogy lefeküdjön.

- Tényleg nincs rá semmi esély, hogy meggyógyuljon? – kérdezte Landist Lalaith, miután a fiú eltűnt a sátorlap mögött.

- A gyógyítóink szerint nincs – felelte halkan a lány. – Félek, hogy eljön az idő, mikor már nem lesz elég a rozsdafa leveléből készült tea.

- Hogy-hogy nem az édesanyja készíti neki? Miért nem volt itt? – Tyriának feltűnt, hogy a királyné nem mutatkozott egész este. Rápillantott a másik sátorra, de abból semmiféle zaj nem szűrődött ki, úgy tűnt, Celdiana és Nanae már alszanak.

- Celdiana saját magát hibáztatja, amiért nem tudott egészséges trónörököst szülni – kezdte Landis. – Pedig nem tehet róla. Azért nem foglalkozik Siderone-nal, mert nem akar tudomást venni a betegségéről. Sokan már rebesgetik, hogy hamarosan annyira elhatalmasodik rajta a betegsége, hogy nem lesz képes majd átvenni a trónt az apjától. Derwictanban azért voltunk, hogy bemutassuk Nanaét az ottani király, Iviros második fiának, Merran hercegnek. Majd elveszi Nanaét, és együtt uralkodnak Illirienben, így legalább női ágon a család kezében marad az ország.

- A király mit gondol erről? – kérdezte Menel.

- Silenus nagyon szereti a fiát, az ország összes orvosát, füvesasszonyát Scardoriába hívatta, és mesés gazdagságot, földeket ajánlott fel annak, aki megszabadítja Siderone-t a betegségtől, ám senki nem járt sikerrel. Egy nap leült vele, és elmondta, hogy előfordulhat, nem lesz képes uralkodni, és Nanaénak és a férjének kell helyette vezetnie a népet. Egyáltalán nem volt mérges vagy szomorú, egyszerűen csak beletörődött a sorsába, de azt mondta, csak olyan férfi lehet a húga férje, akit ő választ neki – mesélte Landis a körben ülőknek.

Tyria sajnálta a fiút, és szeretett volna rajta segíteni, de tudta jól, hogy ez nem lehetséges.

Kicsivel később eloltották a tüzet, és bementek a sátorba. A sátor két végében Reytan és Siderone feküdt, utóbbi még nem aludt, mert a Landis-készítette teának időre volt szüksége, hogy kifejtse hatását, így egyelőre csendben tűrte a könyökében és a térdében lüktető fájdalmat.

Landis a herceg mellett vetette meg a fekhelyét, s miután elkészült vele, letérdelt, és gondosan betakargatta Siderone-t, kedvesen megsimogatta a vállát, majd elnyúlt a takarón, de egész addig nem csukta le a szemét, míg a fiú el nem aludt.

Elrohir, Glorfindel és Halatir nagyjából fél óra múlva tértek vissza, hangtalanul beosontak a sátorba, Tyria egy pillanatra meg is ijedt tőlük, de aztán a kintről beszűrődő gyenge fényben felismerte fekete alakjukat. Ezen az éjjelen nem ők, hanem az illirieni katonák közül néhány őrködött, ők raktak itt-ott kis tüzeket, s őrizték Celdiana, Siderone, Nanae és távolról érkezett vendégeik álmát.

 

***

Még két napig tartottak enyhén északkeleti irányba, mígnem a távolban fel nem bukkant a büszke tornyokkal tarkított, vastag, világosszürke falakkal körülvett Scardoria. Füves, dombos terület nyúlt egészen az ország fővárosáig, melyen kisebb tanyák hevertek elszórtan, mellettük birkák, kecskék, tehenek, lovak legelésztek, s néha nevetgélve futkározó gyerekeket is megpillantottak, ahogy egymást kergetik dombról fel és le.

Siderone szinte mindig velük lovagolt, s Középfölde számára ismeretlen vidékeiről kérdezgetett, meg a sok kalandról és csatáról, melyben a tündék és Tyria részt vettek. Kiderült, hogy ők itt keleten semmiféle varázslatot nem ismernek, így mikor meséltek neki az Egy Gyűrűről, teljesen meg volt lepődve, hogy egy tárgy képes befolyásolni viselője szándékát és még láthatatlanná is tudja tenni. Orkokról azelőtt még sosem hallott, de trollokról igen, s mint elmondta, a déli sivatagokban él közülük több horda is, és csak a szerencsének köszönhetik, hogy nem találkoztak össze eggyel sem.

Nagyjából kétmérföldnyire közelítették meg a hatalmas várost, mikor Tyria tekintetét egy nem messze lévő kis nádfedeles házikó vonta magára. A házzal szemben egy másik épület állt, ennek a fala szürke kőből volt rakva, a bejáratát nem látták, valószínűleg a másik oldalra nyílt. A lakóépület egyik falának egy fából ácsolt istálló támaszkodott, ajtaja némán ásított, odabenn sötétség honolt.

Tyria nem tudta volna megmondani, miért nézte oly sokáig a tanyát. Mikor már elhaladtak mellette, még akkor is vissza-visszafordult, s csak mikor szinte elérték Scardoria délkeleti városkapuját, akkor fordult végleg előre.

A kapu két oldalán magasodó őrtornyok tetején sötétkék alapon sárga napot mintázó zászlókat lengetett a gyenge szellő, s a csapat közeledtére két lovas katona sietett elébük, akik szintén sötétkék egyenruhát viseltek mellükön a sugárzó nappal.

- Légy üdvözölve újra itthon, felséges királynénk! – mondta fennhangon az egyikük, majd mindketten fejet hajtottak a lován szálfaegyenesen ülő nő előtt. – Reméljük, minden baj nélkül telt utazásod fenséges gyermekeiddel.

- Csak a tartunok támadtak meg minket, szóra sem érdemes! – szólt Celdiana. – Ha nem lettek volna velünk a messzi Nyugatról érkezett vendégeink, akkor otthagytuk volna a fogunkat – azzal hátraintett, ahol a tündék és Tyria várakoztak.

- Mind olyanok, mint Landis kisasszony – jegyezte meg az egyikük ámulva.

- Van velük egy lány, aki a mi népünkből származik – mondta mosolyogva Nanae, aki anyja mellett ült világos pej kancáján.

- Asszonyom, az a tartun fiú is bejöhet? – kérdezte a baloldalt álló katona és ujjával Reytanra bökött.

- A lány foglya, természetesen ő is jön – jelentette ki Celdiana.

Azzal a menet a két katonával az élen áthaladt a felhúzott csapórács alatt. Egy hosszú, széles, kockaköves útra tértek rá, amely arra a dombra vezetett fel, ahol a királyi család palotája emelkedett a város fölé.

Az út két oldalán különféle üzletek sorakoztak: pékség, szabóság, fűszeres, hentes, cipész valamint több fogadó is, s mindegyik előtt kíváncsi emberek sokasága gyűlt össze, hogy üdvözölhesse a királynét és gyermekeit. Hamar elterjedt a szóbeszéd a nyugati vendégekről, így mire felértek a domb tetejére, egész sokaság loholt a nyomukban, hogy megnézzék a tündéket.

Egy gyönyörű kovácsoltvas kapuhoz értek, melynek tetején a család címereként szolgáló nap ragyogott fémsugaraival az érkezőkre. A kapu két oldalán álló őrök kitárták számukra a bejáratot, s a csapat sűrű patkókopogás közepette bevonult a palota kertjébe élükön a két lovas katonával.

A kertben mindenhol gondosan nyírt sövények sorakoztak, köztük fehér kaviccsal felszórt ösvények vezettek keresztül-kasul az egész területen, s egy kis patak vette körül a palotát, melyen több helyütt is kecses hidak íveltek át.

Maga a palota sötétvörös kőből épült, s megannyi nyúlánk toronnyal rendelkezdett, melyek az ég felé nyújtogatták hegyes csúcsaikat.

A királyné egyenesen a főbejárathoz vezette kíséretét, ahol a fehér lépcsősor tetején egy méregzöld, hosszú ruhát viselő férfi várakozott rájuk. Az elegáns ruhát szövetből készült világossárga övvel fogta össze, melynek lelógó végei egész a lábszára közepéig értek.

Mikor Celdiana szolgálói segítségével leszállt lováról, a férfi lesétált a lépcsőn, és megölelte az asszonyt.

- Ó, Silenus, bár velünk lettél volna! Azok az átkozott tartunok megtámadtak! – panaszolta férjének a királyné, miután elengedték egymást. – Nem tudnál velük valamit tenni?

- Mivel az országunk határain kívül élnek, nem – felelte szelíden a király, majd a tündékre pillantott. – Ők kik?

- Nyugatról érkeztek, átkeltek a pusztaságon, hogy megtalálják Tyria családját – foglalta össze Siderone, miután leugrott a lova hátáról.

A lány előrébbléptetett Morgilith-en, majd leszállt a nyeregből. Kicsit ideges volt, amiért a király olyan hosszasan nézte őt barna szemével, de izgalma egy pillanat alatt elpárolgott, amikor Silenus rámosolygott.

- Nyugodtan lakhatsz a palotánkban a barátaiddal, míg nem találod meg a családodat – mondta a férfi. – Látszik, hogy a mi vérünk vagy, ez a legkevesebb, amit megtehetünk érted.

Úgy látom, ők is tündék, mint a mi Landisunk – bökött fejével Legolasék felé Silenus.

Legolas kivált a többiek közül, és Tyria mellé lépett.

- Felség, mi a Zöld Levelek Erdejéből jöttünk, s Középfölde nyugati népeitől azt a megbízást kaptuk, hogy biztosítsuk országodat a barátságuk felől.

- Szeretném, ha mesélnétek nekünk ezekről az országokról, de csak miután kipihentétek magatokat és ettetek - szólt Silenus, majd miután a tündék és Tyria magukhoz vették holmijaikat, megparancsolta az időközben odasereglett lovászoknak, hogy gondoskodjanak a lovakról, valamint a lépcső tetején várakozó égszínkék ruhát viselő szolgálóknak, hogy kísérjék a tündéket és Tyriát a vendégek számára fenntartott lakosztályokba.

- Ő is jöhet, felség? – mutatott Tyria Reytanra, aki eddig Lalaith-ra támaszkodva álldogált csendben. – Egy tartun fiú, én ejtettem foglyul és a szolgámmá tettem.

Ez nem természetesen nem volt teljesen igaz, de Tyria úgy vélte, jobb szolgaként említeni a fiút, mert ha kiderül, hogy nem tart igényt rá, akkor esetleg megölhetik.

Silenus végigmérte, majd bólintott.

- Rendben van, de te felelsz érte – mondta, majd belekarolt a feleségébe és felmentek a lépcsőn.

A világoskék tunikát viselő lányok bevezették őket a palotába. Az előtér óriási volt, a padlót mozaikképek borították, a falakat az ország különböző tájait ábrázoló festmények díszítették. A magasba vesző boltíves tetőt vastag vörössel erezett márványoszlopok tartották, s a mennyezetet gazdag aranyberakásos minták szőtték be.

A tucatnyi szolgálólány az első emeletre irányította a kis csapatot, ahol a rendelkezésükre bocsátottak hét vendégszobát, melyek inkább lakosztálynak illettek volna be, oly tágasak voltak.

Tyria és Elladan szobájának fala világossárgára volt festve, az ajtótól balra eső falhoz hatalmas, baldachinos, kétszemélyes ágyat állítottak, középen egy dúsan faragott asztal állt két székkel, jobboldalt pedig egy díszes keretű állótükörben csillant meg a napfény.

Tyria a tükör mellett, a bejárathoz közelebb eső részen egy keskenyebb ajtót pillantott meg.

Az egyik lány mintha csak a fejébe látott volna, odalépett és kitárta az ajtót.

- Ezt a helyiséget a vendégek szolgájának tartjuk fenn – magyarázta, és Reytanra pillantott.

A szemközti fal közepén egy újabb ajtó nyílott, ez vezetett a szoba teljes szélességében nyújtózkodó erkélyre.

A két szolgálólány az ágynál szorgoskodott, míg Tyria és Elladan körülnéztek. Reytan még mindig nehezen járt, így ő inkább leült az egyik székre. A lányok közben felkötötték a baldachin nehéz anyagát az ágy oszlopaira, majd megpaskolták a párnákat.

- Ha a nagyságos asszony és úr óhajtanak valamit, csak húzzák meg ezt – csicseregte az egyikük, majd megfogta az ágy mellett a plafonból lógó vörös bojttal ellátott fehér kötelet.

- Amíg a felséges pár vendégszeretetét élvezik, nem fognak semmiben sem hiányt szenvedni - tette hozzá a másik lány, majd elmosolyodott.

- Köszönjük szépen – mondta Elladan visszafordulva az ablaktól.

- Az asszony és az úr kívánnak esetleg egy fürdőt venni? – kérdezte fontoskodva a lány.

- Igen, jólesne – felelte Tyria, miután alaposan szemügyre vette magát tükörben és meglátta, hogy a sivatag vörös pora még a fejbőrére is rárakódott.

- Jó, akkor küldünk két fürdetőt, akik elkísérnek majd benneteket a fürdőbe – jelentette be a másik lány, majd mély meghajlás után kisiettek a szobából.

- Elég gazdag ez az ország – jegyezte meg Elladan, miután megkocogtatta az aranyozott ablakkilincset.

- Épp ezért szeretjük fosztogatni az illirieni karavánokat – tette hozzá Reytan.

- Arra gondoltam, megkérem a királyt, hogy engedjen vissza a népedhez – ült le Tyria a fiúval szemközt.

- Köszönöm a nagylelkűségedet, de én nem mehetek vissza oda – rázta meg a fejét szomorúan.

- Miért? – kérdezte Elladan.

- Az apám volt a klánunk vezetője, de miután ő meghalt a többi férfi most majd harccal dönti el, ki legyen a következő.

- Nem te öröklöd utána a rangot? – kérdezte Tyria.

A fiú apjának halálát nem merte szóba hozni, mert erős volt a gyanúja, hogy a férfi is azok között volt, akik rájuk támadtak az idefelé vezető úton és most holtan fekszik a sivatagban.

- Nem, mindig a legerősebb a vezető – magyarázta Reytan. – Egy fiú, akinek megölték az apját, nem erős.

Reytant még sosem hallották ennyit egyhuzamban beszélni, így csak ekkor vették észre, milyen érdekes akcentussal ejti a nyugori nyelv szavait.

- Akkor egyelőre velem maradsz, de ne feledd, hogy bármikor szabadon távozhatsz, mert nem tekintelek szolgámnak – mondta Tyria.

- Nekem már nincs otthonom, inkább szolgállak téged, amíg csak szeretnéd – felelte Reytan.

- És a családod? Az anyád? A testvéreid? – kérdezősködött Elladan.

- Egy húgom van, őt és anyát nem fogják bántani. Talán azt hiszik, én is meghaltam. Ez így jó.

- De hát hozzájuk visszamehetnél! – vetette fel Tyria.

- Engem megölnének a többi férfiak, mert azt hinnék, én akarok lenni a vezető – magyarázta Reytan. – Szívesen szolgállak téged, mert erőst nem alázat szolgálni.

- Ó, én nem vagyok olyan erős! – szabadkozott Tyria.

- De az vagy, mint a sivatagi vihar – vetette ellen Reytan nagy komolyan, mikor három kopogás hallatszott az ajtón.

Már azt hitték, a fürdetők jöttek értük, de szolgálók helyett Nanae állt az ajtóban, mikor Elladan kinyitotta.

- Gyere gyorsan! – rohant izgatottan Tyriához.

- Mi történt?

- Találtam valakit, aki ismert Salde nevű lányt! – Nanae megragadta a karját és húzni kezdte az ajtó felé. – Megkérdeztem a fegyverkovácsot, a lovászmestert, három kertészlegényt, öt konyhalányt, a szakácsnőt, de egyikük sem ismert Salde-ot, csak ő!

- Ki az az ő? – kérdezte Elladan.

- Resson, a királyi testőrség parancsnoka – jelentette be boldogan a hercegnő. – Az egyik legjobb barátom.

Tyria a kitárt ajtó felé nézett, mintha csak azt várná, az említett férfi mindjárt belép rajta. Bal kezével megfogta kardja markolatát egy pillanatra. Anya, segíts! Add, hogy ő legyen az!

Kisiettek Nanaéval az ajtón, de Tyria még visszafordult, és megkérte Elladant, hogy addig ne tágítson a fürdőből, míg Reytannal nem foglalkoztak, majd futva megindult a hercegnő nyomában a folyosón.

- Arra kért, vigyelek el a lakosztályába! – zihálta Nanae, mikor egy lépcsősoron siettek fel.

Még néhány percnyi loholás után a lány lefékezett egy sötétzöldre lakkozott ajtó előtt, melyre egy arany kardot festettek.

Tyria szíve a torkában dobogott, de tudta, ez nem csak a futástól van.

- Kopogj be! – utasította őt Nanae. – Majd mesélj el mindent! – azzal a hercegnő elsietett, majd kisvártatva befordult egy sarkon.

Tyria lassan felemelte a kezét és kettőt koppantott a díszes ajtón. Néhány pillanat múlva a kilincs lenyomódott és ő úgy érezte, menten elájul.

 

 

(Scardoria)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára