eggel Tyria izgatottan ébredt, nagyon várta a nagyszüleivel való találkozást, szerette volna megismerni őket, és persze minél többet megtudni tőlük édesanyjáról.

Elladan és Reytan is vele tartanak majd; tündéjét mindenképpen be akarta mutatni nagyszüleinek, a tartun fiút meg egyszerűen nem szerette volna magára hagyni a királyné miatt, nem volt ugyanis biztos benne, hogy pillanatnyi szeszélyében nem fejezteti le őt.

Miután megreggeliztek, lementek a márványlapokkal borított előcsarnokba, ahol Resson várt már rájuk. Egyszerű ruházatot viselt, semmi nem utalt arra, hogy a király testőrség kapitánya.

- Indulhatunk? – kérdezte lányától és Elladantól, s mikor már épp kimentek volna a díszes ajtón, valaki utánuk kiáltott.

- Hová mentek?

Mindhárman megfordultak, s Siderone-t pillantották meg a bejárattal szemközti lépcsősor tetején. Ezúttal sötét rozsdavörös ruhát viselt sötétzöld övvel. Hosszú hajának nagy részét hátrafogták, de még így is jócskán hullott vállára és mellkasára a fekete tincsekből.

- A nagyszüleimhez – felelte Tyria, s hangja hidegen csengve verődött vissza a márványfalakról.

- Mehetek én is? – kérdezte mosolyogva Siderone, és lejjebb lépdelt néhány fokot.

- Ebben én nem dönthetek, felséges atyád engedélye nélkül nem hagyhatod el a palota területét, a városét meg főképp nem – figyelmezette őt szelíden Resson.

- Hát akkor majd megkérdem – vont vállat a fiú.

- Ha jól emlékszem, ma jöttek a különböző országrészek követei, hogy beszámoljanak helyzetükről – szólt töprengve Resson. – Már tart a meghallgatás.

- Majd várnak egy kicsit. – Siderone egy rozsdaszín suhanással megfordult, és felsietett a lépcsőn, majd balra fordulva egyenesen a tanácsterem felé vette az útját.

Végigsietett néhány folyosón, majd megállt a terem kétszárnyú, fehérre festett ajtaja előtt, melynél egy szolgáló őrködött. A szerencsétlen férfi megpróbálta meggyőzni Siderone-t, hogy nem szabad bemennie, de a herceg nem törődött vele és egyszerűen benyitott a helyiségbe.

A hosszúkás terem közepén egy díszes tölgyfaasztal terpeszkedett, s körülötte Illirien kilenc nagy tartományának képviselői, a király két tanácsosa foglalt helyet Silenus társaságában.

- Ha szabad emlékeztetnem felségedet, ígért nekünk egy kisebb hadsereget, mellyel megvédhetjük az északi határt – mondta épp egy hosszú, ősz szakállt viselő férfi Silenusnak.

- Te mit csinálsz itt, gyermekem? – kérdezte a király a belépő Siderone-tól, akit ő vett észre elsőként, mivel ő ült szemközt az ajtóval.

A kilenc követ is mind a hercegre meredt, majd nagy székcsikorgás közepette felálltak, és meghajoltak trónörökösük előtt.

- Csak egy szóra! – mondta a fiú, majd fejével az ajtó felé bökött.

Apja bocsánatot kért asztaltársaságától, majd kisiette fiával az ajtó elé.

- Siderone, látod, hogy milyen fontos ügyekről beszélünk! – szidta meg őt, amint becsukódott az ajtó.

- Jó, de valamit kérdeznem kell tőled. – Siderone félrebillentette a fejét, mert tudta, így eléggé könyörgő képet tud vágni.

- Mondd gyorsan! – sóhajtott Silenus.

- El szeretnék menni Ressonnal, Tyriával, Elladannal és Reytannal Tyria nagyszüleihez.

- Mehetsz, de ígérd meg, hogy nem maradsz le tőlük – nézett szigorúan fia szemébe a király. Tökéletesen megbízott Ressonban, tudta, hogy rábízhatja gyermekét.

- Ígérem! – mosolygott Siderone, majd megfordult, és elszaladt a szobája felé.

Silenus rosszallóan megcsóválta a fejét, ahogy távolodó fiát nézte.

- Most már bárki is jön, várnia kell! – mondta az ajtónálló férfinak, majd visszament a tanácsterembe.

- Régen nem láttam már a fiatalurat, jól megnőtt azóta – jegyezte meg az ősz szakállú tanácstag mosolyogva, mialatt Silenus visszaült a helyére.

- Lassacskán gondolnod kell arra is, hogy megfelelő feleséget találj neki, uram – szólt egy fiatalabb, borotvált arcú férfi.

-  Hisz’ még csak tizenhét éves lesz! – vetette ellen a király, de tudta jól, hogy valóban itt lesz az idő nemsokára. Hát nem elég, hogy a kislányát is eljegyzi majd Merran herceg, még a fiát is elveszik tőle?

- Nem kell még elvennie a leányt, csak ismerkedjenek, a házasság évek múlva is ráér – mondta szelíden a férfi.

- Hát nem szeretnéd egyszer fehér ruhában látni a fiadat, Silenus? – kérdezte az ősz férfi, mialatt a többiek egyetértően bólogattak. Illirieni szokás szerint az emberek csak a házasságkötésükkor viselhettek fehér színű ruházatot, amúgy a nemesek között a férfiaknál a sötét, a nőknél a világos ruhák domináltak.

- Térjünk vissza ahhoz a hadsereghez, Vatin, a fiam házasságával ráérünk később is foglalkozni – terelte el Silenus őket a kényes témától. Csak ő, Celdiana, Nanae, Landis és néhány közeli rokonuk tudott Siderone betegségéről. A fiúhoz hívott orvosok hallgatását aranyakkal vásárolták meg, így a köznép előtt a betegség titok maradt. Silenus minden percben attól félt, bekövetkezik, amitől annyira tartanak, és Siderone egy reggel már nem lesz képes felkelni, mint ahogy több orvos is jósolta. Gyorsan kikergette fejéből a sötét gondolatokat és megígérte Vatin úrnak, hogy küld vele egy kisebb sereget, hogy az segédkezzen nekik visszaverni hegységekből rájuk támadó hordákat.

 

***

Negyedóra múlva a Siderone-nal kiegészült társaság elindult a palota udvarának egyik félreeső kapuja felé, melyet ritkán használtak. Resson vezette őket, közvetlenül utána Siderone lovagolt, aztán Tyria következett, majd Reytan és Elladan zárta a sort. Teljesen más úton jutottak ki a városból, mint amelyen jöttek. Itt keskeny utcácskák húzódtak meg, kissé talán koszosabbnak és szegényebbnek tetszett ez a szelete Scardoriának, mint a kereskedőkkel telizsúfolt utca.

Mikor kiléptettek a kis kapun, melyet csak egy katona őrzött, elébük tárul a szántóföldekkel, tanyákkal tarkított hatalmas sík vidék. Itt az öt utazó egymás mellett lovagolt tovább.

- Melyikben laknak a nagyszüleim? – kérdezte Tyria apjától, és végigfuttatta tekintetét a sok kis tanyán.

- Innen még nem látszik, kicsit tovább kell mennünk – felelte Resson, s kissé gyorsabb tempóra ösztökélte sötét színű csődörét.

Több dombra is felkaptattak, majd le a másik oldalukon, mígnem az egyik tetején Resson megállította társait. Nem messze tőlük Tyria megpillantotta azt a tanyát a kőépülettel, amelyet annyira magával ragadta őt idefelé jövet. Most már tudta, hogy miért. Az épületek körül semmilyen mozgás nem látszódott, csak egy tehén és két kecske legelészett békésen a ház tövénél. Aztán hirtelen kinyílt a fehér házikó ajtaja, és egy széles vállú, a kortól kissé meggörnyedt férfi lépett ki rajta és bement a szemközti kovácsműhelybe.

- Én megyek oda elsőnek, aztán majd intek, ha jöhettek – mondta a többieknek Tyria, majd választ sem várva megindult a tanya felé Morgilith hátán. Támadt egy ötlete, és remélte, sikerrel jár.

Odaléptetett a két épület közé, és leszállt lováról úgy, hogy a műhely felöl Morgilith takarásában legyen. Odabentről motozás hallatszott: nagyapja valamiféle fémtárgyakat pakolhatott.

- Jó napot, uram! Meglazult a lovam patkója, tudna nekem segíteni? – kérdezte fennhangon Tyria, és izgatottan várta, mi fog történni.

A fémes zörgés abbamaradt, majd léptek zaja hallatszott és megjelent az ajtóban a nagyapja, de Morgilith fejétől nem látták egymás arcát.

- Miféle leány vagy te, hogy ilyen királyi lovon jársz? – kérdezte az öreg kovács és megkerülte a fekete kancát.

- Egy harcos, egy tünde, egy emberlány, vagy az unokád. Az vagyok, aminek látni szeretnél – felelte Tyria, ahogy nagyapja szemébe nézett.

- Micsoda? – lépett közelebb hozzá az idős férfi. – Olyan vagy, mint az én kislányom.

Ekkor kinyílt a ház ajtaja és egy hosszú szoknyát és fehér kötényt viselő, ősz haját kontyba fésült hajú idős nő lépett ki rajta. Előbb a férjére, majd Tyriára nézett.

- Drága kislányom! Hát visszajöttél! – A nő feléje sietett, s sötét szemében könnyek jelentek meg.

- Én nem Salde vagyok, hanem a lánya, a ti unokátok – magyarázta nekik Tyria.

- Az unokánk? – visszhangozta a férfi és végigmérte őt.

- Igen, eljöttem messze Nyugatról, hogy megkeresselek titeket, és sikerrel jártam.

- Milyen buták is vagyunk! Hiszen Salde sokkal idősebb már – rótta meg magukat az asszony.

- Anya meghalt sok évvel ezelőtt – mondta halkan Tyria.

Döbbent csend ereszkedett a két idős emberre, a nő a tenyerébe temette az arcát és keservesen sírni kezdett.

- Mondj el mindent nekünk – kérte a nagyapja néhány perc múltán. – Hogy nevezett el téged a lányunk?

- Tyriának.

- Így hívták az én anyámat is – mondta szemét törölgetve az asszony. – Mi Soria és Andoas vagyunk – mondta elmosolyodva. - Menjünk be, és mesélj nekünk, drága gyermekem.

- Nem egyedül jöttem – nézett a dombtető felé Tyria, ahol társai várakoztak.

- Az a csirkefogó is eljött! – kiáltott fel dühösen Andoas minden kétséget kizáróan Ressonra gondolva.

- Ő nem csirkefogó, hanem az apám – mondta Tyria. – Nem szeretném, ha a családtagjaim utálnák egymást. Higgyétek el, nagyon szerette anyámat. Sokat mesélt róla, és nagy szeretettel beszélt róla.

- Az unokánknak igaza van, Andoas – szólt Soria. – Ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni.

- Jól van, bejöhet ő is – morogta a férfi.

Tyria odaintett a négy lovasnak, mire azok megindultak feléjük.

- Ki a másik három? – kérdezte Soria szemét meresztgetve.

- Reytan, egy tartun fiú, Siderone, a királyi pár fia, és Elladan. Mondhatjuk úgy, hogy a férjem.

- Van férjed? – fordult hozzá meglepetten nagyapja.

- És a herceg is itt van! Egyáltalán nem készültünk arra, hogy ilyen úri vendéget fogadjunk – sopánkodott Soria.

Közben már eléggé közel értek hozzájuk ahhoz, hogy hallják az asszony szavait.

- Nem szeretnék gondot okozni! – szabadkozott Siderone, miközben leszállt lováról.

- Nagymama, nagypapa, ő Elladan, a párom – mutatta be nagyszüleinek tündéjét, aki Andoasszal kezet fogott, Soriának kezet csókolt.

- Micsoda kellemes fiatalember! – mosolygott Soria, ahogy Elladan hozzáérintette ajkát kézfejéhez.

- Inkább fiatal tünde – szólt Tyria, és hátrasimította Elladan haját hegyes füle mögé.

- Ó! Ezelőtt más tündét nem is láttunk Landis kisasszonyon kívül, őt is csak távolról – mondta Andoas.

- Majd elhozom a többieket is, sokan jöttek el velem! – ígérte a lány.

- Ő az a tartun fiú? – kérdezte Andoas Reytanra emelve barátságos szemeit.

- Igen, vele az idefelé úton találkoztunk, majd elmondjuk hogyan, ha ő is szeretné – mondta Elladan, s közben a fiúra nézett, majd bólintott egy aprót.

- Őt pedig valószínűleg ismeritek már – lépett Siderone mellé Tyria.

Andoas és Soria szinte egyszerre hajoltak meg előtte.

- Erre semmi szükség nincsen! – ellenkezett Siderone és hevesen rázta hozzá a fejét és kezeit is. – Vegyétek úgy, hogy csak egy egyszerű fiú vagyok!

- Ha úgy kívánod – szólt halkan Soria. Ő és Andoas még sosem találkoztak senkivel személyesen a királyi családból, teljesen meg voltak illetődve, hogy a trónörökösük tiszteletét teszi náluk.

Ezután az idős házaspár Ressonra nézett, aki feszengve álldogált megtermett lova mellett.

- Azt szeretném, ha nem lenne köztetek gyűlölködés – mondta ellentmondást nem tűrően Tyria, s előbb apjára, majd nagyszüleire nézett.

- Én bocsánatot kérek mindenért, amivel szomorúságot okoztam nektek, és szeretném, ha tudnátok, hogy valóban szerettem Salde-ot, szívem minden erejével – mondta Resson. – Bocsássatok meg, amiért túl gyáva voltam ahhoz, hogy utána menjek.

- Mindannyian követünk el hibákat, fiam – szólt halkan Soria. – A te bűnöd mindösszesen csak annyi volt, hogy beleszerettél a lányunkba. Ő döntött úgy, hogy elmegy, nem te küldted el.

Mikor Soria befejezte, férjére nézett, mintegy jelezve, az utolsó mondatot inkább neki, semmint Ressonnak szánta.

- Jól van, fiam, én sem táplálok tovább haragot irántad, úgysem tudunk már változtatni a múlton, és nincs semmi, ami visszahozhatná a kislányomat – hajtotta le egy pillanatra a fejét Andoas. – Most pedig menjünk be a házba, ne ácsorogjunk itt kint – javasolta, és beterelte vendégeit és feleségét a kis fehér házikóba, ő maga pedig bekötötte az istállóba a négy lovat.

Tyria megkönnyebbült, mikor világossá vált, hogy nagyapja nem akarja vasvillára tűzni Ressont, így minden figyelmét a háznak szentelhette, ahol valaha édesanyja lakott. Először Soria lépett be, majd a nyomába ő maga, s amint beért, észrevette, hogy a levegőnek ismerős illata van. Ahogy megtett néhány lépést a deszkapadlón, rájött, hogy Salde illatát érzi, vagy csak véli érezni. Szinte várta, mikor bukkan elő a jobboldali vagy a szemben lévő zárt ajtó mögül. Kilép majd, és megnyugtatja, az egész csak egy rossz álom volt, valójában sosem hagyta el Illirient, nem halt meg, s mindent, ami eddig Tyriával történt, csupán csak a képzelet szülte. Ám mindkét ajtó csukva maradt, s természetesen Salde sem mutatkozott.

Soria megmutatta neki anyja régi szobáját, amelyben rend és tisztaság uralkodott, mintha a kis helyiség lakója bármely pillanatban hazatérhet. Az ágyat barna takaróval fedték le, az íróasztalon néhány megsárgult papírlap árválkodott, a felette lévő könyvespolcon négy könyv sorakozott. A baloldalt álló sötét színű szekrény zárjában még mindig ott volt a rézkulcs, csakúgy, mint az íróasztal melletti egyszerű faládáéban.

Tyria végighúzta ujját az asztal gyalult fáján, és elképzelte, ahogy anyja gyerekként, később pedig fiatal lányként ott ül, és ír, netán rajzol valamit. Elmosolyodott a gondolat hatására, majd visszafordult a mögötte álló nagymamájához.

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem.

- Minden héten kitakarítom a szobát, és eddig titokban arra vártam, hogy Salde egy nap hazajön, hogy újra itt lakjon – sóhajtott Soria, és közelebb lépett az unokájához. – De most már tudom, hogy ez sosem fog megtörténni.

- Nekem is minden egyes nap az eszembe jut – szólt tűnődve Tyria. – Kíváncsi vagyok, tetszene-e neki, hogy megtanultam használni a kardját?

- A kardját? – kapott a szón Soria.

- Igen, itt is van – azzal Tyria előhúzta a fényes pengét az oldalán függő tokból.

Soria eddig nem is vette észre a fegyvert, annyira elvarázsolta őt unokája felbukkanása.

- Ez az! Ez tényleg Salde-é! – Az idős asszony végighúzta ráncos ujjait az acélon. – A nagyapád készítette neki. Mond el mindent, Tyria! Mi történt a lányunkkal?

Azzal visszamentek a konyhába, ahol Andoas, Elladan, Reytan és Siderone már javában beszélgettek az asztal mellett ülve.

- Te tényleg örökéletű vagy, fiam? – kérdezte Andoas áthajolva az asztalon.

- Igen, népem minden tagja halhatatlan, de nem sebezhetetlen – magyarázta Elladan.

Ő ült szemben a férfival, mellette Reytan és Resson, s Andoas mellett Siderone.

- Ó, hát nem kínáltad meg semmivel a vendégeinket! – rótta meg férjét Soria, mikor Tyriával kijöttek a szobából.

- Az a kard… - vette észre a pengét Andoas unokája oldalán ügyet sem vetve feleségére.

Tyria odalépett hozzá, és kezébe adta a kardot.

- Szegény kislányom, mennyire vágyott erre! Évekig könyörgött, mire beadtuk a derekunkat, s végül – még ha csak közvetve is – ez okozta a vesztét – mondta, míg végigsimította a markolatot, melyet ő készített.

Soria közben teát és egy nagy tál pogácsát tett eléjük, majd ők is leültek az asztalhoz. S azzal Tyria belefogott a történetbe. Abba a történetbe, amit nagyszülei már oly régóta ismerni vágytak, amelyből végre megtudták mi lett szeretett kislányuk sorsa, miért nem jött haza soha többé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

           (Andoas)                                                                          (Soria)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára