rozsdaszínű lovaglószoknyát és az ugyanilyen színű rövid, bőujjú vékony bőr felső részt viselő lány kiöntötte a királyné számára a hűsítő vizet. Népük régóta használta ezt az útvonalat Derwictan és Illirien között, így pontosan tudták, hol találnak barlangokat, melyekben hatalmas, jéghideg vizű tavak bújnak meg.

- Siderone és Nanae még mindig kint vannak? – kérdezte a párnákon ülő asszony és elvette a vízzel teli kupát a lánytól.

Celdiana királyné nemrég töltötte a negyvenedik évét, ám még mindig csak feleannyinak látszott. Hosszú, fekete haját összefonva viselte, mint mindenki a népéből, s a fonatot bal vállán átvetve hordta, melynek hegye így keresztbetett lábát érte.

- Megnézik azokat az idegeneket – felelte a lány, és ő is letelepedett az egyik párnára.

A nagy sátor rejtekén kellemes hűvösség uralkodott, a bent ülő két nő egyáltalán nem érzékelte a kint tomboló forróságot.

- Kíváncsi vagyok, kik lehetnek azok – tűnődött Celdiana, majd nagyot kortyolt a vízből.

- Lehetséges, hogy Nyugatról jöttek, Landis? – kérdezte, miután lenyelte a vizet.

- Nem tudom, képes-e bárki is átkelni ezen a pusztaságon – mondta a lány, s merengve az elhúzott ajtólap felé nézett.

- Talán a te fajtád képes rá – mosolygott a királyné.

- Nem maradt belőlük egy sem – mondta szomorúan Landis.

Ekkor vakító fény ömlött be a sátorba, ugyanis visszatért Nanae és Siderone, hogy elújságolják, mit láttak.

- Olyanok, mint te! – sietett oda a hercegnő Landishoz. Lekuporodott a lány mellé, aki értetlenül nézett rá. – Épp ilyen a fülük, mint a tiéd!

- Így van – bólintott Siderone. Fogott egy kupát és töltött magának a vízből. – De van velük egy lány is, aki lehetséges, hogy a mi népünkből származik – mondta, majd egy kortyra megitta a kupa tartalmát.

- Az meg hogy lehet? – A királyné felegyenesedett ültében, s kíváncsian a sátorlap felé nézett, ami nemsokára ismét kinyílt, és egyik katonája lépett be rajta.

- Felséges asszonyom, utolértük az idegeneket – jelentette, miután leszedte arca elől a kendőt. - Tizenhárman vannak, ebből tizenketten tündék, mint Landis, a tizenharmadik egy ember.

- Van vezetőjük? – kérdezte Celdiana.

- Ketten közülük egy király gyermekei – felelte a férfi.

- Hozd be őket! A többieknek adjatok vizet és élelmet – utasította őt a királyné, mire a katona elhagyta a sátrat.

Landis nem tudta, mit gondoljon. Ostoba tréfa lenne az egész? Ő maga nem látta az idegeneket, csak az előreküldött felderítők, ők hozták a hírt a királynénak, aki megparancsolta, hogy hozzák ide őket a táborba. Lehet, hogy csak tévedés.

Amikor azonban ismét kinyílt az ajtólap, a katona nyomában valóban két tünde lépett be. Szőkék és kékszeműek, világos bőrűek, zöld s barna ruhákba öltözve. Azonnal észrevették Landist, s egy hosszú pillanatig a jövevények őt bámulták.

- Mi a nevetek? – kérdezte barátságosan a királyné.

- Engem Legolasnak hívnak, ő pedig a testvérem, Lalaith – szólalt meg a férfi, aki az előbb mintha egy halvány mosolyt küldött volna feléje, de talán csak a képzelete játszott vele.

- Üdvözlünk titeket, Legolas és Lalaith – szólt Celdiana, s hellyel kínálta őket, amit el is fogadtak. – Az én nevem Celdiana, Illirien királynéja vagyok, ők a gyermekeim, Siderone és Nanae, ő pedig az egyik udvarhölgyem, Landis – mutatta be az asszony a jelenlévőket. – Mint látjátok, ő a ti népetekhez tartozik, pedig nekem váltig állította, hogy más nem maradt rajta kívül Középföldén.

- Én így tudtam, de nagyon örülök, hogy tévedtem. – Landis szélesen elmosolyodott.

- Honnan jöttetek? – kérdezte Celdiana.

- A Zöld Levelek Erdejéből – válaszolta Legolas. – Messze, a pusztaságon túl fekszik, ott él a népünk.

- Miért utaztatok el ilyen messzire az otthonotoktól? – hangzott az újabb kérdés, ezúttal Siderone-tól.

- Az az emberlány, aki velünk van, a családját keresi. Nálunk nevelkedett az erdőben, előtte az édesanyjával élt, aki úgy mesélte neki, hogy innen, Keletről érkeztek – foglalta össze röviden Lalaith.

- Mi történt az anyjával? – kérdezte a királyné.

- Sajnos megölték, így őt már nem kérdezhettük meg, merre is található az országa – mondta Legolas.

- Hogy hívták?

- Salde-nak – felelte Lalaith, s habár csekély volt a remény, mégis bízott benne, hogy talán ismerték a lányt.

- Sajnálom, de ez gyakori név errefelé – mondta sajnálkozva Celdiana. – Azt szeretném, ha eljönnétek velünk Illirienbe és mesélnétek nekem és a férjemnek Nyugatról. Közben pedig hátha rátaláltok a barátotok családjára.

- Ez igazán megtisztelő, asszonyom – mondta Legolas, majd ő és Lalaith köszönetképp bólintottak.

- Mégsem hagyhatunk itt titeket a sivatagban! – nevetett fel a királyné. – Miután ettetek és ittatok, indulunk is.

 

***

Miután a kendős férfi beterelte Legolast és Lalaith-t a sátorba, a többieket elkísérték egy másikba, ahol hosszú szőnyeg volt leterítve. Leültették őket, s kisvártatva három szolgálóleány jelent meg, akik vizet, sajtot, kenyeret s egy nagy tál szőlőt hoztak nekik.

Meghajoltak előttük, majd távoztak.

- Remélem, Legolasék hamar visszajönnek – motyogta Nelya, miközben a kenyeret tömte a szájába.

- Kíváncsi vagyok, elvisznek-e minket az országukba – tűnődött Glorfindel, majd bekapott egy szőlőszemet.

- Ha már így megvendégelnek, biztosan – mondta Tatya.

- Szerintetek ők is abból az országból jöttek, ahonnan anya? – nézett körbe barátain Tyria.

- Ugyanolyan fekete a hajuk, barna a szemük és a fehér a bőrük, mint a tied – sorolta Menel vele szembe ülve.

- Szinte biztos, hogy ők a te néped – fűzte hozzá Eirien, és beleharapott egy sajtszeletbe.

Ti vagytok az én népem, akarta mondani Tyria, de ekkor feltárult a sátorlap, és Legolas bújt be húgával a nyomában. Mindenki abbahagyta az evést, és várakozva nézett rájuk.

- A királyné azt szeretné, ha elmennénk velük Illirienbe, hogy beszéljünk nekik Nyugatról – mondta Legolas, miután leült társai mellé.

- Elmondtuk nekik, miért jöttünk, de azt mondták, hogy a „Salde” gyakori név az országukban, így sajnos nem tudtak segíteni – tárta szét a karját Lalaith, majd leült a sor végére Tilion mellé, és szedett magának egy szelet kenyeret meg sajtot.

- Én azért bízom benne, hogy találunk valakit, aki ismerte anyámat – mondta Tyria eltökélten.

- Van egy olyan érzésem, hogy fogunk is – bólintott Glorfindel.

- Egy tündelány is van velük – szólalt meg kicsit később Legolas.

- Tényleg? – kapta fel a fejét Minya.

- Igen, Landisnak hívják, valószínűleg avár, de nem kérdeztük tőle – felelte Lalaith.

Már majdnem végeztek, mikor a tündelány bejött hozzájuk. Először megilletődve végignézett a többi tündén s Tyrián, majd elmosolyodott.

- Te vagy Landis, igaz? – kérdezte barátságosan Elrohir.

- Igen – bólintott a lány. – Nem hittem volna, hogy valaha találkozom még tündékkel.

Beszélgetésük során kiderült, hogy a lány valóban avár tünde, akinek ősei nem tartottak annak idején a többiekkel Nyugatra és immáron négyszáz éve szolgálja az uralkodócsalád nőtagjait. Amikor azonban megkérdezték, mi történt a többi avárral, a lány elkomorult, s csak annyit mondott: elhalványultak. Ettől többet nem tudtak kiszedni belőle, de nem is erőltették, mert látszott, hogy rossz emlék számára az esemény.

Landis nagyon kíváncsi volt az erdejükre, ám nem sokat tudhatott meg róla, mert bejött a kendős férfi, aki rájuk talált a völgyben, s megkérte őket, siessenek, mert a királyné indulni szeretne.

Mikor kimentek a sátorból, a szolgálók azonnal nekikezdtek a lebontásának. Celdiana, Siderone és Nanae is elhagyták már a sátrukat, lovaik kantárszárát fogva várakoztak a sürgés-forgás közepén.

Amikor meglátta őket, Celdiana odaadta fiának a kantárszárat és suhogó köpenyében odajött hozzájuk.

- Hagy’ nézzelek meg téged, lányom – intette oda magához Tyriát, aki kissé megszeppenve előrelépett.

- Hogy hívnak? – kérdezte tőle mosolyogva.

- Tyriának – felelte a lány. – Felség – tette hozzá gyorsan.

- Illirien első királynéját hívták így – jegyezte meg a nő, miközben az arcát vizsgálgatta.

- Te minden bizonnyal illirieni származású vagy – állapította meg a királyné kis idő múlva. – Errefelé mi vagyunk az egyetlen fehér bőrű, fekete hajú nép.

Celdiana kicsit hátrébb lépett, hogy végignézhessen rajta.

- Elég széles a vállad és vastag a combod – mondta néhány pillanat múlva.

- A fáramászástól, íjazástól, kardozástól és lovaglástól van, felség – válaszolta a lány, mire a nő megrökönyödött arcot vágott.

Közben Siderone és Nanae is odajöttek, s a tizennégy éves lány kapva kapott a szón.

- Én is íjazhatok és kardozhatok, anya? – kérdezte lelkendezve.

- Természetesen nem – szólt rá Celdiana. – Ki hallott már ilyet!

- Nálunk majdnem minden nő tud bánni a fegyverekkel – kottyant közbe Nelya.

- Nálunk azonban ez nem szokás – jelentette ki szigorúan a királyné, majd elmosolyodott. – Induljunk!

A tündék körbenéztek, a tábor eltűnt, a sátrakat két szekérre pakolták, s körülöttük már mindenki lovon ült.

Mindannyian nyeregbe szálltak, s a királyné és gyermekei vezetésével elindultak északkeleti irányba. Kíséretük harmincfőnyi fegyveres katonából állt, öt szolgálólányból, egy lovászból, valamint Landis személyében egy udvarhölgyből.

A tündék és Tyria a csapat végén lovagoltak. A lány nem nagyon volt elragadtatva a királynétól, kissé keménynek vélte és egyáltalán nem tetszett neki, ahogy végigmérte, s megjegyzést tett az alakjára.

- Ne légy rá emiatt dühös – mondta neki Elladan, ahogy a délutáni napsütésben lovagoltak.

A biztonság kedvéért sindarinul beszélgettek, mert a katonák néha le-lemaradoztak, hogy megnézzék, nem-e fenyegeti őket veszély valamelyik nomád törzs részéről.

- Én egyáltalán nem bánom, hogy ilyen vagy – jegyezte meg tündéje és megpaskolta a lány Celdiana szerint vastag combját. – Erős vagy, mint a kő, nem kell féltselek.

- Ők viszont ezek szerint szeretik félteni az asszonyaikat, mert nem tanítják meg nekik a fegyverek használatát – vonta le a következtetést Tyria.

- Az emberek népe valamiért ilyen, én sem tudom, miért – vonta meg a vállát Elladan. – Emlékezz csak Éowynra!

- Ugye nekem sosem tiltod meg, hogy harcoljak? – kérdezte Tyria.

- Még ha nem is értenék vele egyet, akkor sem lenne jogom hozzá – felelte mosolyogva a tünde. – Szabad vagy, azt csinálsz, amit csak szeretnél.

Tyria nagyon örült, hogy a tündék társadalma így gondolkodik és nem száműzi asszonyait egy barlang mélyére, habár a Helm-szurdoknál, mikor már elveszni látszott a csata, a férfiak leküldték őket Éowynék után, de azt valószínűleg azért tették, mert nagyon szorongatta őket az ellenség.

Nagyjából három órai kényelmes lovaglás után Elladan hátrafordult a nyeregben, s megállította Nimloth-t.

- Mi a baj? – kérdezte Tyria s ő is a hátuk mögött elterülő óriási, vörös sziklákkal teliszórt tájat kezdte kémlelni, de semmi mozgást nem látott.

- Valakik jönnek – állapította meg Elladan, s Tyria nem kételkedett abban, hogy igaza van.

A menetoszlop lassan távolodott tőlük, s látták, hogy Legolas kiválik társai közül és előrevágtat a királynéhoz.

- Ő is érzi – mondta halkan Tyria, inkább magának, semmint Elladannak, aki megtett néhány lépést visszafelé, s minden idegszálával a közeledőkre koncentrált.

És akkor váratlanul felbukkantak. Nagyjából száz fekete ruhát viselő lovas vágtatott utánuk

kíméletlenül hajszolva a lovát, kezükben egyélű, kissé ívelt szablyát tartva.

- Azt hiszem, ők nem szövetségesei Illiriennek – vonta le az egyértelmű következtetést Tyria.

- Ezek tartunok! Egy nomád törzs, folyamatosan megtámadják a karavánjainkat! – sápítozott a sor elején a királyné, mikor feltűntek a lovasok.

A vak is láthatta, hogy létszámfölényben vannak velük szemben, és nem okoz majd nekik nehézséget letarolni a mindössze negyvenhárom harcossal rendelkező csapatot.

Az öt szolgálólány és Nanae folyamatosan sikoltoztak, Landis nem győzte nyugtatgatni őket.

Legolas az illrieni katonákat megelőzve sorba állította az övéit, elővették íjaikat, nyilat illesztettek a húrra, s nyugodtan várták, hogy a tartunok lőtávolságon belülre érjenek.

Tyria és Elladan odavágtatott hozzájuk, beálltak a sor egyik végére és társaikhoz hasonlóan felajzott íjjal várták a sötét ruhás lovasokat.

- Most! – hallatszott Legolas kiáltása, s akkor mind a tizenhárman elengedték a vesszőket, melyek szisszenve átszelték a forró levegőt, és tizenhárom tartun bukott le nyergéből. Még egyszer tudtak új nyilakat elővenni, s azzal is mind célba találni, így huszonhattal kevesebb lovassal kellett megküzdeniük.

Visszatették hátukra íjaikat, elővették késeiket, kardjaikat, s az illrieni lovassággal együtt csaptak össze a feléjük vágtatókkal. Közben a királyné arrébb terelte gyermekeit és szolgálóit, minél messzebb akarta őket tudni az öldökléstől.

Amint elvágta egy őt támadó férfi torkát, Tyria felélénkült a forróság okozta fáradtságból, hallotta, ahogy zúg a vér a fülében, hallotta az acél csengését, mely számára édes zene volt, nem olyan hang, amelytől félnie kellene.

Ügyesen elhárította támadói csapásait, s mindannyiszor váratlanul sebezte meg őket gyorsan forgatva kardját. A királyi családot egyetlen tartun sem érte el, nagyjából negyedóra múltán mindannyian holtan vagy haldokolva hevertek a vörös porral borított talajon. Tyria leszállt Morgilith-ről, majd odament a legközelebbi földön vonagló férfihoz. Hasából két nyílvessző meredt elő, gyorsan kapkodta a levegőt, s közben saját nyelvén kiáltozott. Arcát elfedte a kendő, Tyria csak sötét szemét láthatta. Lehajolt hozzá, és egy gyors mozdulattal elvágta a torkát, hogy ne szenvedjen tovább.

Sajnálta, hogy ismét embert kellett ölnie, de tudta, ha nem teszi meg, a támadóik gondolkodás nélkül legyilkolják. A tündék is hozzá hasonlóan jártak el: átsegítették a haldoklókat a túlvilágra, hisz’ ők sem állhatták mások szenvedését.

Tyria az utolsó mocorgó fekete kupachoz ment, de ahogy odaért, meglátta, hogy az csak egy fiatal fiú, talán még nála is fiatalabb. Arcáról lecsúszott a kendő, a szeme könnyel volt tele, s egyik kezével bal combját fogta, melybe a tündék egyik nyílvesszeje fúródott. Rémülten nézett Tyriára, s várta, hogy a lány őrá is lesújtson, ahogy népe többi tagjával is tette.

Tyria azonban ehelyett visszatette véres kardját a hüvelyébe, és letérdelt mellé. A fiú megpróbált arrébb húzódni, de a combjába éles fájdalom hasított, így inkább nyugton maradt.

Eközben a többiek is végeztek, s a királynéval, Siderone-nal, Nanaéval és Landisszal odagyűltek köréjük. A fiú végighordozta rajtuk barna tekintetét, s kissé megnyugodott, amikor Nelya rámosolygott.

- Tedd a rabszolgáddá, hátha felépül – vetette oda a királyné, s úgy nézett le a szerencsétlen fiúra, mint egy csúnya féregre.

- Mégis mit kezdenék én egy rabszolgával? – motyogta Tyria. Egyáltalán nem tetszett neki Celdiana stílusa, ez a fiú nem tett semmi rosszat, egyszerűen csak a népe Illirien ellensége volt, de ő ettől még nem vált rosszá, és nem érdemelt rabságot.

- Ki kell szednünk a nyilat – térdelt le melléjük Glorfindel.

Minya elszaladt és késével lehasított több darabot is a halott tartunok fekete ruházatából, Lalaith pedig kiszedte Hwest nyeregtáskájából a mindig magával hordott kis erszényt, melyben őrölt fűzfakérget tartott.

Glorfindelnek nagy gyakorlata volt a nyilak eltávolításában, régen Beleriandban sokszor volt szükség a tudományára. Elkérte Lalaith-tól a lány kis kését, mellyel felvágta a fiú fekete nadrágját a nyíl körül, majd óvatosan széthúzta a sebet a pengével, és egy gyors mozdulattal kirántotta.

Abban a pillanatban a fiú felüvöltött és a sebből ömleni kezdett a vér. Minya már készen állt a levágott anyagdarabokkal és gyorsan rászorított egyet a sebre. Kis ideig rányomva tartotta, majd mikor Lalaith is odatérdelt, akkor felemelte a rongyot és megvárta, míg a másik lány elegendő fűzfaport szór a kilátszódó húsra, majd gondosan bekötözte egy újabb darab ronggyal.

- Meg fog gyógyulni, ne félj – mosolygott a rémült fiúra Glorfindel, majd visszaadta a kést párjának.

Tyria borzasztóan érezte magát, amiért le kellett öldösniük a fiú társait, de nem volt más választásuk, mert ha nem védekeznek, akkor a tartunok minden habozás nélkül elpusztítják az egész csapatot. Talán a királynét és a két gyereket meghagyják túsznak, de ez sem volt biztos.

Körbenézett, és nem messze megpillantott egy lovat, amely nem rohant el, miután megölték a gazdáját. Odament a sötétpej ménhez, és az engedte, hogy odavezesse a fiúhoz.

- Érted, amit mondunk? – kérdezte Nelya tőle épp, mire a fiú lassan bólintott, ám szólni nem szólt.

- A kantárszárát kötözd oda a nyergedhez, különben megszökhet – jegyezte meg Celdiana, mire Tyria kelletlen végrehajtotta az utasítást, habár sejtette, hogy a fiú nem szökne meg tőlük, hisz’ egy csepp vize vagy élelme sincs.

Ezután Elladan és Elrohir felsegítették a fiatal tartunt a nyeregbe, majd mindenki más is lóra ült.

A menetoszlop lassacskán elnyúlt, mint a hosszan tekergőző kígyó, elöl ugyanúgy a királyné haladt Siderone-nal és Nanaéval, hátul pedig a tündék.

Ahogy ott lovagolt mellette, Tyria nem tudta, mit fog kezdeni ezzel a fiúval. Rabszolgává nem akarta tenni, képtelen lett volna elviselni, hogy bárki is kiszolgálja őt, másrészről viszont erős volt a gyanúja, hogyha nem teszi szolgává, úgy a királyné egyszerűen megöleti.

Oldalra nézett, s látta, ahogy a fiú barna bőrét könnycseppek szelik át.

- Sajnálom – mondta neki, mire amaz ránézett könnyáztatta barna szemével, pislogott néhányat, majd lova sörényét kezdte bámulni, s közben ugyanúgy folytak tovább a könnyei.

Legolas néha hátranézett kettejükre, és úgy érezte, hogy még életének egyetlen napján sem történt vele ilyen sok minden mint aznap. Reggel még úgy látszódott, újra a sivatagban kell kóborolniuk, majd megtalálták őket a katonák, megismerkedtek az illirieniekkel és Landisszal, aztán következett a tartunok támadása, és most itt lovagolnak egy sorban Illirien felé haladva egy tartun fiúval, akire sanyarú sors vár majd abban a távoli országban, mert abban biztos volt, hogy Tyria nem teszi rabszolgává a szerencsétlent, és ha a királynén múlik a dolog, nem sok jóra számíthat.

Mikor menetközben Landisra tévedt a tekintete, elgondolkodott, vajon őrá vonatkozott-e Galadriel jóslata? A lány elmondása szerint más avár nem élt a vidéken, s a „vonakodó lélek” csakis egy ilyen tünde lehet. Ő lenne a jövendőbeli asszonya? Vele éli majd „összes örök évét”? Egyenlőre nem ismerte annyira a lányt, hogy biztos legyen a dolgában. De talán nem is kell olyan sok idő, hogy biztos legyen.

 

 

(avar - avár tünde)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára