ásnap reggeli után rögtön lóra ültek, hogy elmenjenek Halatirhoz a palotába. Az idő ugyanolyan száraz hideg volt, mint tegnap éjjel. Tyriában élénken élt a csata emléke, gyakran hátranézegetett, mintha attól tartana, hogy egy újabb orkhad bukkan fel.

Mikor a palota kapujához értek, az őrt álló tündék kis fejbólintással köszöntötték őket; a sziklafal mellett egy tucat ló várakozott gazdájára, úgy látszik, sokan jöttek el kipótolni megfogyatkozott nyilaikat. A főfolyosón is nagy volt a jövés-menés, a szembejövők mind köszöntötték őket vagy szóval, vagy csak egy intéssel.

- Szervusztok! – vált ki a tömegből egy tünde, egész sötétzöld ruhát viselt fekete csizmával, az öve és a tegeze szíja is fekete volt. Tyria csak látásból ismerte, Tilionnak hívták, és a nyugati határőrzők vezetője volt. – Borzasztó volt ez a tegnap éjjel! – csóválta meg a fejét, miután mind a négyen behúzódtak a folyosó fala mellé.

- Túlságosan beszorítottak az erdőbe, ilyen még nem fordult elő – mondta Lalaith.

- Bőven volt dolga az íjunknak, ki is fogytunk a nyilakból – jegyezte meg Legolas keserűen.

- Halatirhoz mentek, igaz? Hosszú sor áll az ajtaja előtt – kapott a szón Tilion. – Minden íjkészítőt lerohantak reggel.

- Azért csak marad nekünk is néhány nyíl – jegyezte meg Tyria.

Tilion ránézett, mintha csak most látta volna meg.

- Te is ott voltál? – kérdezte tőle meglepetten.

- Hát persze! – húzta ki magát a lány. – Huszonöt nyilamból csak hét maradt, és ami hiányzik, az bizony mind célba talált.

- Büszke vagyok rád, meg kell mondjam neked. Amikor először hallottam, hogy Legolas behozott téged a fájukra, nem hittem, hogy valaha is jó íjász leszel. Azt hiszem, ez azért van, mert túl kevés emberrel találkoztam eddig – mosolyodott el a tünde.

- Ő nem is igazán ember, csak kívülről látszik annak – szólt közbe Lalaith. – Tündeszíve van!

- Az a lényeg! – emelte fel a mutatóujját Tilion. – Most viszont mennem kell, vár a határ.

Elbúcsúztak tőle, majd továbbindultak Halatir lakhelye felé. A második elágazásnál jobbra fordultak, ennek a folyosónak a végén lakott Halatir; az ajtaja előtt a Tilion által is emlegetett hosszú sor kígyózott. Egyesek álltak, mások a földön üldögélve beszélgettek kettes-hármas csoportokban. Néhányan észrevették érkeztüket, és biccentettek nekik üdvözlésképp.

Ők is leültek a földre; épp hogy elhelyezkedtek, kinyílt az ajtó, és három tünde jött ki rajta, tegezük teli volt új nyilakkal. Rögtön ezután Halatir is megjelent az ajtónyílásban.

- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? – hallatszott valahonnan a sorból.

Halatir tekintete villámokat szórt az illető felé.

- Várd ki a sorod! Hajnal óta megállás nélkül készítem a nyilakat, és javítom az íjaitokat, igazán türelemmel lehetnétek! – az elégedetlenkedő nem felelt, Halatir végignézett a soron, és szeme megakadt Legolasékon, majd újból az előbbi felszólalóhoz fordult. – Inkább néznél hátra is néha, akkor látnád, hogy még a király gyermekei is kivárják a sorukat, csak te nem! – azzal intett a következő kettőnek, hogy bejöhetnek, majd jó lendületesen becsukta az ajtót.

- Kissé felhúzta magát – jegyezte meg Lalaith, és megvonta a vállát.

- Sziasztok! – hallatszott mögülük Nelya hangja. Mind hátranéztek, a tündelány Neldor és Minya társaságában érkezett. Ők is leültek a földre, miután felmérték a sor hosszúságát.

- Hogy van Menel? – érdeklődött Tyria.

- Ó, nagyon jól. Tatya a gondjaiba vette – mondta sokat sejtetően Minya.

- Miért nem engedted, hogy tegnap az orkok után menjek? – kérdezte váratlanul Neldor Legolastól, aki viszont úgy látszott, számított erre a kérdésre.

- Nem maradtak túl sokan és valakinek be kell számolnia arról, hogy a Bakacsinerdő még mindig nem adja magát olyan könnyen – válaszolta. – Talán most egy darabig nem kell tartanunk tőlük.

Neldor úgy tűnt, megelégedett ennyivel, de továbbra is rá-rásandított Legolasra a szeme sarkából.

- Örülök, hogy Tatya végre elfogadta Menelt. Szegény már elég régóta udvarolt neki, de Tatya nem foglalkozott vele – tért vissza az előbbi témához Nelya.

- Egy sebesülés csodákra képes! – nevetett fel Tyria.

- Szegény, hogy kiáltozott, hogy nem akar meghalni. Pedig egy tündét nem ölhet meg egy mordori nyíl mérge, és ez nem is ment mélyre, persze ha szíven találták volna, az más – tette hozzá Legolas, mire Lalaith vetett rá egy rosszalló pillantást. Eközben kijött a két tünde Halatirtól, és ők hatan előrébb jutottak a sorban.

- Lehet, hogy tegnap nekem is meg kellett volna sebesülnöm, akkor már ápolna egy helyes fiú - szólalt meg egyszer csak álmodozva Nelya.

- Eddig soha nem tetszett senki – mondta Tyria a fejét rázva. Néha elbeszélgettek a tündelánnyal a fiúkról, de mindegyiket csak szidta.

- Pedig biztosan akadt volna jelentkező az ápolásodra – jegyezte meg Lalaith.

- Egy baja van csak: nem szereti a szőkéket! – nevetett fel Minya.

- Sajnos mind szőkék vagyunk, be kell hogy érd velünk – mondta Neldor.

- Na-na! Veled nem! – csapott rá a vállára játékosan Minya. – Te már az enyém vagy!

- Olyanok vagytok! Mit bánom én, milyen a haja! – mosolygott az orra alatt Nelya.

- Te még olyan fiatal vagy, ráérsz a párválasztással – vigasztalta Legolas. – Nemrég múltál ezer éves, szinte gyereknek számítasz.

- Nem is foglalkozok vele, igazad van – vonta meg a vállát a lány. – Lassan megy ez a sor – váltott témát. Az előbbi tündék most jöttek ki, így megint előrébb tudtak ülni.

Még jó darabig vártak a sorukra, addig beszélgettek, és sokat nevettek, rájuk fért a tegnap éjjel után. Egyszer csak azon kapták magukat, hogy ők következnek. Legolas, Lalaith és Tyria felálltak, és bementek Halatirhoz. A tünde lakhelye egy nagyon tágas, magas helyiség volt, körben polcokkal a falakon, rajtuk pedig félkész íjak és nyilak, tollcsomók mindenütt, nyílhegyek kisebb-nagyobb kupacban, a fal mellé több helyen íjnak való faágak és -hasábok voltak támasztva, főképp gyertyán, kőris és fenyő.

- Huszonöt elég lesz fejenként? – kérdezte Halatir.

- Persze – bólintott Legolas.

Az íjkészítő odament az egyik polchoz, és kinyitott egy hosszúkás alakú mély dobozt. Kivett belőle egy köteg nyilat, és leszámolt huszonötöt, majd Lalaith kezébe adta, aki a nyilakat Tyria tegezébe tette. A következő huszonötöt a tündelány Legolas tegezébe rakta, az utolsó adagot pedig Tyria az övébe.

- Mutassátok az íjaitokat! – mondta Halatir, miután visszatette a dobozta a polcra. Mindhárman levették fegyverüket a hátukról. Halatir mindegyiket hosszan vizsgálgatta, és a húrjukat próbálgatta. Tyria íját kedvtelve simította végig.

- Talán az egyik legszebb munkám – ujját végighúzta a szarvakon található faragáson.

- Elég nagy részét én csináltam – tette hozzá Legolas.

- Így van. Mindenképpen szeretted volna, hogy rajta legyen a kezed munkája – idézte fel a hét évvel ezelőttieket Halatir, és Tyriára mosolygott. – Eljött hozzám, és elmondta, milyen íjat akar, de kikötötte, hogy ő akarja csinálni. Elég sok időt töltöttünk vele, emlékszem, de bőven megérte, mert ez az egyik legcsodálatosabb íj, ami valaha a műhelyemben készült – azzal visszaadta az íjat Tyriának.

Elköszöntek től,e és átadták helyüket Nelyáéknak. Nem várták meg őket kinn, hanem visszaindultak a fájukhoz. Felültek a lovaikra, és lépésben elindultak a kis ösvényen. Tyria nagyon büszke volt az íjára, mindig is tudta, hogy egyedi darab, és nagyrészt Legolas keze munkája, de ezután még különlegesebbnek fogja tekinteni, lévén, hogy Halatir azt mondta, ez az egyik legszebb darab, ami valaha kikerült tőle.

***

A tél nagyon hosszúra nyúlt, már majdnem április volt, mire elolvadt az összes hó, utána azonban nagyon gyorsan kitavaszodott, alig két hétbe telt, és minden zöldben pompázott, mindenütt színes virágok nyíltak. Tyria már többször észrevette, hogy ilyenkor kevésbé sötét az erdő, a tavasz ereje el tudta kergetni kis időre az árnyékokat. Mivel beköszöntött a jó idő, ő és Legolas újból útra keltek, ezúttal a hegyeket jelölték ki úti célul. Egyik csúcsnak sem mentek fel a tetejére, de néha így is szédítően mély szakadékok mellett haladtak el. Sokszor kellett gyalog menniük, félő volt, ha lóháton maradnak, belezuhannak a mélybe. Előfordult, hogy barlangban aludtak, de nagyrészt a szabad ég alatt vertek tanyát, mert itt a hegyekben nem voltak olyan nagy fák, amik üreget tudtak volna nyitni nekik. Tyria nagyon élvezte ezeket az utazásokat, mert szerette hallgatni Legolas történeteit Középfölde múltjáról s jelenéről, és nézegetni a csillagokat éjjelente, amitől mindig az volt az érzése, hogy menten rászakad az égbolt.

Az egész tavasz, a nyár és az ősz így telt el, két hetet otthon voltak, két hetet úton. Az orktámadások nem folytatódtak, de éjjelente baljós csend ülte meg a déli határszélt, és a tündék sokszor emlegették, hogy valami nagy dolog készül. De hogy mi, azt ők sem tudták.

Az őrfán mindig teljes csöndben ültek, és feszülten figyeltek, de sosem történt semmi, az erdő megőrizte magának titkát.

Aztán rájuk köszöntött a leghidegebb tél, amit Tyria valaha is megélt az erdőben, de még a tündék szerint is rendkívüli tél volt ez. Összebújva aludtak, és az őrfán is szorosan egymás mellé ültek. Arcukat és fülüket pirosra csípte a hideg, és más telekkel ellentétben semmi kedvük nem volt a befagyott vízen csúszkálni vagy a hóban játszani, csak annyit tartózkodtak a szabadban, amennyit feltétlen muszáj volt.

A tavasz ugyanolyan nehezen akaródzott beköszönteni, mint az előző évben. A tündék is nyugtalanok voltak, ösztöneik egyre erősebben jelezték nekik, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Tyria megfigyelte rajtuk, hogy többet forgolódnak álmukban, és egyikük sem olyan vidám, mint régen. A jó idő valóban késlekedett, lassan április lett, de még a fák sem kezdek rügyezni, egy-két elkeseredett példánytól eltekintve.

Aztán a tavaszi napéjegyenlőség kora délutánján váratlan esemény történt. Ők hárman kint ültek az őrfán, és szokás szerint hallgatóztak, hátha az erdő végre kegyes lesz velük, és elárulja némaságának okát, amikor váratlanul Tilion jelent meg a fájuk alatt. Nem volt ötletük, hogy mit kereshet ilyen messze a nyugati határtól. Láthatóan nagyon izgatott volt.

- Legolas, Aragorn van itt! – kiáltott fel nekik. – Mindenképpen beszélni akar veled!

- Maradjatok itt, mindjárt visszajövök – mondta a lányoknak Legolas, és elindult lefelé.

A csupasz faágak között átlesve jó darabig figyelték a két tündét, mígnem eltűntek a szemük elől. Aragorn felbukkanásában semmi érdekes nem volt, mert hol magányosan, hol Gandalffal, de rendszeresen feltűnt az erdőjükben azt a rejtélyes Gollamot keresve, s mindig amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul is távozott.

A két lány gyakran nézegetett nyugat felé, mikor jön már vissza Legolas, de csak nem akart feltűnni a tünde ismerős alakja. Egész alkonyatig vártak, amikor végre megjött a váltás Nelya, Minya és Neldor személyében. Lalaith és Tyria futva tették meg az utat a fájukig, de senkit nem találtak ott, pedig Aragornt mindig vendégül látták egy-egy éjszakára az üregükben, ha a férfi az erdőjükben járt.

- Nézzük meg a palotában – javasolta Tyria.

Lalaith beleegyezett, mindketten lóra ültek, és gyors vágtában a palotához siettek.

- Láttátok itt Legolast vagy Aragornt? – kérdezte a tündelány a kapuőröktől.

- Igen, nagyjából két órával ezelőtt érkeztek – felelte egyikük.

- Egy nagyon fura szerzet volt velük, sosem láttam még ilyet – tette hozzá a másik fejcsóválva.

- Lehet, hogy végre megtalálta azt a Gollamot, amit már évek óta égre-földre keresnek Gandalffal? – kiáltott fel Tyria izgatottan.

Gyorsan leszálltak a lovaikról, és bementek a palotába. Odabenn végigfutottak a főfolyosón Thranduil lakosztályáig.

- Az édesapja nincs itt – mondta az ajtónálló Lalaith-nak. – Lent van Legolasszal és Aragorn úrral meg egy nem is tudom mivel a börtönben.

- Itt van börtön is? – kérdezte meglepetten Tyria. El nem tudta volna képzelni, hogy egy tünde elkövethet valami olyat, amiért be kellene zárni.

- Van, de közülünk még senkit nem csuktak be – felelte Lalaith, mialatt lesiettek egy lépcsősoron. – Apa valami törpöket zárt oda nagyjából nyolcvan éve, de én akkor nem voltam itt; Legolasszal akkor épp az északi határon őrködtünk.

Tyria sosem járt máshol a palotában a főszinten kívül, így Lalaith-ra bízta magát, akivel kanyargós folyosókon siettek végig, lépcsőkön rohantak le, míg végül elértek a palota legalsó szintjére, a hegy gyomrába. A lépcsőtől balra egy hosszú, és a többihez képest kevésbé tágas folyosó nyílt, egyik oldalon sok cella sorakozott, a másikon sima fal volt egész végig néhány fáklyával, amelyek fényében néhány alak álldogált a folyosó végén.

- Ők azok – mondta Lalaith, és elindult feléjük.

Nagyjából félúton járhattak, amikor fülsiketítő visítás verte fel a síri csöndet, és visszhangozva pattogott ide-oda a falak között. A két lány megáll,t és kérdően egymásra néztek, de kis idő múlva továbbmentek. Aragorn, Legolas és Thranduil egy cella előtt álltak, a visítás odabentről jött.

- Mi ez? – bukott ki a kérdés Tyriából, mikor ők is a rácsokhoz értek, és megpillantott egy csontsovány, szürkésbőrű lényt, amint ott guggolt a cella közepén, és éktelen hangon jajveszékelt.

- Ő Gollam – válaszolt Aragorn. – A Holtlápon fogtam el még hét hete, de nagyon lassan tudtam csak vele haladni, azért tartott ennyi ideig az út.

- És itt fog maradni? – fordult apjához Lalaith.

- Egyelőre igen. Aragorn értesíti Gandalfot, ő meg majd kivallatja – mondta Thranduil.

- Mégis mit tud, ami ilyen fontos nektek? – kérdezte Legolas.

- Gandalfot kérdezd majd, én nem mondhatom el az ő engedélye nélkül – felelte a tündének Aragorn. – Valaki mindig őrizze, nagyon ravasz jószág, és bizony elég nagyot tud harapni – felhúzta a ruhája ujját, a kézfeje és az alkarja is tele volt éles kis fogak nyomaival.

- Én hozzá nem nyúlok, az biztos, de szívesen őrzöm – ajánlotta fel Tyria.

- Én is! – csatlakozott vidáman Lalaith.

- Elvették a drágaszágot! – visította odabenn Gollam. – Ő a miénk! – aztán hirtelen negédes hangra váltott. – Ne szírj Szméagol, a drágaszág visszajön hozzánk. A komisz tündék bezártak minket ide, igaz? – utána újra sírósan folytatta. –  Igen! Gollam, Gollam! – köhögte. - Gonosz, komisz tündék! Ész az a Vándor… elkapott minket, mikor a finom halackát lesztük, megkötözött… ész idehozott… ki kéne tekerni a nyakackájukat, bizony drágaszág… - motyogott tovább magában.

- Azt hiszem, nem szeret minket – vonta le a következtetést Lalaith.

- Nem is kell, hogy szeressen, csak ne harapdáljon össze – fűzte hozzá Legolas. – És maradjon csendben! – kiabált rá Gollamra, aki most újból rázendített a bömbölésre.

Tyria és Aragorn fülét is bántotta a lárma, a tündék érzékeny fülét még annál is inkább.

- Az a cúnya tünde hozzánk szólt, de mi úgy teszünk, mintha nem hallanánk… nem bizony… - mondta a földre pislogva Gollam.

Lalaith és Tyria elnyomott egy nevetést Legolas megrökönyödött arcát látva.

- Ne foglalkozz vele, mindenkivel így beszél – veregette meg a tünde vállát Aragorn, de neki is halvány mosoly ült a szája szegletében. – Talán ha elég halat adtok neki, akkor megenyhül kissé.

- Mi nem nagyon eszünk húst, de majd megkérek valakit, aki ért hozzá, hogy fogjon neki – mondta Thranduil.

Legelőször Legolas vállalta Gollam őrzését, így Tyriáék Aragorn társaságában baktattak vissza a fájukhoz. Már teljesen besötétedett, csak a Hold pislákolt odafenn.

- Ugye nálunk alszol? – kérdezte tőle Lalaith.

- Nem lehet, sürgősen szólnom kell Gandalfnak – mondta Aragorn. – Indulnom kell azonnal Völgyzugolyba.

Miután Aragorn távozott, még üldögéltek egy darabig az ágon, és hallgatták az erdőt, de az csak nem akart nekik választ adni a jövőt illetően. Ámbár lehet, hogy még maga a Bakacsinerdő sem tudta, milyen eseményeknek néznek elébe.

  

(band - börtön)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára