lladan és Reytan, miután visszatértek a fürdőből - ahol alaposan lecsutakolták őket – nekiláttak megtanítani egymásnak a saját népük írását, hogy elüssék az időt Tyria visszatértéig.

Elladan sosem gondolta volna, hogy létezik olyan nyelv, amelynek írása nem balról jobbra, hanem ellentétes irányba halad. Pedig a tartunoké épp ilyen volt. Reytan a fehér pennát bal kezében tartva húzta népének hullámos, hurkos betűit a pergamenre, majd a vonalak alá és fölé is kis pontokat, apró vesszőket írt, s a nyelvüket nem beszélő számára úgy tetszhetett, mindezt véletlenszerűen teszi.

- Tessék, ez a neved – tolta a tünde elé a papirost.

A kis asztalnál ültek egymással szemben, s Elladan hosszasan nézegette a vonalakból és pontokból álló szót.

- Most én jövök – vette ki a fiú kezéből a pennát. – A mi írásunkat tengwarnak hívjuk, és többféleképpen lehet írni. Én most a sindarin nyelv szabályai szerint írom le a nevedet.

Rövid idő alatt lekörmölte a nevet, majd Reytan felé fordította, és a penna másik felével rájuk bökve elsorolta a jelek tünde elnevezéseit:

- Rómen, anna, rajta az ’e’ hang, tinco, númen, és ez itt az a-t jelölő három pont.

- Nagyon szép! – mosolygott a fiú. – Megtanítasz rá?

- Csak ha te is megtanítod nekem a ti írásotokat – szabta meg a feltételt Elladan.

Tetszettek neki a hullámos, egybefonódó betűk, és úgy vélte, talán szüksége lesz egyszer egy olyan írásformára, melyet rajta kívül egyetlen tünde sem tud elolvasni.

Sok-sok szó leírása után kopogtattak az ajtón, s mindketten felkapták a fejüket. Felnyílt a fehér ajtólap, és Tyria lépett be Ressonnal a nyomában. Elladannak nem kellett, hogy párja elmondja: megtalálta azt, akit keresett, mert le tudta olvasni arcáról.

- Te vagy az, uram, aki miatt átkeltünk a sivatagon, ugye? – kérdezte, s Ressonra nézett.

- Igen, Elladan, ő az apám – mondta Tyria s közben mindketten az asztalhoz mentek.

- S te vagy az, akit a lányom párjául választott – mosolygott a tündére a férfi.

- Úgy van; pontosabban egymást választottuk – biccentett Elladan, majd kezet fogtak.

- Ő pedig Reytan; mondjuk úgy, hogy az úton találkoztunk – mutatta be apjának a tartun fiút Tyria, aki most már a scardoriai szolgálók az ország napos címerével díszített világoskék tunikáját viselte.

- Hiába okoz a néped oly sok bosszúságot az országunknak, ha a lányom barátja vagy, akkor az enyém is – mondta Resson, s azzal kezet fogott Reytannal is.

Épp, mikor elengedték egymás kezét, újfent kopogtattak az ajtón. Tyria odalépett, és kinyitotta. Legolas érkezett sarkában Lalaith-szal.

- A király hívat, hogy meséljünk neki Középföldéről – jelentette be Lalaith, és Tyria válla felett bekukucskált a szobába.

- Gyertek be egy kicsit – invitálta be barátait a lány.

Azok besorjáztak, és Ressonra szegezték kék szemüket.

- Csak nem…?! – Lalaith a szája elé kapta karcsú kezét.

- Ha azt szeretted volna kérdezni, hogy ő-e az apám, akkor a válasz igen – nevetett Tyria.

- De hát ez nagyszerű! Ezért keltünk át azon a borzasztó sivatagon! – csapta össze tenyerét a tündelány és a férfihoz lépett, majd ahogy a harcosok szokták köszönteni egymást, elkapta Resson alkarját. – Lalaith vagyok.

A férfi meglepődött a lány köszöntésén, majd ő is rákulcsolta kezét a tünde alkarjára.

- Ő a királyunk lánya – tette hozzá Tyria. – Ő pedig Legolas, róluk meséltem neked.

- Meg szeretném köszönni, amit a lányomért tettetek, hogy felneveltétek helyettem is – mondta Resson, mikor kezet fogott Legolasszal.

- Szívesen tettük, semmiféle gondot nem okozott nekünk – szólt mosolyogva a tünde.

- Ő a mi fogadott kishúgunk, aki épp annyira tünde, mint mi magunk – tette hozzá Lalaith, majd átkarolta Tyria vállát. – És ha látnád, uram, hogy forgatja azt a kardot!

- Ti tanítottátok meg arra is – mondta Resson, és fájt neki, amiért nem ő volt az, aki a lányt vívásra oktatta.

- Menjünk, a király már vár! – szólalt meg gyorsan Legolas, mert látta, hogy Ressonnak rosszul esik, amiért nem lehetett része Tyria gyerekkorában. Eszébe jutott, hogy őt milyen sok mindenre megtanították a szülei, milyen sok dolgot megmutattak neki, és ezt sajnos Resson sosem tudja már bepótolni.

- Nekem még meg kéne mosakodnom! – kapott észbe Tyria, mikor kifelé indultak a szobából.

Visszament a váltás ruhájáért, majd Resson kerített egy szolgálólányt, aki segít megfürödnie.

Megbeszélték, hogy miután végeztek, a lány majd elkíséri Tyriát a nagyterembe, ahol a király meg kívánta hallgatni vendégeit.

A lány végigvezette őt néhány folyosón, majd bementek az egyik végén lévő kékre festett ajtón. A hosszúkás helyiséget több, embermagasságú fallal elkerített részre osztották, melyek egymás mellett sorakoztak a folyosó mentén, s a folyosótól mindegyiket fehér függöny választotta el. Rajtuk kívül még két szolgálólány tartózkodott a fürdőben, akik azon dolgoztak, hogy folyamatosan melegen tartsák a folyosó végén terpeszkedő üstnyi vizet.

Amint megpillantották a belépőket, magukhoz vettek egy-egy vödröt, belemerítették az üstbe, elhúzták a legközelebbi függönyt, és bevitték a vödröket. Mikor Tyria és a vele érkezett szolgáló odaértek, a lány megpillantott egy kis emelvényre állított kádat, amelybe a két lány beleöntötte a vizet. Tyria letette a kád melletti kőből rakott padra a ruhát, amit magával hozott, majd odalépett az egyik lányhoz, hogy kivegye a kezéből a vödröt.

- Hadd segítsek!

- Nem szabad! Asszonyom keze tönkremegy tőle! – kiáltott fel a lány.

- Hát, ez már nem fog jobban tönkremenni – Tyria maga elé emelte két tenyerét, amelyet a kantárszár, a kard és az íj fogdosása megkeményített.

- No jól van – egyezett bele aggodalmaskodva a lány.

Mivel már négyen dolgoztak, hamar megtelt a kád. Tyria hamar levetkőzött és beleereszkedett a meleg vízbe. A lányok gyakorlott mozdulatokkal lesúrolták róla a sivatag porát, megmosták a haját, aztán alaposan megtörülték. Utána kerítettek egy óriási fehér lepedőt, majd egy kis sámlira ültették közel a tűzhöz, mely az üst alatt égett. Így hamar megszáradt a haja is, amit az egyik lány kifésült, majd visszaillesztette bele a Galadrieltől kapott hajdíszt.

- A régi ruhát elvisszük kimosni – jelentette be a Tyriával érkezett lány, mikor ő maga teljesen elkészült és a kardtartó övét is felcsatolta.

- Köszönöm szépen! – mosolygott Tyria.

Megköszönte a másik két lánynak a segítséget, majd elindultak az ajtó felé, hogy Tyria csatlakozhasson barátaihoz a nagyteremben.

A lány elvezette őt a palota másik szárnyában lévő helyiség ajtaja elé, mely előtt egy huszonéves férfiszolgáló várakozott. Tyria közeledtére megfordult, és kitárta a kétszárnyú fehér aranydíszítéses ajtószárnyakat.

A nagyterem nevéhez illően egy óriási helyiség volt mind területében, mind belmagasságában. A falakat ugyanabból a vöröses kőből rakták, mint a palota külső falazatát. A mennyezetet vastag faoszlopok erdeje tartotta meg, melyek így jóformán három részre osztották a területet. A terem minden bizonnyal ünnepségeknek, lakomáknak adhatott otthon, mert megannyi hosszú asztalt helyeztek el benne, sok székkel, mindet párhuzamosan a hosszabb falakra.

A helyiség közepén egy díszesebb asztal állt a többire merőlegesen, ekörül ültek a tündék, Resson, Reytan és a királyi család. Az asztal közepén, szemben a bejárattal Silenus foglalt helyet, így ő látta meg elsőként a közeledő Tyriát.

- Gyere csak, lányom, ülj le! – invitálta mosolyogva, és baljával az Elladan melletti üres hely felé intett.

Tyria leült párja mellé, és végignézett az asztaltársaságon. Szemben, kissé jobbra tőle ült a király, mellette Celdiana, aki most kevésbé látszott kényeskedő hangulatúnak, majd Nanae, aki boldogan mosolygott rá, hisz sikeresen megtalálta neki Resson. A hercegnő mellett az ezúttal bordó ruhát öltött Landis ült, aki szélesen elmosolyodott, mikor ránézett. Pontosan Tyriával szemben ült Siderone egy gyönyörű sötétkék ruhában, melynek a külső felkarján egy-egy hosszúkás lyukat vágtak, melyek látni engedték a fiú világos bőrét.

- Örülök, hogy ilyen hamar sikerrel jártál – szólalt meg néhány másodperc múlva.

- Köszönöm, de ebben nagy érdeme volt Nanaénak is – nézett az anyjához hasonlóan napsárga ruhában feszítő lányra.

- Te nem is kerestél senkit, aki ismerte Salde-ot! – dörgölte bátyja orra alá a hercegnő.

- Akartam, de előbb le szerettem volna fürödni – jegyezte meg a trónörökös megvonva a vállát.

- Kérlek benneteket, hogy meséljetek még Nyugatról – szólt a tündékhez Silenus. – Említettetek valamiféle gyűrűt, mi lett vele?

S azzal belekezdtek a hosszú történetbe, hol egyikük, hol másikuk beszélt, s amit az éppen mesélő kifelejtett, azt mások kiegészítették. Meséltek a hobbitokról, Gandalfról, Rohanról és Gondorról, Sauronról és Sarumanról, a Helm-szurdokról és Pelennor mezejéről, hogy miként győzték le a Homályt, s hogyan újult meg Középfölde. Természetesen Tatya újfent elbüszkélkedett Menel teljesítményével – úgy látszódott, eltökélt szándéka volt az esetet Középfölde összes lakójával tudatni.

- Mit is mondtatok, fákon éltek? – kérdezte Celdiana megvetéssel a hangjában, mikor a tündék az erdejükről meséltek.

- Igen, asszonyom, de lórieni és völgyzugolyi rokonaink megérkeztével sokan házat építettek - felelte Legolas, aki épp a királynéval szemben ült. Nyugodtan beszélt, pedig lett volna egy-két szava a nőhöz.

- Nagyon kényelmes és tágas üregek ám azok! – kiáltott fel Eirien az asztal másik végén, majd elővette legbájosabb mosolyát.

- Igaz, hogy a tündék örök életűek? – kérdezte Nanae gyorsan, hogy elejét vegye anyja újabb megjegyzésének. – Landis mindig ezt mesélte nekünk – fordult a megnevezetthez egy pillanatra a lány.

- Igen, valóban örök életet ajándékozott nekünk Ilúvatar, ám a testünk éppúgy megsérülhet, mint bármilyen más teremtményé – magyarázta a bátyja mellett ülő Lalaith.

- Mi is meghalhatunk, utána Mandos csarnokába kerülünk, ahol visszakapjuk a testünket – szólt Glorfindel Lalaith kezét fogva. – Pontosabban egy olyat, ami épp úgy fest, mint ami elpusztult. Aztán a valák hazájában, Valinorban élhetünk az idők végezetéig.

- Onnan nem lehet visszatérni? – kérdezte Siderone.

- Nos, pont Glorfindel az egyetlen, aki visszatért onnan – mosolygott Nelya. Láthatóan boldog volt, hogy ő tudathatta ezt a fontos mozzanatot az illirieniekkel.

- Te már egyszer meghaltál? – döbbent meg Nanae.

- Igen, egy nagy csatában ölt meg egy balrog, egy óriási tűzből álló démon – magyarázta Glorfindel.

Celdianán egyértelműen látszott, szent meggyőződése, hogy a tünde hazudik. Még hogy meghalt, és feléledt!

Közben leszállt az est, és szolgálók érkeztek, hogy meggyújtsák az ezüst fáklyatartókat, melyek a falakon sorakoztak. Elkészült a vacsora is, melyet más szolgálók tettek eléjük. A király előzőleg illendően megkérdezte Legolast, mit szeretnek a tündék, így eléjük megannyi finom mártásban úszkáló zöldség, különböző ízesítésű sajt, főtt tojás, majd desszertnek egy rakás gyümölcs került, de hús nem.

Utána még egy darabig beszélgettek; Celdiana legnagyobb rémületére Tyria odaadta Nanaénak a kardját, hogy a hercegnő megnézhesse, sőt, arra is megtanította, miként tartsa a fegyvert.

- Pontosan érezned kell a penge hosszát, tudnod kell, milyen közelre engedheted magadhoz az ellenséget, és mi az a távolság, ahonnan már el tudod vágni a torkát. – Tyria úgy magyarázott a tőle néhány évvel fiatalabb lánynak, mintha csak arra oktatná, hogyan készítsen el egy kétfogásos ebédet.

- Ha már közel van, akkor fel kell vágni a hasát, de ne várd meg, míg kiömlenek a belei, mert az nem szép látvány! – magyarázta csevegve Minya az asztaltól, és örömmel figyelte, ahogy szavai nyomán a királyné egyre fehérebb lesz.

- Az egész fejét is levághatod! – szólt Halatir, és Celdianára sandított. – Úgy legalább azonnal meghal, de állj gyorsan tovább, ha nem akarsz nagyon véres lenni.

- Én már nagyon fáradt vagyok, megyek és lefekszem – állt fel méltóságteljesen a királyné, és megpróbálta leplezni, mennyire felforgatta mindaz, amit hallott. – Te nem szeretnél lefeküdni, Nanae? – fordult a lányához, aki épp akkor adta vissza Tyriának a kardját.

- Megyek én is – felelte, majd mindketten elköszöntek az asztaltársaságtól, és kivonultak a teremből.

Odakint teljesen besötétedett, a teremben is csak a fáklyák adtak némi fényt. Nem sokkal Celdiana és Nanae távozása után asztalt bontottak, és a többiek is elindultak szobáikba. Resson elkísérte a lányát, Elladant és Reytant a pár lakosztályához.

- Holnap el kell vinned még valahova! – figyelmeztette apját Tyria.

- Hová? – kérdezte a férfi.

- A nagyszüleimhez. Ugye élnek még?

- Néhány nappal ezelőtt lovagoltam arra, és láttam is őket távolról, de nem hiszem, hogy szívesen fogadnának – mondta csalódottan Resson.

- Most, hogy Tyria felbukkant, talán megbékélnek – szólt Elladan.

- Igen, mi végülis egy család vagyunk. Nem szeretném, ha a rokonaim utálnák egymást – jelentette ki szigorúan Tyria.

- Jól van, elviszlek hozzájuk – adta be a derekát Resson. – Csak aztán majd védj meg nagyapádtól, ha esetleg vasvillával akar rám támadni!

- Úgy lesz! – bólintott Tyria.

- Nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél hozzám – mondta a férfi megszorítva lánya kezét.

- Én is, hogy rád találtam – felelte Tyria, és hagyta, hogy apja homlokon csókolja.

Jó éjszakát kívántak egymásnak, majd Tyria, Elladan és Reytan bementek a lakosztályukba. A tartun fiú a szolgálónak fenntartott szobácskába ment elfeküdni, Tyria és Elladan pedig birtokba vették a vörös baldachinos ágyat. Elfújták az éjjeliszekrénykéken pislákoló gyertyákat, és még egy darabig beszélgettek a sötétben.

- Itt akarsz majd maradni? – kérdezte egyszer csak Elladan. Már az otthonról való induláskor is megfordult a fejében, hogy ha Tyria megtalálja az apját, akkor majd inkább vele szeretne élni.

- Csak egy kicsit, de vissza szeretnék menni az erdőbe veletek – válaszolta a lány. – Ti vagytok az én igazi népem, hiába nem tartozom közétek vér szerint.

- Ez igazán kedves tőled – mosolygott Elladan, és megpuszilta Tyria orrát.

- Soha nem hagyom el az erdőt – suttogta a lány, majd odabújt párjához, s úgy aludtak el egymás mellett, hogy még egy kardpengét sem lehetett volna közéjük préselni.

 

 

 

(noss - család, rokonság)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára