zon a télen vastag hótakaró fedte be Illirient. Betemette a földeket, az utakat, a városok kövezett utcáit éppúgy, mint a palota udvarát. A szolgálók szélmalomharcot vívtak a csapadékkal; mire eltakarították az épület környékéről a havat, addigra újból járhatatlanná vált az út a kapukig.

Reytan, bár Siderone mesélt róla neki, teljesen meglepődött, mikor első alkalommal esett a hó. Előbb ébredt fel, mint a herceg, és azonnal érezte, valami megváltozott odakint, habár az ablakot nehéz sötétítőfüggöny takarta el. A hangok tompává váltak, mintha valami elnyelte volna őket. Felkelt az ágyból, és mivel nehezen viselte a hideget, magára terítette vastag takaróját is, úgy ment oda az ablakhoz. Elhúzta a sötétítőfüggönyt, és kinézett a szürke reggelbe. Odakint minden csupa fehér volt, egyetlen összefüggő lepellé vált a palota udvara.

- Siderone, ébredj! – kiáltotta izgatottan, majd odasietett, hogy felkeltse a herceget. – Itt a hó, amiről beszéltél!

Siderone lassacskán magához tért, és szemét törölgetve felült az ágyban.

- Hallod? Hó! – Reytan visszarohant az ablakhoz és teljesen elhúzta a függönyt.

A herceg ugyanúgy beburkolózott a takaróba, mint Reytan, úgy ment oda az ablakhoz. A havat meglátva minden álmossága tovaröppent.

- Végre leesett! Majd meglátod, milyen jót lehet játszani benne! – Azzal kinyitotta az erkélyre vezető ajtót, leguggolt, és kezébe vett egy kis havat.

Reytan érdeklődéssel figyelte a csillogó kis fehérséget, majd bizonytalanul hozzányúlt, de rögtön vissza is kapta ujjait.

- Hideg! – panaszkodott.

- Persze, hogy az – mosolygott Siderone.

- Mégis mit lehet játszani olyan dologban, ami hideg és nedves? – kérdezte Reytan és összedörgölte ujjait, melyen már elolvadt a hó.

- Majd Nanae és én megmutatjuk – felelte Siderone, és a szekrényhez szaladt, hogy mielőbb felöltözzön.

Miután mindketten elég rétegnyi ruhát vettek magukra, kimentek a folyosóra és a főbejárathoz vezető lépcső felé indultak.

- Biztos jó ötlet kimenni? – kérdezte Reytan a lépcsősor tetején. – Nem veszélyes?

Siderone felnevetett barátja aggodalmaskodásán.

- Nem! Hisz én már sok telet megértem, és látod, itt vagyok, nincs semmi bajom, pedig sokszor jártam hóban – mondta, miközben lefelé ment a lépcsőn.

Reytan épp szólni akart, hogy hisz neki, de ekkor váratlan dolog történt, ami torkára fagyasztotta mondanivalóját. Az előtte haladó Siderone éppen elérte a lépcső alsó harmadát, amikor összerogyott, akár egy zsák, és legurult a hátralévő fokokon, majd oldalára érkezve elfeküdt a márványpadlón. Reytan megkövülten állt a lépcső tetején, olyan hirtelen érte az egész, hogy nem tudta, mitévő legyen. Néhány pillanat múlva erőt vett magán, és lesietett barátjához.

- Mi történt veled? Ébredj! – Reytan lekuporodott, és ölébe húzta Siderone-t.

Végtelennek tűnő másodpercek teltek el, mire felbukkant Silenus az egyik folyosón, mely a bejárati csarnokba vezetett. Kifutott a vér minden tagjából, mikor meglátta eszméletlenül fekvő fiát. Odasietett, fölébe hajolt, és ellenőrizte a szívverését. Végigsimított fehér arcán, és a nevén szólongatta, és újabb óráknak tűnő pillanatok múlva Siderone kinyitotta a szemét. Felült, és meglepődve körbenézett.

- Mi történt? Hogy kerültem ide? – kérdezte apját és Reytant.

- Hirtelen elájultál és leestél a lépcsőn – mondta neki a tartun fiú halkan. – Azt hittem, meghaltál.

- Nem emlékszem, hogyan történt – tűnődött a herceg. – De nem érzem rosszul magam – sietett közölni aggódó arccal mellette térdelő apjával.

- A legjobb lenne, ha lefeküdnél – javasolta Silenus, és felsegítette fiát.

- Reytannal az udvarra készültünk, hogy megmutassam neki a havat. Hadd menjek ki vele – kérte Siderone esdekelve. Láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy az előbb minden ok nélkül elvesztette az eszméletét.

- Majd Nanae megmutatja neki – vetett egy gyors pillantást Silenus Reytanra, aki megértette, mit akar tőle a király.

- Igen, majd ő kijön velem, neked pihenned kell – szólt Reytan.

Siderone tekintetét a márványpadlóra szegezte, és sem barátja, sem apja nem tudta belőle kiolvasni, mire gondol.

- Ha annyira szeretnétek, akkor lefekszem – mondta végül, majd megkerülte Reytant, és felment a lépcsőn.

- Lenne hozzád egy kérdésem – fordult Silenus Reytanhoz, mikor kettesben maradtak.

- Ugye nem hiszed, uram, hogy én löktem le? – nézett fel a fiú a tőle magasabb királyra. – Sosem tudnám bántani!

- Tudom – szögezte le Silenus. – Látom, hogy szoros köztetek a kapcsolat. Ezért is meg szeretnélek kérni arra, hogy mindig légy vele, ne hagyd egyedül most már soha többé.

- Azt akarod, uram, hogy vigyázzak rá? – kérdezte Reytan.

- Igen, erre te vagy a legmegfelelőbb személy – mosolyodott el Silenus. – Én sajnos nem tehetem meg, hogy minden időmet vele töltsem, pedig szívem szerint azt tenném.

Ekkor odakintről, a csukott kapuszárnyak mögül lónyerítés hangzott fel, majd kiáltások harsantak.

- Ilyen idő tájt őkirályi felsége és családja épp a reggelijükhöz készülődnek, nem tud téged fogadni, uram – mondta az ajtónálló őr az érkezettnek.

- Nekem most kell beszélnem vele! – kiabálta durván az ismeretlen.

- Ki lehet az? – kérdezte Reytan a királytól.

Mindketten a kétszárnyú bejárati ajtót nézték, úgy hallgatták a kinti eseményeket.

- Ha nem tévedek, Laytear Gerrin az az északi határról – felelte Silenus, majd az ajtóhoz ment, és lenyomta a nagy kilincset.

Az épp frissen lesepert lépcső aljában egy utazóruhát viselő férfi álldogált lovát kantárszáron fogva, mellette négy vele érkezett katonájával. Mindegyikük mellkasán egy címer látszódott, egy arannyal hímzett hegycsúcs, mely a Gerrin család gazdagságát hivatott jelképezni.

Laytear Gerrin erős csontozatú, széles vállú férfi volt az illirieniekre jellemző fekete hajjal és sötétbarna szemekkel, ám tekintetében egy csepp jóindulat sem tükröződött, nem úgy, mint Silenuséban.

Reytan követte a királyt a lépcső tetejére, onnan nézett az érkezettekre. Amint megpillantotta őt, Laytear gúnyosan felkiáltott.

- Hát mégis igaz! Egy sivatagi haramiát vettél a házadba!

- Én is örülök a viszontlátásnak, Laytear – engedte el a füle mellett Silenus a megjegyzést, és lesétált vendégéhez. – Minek köszönhetem látogatásodat?

- Hát köszönni nem fogod, azt biztosra veheted! – lökte oda lova kantárszárát a lovászfiúnak, aki az imént sietett oda, hogy elvigye a hátast.

- Menjünk fel a dolgozószobámba, ott megbeszélhetünk mindent – ajánlotta fel Silenus udvariasan.

A király és a Gerrin-ház feje felmentek a lépcsőn, Reytan pedig visszahúzódott az ajtóból.

- Menj fel Siderone-hoz, hátha szüksége van valamire – utasította a fiút Silenus, nehogy Laytear újabb megjegyzést tehessen rá.

- Az egyik, amiért jöttem, épp a fiad – szólt a férfi, miközben átvágtak a bejárati csarnokon. – Igaz, hogy Elorn Anshan lányát veszi el?

- Majd fent megbeszéljük – hárította el a kérdést Silenus, és gyorsan felsietett a márványlépcsőn, majd balra fordult, és a folyosó végén lévő ajtóhoz ment. Felnyitotta a kétszárnyú ajtót, majd odébb lépett és intett Laytearnek, hogy menjen be.

A férfi belépett a bágyadt fényben fürdő szobába, Silenus követte.

- Tehát tényleg az Anshan-lányt veszi el a fiad? – fordult rögvest királyához Laytear, miután az ajtó becsukódott.

- Eddig úgy néz ki, de nem kérte még meg a kezét – felelte Silenus, majd helyet foglalt íróasztala mögött.

Habár nem kínálta őt hellyel, de Laytear is leült az íróasztallal szemben álló székre, útiköpönyegét pedig hanyagul egy másikra dobta.

- És az én Elaidám miért nem jó neki? Egy éve, hogy nővé érett, már képes gyereket szülni – tájékoztatta Silenust a férfi.

- Ő volt az első, akit ajánlottam Siderone-nak, de Zina volt az, aki legelőször a palotába érkezett – felelte a király. – Mi a másik ügy, amiért ide jöttél? - Silenus ezzel lezártnak tekintette a házassági témát.

- Nem azt ígérted a követemnek, aki a tanácskozáson itt volt, hogy küldesz egy sereget, amivel visszaverhetem a barbár északi törzsek támadásait? – szegezte neki a kérdést Laytear.

- Küldtem is kétszáz embert.

- Kétszázat! Mikor egy egész sereget ígértél! – kiáltott fel a férfi, és öklével a vastag asztallapra csapott.

- A déli határon megszaporodtak a sivatagi és pusztai népek betörései, oda kellett több zászlóaljat is küldenem – válaszolta Silenus. – Neked magadnak is van elég erős sereged, vesd be őket. Az enyémek csak megerősítésnek vannak ott.

- A déli országrészen Aglad Weggim és Perall Ilash földjei vannak, adjanak ők katonákat! – állt elő a megoldással Laytear.

- Pontosan tudod, hogy nekik csak gyenge seregeik vannak, mivel a lakosság nagy része földműveléssel foglalkozik, nem értenek a harchoz – emlékeztette őt Silenus.

- Jól van, Silenus, te tudod, mit mondasz, de ne lepődj meg, ha nemsokára összeszedem a szükséges tíz fejedelmet a királyválasztó gyűlés összehívásához – szólt kis szünet után Laytear. – Egyesek egyáltalán nincsenek megelégedve a gyenge kormányzásoddal.

Silenusnak a szeme sem rebbent a férfi szavai hallatán, makacsul állta annak tekintetét.

- Van még egyéb mondanivalód? – kérdezte kimérten.

- Az a tartun kölyök mit keres itt? – bökött a háta mögött lévő ajtóra bal keze hüvelykujjával Laytear. – Nem épp az ő népét szeretnéd kitakarítani délről?

- A fiam személyes szolgálója és jó barátja. Hidd el, én sem tartottam jó ötletnek, hogy itt maradjon, de Siderone ragaszkodott hozzá. Akkor találkoztak, mikor Celdiana elvitte Nanaét, hogy bemutassa Merrannak, Iviros király fiának.

- De hát ők derwictaniak! Összeházasítanád a lányodat egy idegen ország-belivel? – kérdezte Laytear olyan hangnemben, amiből egyértelműen kiderült, hogy gyengeelméjűnek találja Silenust.

- A feleségem ötlete volt, egyáltalán nem biztos, hogy el is veszi a herceg Nanaét – sietett közölni a király.

- Ott van az én Cliras fiam, vegye el ő a lányodat – ajánlotta Laytear. Látszólag nem tudott beletörődni abba, hogy nem tudja beházasítani gyermekeit a királyi családba.

- Majd megkérdem Nanaét, szeretne-e vele találkozni – mondta Silenus. – Hagyjuk a döntést a gyerekekre.

- Jól van, Silenus – állt fel Laytear a helyéről. – Megyek is, nem tartalak fel tovább halaszthatatlan ügyeidben – azzal megfordult, és az ajtóhoz ment, kezét rátette a kilincsre. – Azért ne feledd el, mit mondtam a királyválasztó gyűlésről – mondta, mielőtt elhagyta a helyiséget.

Illirien királya egyedül maradt gondolataival. A kandalló hidegen ásított, a szolgáló nem érkezett még meg, hogy begyújtson a helyiségben. Síri csend ölelte körbe a férfit, aki felelős volt sok tízezer ember éltéért. Kis idő múlva felállt, és az ablakhoz ment. Odakint apró pelyhekben hullott a hó, az eget elsimult világosszürke felhőzet borította. Csak akkor fordult meg, mikor meghallotta az ajtó nyitódását. Celdiana volt az, gyönyörű világoskék ruhában, hozzá illő sötétkék övvel, melyet apró ezüstös szálakkal szőttek át.

- Nanae azt mondta, Siderone rosszul érzi magát – szólt, miután becsukta az ajtót. – És láttam Laytear Gerrint ellovagolni a kapu felé. Mit akart?

- Siderone elájult, de azt mondja, nincs rosszul. Mindenképpen ki akarta vinni Reytant, hogy megmutassa neki a havat – eresztett meg egy halvány mosolyt asszonya felé, majd odalépett hozzá, hogy megölelje.

Mióta csak az asszony hátat fordított fiuknak, Silenus is hidegebben viseltetett Celdiana felé, de a veszély, hogy elveszíthetik a trónt és vele együtt akár az életüket is, újból megnyitotta lelkét a nő irányában.

Celdiana is meglepődött a gesztustól, de néhány pillanat múlva jólesően simult a férfi karjaiba.

- Laytear Gerrin megpróbálja összehívni a királyválasztó gyűlést – szaladt ki Silenus száján a mondat, melynek nyomán Celdiana kibontakozott öleléséből.

- Ahhoz tíz fejedelem egyetértése szükséges a magáén kívül – mondta a nő, mintha csak a férje nem tudná. – Összesen negyvenkét fejedelmi család van az országban, ebbe mi is beleszámítunk, nem fog tudni rábírni tízet, hogy álljanak mellé.

- És benne van a te apád is, Perall Ilash is – emlékeztette őt Silenus. – Laytear nehezményezte, amiért inkább őt segítem seregem egy részével a barbár hordák elleni védekezésben az ő földjei helyett.

- Elég embert küldtél neki! – emelte fel a hangját Celdiana. – Nem hagyom, hogy a családom földjei annak a csőcseléknek a martalékává váljon.

- Én sem hagyom, ne félj – szólt csendesen Silenus. – Nem fogom elvonni ottani csapataimat az ő kedvéért.

- Köszönöm – bólintott hálásan az asszony. – Akart-e még valamit Laytear?

- Felajánlotta a fiát és a lányát, hogy házasodjanak össze a mi gyerekeinkkel – felelte a király. - Persze nem engedtem – tette hozzá gyorsan, mikor Celdiana a mellkasához kapott.

- Mást nem akart?

- Megjegyzést tett, amiért Reytan itt van – mondta Silenus.

- Ezzel egyetértek vele – kapott a szón Celdiana. – Gondold csak el, hogy mekkora fegyvert jelent számára ez, amikor a fejedelmeket győzködi majd arról, hogy nem vagy megfelelő király.

- Most már nem űzhetem el, hisz Siderone igencsak megkedvelte őt – sóhajtott a férfi és fekete haját füle mögé igazgatta. – Azt hiszem, túl engedékeny voltam velük szemben.

- Aztán meg a fiunk amilyen makacs, a végén még a sivatagba szökne azzal a kis ördögfajzattal, ha kitennéd a szűrét – jegyezte meg Celdiana.

- Nem is tudom, kitől örökölte ezt a becses tulajdonságot – mosolyodott el Silenus sokat sejtetőn.

- Örülj, hogy határozott! Legalább jó király lesz – vágta rá a nő, majd újra férje karjaiba bújt.

Ha lesz egyáltalán rá alkalma. Silenus ezeket a szavakat már nem mondta ki, megtartotta magának őket, s szíve mélyére ásta még a gondolatukat is.

 

Ez történt azon a napon Illirienben, mikor leesett az első hó. A négyszáz éve az ország kormányzását végző Nayakhan család uralma veszélybe került és a puha hó sem volt képes elkendőzni a közelgő eseményeket, melyek gyökeres változást hoznak majd a család minden tagja számára.

 

(aran - király)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára