hossiel már a huszadik nyilat lőtte ki aznap a régen kidőlt fa mohlepte törzsébe. Célzott, majd elengedte a vesszőt, mely mélyen a fába fúródott.

- Milyen volt? – kérdezte a mellette álldogáló Roquentől.

- Most már eléggé megfeszíted az ideget, így elég erős a lövés – kommentálta a tünde. – Csak túlságosan felfelé tartod a könyöködet.

Rhossiel újabb nyilat vett ki a hátán lévő tegezből, az idegre illesztette, majd lövésre emelte. Roquen odament hozzá, és gyengéden lejjebb nyomta a lány nyilat fogó karját. Rhossiel elengedte a nyilat, és az kissé lejjebb az előzőtől ért célba.

- Köszönöm, Roquen, nem is tudom, mi lenne velem nélküled – mosolygott a lány.

- Valaki más tanítana – felelte a tünde, és elvette tőle az íjat, ami eredetileg az övé volt.

- Te nagyon jó tanár vagy, nem szeretnék mást – mondta Rhossiel, miközben kibújt a tegez szíjából.

- Elég gyakorlatom van az íjászatban, ez tény. – Roquen magára vette a tegezt és melléje tűzte az íját. – Viszont szükséged lesz egy saját íjra is, ezt Tavaron nekem készítette, ezért túl nagy neked.

- Szerinted tényleg csinálna nekem egyet? – kérdezte izgatottan a lány.

- Már rég meg kellett volna kérned rá – korholta őt Roquen. – A tünde olyan íj nélkül, mint a törp fejsze nélkül.

- Jó, de én lány vagyok – próbált védekezni Rhossiel. – Csak amikor megláttam az itt élő lányokat az íjaikkal, akkor jutott eszembe, hogy jó volna megtanulni.

- Jobb később, mint soha – mosolyodott el a férfi.

Már negyedik napja gyakoroltak a tisztáson a kidőlt fánál, ahol annak idején Tyria is megtanult bánni az íjjal. Az első nap reggelén jött el hozzájuk a lány; hozzá, Ascarához, Luinéhez és Mirionhoz, akikkel együtt lakott egy magas kőris négy egymás feletti üregében és a hozzá tartozó fleteken.

Roquen épp akkor tért vissza egy kosárra való vadalmával, mikor a lány a fájuk tövéhez ért, így őt kérdezte meg elsőnek.

- No és aztán minek akarsz te íjászkodni tanulni? És legfőképpen: hogy? Olyan a karod, mint az én csuklóm! – hangzott a nem túl szívélyes fogadtatás.

- Majd megerősödöm! – erősködött Rhossiel. – Azért szeretném megtanulni, hogy harcolhassak.

Roquen közben kinyitotta az alsó üreget és bevitte a kosarat, hogy ott a fa sokáig megőrizze a gyümölcsök frissességét.

- És ugyan ki ellen akarsz harcolni? – nevetett fel Roquen, mikor kijött.

- Csak lesz még ellenség, aki ellen harcolhatok – felelte a lány nem túl meggyőzően.

- Jól van, majd én megtanítalak! – adta be a derekát a tünde.

S attól kezdve mindennap eljártak a tisztásra, hogy Rhossiel telelődözze a fatörzset.

- Érdekes, de Völgyzugolyban szinte alig láttuk egymást – jegyezte meg Roquen, míg hazafelé baktattak egy kis ösvényen.

- Te sokszor elvoltál Aragornnal, Elladannal és Elrohirral messze északon vagy éppen nyugaton, én pedig inkább Arwennel töltöttem az időt – felelte a lány.

- Tényleg csak ritkán voltunk otthon – ismerte el Roquen.

- Te hány éves vagy? – kérdezte Rhossiel. Nem is tudta, miért kérdezi, hisz a tündék nem számolták éveiket. Talán csak azért tette, mert többet meg akart tudni róla.

- Hát…, olyan 2400 – mondta a férfi, és átlépett egy kiálló gyökeret. – Majd kiszámolom neked, ha szeretnéd.

Ebben a pillanatban tompa puffanást hallott, s mikor megfordult, megpillantotta Rhossielt, ahogy a földön hever, egyik lábával még mindig beleakadva a gyökérbe. Roquen feléje nyújtotta a kezét, de akkor a lány felnézett rá égkék szemével, mely megállította mozdulatában. Ahelyett, hogy felsegítette volna, inkább maga is odatérdelt a sötét színű talajra.

- Rhossiel, szeretnél asszonyom lenni? – kérdezte, de nem is volt benne biztos, hogy ő ejtette ki a szavakat.

- Ó… én… hát… - hangzott a felelet. – Thala sokkal szebb nálam. Magasabb is.

- Ő és Cále mindenhova együtt mennek, és kardot is fog neki készíteni – legyintett Roquen.

- Azt akarod, hogy én legyek a párod? – Rhossiel kiszabadította lábát a gyökér alól és térdelő helyzetbe tornászta magát.

Arcukat fényfoltok pettyezték, ahogy a napsugarak áttörtek a felettük lévő lombozaton, s fekete hajszálaikat megmozgatta egy-egy kósza szellő.

- Úgy érzem, szeretném – mondta Roquen halkan.

A lány kis ideig nem felelt, hanem kérője arcát fürkészte. Roquennek szépen ívelt, sűrű szemöldöke és szempillái voltak, melyek keretbe foglalták szürkéskék szemét. Keskeny orra és kellemesen telt ajkai igazán kívánatossá tették őt a lány szemében. Mellesleg nagyon kedves volt vele, és türelmesen tanítgatta az íjászat tudományára.

- Azt hiszem, én is szeretném – szólt végül.

Roquen megkérte, hogy álljon fel, és letette neki az esküt, miszerint védelmezni fogja, mindenét, amije csak van, megossza vele, legyen a megfogható vagy érinthetetlen dolog.

S attól kezdve Rhossiel együtt lakott a kőrisfa üregében Roquennal és soha többé nem is váltak már el útjaik, vetette bármerre is a sors őket.

 

***

 

Cále és Thala kapcsolata éppen úgy alakult, ahogy Roquen megjósolta. A vanya kovács kecses kardot készített a nolda lánynak, és a nemes fegyver elkészültétől kezdve minden egyes nap kifulladásig gyakoroltak. Az együtt töltött idő alatt Cále nagyon megkedvelte a lányt, aki napról-napra ügyesebben forgatta a kardot. Nem is értette, hogy annak idején, Völgyzugolyban miért nem találtak már egymásra.

Aztán egy este nyári vihar kerekedett az erdőben, és a két tünde megkért egy fát, nyisson nekik menedékül egy üreget, ahol elrejtőzhetnek. A nyírfa készségesen megnyílt számukra, s ők bebújtak az odúba. Épp akkor dörgött s villámlott egy óriásit, melytől Thala felsikoltott. Nagyon nem szerette a vihart, félt a hirtelen jött villanásoktól és a dörgő robajtól.

Cáléval a bejárattal szemben lekuporodtak, a kovács átkarolta a lányt és odavonta a vállára. A félkörív alakú ajtón túl orkán erejű szél tombolt, s levelek garmadáját sodorta magával. Kis idő múlva a nyírfa magasba nyúló törzse vészesen nyikorogni kezdett, ahogy az erős szél újra meg újra nekirontott.

- Ugye nem omlik ránk a fa? – kérdezte riadtan Thala, miközben Cále izmos karját szorongatta.

- Nagyon erősek ezek a fák – bizonygatta a kovács. – Több ezer éve alatt egyetlen vihar sem tett bennük kárt, ez sem fogja ledönteni.

Ahogy ezt kimondta, sűrű, kövér cseppekben esni kezdett az eső, s hangosan dobolt a fa kérgén, ahogy a szél nekifújta az ősöreg nyírfának.

Thala kis idő múlva megkérte Cálét, hogy zárja le a bejáratot, és úgy várják meg a vihar elvonultát.

- Mikor keresünk fát, amin élhetünk? – kérdezte Thala néhány perc múlva.

- Azt hittem, te azt szeretnéd, ha házat építenénk – mondta Cále, és lepillantott a mellette kuporgó lányra.

- Nem ragaszkodom hozzá – vonta meg a vállát Thala. – Elég egy csinos flet is a fa köré, de ha az sincs, nem baj.

- Ha elvonul a vihar, akkor neki is láthatunk – javasolta a vanya tünde.

- Örülök, hogy te lettél a párom – mosolygott Thala. – Jó veled lenni.

- Boldoggá teszel, Thala – mondta Cále, és lehajolt hozzá, hogy megcsókolhassa.

A vihar már elhagyta az erdőt, de a két tünde nem jött elő, ott maradtak az üreg rejtekén, ahol sokáig szerették egymást, oly soká, hogy eggyé vált számukra egyik óra a másikkal, akárcsak egyikük teste s lelke a másikéval.

 

***

 

Rúmil, Orophin, Silith és Lalwen a palota bejáratával épp szemben álló, a Sebes-folyó túlpartján magasodó két vadgesztenyefába költöztek be. A két fa köré több szintben fleteket építettek társaik segítségével, az azonos fán találhatóakat létrával, a két különbözőn lévőket pedig lécekből ácsolt hidakkal kötötték össze.

Két nappal ezelőtt érkeztek meg Lórienből, ugyanis néhány holmijukért vissza kellett még menniük. Sok kis lámpást is hoztak magukkal, melyekben Valinor fénye világított. Csak meg kellett érinteni őket, hogy felgyulladjanak vagy épp kialudjanak. Lórienban sok ilyen lámpás világított éjjelente, mert bár a tündék láttak a sötétben, de nem szerették azt.

Sok lórieni tünde hozott el lámpást régi otthonából, így az erdő egyes részei úgy tűntek éjjelente, mintha óriási szentjánosbogarak üldögélnének a fákon.

Visszaérkeztük után nem sokkal Thranduil látogatta meg őket és fontos feladattal bízta meg a négytagú társaságot.

- Azt szeretném, ha megszámlálnátok a nép tagjait – mondta a király nekik.

- De izgalmas! – kiáltott fel izgatottan Silith.

- Tudni szeretném, hányan élünk az erdőben – folytatta Thranduil. – Mindenkit írjatok össze, a nők neve mellé írjátok oda azt is, hogy képes-e hadba vonulni, ha úgy adódik. Valamint azt is jegyezzétek fel, hogy az illető milyen származású: nolda vagy teler, ha teler, melyik ághoz tartozik.

- Mikor induljunk? – kérdezte Orophin.

- Elég lesz holnap is, hisz most már szinte este van – nézett fel a gesztenyefa ötujjú levelekből álló lombozatán keresztül az egyre szürkülő égre Thranduil.

- Nagyon sok pergament kell vinnünk – jegyezte meg Lalwen. – És tintára meg pennákra is szükségünk lesz.

- Kaptok mindent – mosolygott rájuk a király. – Gyertek velem!

Azzal Thranduil nyomában elindultak át a hídon a palotába, hogy magukhoz vegyék a szükséges felszereléseket.

 

***

 

Thranduil, mióta csak visszajöttek Gondorból, minden nap felült Astaldo hátára, és bejárta a palotához közelebb eső vidékeket. Úgy érezte, kötelessége annyi újonnan az országába költözőt meglátogatnia, amennyit csak lehetséges.

Mikor odaért egy-egy lakott fához, köszöntötte az ott lévőket, megkérdezte tőlük, jól érzik-e magukat, ne segítsen inkább másik lakhelyet találni nekik. Megcsodálta a bonyolult fletkompozíciókat, melyeket a lórieni erdőtündék ácsoltak a fák köré, akiktől kapott egy valinori lámpást is, amivel elűzheti szobájából a sötétséget.

Egyik nap, mikor hazafelé tartott egy szűk ösvényen, hirtelen kiabálást hallott messziről. Megállította Astaldót, és a hang irányába nézett. Arrafelé sűrű növényzet burjánzott, így nem látta a hang gazdáját. Újra felharsant a kiáltás, s ezúttal ki is tudta venni, mit kiált az illető.

- Thranduil!

Nem is az lepte meg, hogy a nevét hallja, hanem hogy a hang valaki olyané volt, aki nem lehetett ott az erdőben, valaki aki, kedves volt a szívének, és aki rég eltávozott már. Leugrott a lováról, és berohant a bokrok közé. Az arcába csapódtak az ágak, néha a köpenyébe is beleakaszkodtak, de nem törődött velük, csak futott, amíg egy páfránnyal sűrűn benőtt domb aljába nem ért.

Ott megtorpant, és felnézett a magaslat tetején várakozó három lovasra. Mindhármukat ismerte, de egyiküknek sem szabadott volna ott lennie.

- Ne félj, valóság, amit látsz – mosolygott a középső lovas, s a szeme megtelt könnyel.

Sietve leszállt a nyeregből, és lerohant a páfrányok között Thranduilhoz. Futás közben haja és köpönyege hosszan lobogva úszott utána a levegőben. Thranduil azt hitte, csupán a szeme káprázik, vagy csak a valák tréfálkoznak vele, amikor felismerte Sellirim hangját.

Szeretett asszonya úgy repült a karjaiba, mint egy kismadár a fészkére. Egymásba kapaszkodtak, s sokáig nem engedték el a másikat, úgy zokogtak percekig vagy talán órákig – egyikük sem tudta volna megmondani.

A másik két lovas is leszállt nyergéből, a férfi megfogta Sellirim lovának kantárszárát, és levezette a lovakat a domb aljába. A nő követte őt.

- Mégis hogyan tudtatok visszajönni? – kérdezte Thranduil, mikor elengedte Sellirimet.

- A valák küldtek vissza minket Ilúvatar parancsára – felelte Neldor.

- Azt mondták, Ilúvatar szomorú rokonaink és barátaink elvesztésünk miatt érzett komorságát látva – mondta a lány, akiben Thranduil felismerte Niphredilt.

- Azzal a hajóval érkeztünk, melyen Elrond, Galadriel és Celeborn jöttek Amanba – tette hozzá Sellirim.

- Minya nincs itt, igaz? – kérdezte Neldor. – Nem látom őt sehol.

- Elmentek Keletre, hogy megkeressék Tyria családját – mondta Thranduil. – Immáron majdnem két hónapja, hogy elindultak.

- Ő az a lány, akiről meséltél nekem? – fordult Sellirim Neldorhoz, mire a magas tünde bólintott.

- Halatir sincs az erdőben – jelentette ki Niphredil, miután tünde érzékei nem találtak rá az íjkészítőre a rengetegben.

- Ő is elment Keletre – mondta Thranduil.

Még mindig képtelen volt elhinni, hogy Sellirim, Neldor és Niphredil visszatértek Valinorból. Kézen fogta királynéját, és úgy indultak vissza a palotába. Neldor és Niphredil, mikor elérték az ösvényt, ahol Thranduil Astaldót hagyta, kettesben elindultak ahhoz a fához, ahol a férfi annak idején Minyával lakott. Úgy határoztak, az utazók visszatértéig együtt élnek majd.

Sellirim és Thranduil nem szóltak egymáshoz a palota felé vezető úton, nekik nem volt szükségük szavakra, hogy tudassák a másikkal, mit éreznek, elég volt egy pillantás vagy egy érintés.

Hamarosan szájról szájra kezdett terjedni a hír, hogy Sellirim, a hegyi tó leánya, az erdő királynéja visszatért, hogy újra elfoglalja helyét párja oldalán, ám ezúttal már nem mint a Bakacsinerdő, hanem mint a Zöld Levelek Erdejének királynéja.

 

 

(ial - kiáltás)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára