azatértük után még napokig látogatták a tündék a távoli Keletet megjártakat, hogy élményeikről kérdezgessék őket. Tyria nem győzte elmesélni századszor is, hogyan tévedtek el a sivatagban, hogyan találtak rájuk a királyné emberei, miként jutottak el Scardoriába, és találtak rá apjára. Ennek még azok a tündék is örültek, akik nem igazán ismerték őt, csak annyit tudtak róla, hogy a családját indultak el megkeresni.

Még Callon és Arien is eljött hozzá az északi határvidékről, hogy végighallgassák a történetet.

- Hát ez igazán csodálatos! – csapta össze tenyereit Arien boldogan, miután Tyria és Elladan elmondták az elmúlt néhány hónap eseményeit.

Mind a négyen kint üldögéltek Tyriáék házánál a tölgyfa óriási gyökerein a bágyadt őszi napsütésben.

- Legközelebb én is látni szeretném ezt az országot – jegyezte meg Callon és szinte világító kék szemeit Tyriára függesztette.

- Jöhettek ti is – mondta a lány. – Jövő tavasszal meglátogatjuk őket.

Bárkinek is mesélt Keletről, mindegyik tünde el akart vele jönni, így nem tartotta kizártnak, hogy akár száz utazó is felkerekedhet majd tavasszal.

Tyria nemcsak a többi tünde érdeklődésének örült, hanem annak is, hogy Legolas és Landis kapcsolata épp úgy alakult, ahogy annak idején Galadriel megjósolta. Mivel Legolas egyedül lakott, Landis odaköltözött hozzá, és azóta mindenhová együtt mentek, egy pillanatra sem hagyták magára a másikat.

- Azt hiszem, jól döntöttem, hogy eljöttem veletek – mondta Landis, mikor az egyik este Legolasszal kint ültek a tölgyfa ágán. A felhők mögül elő-előbújó Hold néha ezüst fénybe vonta őket, de egyébként teljes sötétségben lógatták lábukat a mélységbe.

- Örülök neki; remélem, a továbbiakban sem fogod másként gondolni – mosolyogott rá Legolas, épp akkor, mikor a Hold előbukkant egy pillanatra.

- Azért persze hiányoznak a gyerekek és Scardoria – jegyezte meg a lány, és arcán szomorúság suhant át.

- Tavasszal majd újra láthatod őket – szólt vigasztalóan Legolas. – Semmi bajuk nem fog esni, ne féltsd őket.

- Amiatt aggódom, hogy Siderone és az anyja kapcsolata ennyire megromlott – mondta Landis halkan.

- Nem értem, hogy Celdiana miért fordult el a fiától, csak mert beteg. – Legolas leszakított egy közeli elszáradt levelet és ledobta a földre. – Pedig épp most lenne rá a legnagyobb szüksége, hogy az édesanyja mellette legyen.

- Celdiana nem volt azelőtt ilyen. Mindig odafigyelt a gyermekeire, maga tanította őket írni-olvasni – mesélte Landis. – Aztán amikor kiderült, hogy senki nem képes meggyógyítani Siderone-t, már nem törődött vele. Sosem kérdezte, hogy érzi magát, javult-e az állapota vagy éppen rosszabbodott. Tudom, mert sokat beszélgettem a fiúval, és néha panaszkodott, amiért az anyja nem foglalkozik vele.

- Igazán szomorú ez az egész; én el sem tudom képzelni, hogy anyám tudomást se vegyen rólam – szólt Legolas, és újabb falevelet ejtett a mélybe. – Úgy hiányzott, míg Valinorban volt. Minden nappal én is meghaltam kicsit, azt hiszem.

Legolas már elmesélte Landisnak, miképp halt meg Sellirim, de a lány is, mint mindenki más, egyáltalán nem hibáztatta őt a királyné haláláért.

- Nem akarom, hogy még egyszer elveszítsem bármelyik szerettemet is, ezért holnap elmegyünk Cáléhoz, és készíttetünk neked két tőrt – jelentette be Legolas ünnepélyesen.

- Nekem? De hát én nem tudok harcolni! – vetette ellen Landis.

- Majd én megtanítalak – ajánlotta fel Legolas, habár inkább kijelentésnek, semmint ajánlatnak hangzottak szavai.

- Én biztosan nem tudok megtanulni vívni – rázta a fejét a lány. El nem tudta képzelni, hogy ő harcoljon és megöljön másokat.

- Muszáj megtanulnod megvédeni magad, különben baj történhet – szólt közbe a tünde. – Íjat is csináltatunk neked. Holnap elmegyünk Halatirhoz is.

- Arra is megtanítasz? – kérdezte Landis.

- Mindenre, amit egy tündének tudnia kell – felelte Legolas és megfogta a lány faágon nyugvó kezét. Karcsú puha tenyere volt, nem keményítette meg az íj és a tőr használata.

Landis nem vette el a kezét; otthagyta Legolaséban, majd kis idő múlva rákulcsolta ujjait a férfiéra.

- Szeretek veled lenni, Legolas – szólt váratlanul Landis. Úgy érezte, bután és gyerekesen hangzik ez a mondat, és talán a tünde is annak fogja gondolni, de nem így történt.

- Én is szeretek veled – mosolyodott el Legolas a sötétben.

- Lakhatok itt? – kérdezte kissé félve a lány.

- Hisz most is itt laksz – nevetett fel Legolas.

- Én úgy gondoltam, hogy örökké.

A szél felerősödött és meglibbentette szőke és sötétvörös hajszálaikat. Legolasnak kifutottak agyából a szavak, annyira váratlanul érte Landis vallomása.

- Szeretném, ha velem maradnál – szólt végül. – Nincs szinte semmim, csak ez az üreg - bökött fejével a faág tövénél tátongó sötét lyuk felé -, nem szolgálhatok olyan fényes palotával, mint amiben eddig éltél.

- Nincs szükségem palotára, megfelel ez az üreg is hajlék gyanánt – vágott közbe Landis és a sötétben Legolasra mosolygott.

Nem vették észre, mikor fogyott el a köztük lévő kis távolság, és azt sem, hogyan kerültek meztelenül az üreg padlózatára. Csak megtörtént, mintha valaki előre eltervezte volna. Nem figyeltek az időre, arra sem, hogy lezárják az üreg bejáratát, így az első kósza késő őszi fény bekukucskálhatott hozzájuk, és megpillanthatta őket, amint egymás karjaiban alszanak.

Legolas ébredt fel előbb, s sokáig nézte Landist a gyenge fényben, amint mellette fekszik. Sötétvörös haja megannyi indaként tekergőzött a takarón és kecses nyaka körül. A tünde meg sem moccant, úgy fürkészte párja arcát egészen addig, míg a lány fel nem nyitotta zöld szemét. A fölébe hajoló férfira nézett, és néhány pillanatig nem tudatosult benne, miként lehetséges az, hogy meztelenül fekszenek egymás mellett mindössze egyetlen takaróval fedve.

Aztán minden világossá vált számára; két tenyere közé fogta Legolas arcát, magához vonta és hosszas csókot lehelt ajkaira. Olybá tűnt számára, hogy az egész csupán egy álom, amely majd az éjszakával tovaröppen, de még kapaszkodik a sötétség utolsó szikrájába, hogy édes bizsergéssel töltse el törékeny testét.

- Nem tettem esküt neked – szólt halkan Legolas, mikor Landis elengedte ajkait.

- Ez az éjszaka volt az eskü – felelte a lány, és megcirógatta párja fülét. – Ebből biztosan tudom, hogy szeretsz és velem leszel, míg csak össze nem omlik körülöttünk a világ.

A férfi erre nem felelt, hanem apró csókokkal hintette tele Landis hófehér bőrét, majd magához ölelte asszonyát, hogy megerősítse esküjét.

 

***

Az erdőben csendesen telt el az ősz, majd fokozatosan beköszöntött a tél. A nyirkos ködöt száraz hideg váltotta fel, a szinte folyton szemerkélő eső helyett hó hullott a tündék otthonára.

Legolas ugyanannál a kidőlt fatörzsnél tanította Landist az íjászat tudományára, ahol annak idején Tyriát. A tündelány napról napra fejlődött, mind biztosabban szedegette a nyilakat a hátára erősített tegezből és mind pontosabban sikerült leadnia lövéseit.

- Mondtam, hogy menni fog, de te nem hittél nekem – szólt Legolas, miután Landis épp csak kicsivel, de elvétette a fába vésett kör közepét.

- Csak azért véltem így, mert túl gyengének hittem magam – felelte Landis, miután leeresztette íját, melynek szép mintázata Halatir kezének munkáját dicsérte.

- Mióta eljöttünk Scardoriából szépen megerősödtél – mérte végig őt Legolas karba tett kézzel. A lány válla valóban kiszélesedett az utóbbi időben, combjai is megvastagodtak az állandó fáramászástól és lovaglástól. Kezdett úgy festeni, mint a többi harcosnő az erdőben.

- Azonban nem tudom, képes lennék megölni bárkit is – mondta bizonytalanul Landis, és levette Cále által készített csinos kését a hátáról. A fegyver markolatába Illirien napját vésette a kováccsal, a pengére pedig avár nyelvű tengwarral írt felirat került, melyet rajta kívül senki sem értett, és nem is akarta elárulni a szavak jelentését.

Legolas odalépett a lányhoz és felkarjaira tette kezeit. Landis addig a csillogó pengét nézte, de az érintésre felemelte tekintetét.

- Amikor azt látod, hogy a szeretteid életére törnek vagy a hazádra támadnak, akkor nem gondolkozol, csak teszed, amit a szíved diktál. Ha eljön az idő, képes leszel rá, mint bárki más közülünk.

- JÁTÉK!!! – hasított bele a csendbe Nelya hangja.

A tisztás körül álló fák kopasz ágairól varjak hada röppent fel hangos károgással. A térdig érő hóba lovasok gázoltak keleti irányból. Nelya, Elrohir, Minya, Neldor, Tatya, Menel, Halatir és Niphredil érkezett meg, hogy megkezdjék szokásos téli hócsatáikat.

Mire mind leszálltak, Tyria és Elladan is felbukkant a fák között, de ők déli irányból érkeztek.

- Azt mondtad, jó játék lesz, de ez nem az! – kiáltott fel a tisztás közepén Elrohir. A tünde a havat söpörgette ruhájáról, miközben Nelya kacarászva futkosott körülötte.

- Ez jó játék! – vetette ellen a lány, és továbbszaladt, hogy nővéreit is megdobálja.

- Ti hóval dobáljátok egymást? – kérdezte megrökönyödve Elladan Tyriától. Elképedve nézte lován ülve az erdőtündéket, amint azok fel-alá rohangálnak, és igyekeznek minél több hóval beborítani egymást.

- Télen ez a kedvenc időtöltésünk – lépett oda Legolas Landisszal az oldalán a két lovashoz.

Ebben a pillanatban egy kicsi, ám annál keményebb hógolyó süvített ki a fák közül és tarkón vágta Legolast.

- Hé! Ki volt az! – fordult hátra a tünde támadóját keresve.

Az egyik fa mellett Lalaith állt, kezében egy újabb hógolyóval. Mögötte Glorfindel álldogált, és látszott, ő sem hiszi el, hogy ez volt az a csodálatos játék, melyről párja mesélt neki.

Lalaith ekkor összenézett Tyriával, aki még mindig Morgilith hátán ült, de most leugrott a nyeregből, gyorsan felszedegetett egy kis havat, és megindult Legolas felé.

A tünde pontosan tudta, mi következik, az elmúlt teleken gyakran áldozatul esett a lányoknak, így gyorsan menekülőre fogta a dolgot. Lalaith a nyomába eredt, és egy ügyes ugrással leteperte bátyját, aki eltűnt a hóban. Tyria odasietett, és igyekezett teljesen betemetni Legolast, aki egy idő után már nem ellenkezett, hanem békésen tűrte legyőzetését.

- Sikerült! – rikoltotta Tyria, miután a tünde teljesen eltűnt a hó alatt.

- Ez nem jó játék – foglalta össze a látottakat Elrohir, aki igyekezett kimaradni a többiek vad tombolásából, ami néhány méternyire tőle zajlott.

- Ha téged temetnek el, akkor valóban nem jó – bukkant elő Legolas hóval borított szőke feje a fehérségből.

Felkelt, és leporolta magáról a havat, majd összevonta magán köpönyegét.

- Völgyzugolyban sosem játszottatok ilyet? – kérdezte Tyria Elrohirtól.

- Semmi ilyesmit – csóválta a fejét a tünde. – De ha ti szeretnétek, nyugodtan játszatok csak.

- Scardoriában a gyerekek játszottak a hóban, de én sosem tartottam velük – csendült fel Landis hangja mögöttük, mire mind arrafelé fordultak. A tündelány épp feléjük tartott a tisztáson át, köpenyét ő is szorosan összefogta magán. Nem szokta még meg, hogy a szabad ég alatt él, nem pedig a palota melegében.

Mikor odaért hozzájuk, Legolashoz bújt, aki a saját köpenyének egyik felét is ráterítette.

- Hogy haladsz az íjazással? – kérdezte Lalaith tőle.

- Azt hiszem, elég jól, a testvéred igazán jó tanár – felelte Landis mosolyogva.

- Amint kitavaszodik, nekifogunk a vívásnak is – mondta Legolas.

- Nem nehéz, megtanulod azt is hamar – jósolta Tyria.

- Tyria csak tizennégy éves volt, mikor elkezdtük vívni tanítani – emlékezett vissza Lalaith. – Olyan gyorsan belejött, mintha ezzel a tudással született volna.

- Minden illirieni jó vívó – szólt Landis. – Sok herceg vívásóráit láttam, míg az udvarban éltem, és mindannyian gyorsan elsajátították ezt a tudományt.

Hull a hó, varjú röpül a fehér égen,

Együtt csúszunk a sikamlós jégen.

A kis dalt Nelya ordította teli torokból a kidőlt fatörzs tetején állva, majd kisvártatva nővérei és Niphredil is csatlakoztak hozzá és együtt énekelték a dalt, mely száz meg száz esztendeje minden télen felharsant az erdőben, de ez a tél más volt, mint az eddigiek, mert ez volt az erdő első szabad tele azóta, hogy ráereszkedett a Homály.

Legolas mosolyogva hallgatta a lányokat, majd mélyet szívott a keletről jövő hideg szélbe. Egy pillanatra mintha távoli veszélyt sodort volna magával, de kilégzésnél a baljóslatú érzés is tovaszállt. Utána a tőlük nem messze álló Halatirra nézett, aki ugyanúgy mélyeket lélegzett a szélből; keletre fordult a légáramlat felé, de úgy gondolta, csak képzelődött, hiszen már nem fenyegetheti veszély az erdőt. Tekintete találkozott Legolaséval, és ki tudta olvasni barátja szeméből, hogy ő is ugyanarra gondolt. Kis ideig nem eresztették el egymás tekintetét, majd Halatir alig láthatóan megrázta a fejét, mire Legolas ugyanígy bólintott.

Utána újra az éneklő lányok felé fordult, akikhez időközben Lalaith és Tyria is csatlakozott, és igyekezett kikergetni fejéből az iménti kis közjátékot.

Úgy vélte, Halatir túl sokat megélt már ahhoz, hogy érzékei megcsalják és tévútra vezessék gazdájukat.

 

(loss - hó)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára