z ablaknál állt, és nem hitte el, hogy ez megtörténhetett. Olyannak tűnt számára az egész, mint egy álom. Nanae, a hercegnő odajött hozzá, és megkérdezte, nem ismert-e egy Salde nevű lányt valamikor rég. Képek villantak fel az agyában, egy szépen mosolygó száj, egy csillogó, barna szempár, aztán hangok: nevetés, acélcsengés, ahogy kardjaik egymással táncoltak; s végül selymes bőrének érintése, melyet a mai napig nem felejtett el.

Nanae boldogan szaladt el, hogy idehozza a lányt, aki minden valószínűség szerint őt kereste. Pedig azt hitte, sosem jön el hozzá.

Hirtelen kopogást hallott, mire elfordult az ablaktól, és átvágott a szobán, hogy ajtót nyisson. Hevesen dobogó szívvel lenyomta a kilincset és maga felé húzta az ajtót. A küszöbön egy fehérbőrű lány állt, fekete haja a válla alá ért kicsivel, szép barna szemével pedig kíváncsian méregette őt.

- Gyere be! – mosolygott rá, majd félreállt az ajtóból, hogy látogatója bejöhessen.

- A nevem Resson, a királyi testőrség parancsnoka vagyok – mutatkozott be neki, miután a lány gyorsan körbepillantott a helyiségben.

- Az enyém Tyria, és Nyugatról jöttem, hogy megtaláljam a családomat – mondta a lány.

- Salde-ot keresed, igaz? – kérdezte Resson.

- Csak valakit, aki ismerte őt. – Tyria hangjába keserűség költözött. – Ő ugyanis már régen meghalt.

- Sejtettem – hajtotta le a fejét a férfi. – Különben visszajött volna.

- Ismerted, igaz? – lépett hozzá közelebb a lány.

- Igen, de elég rövid ideig – válaszolta Resson. – Te a lánya vagy, ugye?

Tyria bólintott, s szinte azonnal beléhasított a felismerés.

- Akkor minden bizonnyal én vagyok az apád. – Resson elmosolyodott, s szemébe könnyek szöktek.

Kis ideig csak megkövülten álltak egymással szemben, s nem tudták miként cselekedjenek. A beállt csendet Tyria törte meg; hangosan zokogni kezdett, és szorosan megölelte a férfit, akit oly’ sokszor próbált elképzelni, akit oly’ régóta vágyott már látni.

- Jöttek az orkok és én nem tudtam megmenteni, pedig mondtam, hogy menjünk a tündékhez, majd ők segítenek, de meghalt! – Tyriából megállíthatatlanul törtek fel a szavak. – Nem is tudom, hogy voltam rá képes, eltemettem, és elmentem a tündékhez, ahogy kérte, náluk lakok most is, ők a családom…

Resson nem sokat értett így elsőre az elzokogott szavakból, s miközben magához ölelte a lányát, azon töprengett, mennyire gyáva is volt, amiért nem ment Salde után. Nem is tudta, meddig álltak ott, míg neki csendben folytak a könnyei, s lánya fejét a mellkasának nyomva zokogott.

- Csupa vörös por a fejed! – nevetett fel Resson, s letörölte a könnyeit.

Tyria elengedte apját, és felnézett rá.

- Eltévedtünk a sivatagban, akkor lepett be – mesélte neki.

- Te épp olyan vagy, mint Salde – jegyezte meg Resson, és hátrébb lépve végigmérte őt.

- Mondd el, hogyan ismerted meg! – kérte Tyria. – Mondj el mindent!

Resson bólintott, majd átmentek egy szomszédos szobába, ahol egy hatszemélyes asztal állt középen, nagyon más bútorzat nem is akadt, valószínűleg ebédlőféle lehetett. A falakon körben elegáns gyertyatartók sorakoztak, baloldalt, a magas ablakokon kellemesen besütött a Nap.

Resson leült az asztalfőre, Tyria pedig tőle balra. Keresztbefonta a karját az asztallapon, és feszülten figyelte apját. Most, hogy már könnyei nem homályosították el a látását, meg tudta végre vizsgálni a férfi arcvonásait. Sűrű, szénfekete szemöldöke volt, s mint minden honfitársának, világos bőre. Arcának bal felén a szeme sarkától az állkapcsáig alig látható, fehér forradás húzódott. Határozott, keskeny nyergű orra volt enyhén kerekített csúccsal – nagyon hasonló formájú, mint neki. Alsó és felső ajkának mérete megegyezett, s Tyria megállapította, hogy az övé is ilyen: két ajka teljesen egyforma vastagságú volt.

Resson a simára gyalult asztallapra szegezte tekintetét, mintha onnan kívánná felolvasni a történetet, melyet elmondani készült Tyriának.

- Éppen húsz éve, egy meleg nyári napon hazafelé tartottunk apámmal Scardoriába, mikor megpillantottunk egy kovácsműhelyt, s mivel az ő lovának a patkója egy ideje mozgott, úgy gondoltunk, nem a királyi patkolókováccsal, hanem ezzel a másikkal végeztetjük el a munkát, ha már így az utunkba esett – mesélte Resson, s Tyria úgy függött a szavain, mint annak idején a tündékén, mikor azok Középfölde múltjáról mondtak neki regéket.

- Salde ennek a kovácsnak volt a lánya. A műhely a házzal szemben állt, s míg apám a te későbbi nagyapáddal lebeszélte az üzletet, Salde kisurrant a házból az istállóba. Én észrevettem, és utána mentem. Olyan furcsa volt az egész, nem tudta volna egyikünk sem megmagyarázni, miért teszi azt, amit, egyszerűen csak megtettük. Mikor meglátta, hogy van kardom, elkérte, és mondta, ő is szeretne egyet és a yaraka toliarák közé akar állni. Ők a környező népekből verbuválódott harcos asszonyok – magyarázta a férfi.

- Igen, tudom – kapott a szón Tyria, és röviden összefoglalta a Völgyzugolyban talált pergamenek tartalmát, amelyet Gandalf mutatott meg neki még annak idején.

- Megkért, hogy ha az apja készít neki kardot, akkor tanítsam meg vívni. A kard elkészült, s Salde lejött ide a palotába, és én teljesítettem a neki tett ígéretemet – folytatta Resson, s Tyria észrevette, ahogy halad előre a történetben, úgy válik egyre komorabbá. – Nap, mint nap eljártunk gyakorolni a közeli erdőbe, és édesanyád minden nappal egyre jobbá vált a kardforgatásban. Közben teljesen beleszerettem: teljesen elbűvölt az ártatlansága és az elszántsága. Olyan lány volt, akivel sem azelőtt, sem azóta nem találkoztam. – A férfi szemében újabb kis könnycsepp jelent meg, de nem folyt le az arcán, hanem ott maradt a fekete szempillák között a történtek keserű mementójaként.

- Aztán egy késő őszi nap, mikor már minden falevél lehullott, bemásztunk egy barlangba ott az erdőben a kis vízesés mögött. Olyat tettünk, amit nem szabadott volna, aminek mindketten tudtuk a következményeit, mégsem voltunk képesek nemet mondani egymásnak. Attól a naptól kezdve már nem találkoztunk olyan gyakran. Beköszöntött az új esztendő, s Salde hosszú idő után újra eljött hozzám. Elmondta, hogy kisbabát vár, és mivel nem akar szégyent hozni senki fejére, másnap reggel elhagyja Illirient. Mikor megkérdeztem, mikor fog megszületni, azt felelte: mikor az első falevél lehullik. Aztán felült a lovára, befordult a sarkon, és én soha többé nem láttam viszont. – Tyria meg mert volna esküdni, hogy apja ezelőtt még senkinek nem mondta el ezeket.

- Nem gondoltál rá, hogy utána mész? – kérdezte a lány.

- Talán gyávának tartasz, s azt hiszem, az is vagyok, de gondolj csak bele: a mi népünkből eddig senki nem járt Nyugaton, senki nem tudta, milyen hosszú az út, igazából még azt sem, hogy él-e ott valaki? – magyarázta Resson. – Másrészről nem akartam, hogy anyám szíve megszakadjon. Nem élte volna túl, ha elmegyek az ismeretlenbe.

- Velük mi történt? – tette fel az újabb kérdést Tyria.

- Apám tíz éve a rá bízott emberekkel a déli határszélen kutatott betörő nomád hordák után, mikor négy sivatagi troll rajtuk ütött, és darabokra szaggatta őket. Mindösszesen csak egyetlen katona tudott elmenekülni, tőle tudjuk, hogy apámat egyszerűen kettétépték. Anyám teljesen belebetegedett az elvesztésébe, és rá két évre elvitte a bánat. – Resson letörölte a könnyet és szétmorzsolta az ujjain.

- Igazán sajnálom – mondta őszintén Tyria.

- Inkább folytasd a történetet! Innentől csak te tudod, mi történt – kérte Resson halványan elmosolyodva.

- Egy nagy tó partján laktunk anyával, amit mi Rhûn-tengernek nevezünk – fogott bele Tyria, s lelki szemei előtt megjelent a csillogó víztükör. – A falucskát Riavodnak hívják, ott éltünk egy házban, nem messze a Sebes-folyó torkolatától. Nagyon sokat játszottam a ház körül, vagy a folyó partján, emlékszem, hogy a magas fűben szaladgáltam és a pillangókat kergettem. Négy éves koromban lett vége mindennek egy csapásra. Már sötét volt, mikor a falunkat megtámadták az orkok.

- Azok kik? – kérdezte Resson érdeklődve.

Tyria egy pillanatra meglepődött a kérdés hallatán, nem hitte, hogy él bárki is Középföldén, aki nem tudná, mik azok az orkok.

- Azok csúf, sötét lények, akik Sauront szolgálták – felelte Tyria. – Majd mesélek róluk is, de haladjunk sorban. Tehát megtámadták a falunkat, s akkor anya egy láda mélyéről elővette ezt a kardot. – Tyria kihúzta szeretett fegyverét a hüvelyből, s az asztalra tette.

- Igen, ez az a kard – suttogta Resson, és kézbe vette a gyönyörűen megmunkált darabot.

- Nagyon szeretem, nem is tudnám elképzelni, hogy mással harcoljak – mosolygott Tyria a pengére, melyen megcsillant az ablakon át beszűrődő napfény.

- Te tudod használni? – húzta fel szemöldökét a férfi, és visszatette az asztalra a fegyvert.

- Persze! A tündék megtanítottak rá. Öltem vele orkot, trollt és embert is – sorolta a lány.

- Embert is? – visszhangozta Resson.

- Igen, épp néhány tartunt pár nappal ezelőtt. – Tyria nem volt büszke a kezéhez tapadó embervérre, de tudta, ha ő nem öli meg a támadóit, akkor azok végeznek vele.

- És háborúban is jártál? – faggatózott tovább az apja.

- Egészen tavaszig folyamatosan hadban álltunk Sauronnal, addig szinte minden nap kellett harcolnom – válaszolta Tyria. – De most folytatom a történetet. Felültünk Csillagfényre, és keletre indultunk. Az orkok azonban a nyomunkba eredtek, és nyilakat lőttek felénk a sötétben. – Tyria nem emlékezett az esetre pontosan, például nem tudta, mennyi idő telt el az egyes események között. – Aztán eltalálták anyát, és valahol megálltunk egy domb tövében. Akkor azt mondta, ne féljek, az éjszaka megvéd minket. Csakhogy a nyíl mérgezett volt, így őt már nem védhette meg senki. – Szemébe könnyek gyűltek, és újra zokogni kezdett. Resson közelebb húzta hozzá a székét és megölelte.

- Most már semmi baj, jobb volna, ha elfelejtenéd – mondta neki halkan. – Ha nem akarod, ne mondd el.

- El akarom mondani, mert jogod van tudni, mi történt – felelte szipogva a lány, majd megtörölte a szemét, és az asztalon pihenő kard markolatáról vakon néző nőre szegezte tekintetét. – Nem sokkal később anya meghalt, de előtte azt tanácsolta, menjek a tündékhez a Bakacsinerdőbe. Olyan kicsi voltam, de valahogy mégis eltemettem. Azt mondta, ne nézzek vissza soha, de persze én mégis megfordultam.

Resson szinte maga előtt látta pöttöm kislányát, ahogy a vaksötétben egymaga megy egy dombos tájon.

- Teljesen egyedül voltál? – kérdezte.

- Nem, velem volt Csillagfény is – felelte Tyria, és elmosolyodott, mikor kimondta a derék patás nevét. – Ő is meghalt már. A mostani lovamat, Morgilith-t, Éomertől, Rohan királyától kaptam. Habár, akkoriban még nem volt király – tette hozzá.

- Tehát a tündékhez mentél? – Resson nagyon kíváncsi volt a továbbiakra.

- Igen, megtanultam a nyelvüket, a szokásaikat, és inkább érzem magam közéjük tartozónak, semmint embernek. Főként Legolas és Lalaith, a király gyermekei foglalkoztak velem, együtt laktunk egy fán, de a többiek is jó barátaim. Majd bemutatlak nekik – ígérte Tyria.

Aztán mesélt Nyugat országairól, Aragornról, Gollamról, a Gyűrűről, Gandalfról, a Szövetségről, s minden barátját megemlítette, kinek neve fel van vésve az odú falára, azokat is, akik élnek, s azokat is, akik már eltávoztak.

- Már van férjed is? – szaladt fel Resson szemöldöke, miután Tyria mesélt Elladanról is.

- Mondhatjuk úgy is – pirult el a lány.

- És ő is tünde?

- Igen, de csak féltünde, mert ember ősei is vannak. A féltündék választhatnak az öröklét és a halandóság között – magyarázta Tyria. – De én nem engedtem, hogy Elladan megváljon tőle, mert túlságosan is szeretem ahhoz, hogy el tudjam viselni a halálát.

- Így viszont a te halálod után fog örökké szenvedni – vetette ellen Resson.

- Azután már övé a döntés – Tyria újra a markolaton lévő nőre nézett. – Örülök, hogy megtaláltalak – mosolygott apjára.

- Nem hittem volna, hogy valaha is megismerlek. Azt hiszem, bőven van mit bepótolnunk. – Megszorította lánya kezét, majd homlokon csókolta.

- És mikor ismerhetem meg a barátaidat? – kérdezte kis idő múlva. – Legfőképpen erre az Elladanra lennék kíváncsi, hisz nem mindegy, ki a lányom férje.

- Várj csak! Előbb odaadom, ami hoztam neked, aztán elviszlek Elladanhoz – azzal leakasztotta nyakából a vékony bőrre fűzött kagylót, és apja kezébe adta. – Ez tengeri kagyló.

- Én még sosem láttam a tengert. Itt legközelebb csak messze, északon van – mondta Resson, míg megforgatta ujjai között az apró héjat. – Köszönöm, nagyon szép.

Azzal a nyakába akasztotta, és elhatározta, mindig viselni fogja.

- Most pedig bemutatlak Elladannak! – Tyria felállt, visszatette hüvelyébe a kardot, s apjával kézen fogva elindultak visszafelé.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltak, és a lépcsőkön mentek lefelé, mindkettejükben ugyanazok az érzések kavarogtak. Nincs még olyan közeli vérségi kapcsolat, mint a szülő és gyermeke közötti, ők ketten mégis alig ismerték egymást. Temérdek kérdés kergetőzött a fejükben, de végül egyet sem mondtak ki. Volt még idejük rá.

 

 

 

(ada - apa)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára