pphogy megjelentek az első őszi bágyadt napsugarak a keleti égbolton, mikor Elladan és Tyria készen álltak arra, hogy elhagyják szobájukat. Magukra öltötték fegyverzetüket és kezükbe fogták batyuba kötött váltás ruháikat, mikor kopogtattak az ajtón. Tyria letette az asztalra csomagját és kinyitotta az ajtót. Resson jött el hozzá, mert volt valamije, amit lányának szeretett volna adni.

- Hoztam neked egy ajándékot. Nem kívánom, hogy valaha is hasznát vedd, de szeretném, ha rám emlékeztetne – mondta, mikor leoldotta övéről az odakötözött egyszerű tőrt és Tyria kezébe adta. - Nem egy díszes darab, nincs is benne semmi különleges, csupán csak annyi, hogy az apámtól kaptam, így gondoltam illő, hogy neked adjam tovább.

Tyria kihúzta a fegyvert a hüvelyből. Az egész tőr nem volt hosszabb az ő alkarjánál, és valóban semmiféle díszítés nem látszódott rajta.

- Köszönöm szépen, majd mindig magamnál hordom és akkor olyan lesz, mintha mindig velem lennél – mosolygott apjára a lány.

- Ugye visszajössz még? – kérdezte Resson.

- Nagymamáéknak is mondtam: jövő tavasszal visszatérek – felelte Tyria, és közben saját övére kötözte a tőrt kardja mellé.

- Mindenképpen meglátogatunk még titeket – tette hozzá Elladan.

- De egyszer neked is el kell jönnöd az erdőbe – figyelmeztette játékosan a férfit Tyria. – Meg kell nézned, hol lakunk.

- El fogok menni, ígérem. Talán jövőre veletek tartok – mondta Resson, s már előre tudta, nagyon nehéz lesz kibírnia azt az időt, amit lánya nélkül lesz kénytelen eltölteni.

Nem sokkal később mind a hárman elindultak az udvarra, a palota főbejárata elé, ahová a találkozót megbeszélték. A tündék nagy része már útra készen állt, a még meg nem érkezettek lovait lovászfiúk tartották kantárszáron. Ott volt még Siderone, Silenus, Reytan, Nanae és Zina is; csak Celdiana maradt távol, valószínűleg a tegnap esti incidens miatt.

Legutoljára Legolas és Landis csatlakozott hozzájuk, a lány nehéz szívvel lépett ki a kapun a hűvös félhomályba, tudva, jó darabig nem tér vissza régi otthonába.

- Megvagytok mindannyian? – nézett végig társain Legolas és összeszámolta őket. Tizennégy.

- Igen – sietett bejelenteni Nelya, aki már Arfána hátán ült.

Mikor már mind a húsz lovas nyeregben ült, a király vezetésével elindultak a palota kovácsoltvas kapuja felé. Közben a Nap is feljebb kúszott az égen és erőtlen fényével igyekezett megvilágítani útjukat. A városlakók közül néhányan már az utcákat rótták, egy férfi három disznót terelgetett az egyik téren keresztül, egy asszony pedig egy állatprémekkel megrakodott kordét tologatott épp a lovasokkal szemben, de amint felismerte királyát, illedelmesen félrehúzódott előlük.

Landis Siderone és Reytan között lovagolt és halkan magyarázott a tartun fiúnak.

- Ezután ez a te dolgod lesz. Otthagytam a konyhában egy nagy zsákra való szárított rozsdafa-levelet, annyit tegyél a vízbe, amennyi lazán elfér a markodban – mondta Landis.

- Értem, úgy fogom csinálni – bólogatott Reytan nagy komolyan.

Ő és Landis tegnap este, még mielőtt lefeküdt volna, átment a herceghez és Reytanhoz, akik immáron egy szobán osztoztak (amivel végképp az őrület határára kergették Celdianát), és megkérte Reytant, ezután ő készítse el Siderone számára a rozsdafa leveléből készült teát.

- Furcsa lesz, hogy nem leszel velünk, Landis, de a te helyed a saját néped között van – mondta Siderone, miután befordultak arra az útra, amely egyenesen a városkapuhoz vezetett.

- Már szinte el is felejtettem, milyen velük élni – jegyezte meg a tündelány és halványan elmosolyodott. Emlékezett a szüleire és a barátaira, de emlékeiben már elhalványult, milyen volt velük lakni a távoli Cuivénenben.

Mikor a városkapuhoz értek, az őrök leeresztették a felvonóhídra engedett csapórácsot és a húszfős menet kilovagolt rajta. Silenusék nagyjából egy mérföldnyire kísérték el vendégeiket a kaputól és a gyér füves, enyhén dombos pusztában álltak meg.

- Innen már nem megyünk tovább – jelentette ki a király, miután megállította őket.

- Nagyon köszönjük a vendéglátást, uram; reméljük egyszer te és családod is meglátogatjátok a mi otthonunkat – szólt Legolas.

Landis eközben leszállt lováról, Nanae is így tette, majd forrón összeölelkeztek.

- Vissza fogok jönni – suttogta a halkan síró lány fülébe a tünde.

- Tudom, csak rossz lesz nélküled – hüppögte a hercegnő. – De ez így van rendjén, el kell menned.

Siderone is leszállt Asino hátáról és megölelte Landist.

- Köszönünk mindent, te maradsz mindörökké a legkedvesebb barátunk – mondta a herceg és ő is megölelte a lányt.

- Akkor ugye visszajössz tavasszal? – kérdezte Resson a mellette, a lován ülő Tyriát.

- Igen, ne félj, már nem szabadulsz tőlem – mosolygott a lány.

- Nagyon örülök, hogy eljöttél hozzám. Azt hiszem, életem legboldogabb hónapjai voltak ezek – mondta a férfi és megszorította lánya kezét.

Még egyszer utoljára elhangzottak az ígéretek a viszontlátásról, majd a tizennégy lovas nyugatnak fordult, hogy hosszú hónapok után hazatérjenek szeretett erdejükbe.

- Nagyon fog hiányozni – szólalt meg Siderone, miután a tündék magukra hagyták őket.

Nem kellett megkérdezniük, kire gondolt.

- Ennek így kellett lennie. Mindig tudtam, hogy egy nap felbukkan valaki a saját népéből és magával viszi – mondta Silenus, és szemét a távolodó Landisra függesztette. Kisgyermekként őt magát is Landis gondozta, nevelgette, így számára is fájdalmas volt a lány távozása.

Kis ideig még ott álldogáltak az őszi ködös időben, mígnem a tizennégy lovas el nem tűnt a szemük elől.

Tyria még többször visszafordult a nyeregben, és integetett az ottmaradottaknak, de az utolsó alkalommal már ködbe veszett az öt lovas alakja. Landis egyszer sem fordult meg, túl fájdalmas lett volna számára a látvány, ahogy régi családja távolodik tőle.

A menetet természetesen Legolas vezette, mögötte a többiek mindig váltakozó csoportokban követték őt. A táj teljesen kihaltnak tetszett, semmiféle mozgást nem érzékeltek. A köd egyre sűrűsödött körülöttük, nagyjából negyed mérföldnyire láttak el.

- Én igazán jól éreztem magam Scardoriában, jövőre én is visszajövök veletek, ha nem bánod - fordult hátra Tyriához a lány előtt lovagló Minya. Lovának, Laurelinnek a nyergéhez oda volt kötözve Norolinde kantárja; Neldor néhai lova most is teherhordóként ballagott velük az úton.

- Annyian jöttök, amennyien csak szeretnétek – mondta Tyria. Egyáltalán nem bánta, ha barátai legközelebb is vele tartanak.

Útközben az együtt lovaglók felállása folyvást változott, de mindig Legolas maradt elől. Landis nagyrészt mellette haladt gesztenyebarna szőrű, egészen világos sörényű és farkú kancája, Itoni hátán. Az itoni szó szőkét jelentett az avár tündék nyelvén, melyet Landison kívül valószínűleg senki sem beszélt már egész Középföldén.

A kis csapat utazását változatos időjárás kísérte; előfordult, hogy napokig zavartalan, ámde gyenge napsütésben haladtak, és olyan is, hogy folyvást szitáló eső áztatta őket. Mivel a Nap néha hosszú időre is vastag felhőtakaró mögé bújt, kicsit tartottak tőle, hogy eltérnek a nyugati iránytól és máshol lyukadnak ki, de mikor újra előbukkant, mindig örömmel nyugtázták, hogy sikerült tartani a megfelelő irányt.

A Scardoria elhagyása utáni tizenhatodik napon a tündék szeme számára láthatóvá vált az erdő sötét sávja a nyugati láthatáron, de Tyria bárhogy is erőlködött, nem sikerült megpillantania a csupasz fákat a távolban.

Tiszta reggel köszöntött rájuk aznap, mindenki elfogyasztotta a lembasadagját (sikerült olyan ügyesen beosztaniuk az odafelé úton, hogy még bőven maradt visszafelé is), amikor Norolinde vadul felnyerített és megindult volna vágtában az erdő felé, ha nem lett volna Laurelinhez szíjazva, aki viszont a gazdája engedélye nélkül nem ment egy tapodtat sem, hanem megvetette patáit a földön és megpróbált ellenállni a csődör húzásának, s közben elégedetlenkedve nyihogott.

- Mi bajod van, Noro? – kérdezte Minya, ahogy megpróbálta lenyugtatni a lovat. – Megijedtél valamitől? – körbepillantott a földön, de nem látott rágcsálót, amelytől megriadhatott volna.

- Ti nem érzitek? – kérdezte Halatir, és az erdő felé nézett. Végigfuttatta tengerkék szemét a messze magasodó levelüket vesztett fákon, de azok nem árulták el egyelőre titkukat.

- Mire gondolsz? – szagolt bele a levegőbe Eirien.

- Nem is tudom, valami megváltozott az erdőben – mondta bizonytalanul az íjkészítő.

- Noro, maradj nyugton! – szólt rá erélyesen a ficánkoló csődörre Minya, de nem sokat használt. – Akkor menj! – Azzal kioldotta a szíjat, mellyel Norolinde Laurelinhez volt kötözve, mire a ló nekiiramodott az erdő felé.

- Siessünk mi is, mert rajta van az összes vizünk – javasolta Elrohir, mire mind nyeregbe ültek, és vágtában Norolinde nyomába eredtek.

A csődör egyre távolodott tőlük, még látták, ahogy kitér jobbra, felvágtat egy kisebb domb tetejére, majd eltűnik mögötte.

Aztán mintha egy hallhatatlan parancsnak engedelmeskednének, mindannyian egyszerre torpantak meg a dombtól nem messze.

- Mi történt? – kérdezte Tyria. Valami olyan állította meg a tündéket, amit ő maga nem érzékelt. Elladanra pillantott, de ő is értetlenül vonta meg a vállát.

Minya ebben a pillanatban hangos sírásra fakadt, ahogy Lalaith is.

- Ez csak valami tréfa lehet – suttogta Halatir és a domb teteje felé nézett, s úgy tetszett várt valakinek a felbukkanására.

Legolas leszállt Alassielről és felrohant a domb tetejére. Társai csak annyit láttak, hogy megáll egy pillanatra, majd lesiet a másik oldalon, s ezzel eltűnik a szemük elől.

Aztán mind követték a példáját és kantárszáron felvezették lovaikat a dombra. Odalent síkabb terep húzódott, egy aprócska tó is látszódott nem messze. A tavacska innenső partján négy tünde várakozott, láthatóan rájuk. Csak az egyikük fejét nem fedte csuklya, benne Tyria felismerte Thranduilt. Legolas feléjük rohant, majd az egyikük karjaiba vetette magát. Norolinde ezalatt a többitől magasabb, csuklyát viselő alakot próbálta meg felborítani, többször körbefutotta, miközben vidáman nyihogott.

Előbb Lalaith, majd Minya vált ki társai közül és futva megindultak lefelé a domboldalon.

Tyria ekkor ismerte fel azt, akinek Norolinde annyira örült.

- Az ott Neldor! – sikoltott fel meglepetten.

- Róla meséltetek Völgyzugolyban – jutott Elladan eszébe. – Ő volt az egyetlen, aki nem bízott meg Gollamban. A valák tehát visszaengedték.

Mindannyian lementek a dombról és csatlakoztak barátaikhoz. Tyriának meg se kellett kérdeznie, hogy ki az asszony, akit Legolas és Lalaith sírva ölelget, anélkül is tudta, hogy ő Sellirim, az erdő királynéja. Minya szüntelenül zokogott Neldor karjaiban, akinek szintén folytak a könnyei, s Halatir mozdulatlanul állt összeölelkezve a másik nővel, aki minden bizonnyal a Dagorladi csatában elesett Niphredil volt.

Thranduil némán figyelte, ahogy gyermekei oly hosszú idő után újra találkoznak anyjukkal, s lelkét végre béke szállta meg, mert egész családját újra maga mellett tudhatta, mint a régi időkben.

- Hát te vagy az a lány, akiről a párom mesélt – szólt váratlanul Sellirim, mikor gyermekei elengedték őt, és végignézett az érkezetteken.

Szép vízkék szemét egyenesen Tyriára függesztette, aki kissé megilletődött a királyné tekintetétől. Viszont azt rögtön felismerte, hogy sokkal kellemesebb, ha az embert Sellirim és nem Celdiana nézegeti.

- Igen, ő Tyria, aki velünk lakik az erdőben – mondta Lalaith, és odament a lányhoz, majd odavezette őt anyja elé.

- Szervusz, én vagyok Sellirim, a gyermekeimtől bizonyára hallottál rólam – nyújtotta feléje karcsú kezét a tündenő.

- Igen, meséltek rólad. Nem hittem volna, hogy valaha is találkozunk – Tyria megfogta az asszony kezét, majd illően fejet hajtott előtte.

Minya ezalatt már elengedte Neldort, hogy húgai is üdvözölhessék.

- Ha tudnád, mennyire hiányoztál! – ölelte meg Nelya a tőle majd’ két fejjel magasabb tündét.

- És ha tudnád, milyen kalandokban volt részünk, míg te Valinorban süttetted a hasad! – tódította Tatya. – Menel két trollt is megölt! – sietett gyorsan közölni párja hőstettét a lány.

- Majd mindent meséljetek el pontosan – kérte őket Neldor.

- Arra a lányra nem emlékszem, ő kicsoda? – kérdezte Sellirim Landisra mutatva, aki kissé távolabb várakozott hol egyikükre, hol másikukra pillantva.

Legolas gyorsan odasietett hozzá és kézen fogva szülei elé vezette a lányt.

- Ne haragudj, Landis, egészen megfeledkeztem rólad – szabadkozott Legolas.

Illendően bemutatta a lányt Thranduilnak és Sellirimnek, akik természetesen azt hitték, Landis máris a fiuk párja, és ugyan nem tették szóvá, de összepillantásaikból bárki kiolvashatta gondolataikat.

- Azt hittem, már csak Valinorban látlak újra – suttogta Halatir Niphredil fülébe; míg a többiek egymást üdvözölték, ők távolabb álltak egymást átölelve.

Kettejüket választotta szét a halál a legrégebben, Halatir egy egész kort élt át a lány nélkül.

- Már nem volt maradásom – mondta Niphredil. – Neldor annyit mesélt az erdőről, hogy képtelen lettem volna tovább Amanban maradni. Újra együtt szeretnék lakni veled, mint régen.

- Most a palotában lakok, de ha szeretnéd, kiköltözhetünk egy fára – mosolygott az íjkészítő.

- Nekem bárhol megfelel – viszonozta a mosolyt Niphredil, miután elengedték egymást.

Mikor mindannyian üdvözölték egymást, az immáron tizenkilenc tagúra bővült csapat elindult haza, szeretett erdejükbe. Odafent az égen sima felhőzet úszott lustán, a Nap egyáltalán nem mutatkozott.

Útközben persze szó esett arról, hogy a hazatérteket miként engedték el a valák, hogy Neldor és Niphredil milyen sokat jártak Mandos nyakára, mire az elment Ilúvatarhoz, hogy engedélyt kérjen a hazabocsátásukra.

- Képesek voltatok zaklatni egy valát? – kérdezte Minya mellette lovagló párját. – Nem haragudott meg?

- Egyáltalán nem, nagyon türelmesen viselkedett – felelte Neldor.

- Amikor pedig elfogyott a türelme, akkor Ilúvatar elébe tárta ügyünket – nevetett fel Niphredil.

- Milyen Mandos? – kérdezte Eirien, aki Tilionnal az oldalán Neldor és Minya mellett lovagolt.

- Nagyon csinos ifjúként jelenik meg mindig – felelte Sellirim, aki Thranduil mellett az élen haladt, de persze éles füle meghallotta a többiek beszédét és hátrafordult hozzájuk Gildin nyergében. – A bőre hófehér, a haja fekete, de talán inkább egészen sötétkék, akár a ruhája. A szeme színe talán sosem volt kétszer ugyanolyan kék.

- Hol világos, mint a hegyi patakok friss vize, hol pedig sötét, mint a majdnem éjjeli égbolt – tette hozzá Glorfindel, aki annak idején ő maga is találkozott a valával.

- Azért vigyázni kell velük – szólt hirtelen Neldor. – Mindegyikük képes arra, hogy a gondolataidban olvasson és befolyásolja az akaratodat. Nagyon erősnek kell lenned ahhoz, hogy ellenállj nekik.

- Ez így van – helyeselt Sellirim. – Nagyon szeretnek bennünket, de nem kedvelik, ha az akaratuk ellen valót kívánunk cselekedni.

- Amikor először kértem Mandost, hogy engedjen haza, észrevétlenül megfogta a kezem, és hirtelen már nem is vágytam eljönni – mesélte Glorfindel kissé felháborodva. – Sose engedjétek, hogy hozzátok érjenek.

- Az asszonyaik kevésbé akaratosak – jegyezte meg Niphredil. – Varda, a Csillagok Királynője is sokszor járt közöttünk ezüstfehér köntösében, csakúgy, mint Yavanna, Aule párja. Ők sosem akartak lebeszélni minket a hazamenetelről, habár nem is támogattak benne. Inkább lefoglalták a gondolatainkat azáltal, hogy az idők kezdetéről meséltek nekünk, hogy miként alkották Ardát, milyen volt az a tündék felébredése előtt.

Tyria csendben hallgatta a többiek beszámolóját a valákról, s próbált megjegyezni mindent, ami csak elhangzott, hiszen ő sosem lép majd arra a távoli helyre, ahol ezek a varázslatos lények lakoznak. Elladanra pillantott - a tünde is némán hallgatta a többiek beszámolóját –, s ahogy párja ránézett, magában hálát mondott a távoli istenségeknek, hogy kettejük sorsát eggyé fonták; egy közös, boldog dallammá.

 

(lasbelin - ősz)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára