Nap bőven túljutott delelőjén, mire Tyria végzett élete eddigi tizenkilenc évének történetével, s mire maga is megtudott mindent édesanyjáról. Andoas és Soria szerint lányuk olyan volt, mintha nem is ebbe a világba tartozott volna, nem parasztlánynak kellett volna születnie, hanem harcosnak, aki messzi földeken harcol az ellenséggel. De Salde-nak más sorsot szánt Ilúvatar, lánynak teremtette, aki foggal-körömmel hadakozott jövője ellen.

Andoas elmesélte, Salde mennyit könyörgött a kardjáért, mire a tizenhetedik születésnapjára meg is kapta azt. Tyria az asztalra fektette a szívének kedves fegyvert, s mindenki, aki az asztalnál ült, vetett egy-egy pillantást rá, miközben régi gazdájának történetét hallgatták.

Soria előkereste a megsárgult pergament, amelyre lánya annak idején lerajzolta a kardot. Tyria megállapította, hogy nagyapjának sikerült pontosan lemásolnia Salde terveit, és acélba öntenie a lány álmait és vágyait.

Mikor Tyria beszélt kalandjaikról, Soria folyvást a szája elé kapta kezeit és szörnyülködött, hogy milyen borzasztó dolgokat kellett átélnie az unokájának.

- Ó, édes gyermekem, hogyan voltál képes elmenni azokba a borzasztó csatákba? – sopánkodott az öregasszony.

- Nekem ez természetes volt, mert így nőttem fel – felelte Tyria. – Karddal az oldalamon és íjjal a hátamon. Az erdőnket folyamatos támadás alatt tartották Sauron seregei. Nem tudtuk melyik nap melyik percében bukkannak fel újra, így a fegyvereink mindig nálunk voltak, és mindig készen álltunk a harcra.

Mikor a tündékről kérdezték őket, Elladan vette át a szót, ő természetesen többet tudott saját fajáról, mint az emberek, és emlékezete is mélyebben gyökerezett az övéknél. Mesélt Völgyzugolyról, amely Andoas és Soria számára csak egy távoli mesebirodalom volt, melynek létezésében sem hittek volna, ha nem Elladantól és unokájuktól hallanak róla.

Végül, hosszas mesélés után elérkeztek ahhoz a részhez, amikor eltévedtek a sivatagban és a királyné katonái rájuk találtak.

- Jelentették, hogy néhány idegen lovas halad a kiszáradt folyómederben – mondta Siderone, aki eddig csendben hallgatta a történetet. – Anya kiadta a parancsot, hogy hozzák őket elibe.

Mikor a tartun támadáshoz értek, Tyria megkérdezte Reytantól, hogy el szeretné-e mondani, mi történt, hogyan került hozzájuk, s ő – még ha látszott is, hogy fájdalmat okoz neki -, elmondta, hogy támadták meg a királyné kíséretét, s a tünde íjászok miként terítették le népe tagjait, és hogy Tyria megkímélte az életét, miután egy nyíl megsebezte.

- Nem tudom még, mi lesz a sorsom – fejezte be a fiú, s szemében szomorúság csillant.

Tyria fel szerette volna ajánlani, hogy eljöhet velük az erdőbe, de Siderone megelőzte.

- Maradj a palotában! Majd vigyázok, nehogy anya bántani merjen.

- Köszönöm, de ezt apádnak kell megengednie, ha jól tudom – felelte bizonytalanul Reytan.

- Ez igaz, de el tudom érni, hogy megengedje, meg tudom győzni, ne félj – mondta magabiztosan Siderone. Meg voltak a maga eszközei, amivel ki tudta csikarni az akaratát, de mentségére legyen mondva, ritkán élt velük.

Soria és Andoas megígértette Tyriával, hogy másnap elhozza a többi tündét is, mert mindüket látni szeretnék, és megismerni azokat, akik felnevelték az unokájukat. Délutánba hajlott az idő, mire mindent elmondtak egymásnak, amire csak kíváncsiak voltak. A pogácsás tálban csak morzsák, a teásbögrék alján pedig cseppek maradtak, mikor Tyria úgy vélte, ideje visszaindulni a palotába.

Andoas kihozta a lovaikat az istállóból, ahol valaha Csillagfény lakott, s ahol Resson először beszélt Salde-dal, ahol ígéretet tett neki, hogy megtanítja a vívás fortélyaira. Míg lánya a nagyszüleitől búcsúzkodott, Resson megfogta a lova kantárszárát, s úgy nézett a homályba vesző istálló belsejébe. Maga sem tudta, mire vár. Talán arra, hogy Salde előjön odabentről, és mosolyogva körbetáncolja, majd együtt hazamennek Scardoriába? Salde nem bukkan fel soha többé, nem fog sem mosolyogni, sem táncolni, és nem lakik vele soha, mert a sorsa máshova szólította, ahonnan nem volt visszatérése.

- Apa, gyere! – hallotta egyszer csak lánya hangját. Megszokja vajon, hogy most már van, aki apjának szólítja? Rajta kívül mindenki lovon ült már, csak rá vártak.

- Bocsánat, csak elgondolkoztam egy pillanatra! – szabadkozott, majd lendülettel felszállt csataménje hátára.

Még egyszer utoljára búcsút intettek Andoasnak és Soriának, majd lassan léptetve megindultak északra, Scardoriába.

- Nem olyan, mint egy álom? – kérdezte férjétől az idős asszony, miközben az öt utazó alakja eltűnt a domb mögött.

- Épp olyan. Én buta, azt hittem, Salde tért vissza – rótta meg magát az ősz hajú kovács.

- Tyria nagyon hasonlít rá, főleg a szemében véltem meglátni a kislányomat – felelte Soria.

- Szerinted itt marad Illirienben? – fordult kis idő múlva feleségéhez Andoas.

- Nem, mert neki nem ez az otthona, hanem az az óriási erdő, amiről mesélt, és nem mi vagyunk a népe, hanem a tündék – mondta Soria, s neki magának is fájtak kissé saját szavai. – De el fog jönni még hozzánk máskor is, ne aggódj.

Soria kedvesen megveregette férje erős karját, és elmosolyodott.

- Most inkább folytasd a rendrakást a műhelyedben, mert sosem lesz kész, ha itt álldogálsz!

Azzal Andoas visszatért a kovácsműhelybe, Soria pedig nekilátott, hogy újabb adag pogácsát süssön, hiszen másnap sok vendégre számíthatott.

 

***

Tyriáék hazafelé útja kellemesen telt, habár Resson még mindig szomorú volt Salde miatt. Csöndben ült lova hátán, s csak az zökkentette ki hallgatagságából, hogy Siderone versenyezni hívta Reytant, s már neki is iramodtak a domboknak, mire ő teljesen felocsúdott és szitkozódva utánuk eredt.

- Mi a baj? – kérdezte Tyria Elladantól, mert nem értette, mi rossz van a versenyzésben.

Reytan győzött karcsú, sivatagi körülményekhez szokott, szívós lovával, és játékos fölényességgel ezt Siderone tudtára is adta.

- Néha vágtatnod is kéne azzal a lóval, nem csak elkényeztetett uracska módjára lépdelni rajta!

Siderone-nak ideje sem volt a visszavágásra, mert ekkor érkezett meg melléjük Resson. A herceg olyan dühösnek látta őt, mint még soha.

- Ilyet többet ne csináljatok! Siderone, ha neked valami bajod esik, míg velem vagy, akkor apád engem vesz elő, és minden bizonnyal börtönbe is csukat miatta!

- Bocsánat, én nem akartam bajt okozni… - rebegte Siderone. – Eszembe se jutott…

- Egyáltalán nem vagy olyan gyakorlott lovas, főleg nem vágtában, hogy csak úgy nekilódulj a világba – halkította le hangját Resson.

Tyria és Elladan tisztes távolból szemlélték az eseményeket, nem akarták Siderone-t kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy kíváncsian végighallgatják, ahogy leszidják.

- Jól van, induljunk! – adta ki a parancsot kelletlenül Resson.

A hátralévő utat teljes csendben tették meg, sorban egymás mellett haladva. Tyria elméjéből kikergette anyját és nagyszüleit az előbb lezajlott közjáték. Megértette apja álláspontját is, de talán nem kellett volna úgy kiabálnia Siderone-nal, akin látszott, hogy valóban sajnálja a történteket, és eszébe sem jutott, hogy baj lehet a játékból.

Ugyanazon a kapun lovagoltak be Scardoriába, mint amin kifele jöttek, és ugyanazokon a kis szűk utcákon kanyarogtak fel a dombra, amelyen a palota állott. Az őr kitárta nekik a kaput, majd a kis csapat belovagolt a palota főbejárata elé, ahol a lovászfiúk átvették tőlük hátasaikat.

Siderone el sem köszönt tőlük, csak felsietette a lépcsőn és beviharzott a nyitva lévő ajtón a palotába.

- Szerintem nem kellett volna úgy kiabálnod vele – jegyezte meg óvatosan Tyria, mert úgy látta, apja haragja mg mindig nem párolgott el teljesen.

- Talán tényleg nem, de nincs annyira jó lovas, hogy teljes sebességgel vágtázzon – mondta Resson. – És ha baja esik, én leszek érte a felelős. Nem szeretném hátralévő napjaimat börtönben tengetni miatta.

- Akkor tanítsd meg lovagolni – állt elő a kézenfekvő megoldással Elladan.

- Erre megvannak a megfelelő emberek az udvarnál – ütötte el a kérést Resson. – Én a testőrség vezetője vagyok, nem lovászmester.

- Esetleg én megtaníthatnám – szólt közbe Reytan, s mindhárman egyszerre néztek rá.

- Azt hiszem, ez nem is olyan rossz ötlet – mondta kisvártatva Resson. – A te néped áll a legjobb lovas hírében egész keleten. Majd beszélek a királlyal.

Aznap délután Ressonnak még dolga akadt néhány újonccal, akik lelkesen jelentkeztek a palota testőrségébe, valamint a külső városfalakon szolgáló őrségbe, és mindüket neki kellett vizsgáztatnia, hogy alkalmasak-e a feladatra.

Tyria, Elladan és Reytan is vele tartottak a palota udvarának túlsó végében álló gyakorlótérre, ahol a lány apja próbára tette a pelyhes állú fiatalokat. Mindhárman leültek a homokkal felszórt terület szélére és onnan figyelték az eseményeket.

Két megszeppent tizenhét-nyolc éves forma fiúnak Resson fakardokat adott a kezébe, hogy megvívjanak egymással. Azelőtt egyikük sem tanult karddal harcolni, így a testőrkapitány tisztán felmérhette, melyikük a tehetségesebb. A két fiú elég ügyesen védett és támadott, de aztán a magasabbik egy gyors vágással kiütötte a másik alól a lábát, mire amaz a hátsó felére esett.

- Bevesznek az újoncok közé, uram? – fordult a nyertes fiú Ressonhoz, miközben a másik feltápászkodott a földről.

A férfi a nem messziről őket figyelő Tyriára tévedt és a fiú követte tekintetét.

- Csak akkor, ha megvívsz a lányommal.

- A lányoddal, uram? – hökkent meg a fiú.

- Úgy bizony! – bólintott Resson. – Gyere ide, Tyria! A kardod hagyd ott!

Tyria leoldotta a kardtartó övét, és Elladannak adta.

- Úgy hallottam, azt szeretné, hogy megküzdj azzal a fiúval, de ne verd meg annyira – súgta oda a tünde a lánynak.

- Dehogy verem – felelte Tyria, és odasietett apjához.

Időközben a legyőzött fiú odaadta fakardját Ressonnak és kiment a homokos terület szélére, hogy onnan figyelje a továbbiakat.

- Azért szeretném, ha megvívnál Tyriával, mert ő sokkal gyakorlottabb harcos, mint te. Kíváncsi vagyok, mire mész ellene. – Azzal Resson odaadta lányának a kardot, és kiballagott a legyőzött fiú mellé.

- Milyen szép lányod van, uram! Olyan, mintha nem is idevalósi lenne – mondta áhítattal a hangjában a fiú Ressonnak, aki büszkén kihúzta magát.

Tyriának szokatlan volt a fából készült kard súlya, nem volt olyan nehéz, mint a saját fegyvere, de most nem használhatta azt.

- Én nem szoktam lányokkal vívni – jegyezte meg ellenfele, miután végigmérte őt.

- Én viszont szoktam férfiakkal – állt készen a válasszal Tyria. – Sokat megöltem a háborúban, ahol jártam. Kezdjük!

Azzal mindketten támadóállásba helyezkedtek, s mivel a fiú habozni látszott, Tyria támadott először. Félreütötte a kardot, de ellenfele észbe kapott és hasonlóképpen járt el a lányéval. Sokáig vívtak, s nem sikerült fogást találniuk a másikon, s Tyria kénytelen volt bevallani magának, hogy kezd elfáradni. Még azzal is megpróbálkozott, hogy egy óvatlan pillanatban egyszerűen elgáncsolja a fiút, de az ügyesen félreugrott. Aztán végül bevetette azt a mozdulatsort, ami oly kézenfekvő volt vívásnál, mégis keveseknek jutott eszébe: mikor egymásnak feszültek fafegyvereik, egyszerűen arrébblépett és a fiút így saját kifejtett ereje döntötte le a lábáról és hason elterült a földön. Tyria ezután a hátának nyomta a fegyvert.

- Látod, nem minden az erő. Te erősebb vagy nálam, de én vagyok a fürgébb. Próbálj gyorsabb lenni – mondta, majd felsegítette a fiút a földről.

- Jól van, fel vagy véve az újoncok közé! – sietett oda mosolyogva Resson.

- De hát legyőzött! – kiáltott fel értetlenül a fiú.

- Viszont jól harcoltál ellene, és ne feledd: ő sokkal gyakorlottabb, sok csatát megvívott már, így nem csoda, hogy legyőzött – magyarázta Resson.

- Hol jártál te csatában? – kérdezte a fiú Tyriától. - A mi népünk ötven éve senkivel nem háborúzott.

- Messzi földeken, innen nyugatra, a pusztán túl – válaszolta a lány. – Ott nőttem fel.

Azon a napon Tyria még két besorozásra váróval küzdött meg. Mindkettejüket legyőzte, az egyiküket csúnyán arcul csapta a karddal, mire az feladta a harcot.

- Remélem, azért annyira nem ütöttelek meg! – sajnálkozott Tyria.

- Nem, azt hiszem, túlélem… - motyogta a fiú, miközben az arcára szorította a tenyerét.

A másik próbálkozót úgy győzte le, hogy egy óvatlan pillanatban a háta mögé került és a nyakához érintette a kardot.

- Most vágtam le a fejed – közölte ellenfelével, mire az lekullogott a pályáról.

Addigra szép számú nézősereg gyűlt össze a pálya körül; katonák, néhány szolgáló és tündebarátai is a homokos terület szélén álltak. Lalaith úgy nézte Tyriát, mint ahogy az anya szokta a gyermekét, mikor az épp valami olyat csinál, amivel büszkévé teszi őt.

Kezdett sötétedni, mikor Resson véget vetett a vizsgának; a harminc jelentkezőből közel húsz megfelelőnek bizonyult, így őket felvették a kiképzendők közé. Ez elég jó aránynak számított, volt idő, mikor jó, ha a jelentkezők fele ment át a vizsgán. Ressonnak egy pillanatra eszébe jutott, hogy Tyriából is testőrt farag, olyan ügyesen terítette le a nálánál nagyobb és erősebb fiúkat, de tudta, lánya nem marad itt, hanem visszamegy valódi hazájába, a tündék erdejébe, ahol felnőtt.

 

***

 

Siderone szobája erkélyéről figyelte a sorozatos küzdelmeket, s mikor azok véget értek, visszament a szobájába. Szerette ezt a tágas hálószobát a régi bútorokkal, a hatalmas ágyat a sötétkék baldachinnal, amelyen az országuk címeréül szolgáló nap motívum ismétlődött, a világoskék falat az itt-ott felbukkanó sárga virágokkal. Mezítláb járkált a szőnyegen, mert nagyon szerette, ahogy a hosszú szálak végigsimítják a talpát. A lakosztályban mindig is Illirien trónörököse lakott, előtte az apja, azelőtt a nagyapja és így tovább egészen az ország első hercegéig, a szerencsétlenül járt Zalthyrig, akit a tizenhetedik születésnapja előtt lova levetett a hátáról és olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy néhány óra múlva meghalt. Mindez már majdnem négyszáz éve történt, és azóta tartja magát a babona, hogy Illirien utolsó trónörököse is hirtelen és tragikus véget ér majd. Mióta előjött rajta különös betegsége, Siderone sokat gondolt erre a legendára. Nagyon szerette volna, ha meggyógyul, és majdan átveheti apja helyét a trónon, hogy népe javát szolgálja. Mindig is szeretett volna valamit tenni értük, ezért a sok emberért, aki odakint lakik a városban és azon túl.

Ahogy hálószobájában sétálgatott fel-alá a puha szőnyegen és figyelte, ahogy lábujjai a hosszú szálak erdejét járják, kopogást hallott. Siderone felpillantott, és csak akkor vette észre, hogy lassacskán besötétedik. Túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy érzékelje az idő múlását.

- Szabad! – kiabálta, és látogatója benyitott hozzá.

Apja volt az egy szál gyertyával a kezében.

- Már megint mezítláb járkálsz – jegyezte meg Silenus, míg becsukta az ajtót. Odasétált az éjjeliszekrényhez és meggyújtotta az ott lévő gyertyát a sajátjával, így rögvest nagyobb világosság lett a szobában.

- Szeretek a szőnyegen járni – felelte vidáman Siderone és apjához sietett. – Olyan jól éreztem magam Tyria nagyszüleinél!

- Örülök neki – nyugtázta Silenus. – A hajad viszont akár egy szénaboglya, ülj le, kifésülöm.

Azzal a két gyertyát az ágytól balra álló tükrös szekrényre tette, és fia leült a támla nélküli székre. Silenus kézbe vette a szekrény simára gyalult tetején lévő hajkefét, és óvatos mozdulattal a végétől kezdve elkezdte kibontani az összekuszálódott fekete tincseket.

- Tudod ma, amikor a meghallgatást tartottuk, Vatin és Ardan urak megjegyezték, mennyit nőttél, mióta nem láttak – mondta Silenus, míg a csomókat bontogatta Siderone hajában.

- Ez igaz, de emlékezz csak: tavaly nem is nőttem sokat, hanem csak előtte való évben – mosolygott Siderone a tükörben apjára.

- És azt is mondták, hogy lassan feleséget kell neked találnunk. – Silenus valódi mondanivalója ez volt, és félt hogyan fog rá reagálni a fia.

- Tessék?! – kiáltott fel a herceg, és megfordult ültében.

- Nemsokára tizenhét éves leszel – mondta szelíden a király. – Amikor ilyen idős voltam, egymásnak adták a kilincset a szüleikkel érkező nemes fiatal hölgyek itt a palotában. Mindükkel megismerkedtem, hogy ki tudjam választani közülük a jövendőbelimet.

- De hát utánad nem én leszek a király, hanem Merran herceg, Nanae pedig a királyné – vetette ellen Siderone. – Én nem leszek képes átvenni a helyed a betegségem miatt. Akár meg is halhatok!

- Ne mondj ilyeneket – kérte Silenus, mint ahogy az elmúlt években oly sokszor már.

- Pedig hiába várjuk a csodát, nem fogok meggyógyulni, és miért kötném össze az életem valaki máséval? Hogy sajnálkozzon felettem? Hogy néhány év múlva máris özvegy legyen? – Siderone beszéd közben egyre feljebb emelte a hangját és kövér könnycseppek gyűltek barna szemébe.

- Én csak azt szeretném, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell – tárta szét karjait Silenus. – Csak annyit, hogy ne kerüljön idegenek kezére a trón. Nanae házassága Merrannal édesanyád ötlete volt.

- Tehát ő arra készül, hogy meghalok, de legalábbis arra, hogy magatehetetlen leszek. – Siderone ebben a pillanatban nagyon dühös lett az anyjára.

Könnyei kibuggyantak sűrű szempillái mögül és végigszántották fehér arcát.

- Holnap írjuk össze a szóba jöhető lányokat – javasolta, miután néhány mély lélegzetvétel után megnyugodott kissé. – Nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy végre hajthassa a tervét. – Silenusnak nem kellett rákérdeznie, hogy kiről beszél, tudta anélkül is.

- Kérlek, ne neheztelj édesanyádra. Ő csak azt teszi, amit egy uralkodó tenne hasonló helyzetben: gondoskodik az öröklésről. – Silenus letörölte fia arcáról a könnyeket. – És most hadd folytassam a hajad fésülését – azzal szelíden visszafordította őt a tükör felé.

Silenusnak semmi nem fájt eddig jobban életében, mint az, hogy a felesége semmit sem törődik Siderone-nal, mióta kiderült, hogy senki nem képes meggyógyítani őt. Pedig épp most, mikor már maga mögött hagyta a gyermekkort, de még nem lépett be a felnőttkorba, ekkor lenne legnagyobb szüksége a szüleire.

Örült azonban, hogy fia beleegyezett a házasodásba. Ezek szerint mégsem adta fel. Ne is add fel soha, gyönyörű kincsem! Azzal végigsimított az immáron kibontott egyenes fekete hajzuhatagon, mely a megszólalásig hasonlított az övére, és minden elődjeikére, akik valaha is Illirien trónján ültek.

 

(dýr - trónörökös)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára