yria, Elladan és Reytan mindent elmeséltek a Legolas szobájában összesereglett tündéknek, amit megtudtak Salde-ról. A lány mindannyiukat meghívta nagyszülei házába, hisz megígérte az idős házaspárnak, hogy elviszi barátait hozzájuk.

A történet végeztével mindenki elhagyta a világoszöld falú szobát, csak Legolas maradt ott. Ő volt az egyetlen, aki egyedül lakott, lévén, csak neki nem volt párja. Boldogság töltötte el, amiért Tyria végre megtudhatott mindent a családjáról, amire már oly sok éve várt. Bármennyire is örült a családjával való találkozásnak, Legolas tudta, hogy Tyria visszajön velük az erdőbe. Odakötik őt az emlékei, nem ide, lett légyen bár ez a nép az ő vérszerinti népe.

Elfújta az asztalon pislákoló gyertyát, majd úgy döntött, lemegy az istállóba megnézni Alassielt. Tudta ugyan, hogy lovával jól bánnak, de nem akart aludni. Egy tündének nincs szüksége mindennapi alvásra. Ráadásul idegen volt számára az ágy, már úgy megszokta, hogy a puszta földön vagy az odúban takarókon alszik.

Végigsétált a gyéren, csak néhány fáklyával megvilágított folyosókon, lement a lépcsőn, majd ki a palota kapuja elé. Felnézett; odafent ragyogtak a csillagok, azok a csillagok, melyeket népe annyira szeret. A hatalmas udvaron semmi mozgás nem látszódott, s érzékeny tündefüle is csak távoli bagolyhuhogást érzékelt.

Ismerte már a járást az istállók felé, mert Lalaith ragaszkodott hozzá, hogy a biztonság kedvéért nézzenek utána a lovaknak, és tegnap éjjel meg is tették a lovászfiú legnagyobb csodálkozására, ugyanis az nem számított látogatókra e késői órán.

Mikor belépett a hosszúkás épületbe, amit csak a parázstartók fénye világított meg, éktelen nyihogás fogadta; a tündelovak mind egyszerre üdvözölték őt. Végigsimított Arfána, Laurelin, Ithil és Nimloth orrán, majd mikor Alassiel állásához ért, kinyitotta a kis ajtót és bement lovához.

- Holnap kiviszlek egy kicsit, nem jó nektek napfény nélkül – simogatta a csődör nyakát Legolas. – Aztán utána nemsokára hazamegyünk. Hiányzik az erdő, az illatok, a hangok, a fák, a madarak…

Elhallgatott, mert könnyű léptek neszét vélte hallani, s rögtön tudta: egy tünde az illető, nem valamelyik lovászfiú. Nem ment ki az állásból, csak a hang felé fordult, és észrevette az erős félhomályban felé közeledő Landist.

- Szervusz. Hát te sem alszol? – kérdezte a tündelány mosolyogva.

- Nem, nem tudok – felelte Legolas.

- Biztosan azért, mert hiányzik az erdő és az üreg, ahol laksz – mondta Landis. – Olyan gyönyörű lehet az otthonotok, megértem, hogy hiányzik.

Kis ideig nem szóltak, csak fürkészték a szürkeséget, ahogy szemük a sötétséget mutatta nekik.

- Neked hiányzik a régi otthonod? – kérdezte végül Legolas még mindig Alassiel mellett állva.

- Cuivénen? Igen, és a családom is – válaszolta Landis szomorúan.

- Biztosan ők is Valinorba kerültek, ne féltsd őket – próbálta vigasztalni őt Legolas.

- Olyan szörnyű volt az a nap… Kimenten az erdőből, messze a rétre, hogy virágot szedjek egy koszorúhoz. – Landis beszéd közben Alassiel mellső patáira szegezte sötétzöld szemeit. – Egy ostoba koszorúhoz! – kiáltott fel hirtelen, mire az összes ló kíváncsian fülelni kezdett. – Mikor visszamentem, mind a földön feküdtek, és én bárhogy ráztam őket, nem ébredtek fel. Aztán egyre halványabbak lettek és végül eltűntek! A szüleim, a barátaim, mindenki! – azzal Landis halkan sírni kezdett.

Olyan hirtelen állt be a változás a lány hangulatában, hogy Legolas azt sem tudta, mitévő legyen. Kilépett Alassiel mellől a síró lányhoz és átölelte.

- Ha tudnád, milyen borzalmas volt! Úgy féltem…

- De itt új családra leltél – jegyezte meg Legolas. – És úgy látom, nagyon szeretnek téged.

- Ó, igen… Elindultam nyugat felé, mert apám úgy mesélte, a többi tünde arrafelé hagyta el a földünket – szipogta Landis. – Meg akartam keresni őket, de hosszú vándorlás után ide jutottam, ebbe az országba, amely nem sokkal azelőtt alakult meg a területén lévő kis birodalmakból. Először boldog voltam itt, de az új családom nem olyan, mint a régi. Folyvást megöregszenek és meghalnak. A gyerekek, akiket láttam megszületni, mind felnőttek, aztán öregek lettek és eltávoztak. – Landis újra sírni kezdett.

A sok fájdalomról, amely az elmúlt majdnem négyszáz évben gyűlt össze benne az uralkodócsalád tagjainak elmúlása láttán, sosem beszélt senkinek. Hisz ezt a halandók nem érthetik, velük nem tudta megbeszélni. Például Siderone-nak és Nanaénak őseik csak nevek, évszámok, rangok és festmények formájában léteznek, számára viszont ők mind hangok, illatok, szokások egyvelegei voltak, akiknek még kedvenc ételükre is emlékezett. Látta őket hús-vér valójukban a palota udvarán sétálni, örülni, vagy épp bánkódni valami felett, jelen volt születésükkor, menyegzőjükkor, megkoronázásukkor, halálukkor és akkor is, mikor örökre lezárult koporsójuk fedele.

- Nem jó halhatatlannak lenni a halandók között – mondta Landis, mikor letörölte a könnyeit. - Sokszor gondoltam rá, hogy elhagyom az országot, de sosem voltam képes megtenni, mert túlságosan szeretem ezt a családot.

- Mióta is élsz velük? – kérdezte Legolas.

- Közel négyszáz éve. Akkor alakult meg az Illirieni Birodalom a környéken található kis hercegségekből, fejedelemségekből. Azért váltak egy országgá, mert délről és délkeletről nomád törzsek fenyegették őket, lévén, itt termékenyebb a föld. A kis országok urai ekkor döntöttek úgy, hogy közülük is a legnagyobb földdel és sereggel rendelkező Illirieni Fejedelemség urát, Iserim Atiran Nayakhant választják meg az új állam első királyává – mesélte Landis, s amint kimondta a férfi nevét, elmosolyodott emlékei hatására.

- Miért viselt ilyen hosszú nevet? – érdeklődött Legolas. Miközben Landis beszélt, kisétáltak az istállóból és letelepedtek az udvaron csordogáló patakocska partjára.

- Ezen a vidéken a nemesemberek családi névvel különböztetik meg magukat az egyszerű emberektől – hangzott a felelet.

Fölöttük fényesfehér csillagok sziporkáztak, körülöttük pedig éjjeli lepkék szelték gyors szárnycsapásokkal a levegőt, valamint denevérek, akik az előbbiekből lakmároztak.

- Nekem nincsen családi nevem, ha meg akarnak különböztetni egy másik Legolastól, akkor csak annyit mondanak, hogy Thranduil fia Legolas – tűnődött a tünde és megvonta a vállát.

- Nos, itt is csak a nemeseknek van családi nevük és szinte mindenki két előnévvel rendelkezik. Siderone teljes neve Siderone Anadir Nayakhan, Nanaéé pedig Nanae Smila Nayakhan, de a családtagok mindig az első nevükön szólítják őket. – Landis egyre lelkesebben beszélt fogadott családjáról és bárki kiérezhette a hangjából, hogy szereti azokat a személyeket, akikről beszél.

- És hogyan szegődtél a szolgálatukba? – kérdezte Legolas.

- Amikor a városba érkeztem, nem tudtam, merre menjek, mitévő legyek. Céltalanul jöttem-mentem, mígnem ideértem a palota kapujához, amely akkoriban még sokkal szerényebb épület volt. Iserim és felesége, Tyria épp itt az udvaron sétálgattak, mikor a királyné észrevett engem a kapu előtt – Landis a távolban lévő kovácsoltvas kapu felé intett fejével. – Odajöttek Iserimmel a kapuhoz, és megkért, menjek be. Már messzebbről meglátta, hogy tünde vagyok, és kíváncsi volt rám, hisz még egy tündével sem találkozott. Megkérdezte, ki vagyok és honnan jöttem. Elmondtam neki a történetemet, és mikor kiderült, nincsen többé családom, felajánlotta, lakjak náluk, legyek a társalkodónője. – Landis beszéd közben a kapu felé nézett, s szinte maga előtt látta a négyszáz évvel korábbi eseményeket. – Tyria királyné nemsokára teherbe esett Zalthyrral, a később tragikus halált halt fiával.

- Mi történt vele? – kérdezte Legolas halkan, és félt, hogy újabb sebet szakít fel a lány lelkén.

- Nyár volt, ő és az öccse Wasior kilovagoltak. Aznap bált rendeztünk, így megkértem őket, siessenek vissza, hogy időben elkészüljenek – Landis most a velük szemben magasodó palotára nézett. – Előtte még Zalthyr megkérdezte, hogy felkérhet majd egy táncra és én igent mondtam. – A lány mélyet lélegzett, és a csillagos égre nézett. - Wasior később elmesélte, mikor már képes volt egyáltalán beszélni a történtekről, hogy Zalthyr lova megijedt egy egértől, amely átszaladt előtte az úton és levetette magáról a fiút. Zalthyr éppen egy kisebb szikladarabba verte be a fejét, amely a kavicsos utat szegélyezte, és betörte a koponyáját. A gyógyítók nem tudtak rajta segíteni, néhány óra múlva belehalt sérülésébe.

- Ez igazán szörnyű – mondta halkan Legolas. Landis szavaiban sokkal több bánat lappangott, mint amennyit maguk a szavak jelentettek. Lelki szemei előtt megjelent egy Siderone-hoz hasonlító fiú, amint betört fejjel fekszik egy ágyon, s a szerettei mind körülötte zokognak.

- Tyria királyné még három évig élt itt a palotában, de nem tudta feldolgozni fia halálát – folytatta Landis. – Nem volt képes elviselni, hogy nap mint nap látja azokat a helyeket, melyeket Zalthyr kedvelt; ott feljebb a sziklakertet – fordult hátra a lány ültében és ujjával egy viszonylag távoli pontra mutatott, ahol fehéres sziklákkal teliszórt domboldal magasodott a sötétben -, a kis tavacskát az aranyhalakkal és a fűzfákkal, az istállókat, ahol az általa oly szeretett lovakat tartották.

- Hová ment a királyné? – érdeklődött Legolas.

- Egy nap lóra ült, és elhagyta a családját. Úgy hírlik, beállt a yaraka toliarák közé, de semmi biztosat nem tudunk a sorsáról – felelte Landis.

- Hát ezért is lett a mi Tyriánk Tyria – mosolyodott el Legolas. – Habár, ma azt mesélte, hogy az nagymamája anyját is így hívták.

- Elképzelhető, hogy inkább róla kapta a nevét, de lehet, hogy a királynénkat övező legendáról is tudott Salde – találgatott Landis. – Tudod mit? – ugrott fel helyéből a lány. – Megmutatom neked Tyria királynét, Zalthyrt, Wasiort és a többieket!

- Hogyan, ha mind halottak már? – állt fel Legolas is a puha fűből.

- A királyi család összes tagjáról sok festmény készült az évszázadok alatt, és mind ki van téve egy nagy teremben – magyarázta a lány és már el is indult a palota felé.

Bementek a palota hozzájuk legközelebb eső ajtaján, és nekivágtak a gyengén megvilágított folyosóknak. Landis úgy ismerte már az épületet, mint annak idején az erdőt, ahol lakott, akár csukott szemmel is eltalált volna bárhová.

A palotára csend ereszkedett, mindenki aludt, kivéve a testőrség azon tagjait, akik eme késői órákban teljesítettek szolgálatot. A folyosókon azonban senki nem mutatkozott, a két tünde hangtalan lépteinek nem akadt tanúja. A falakon kis lánggal égő gyertyák lobogtak és vonták halvány fénybe útjukat, amely egy kétszárnyú, fehérre festett ajtó előtt ért véget.

Landis a kilincsre tette kecses kezét és benyitott. Az óriási terem teljes hosszában mindenhol festményeket aggattak a fehér falakra, s minden második után itt is kis fáklyák adtak némi fényt. A jobb oldali falat öt karcsú ablak tagolta és rajtuk gyenge, hideg fény esett a világosszürke márványpadlóra.

- Gyere – szólt Landis, és határozott, de halk léptekkel megindult a terem vége felé, ahol a falon egy, a többinél is nagyobb festmény lógott.

Miközben feléje haladtak, a falakról királyok, királynék, hercegek és hercegnők néztek le rájuk festett szemükkel, s Legolasnak az volt az érzése, valóban őket nézik, de tudta, csak a képzelete játszik vele.

A szemközti nagy kép egy öttagú családot ábrázolt.

- Ő volt az ország első királya, Iserim – mutatott a kép közepén, a díszes székben ülő férfira Landis. Mögötte egy világoskék ruhát viselő, kedves arcú asszony állt, felesége, Tyria királyné, mellette pedig egy magas fiú, aki bal kezét a támlán nyugtatta. Legolas, ha nem tudta volna, hogy embert lát, azt hitte volna, egyik fajtársukat ábrázolja a festmény, Zalthyr annyira tökéletes vonásokkal rendelkezett. Büszke tartásából kiderült, pontosan tudja személyének fontosságát, de szája sarkában kedves mosoly játszadozott, mely enyhítette a lényéből áradó komolyságot. A szék másik oldalán, a királyné mellett egy alacsonyabb, láthatóan fiatalabb fiú állt, Wasior, a királyi pár másodszülöttje, aki később átvette testvére helyét.

- Csak ez az egy kislányuk volt? – kérdezte Legolas, és a földön, egy párnán üldögélő lányra mutatott.

- Igen, Frenda Lylé, ő a kép készültekor tíz éves volt, Wasior tizennégy, Zalthyr pedig tizenhat.

- Alig egy év múlva meghalt – jegyezte meg halkan Legolas, és csak nehezen hitte el, hogy a képről ránéző fiú a festmény elkészülte után alig néhány hónappal már nem volt az élők sorában.

- Wasior és ő úgy össze voltak nőve, mint két egymás mellé hullt magból kikelt fa, mindenhova együtt mentek – mesélte Landis. – Addig kérlelték az apjukat, mígnem az visszahívta a festőt, hogy készítsen a két fiúról egy külön képet.

Arrébb léptek a nagy képtől balra függő festményhez, mely valóban a két fiút ábrázolta.

- Szinte rögtön a másik után készült, s az az érdekessége, hogy a festő csak Zalthyr halála után fejezte be – mondta Landis a fiúk arcát fürkészve. – Nézd! A halálát okozó egér is rákerült.

Valóban, a fiúk mögött lévő asztal egyik lábánál ott kuksolt egy szürke egér, és valamiféle különös fény villant meg fekete gombszemében, melyet a fölötte magasodó fiúra szegezett.

A festmény a trónörökös szobájában készült, s a világoskék falon egy térkép függött, mely Középfölde Legolas számára ismeretlen területeit ábrázolta.

- Folyvást arra kértek, hogy vigyem el őket Cuivénenbe! – mosolygott Landis a térképet nézve. – De Iserim azt mondta, csak akkor mehetünk el, ha a fiúk felnőtt korba léptek.

- Wasiort elvitted? – kérdezte Legolas.

- Végül nem, mert nem akart a testvére nélkül menni – rázta meg fejét a lány.

A két tünde egész éjjel a teremben maradt, s Landis a család rég elhunyt tagjairól mesélt, akik festmények formájában maradtak fenn, hogy vigyázzák utódaik álmát. Mesélt a harmadik király, Syzran legkisebb lányáról, sorban hetedik gyermekéről, a gyönyörű, szinte tündeszépségű Kidalról, aki süketen született, de végül olyan ügyesen megtanult szájról olvasni, hogy aki nem tudott hiányosságáról, az nem is vette észre azt. S így mentek sorban, keresztül a századokon s életeken át, melyeknek csak a palota falai s Landis maradtak élő szemtanúi.

Legolas csendben hallgatta, csak néha kérdezett, s közben úgy érezte, maga is megismerte a családot, mely most vendégül látja őt és barátait. Mikor elérkeztek a Silenust és családját ábrázoló festményhez, Landis hozzá fordult:

- Most te mesélj a családodról.

- Az nem lesz ennyire hosszú történet – szabadkozott Legolas. – Apám mindösszesen az erdő második királya, az első a nagyapám, Oropher volt, aki a Dagorladi csatában esett el, nem ismertem őt.

- És előtte ki volt az erdő királya? – érdeklődött Landis.

- Senki, mert nem egységes ország volt a Nagy Zölderdő, az erdőtündék kisebb csoportokban, családokban éltek benne szerteszét – felelte a tünde.

Odakint lassacskán megjelent az első kósza fénypászma, ami mind feljebb araszolva végül a falra vetült.

Landis pedig folyvást csak kérte Legolast, hogy meséljen neki a tündék régi időiről, melyről neki fogalma sem volt, hisz sem ősei, sem ő nem mozdultak ki soha Cuivénenből. És Legolas egész reggelig beszélt, s a lány összes kérdésére felelt, s nem is vették észre, hogy órák óta egy helyben állnak.

Mikor már teljes fényárban úszott a terem, Landis zavartan körbepillantott.

- Mennyi lehet az idő? Már fel kellett volna keltenem a gyerekeket! Gyere! – azzal kézen fogta Legolast és kiviharzott a teremből. Legolas még egy pillanatra visszanézett a Zalthyrékat ábrázoló képre, és meg mert volna esküdni, hogy szélesebb a fiú mosolya, mint sötétben volt.

Végigsiettek néhány folyosón, felmentek egy lépcsősoron, ahol több, a dolgára siető szolgálólányba botlottak, akik megálltak és fejet hajtottak előttük, de Landis tudta, hogy a gesztus nem neki, hanem Legolasnak szólt. Ugyanis már a tündecsapat érkezte után néhány órával elterjedt a hír a szolgálók között, hogy Legolas és Lalaith egy király gyermekei, így megfelelő tiszteletet kell irántuk tanúsítaniuk, habár külön senki nem kérte meg őket rá.

A két tünde Nanae szobája előtt vált el egymástól. Mindkettejükben furcsa érzések kavarogtak, úgy érezték, hogy a másikat valamiféle felsőbbrendű hatalom sodorta a közelébe, és hogy annak a hatalomnak jó oka volt rá, hogy ezt tette.

S bár Legolas jól emlékezett Galadriel jóslatára, s nem volt kétsége afelől, hogy a „vonakodó lélek” Landist takarja, de szíve ettől függetlenül is kezdett megnyílni a lány felé, aki magával hozta egyedi szépségét és természetét Cuivénenből, ahol sok idővel ezelőtt az első tündék felébredtek és megpillantották a csillagos eget, amelyet a mai napig mindegyikük ámulattal csodál.

 

(Landis)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára