mlékszel még, hol találkoztunk először? – kérdezte Sellirim, miközben a párja arcán táncoló fényfoltokat nézegette, amelyeket a felettük nyújtózkodó fa ágain átszűrődő napfény vetített reá.

- Még ezredévek múltán sem fogom elfelejteni – felelte Thranduil, majd a mellettük csordogáló patak gyöngyöző vízéről királynéja szemébe nézett.

Meleg, kora nyári nap volt, a madarak csivitelve jártak-keltek a felettük lévő ágakon, s néha ezüstös testű halak ugráltak ki a patakból, mely egy kis vízesést alkotva futott a tündepár elé, akik a part menti magas fűben ültek.

- S te még mindig épp oly gyönyörű vagy, mint akkor voltál – folytatta a király, és elmosolyodott.

- Hiányoztál – mondta Sellirim és megfogta a férfi talajon nyugvó kezét. – Te, a gyermekeink, az erdő, a madarak, a fák és az illatok. Aman káprázatos, de mégis minden, ami a szívemnek kedves, itt van, s nem ott, a tengeren túl.

Lassacskán három hónapja, hogy a királyné, Niphredil és Neldor visszatértek az erdőbe, de Thranduil még mindig kételkedett néha, nem-e csak valami tréfa az egész, s ezért éjt nappallá téve folyvást asszonya mellett volt, nem hagyta magára, nehogy újra elveszítse, mint azon a szörnyű napon, akkor régen.

- Ó, nézd! – mutatott hirtelen a túlpart felé Sellirim, ahol egy óriási szarvasbika jelent meg a fák közt, s hatalmas agancsokkal ékesített fejét oldalra fordította, hogy jobban megfigyelhesse a két tündét, nem-e jelentenek veszélyt számára. Különleges állat volt, az a szóbeszéd járta az erdőtündék között, hogy ugyanolyan idős, mint maga az erdő.

- Egy időben meg szeretted volna ülni – emlékeztette Thranduilt a nő.

Valóban így volt; fiatal herceg korában Thranduil azt szerette volna, ha ló helyett a büszke szarvas hátán lovagolhat, de letett róla, mert be kellett látnia, hogy az agancsok csak akadályoznák a harcban.

- Már nincs rá szükségem, hisz itt van nekem Astaldo – mondta a király, s mikor kimondta a ló nevét, az odaügetett hozzá a hátuk mögül, ahol Gildinnel, Sellirim ezüstös szőrű kancájával legelészett, akit a nő Amanban magától Indistől, Ingwë nagyúr lányától kapott.

Thranduil megpaskolta Astaldo orrát, majd a derék csődör visszatért a legelészéshez, s nem sokkal ezután a szarvasbika is eltűnt a rengetegben, miután ivott a patak hűs vizéből.

A tündepár egész nap az erdőt járta, s a rég elmúlt időkről beszélgettek, melyeket emlékezetük pontosan megőrzött. Jártak folyóvölgyekben, s dombok tetején, virágos réteken, s sötét helyeken, ahová a napfény nem hatolt be.

Naplementére az Erdei-folyó egyik eldugott kis öblébe értek, ahová tündék ritkán jártak. A parton ősöreg fűzfa állott, melynek hosszan aláhulló vesszői eltakarták a törzset és kupolás ernyőt formáztak a part egy része felett. Hasonlított arra a helyre, ahol Thranduil és Sellirim először találkoztak.

- Maradjunk itt éjszakára! – javasolta Sellirim, majd elengedte Gildin kantárszárát és beszaladt a lehulló vesszők közé.

Thranduil kivette a zablát lovaik szájából és a nyeregkápára akasztotta, hogy azok rendesen tudjanak legelni, majd követte asszonyát az ágak függönye mögé.

- Épp olyan, mint odafenn a hegyi tónál – mosolygott a nő és körbeszaladt a fa vastag törzse körül.

- Valóban nagyon hasonlatos ahhoz – értett egyet Thranduil, majd a vízhez ment, hogy igyon egy keveset.

Sellirim melléje térdelt, és ő is szomját csillapította a hűs folyóvízzel. Thranduil hamarabb végzett és sarkára ülve nézte asszonyát, s nem értette, miként volt képes túlélni ezt a hosszú időt nélküle. Mikor Sellirim megitta az utolsó kortyot, ő is a sarkára ereszkedett és kis ideig csendben fürkészték egymás arcát. Végül Thranduil magához húzta királynéját és hosszú csókot lehelt piros ajkaira, s úgy ízlelték meg újra egymást, mintha akkor tennék először. Közben már ráborult az éjszaka a Zöld Levelek Erdejére, s teljes csend vette körül a két tündét, csak néhány tücsök ciripelt, de azt sem tették sokáig, mintha tudták volna, mi történik a fűzfavesszők rejtekén, és hangjukkal nem zavarták meg a tündepár együttlétét.

Thranduil oly gyengéden bánt Sellirimmel, mintha első alkalommal tenné asszonyává, mintha először éreznék egymás testét és érintését, egyre gyorsuló szívük dobogását, s hallanák egymás halk sóhajait. Nem engedték el egymást hosszú órákon át, s mikor megtették, akkor elnyúltak a fűz ágai alatt, s úgy feküdtek ott egész a hajnal első sugaráig.

Akkor Sellirim felkelt és belegázolt az Erdei-folyó vizébe, s úszott egyet a kis öbölben. Thranduil kis ideig nézte, ahogy a nő fehér bőrén játszik a reggeli napfény, s megcsillogtatja a vízcseppeket, majd utána gázolt a vízben, s ott újra magához ölelte szerelmét, Sellirim pedig hagyta magát, mert éppúgy kívánta Thranduil érintését, mint ahogy párja az övét.

Aztán kiúsztak a partra, s lefeküdtek a napra, hogy megszárítkozzanak. Később Sellirim kerített egy fésűt a nyeregtáskájából és kibontotta Thranduil hosszú szőke haját.

- Úgy szeretném, ha lenne még egy gyermekünk – szólalt meg hirtelen a férfi, miközben Sellirim a hajának kifésülésén dolgozott.

- Elmúlt a tavasz, ilyenkor már nem fogannak tündegyermekek – felelte Sellirim.

- De még nincs teljesen nyár! – mutatott rá Thranduil.

- Én úgy vélem, várnod kell a következő tavaszig – ellenkezett a tündenő, és most saját haját kezdte kibontani.

- Olyan jó volna, ha születne még egy kislányunk – fordult meg ültében a király, s kérlelve nézett Sellirimre, mintha az képes volna egy csettintéssel gyermeket teremteni a semmiből. – Legolas és Lalaith teljesen felnőttek már, régóta kint laknak az erdőben, a maguk útját járják, nincsen többé szükségük ránk.

- A gyermekeinknek mindig szükségük lesz ránk – vetette ellen Sellirim.

- Talán igazad van. Néha én is úgy érzem, jó volna, ha lenne valaki, aki bölcsebb nálam, és a tanácsát kérhetném. – Thranduil apjára, Oropherre gondolt, akit Dagorladnál ragadott el mellőle a halál.

- És miért épp kislányt szeretnél újra? – érdeklődött a királyné, miközben haját fésülgette.

- Hát… - kezdte bizonytalanul Thranduil. – Szeretném, ha lenne egy lányunk, aki igazi hercegnő, nem olyan, mint Lalaith.

- Miért? Mi a baj vele? – Sellirim igazán nem értette, mi lehet a probléma a lányukkal.

- Ő nem olyan, mint egy igazi hercegnő – ismételte Thranduil, mire párja felhúzta szemöldökét. – Inkább harcos.

- Ó! Értem! – kiáltott fel Sellirim. – Te egy a szobájában üldögélő úrilányt szeretnél, aki egész nap hímezget és várja a kérőjét.

- Jaj, ne légy dühös, nem így gondoltam! – védekezett Thranduil még mindig a földön ülve.

- Ilyen lányt nem kapsz tőlem, Oropher fia Thranduil! – jelentette ki büszkén a nő, s kihúzta magát. Még mindig meztelen volt, s jól látszott selymes bőre alatt kidolgozott izomzata. – Csak olyat szülök neked, aki velünk jön a csatába és szenvedélyesen ontja az ellenség vérét!

- Már nincs többé ellenség, Sauron elpusztult – vetette közbe Thranduil halkan.

- De még jöhet más ellenség is – állt készen a válasszal a királyné. – El is megyek ahhoz a vanya kovácshoz és csináltatok egy új kardot, aztán ha Halatir visszatér Keletről, kérek tőle egy új íjat.

- Egy cseppet sem változtál – mosolygott Thranduil, majd felállt és magához húzta asszonyát.

- Miért is változtam volna? Ugyanazt a testet kaptam vissza Valinorban, mint amibe születtem, és a lelkem nem halt meg soha – nevetett Sellirim párja karjaiban, majd hirtelen komollyá váltak szép vonásai. – Nagyon hiányoztatok.

- Te is nekünk – felelte a férfi. – Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltunk volna rád. Legolas majdnem belehalt a bánatba, miután elvesztettünk téged.

- Szegény kis drágám, borzasztó nehéz lehetett neki – szólt halkan Sellirim, és odasimult párjához.

- Igazából az marasztalta életben, hogy megtalálta Tyriát és ketten nevelgették Lalaith-szal. Akkor teljesen megváltozott, visszatért belé az életkedv – mesélte Thranduil. – Ezért is engedtem meg, hogy a lány itt maradjon.

- Hát elűzted volna azt a gyermeket? – lépett hátra a királyné.

- Akkor megtettem volna, de azóta én is megkedveltem, hisz hasznos tagja lett az erdő népének, soha semmiféle gondot nem okozott senkinek.

- És ahogy hallottam tőled, ő sem hercegnő – mosolygott Sellirim.

- Egyáltalán nem – felelte Thranduil. – Hisz a gyermekeink nevelték. Úgy harcol, mint bármely másikunk itt az erdőben.

- Alig várom, hogy megismerhessem. – Sellirim kibontakozott párja öleléséből. – Induljunk vissza, még el kell mennem ahhoz a Cáléhoz.

Azzal felöltöztek, felültek lovaik hátára és elindultak visszafelé a palotához, de útközben megálltak Cále műhelyénél, melyet a tünde egy tisztás közepén álló kőházban rendezett be. A kőépületet ő maga emelte néhány völgyzugolyi barátjának segítségével. Thalával együtt a tisztás szélén álló kőrisfa egyik felső üregébe költöztek be. Cále már egy gyönyörűen megmunkált kardot és tőrt is kovácsolt újdonsült asszonyának, és türelmesen tanítgatta a lányt a fegyverek forgatására.

- Azt kívánod, felséges asszonyom, hogy kardot készítsek neked? – kérdezte Cále megilletődve Sellirimtől, mikor a királyné közölte vele, mi járatban vannak náluk.

- Igen, azt. A pengéjébe tudsz vésetet készíteni? – Sellirim mindenképpen szeretett volna valamit íratni a fegyverébe.

- Meg tudom csinálni – bólintott a kovács. – Milyen szöveget szeretnél rá, asszonyom?

- „Ami hajdanán elveszett, visszatért”. A másik oldalára pedig Thranduil és a gyermekeim nevét szeretném.

- Úgy fogom elkészíteni, ahogy kérted, úrnőm – mondta Cále, és már másnap hozzálátott a becses fegyver kovácsolásához. Mivel nagyon megtisztelve érezte magát, hogy a királyné őt választotta a feladatra, nagyon aprólékosan dolgozott és négy nap, négy éjen át egy szemhunyásnyit sem aludt, hogy mielőbb kész legyen. Thala is nagyrészt vele volt, habár segíteni nem tudott, de nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy a nyers acél lassan kardformát ölt.

Mikor elkészült a kard, Cále belecsavarta egy vászondarabba, majd lóra ültek Thalával és elvitték a palotába Sellirimnek.

A királynénak nagyon tetszett a fegyver, mert éppen olyan volt, mint amilyennek megálmodta. Végighúzta ujjait a tengwákkal sindarinul írt feliraton, majd megfordította és elmosolyodott, mikor meglátta párjának és gyermekeinek nevét. Most már mindig vele lesznek, nem marad egyedül soha többé.

Ám nemcsak ő, hanem Niphredil és Neldor is elmentek Cáléhoz, hogy új kardokat kovácsoltassanak magukhoz, hiszen a régieket eltemették elhalt testükkel együtt a fák üregeibe.

- A tiedre mit írjak? – kérdezte Cále Neldortól, mikor a két tünde eljött hozzá.

- Semmit, csak véss bele néhány bükkfalevelet – felelte a magas tünde. – Viszont szeretnék egy hozzá illő tőrt is egyenes pengével és rézszínű markolattal.

- Te szeretnél rá feliratot? – fordult Niphredilhez a vanya tünde.

- Véss bele nekem egy jégmadarat – kérte a tündelány.

- Ó, a te párod volt az az íjkészítő, akivel Gondorból jöttük idáig! – kiáltott fel Thala, mire Niphredil elpirult.

- Nem volt ő nekem párom, csupáncsak jó barátom, habár ő többet érzett irántam baráti szeretetnél.

Niphredil, mióta visszatért az erdőbe, sokszor meghányta-vetette magában Halatir iránt érzett érzéseit, melyek oly mélyen gyökereztek az idő hálójában. Pontosan emlékezett arra a napra, mikor a férfi megjelent szüleivel a fájánál, arra, ahogy együtt járták az erdőt, és arra is, amikor Halatir elkészítette neki azt az íjat, mellyel a számára végzetes Dagorladi csatába indult. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az íjkészítő igazán szereti őt, s míg Aman földjén járt, nem telt el úgy óra, hogy ne gondolt volna rá, s arra, vissza kéne jönnie ide, és engednie, hadd szeresse őt a férfi. Aztán a kontinensnyi Halhatatlanföldön végül találkozott Neldorral, aki legnagyobb örömére az ő hazájából jött, és szintúgy itt hagyott valakit, aki különösen kedves a szívének, így együtt kitervelték, hogy elmennek magához Mandoshoz, és megkérik a valát, hogy engedje vissza őket Középföldére. Mandos nagyon kedvelt minden egyes tündét, aki az ő csarnokain keresztül érkezett ide, mindjükről tudta, miképp haltak meg, mivel ő hivatott őket megvigasztalni, mikor félelemmel telve ideérkeztek, és megnyugtatni őket, ez nem a vég, csupán egy új kezdet.

A valák mindig a tündékéhez hasonlatos alakban jelentek meg nekik, hogy ne féljenek tőlük, és közelebbinek érezzék magukhoz őket. Mandos minden alkalommal sötéthajú, fehérbőrű ifjúként mutatkozott, s valahányszor elhagyta csarnokait, Niphredil és Neldor a nyomába szegődtek, és folyvást csak kérlelték, engedje haza őket.

- Látom, gyermekek, nem tesztek le erről a tervetekről – nézett rájuk valószínűtlenül indigókék szemével a vala. – Mind, akik ide jöttök a csarnokomba, soká sírtok, mert nem tudjátok elfogadni, hogy végleg magatok mögött kell hagynotok Középföldét. Egy nap a barátaitok is eljönnek majd, de nem halál által.

- Az még akár sok száz év is lehet! – vetette ellen Niphredil. – Glorfindelt visszaengedtétek – emlékeztette a valát a lány.

- Glorfindel még annyi nyugtot sem hagyott nekem, mint ti – felelte Mandos. – De nem ezért engedtem el, hanem mert neki még dolga van odaát. Valakire rá kellett találnia.

- Nekünk pedig valakikhez vissza kell mennünk – szólt Neldor halkan. – Várnak ránk.

- Én nem dönthetek ebben az ügyben, ez már Ilúvatarra tartozik – mosolyodott el Mandos. – El fogok menni hozzá, és elébe tárom kérésetek.

S a vala megtartotta ígéretét, Ilúvatar elébe járult, és elé tárta a két tünde kérését. Ilúvatar akkor elmerült gondolataiban, mert egyedül ő tudta az egész világon mindazt, ami volt, ami van és lesz, és ebben a végtelen zenében, melyet a Világ Kezdetekor alkotott, úgy látta, a két tündének még később is jut egy-egy gyengéden rezzenő dallam, és látta szeretteik bánatát odahaza, így engedett kérésüknek, és útjukra bocsátotta őket.

Neldor és Niphredil nagyjából egy időben azzal, hogy megtudták, Ilúvatar elengedte őket, találkoztak Sellirimmel, az erdő királynéjával, aki szintén visszavágyott régi otthonába, ám Ilúvatar engedélye rá nem vonatkozott. Így aztán ő maga is Mandos nyomába szegődött, és a vala az ő kérését is az istenség elé vitte. Ilúvatar akkor újra belemerült a régóta szóló muzsikába, és abban megtalálta azt a csöppnyi dallamot, mely Sellirimről szól, s amely nem ért véget a tünde középföldei halálával, így őt is elengedte Amanból.

Sellirim jó barátságba került Indisszel, Ingwë nagyúr lányával, aki sok ezer éve élt már Amanban, s nem is emlékezett Középföldére, hisz szülei még Oromëval jöttek el Cuivénenből az idők hajnalán.

- Most te leszel majd minden középföldei tünde királynéja, így illő, hogy szép lovad legyen – mondta neki az ezüsthajú vanya tünde, és nekiadta hátasai egyikét, Gildint, az ezüstszőrű kancát.

- Igazán gyönyörű, úrnőm – mondta Sellirim, és megsimogatta a lovat, mely attól a perctől kedve csak neki engedelmeskedett.

A három tünde azzal a hajóval indult vissza Középföldére, mellyel Elrond, Celeborn, Galadriel, Gandalf és Frodó érkeztek Amanba. Ahogy távolodtak a parttól, még látták, ahogy Celebrían szülei és párja elé fut, s hosszasan ölelkeznek.

A parton azonban hat másik tünde is állt, akik viszont tőlük búcsúztak. Hármuk szülei voltak, akik ugyan örültek gyermekeik viszontlátásának, de elfogadták, hogy azoknak még tennivalójuk akad Középföldén.

Doron, Alfirin, Thaltar, Emelin, Lanthir és Ilwe soká integettek hazatérő gyermekeiknek, egészen addig, míg a hajó, melyet varázslat kormányzott a vizeken, végleg el nem tűnt a szemük elől beleveszvén a sűrű ködbe, amin túl Középfölde tengerei hullámzanak.

 

(Ilúvatar)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára