eldiana napokig halogatta döntését. Siderone majdnem három napja ágyban feküdt, ámbár folyamatosan hajtogatta, hogy jól van, de változatlanul sápadt és étvágytalan volt. A királyné a három nap alatt többször is elindult a herceg szobája felé, ám az ajtó előtt folyvást meggondolta magát, és sosem nyitott be hozzá.

Pontosan emlékezett arra a majdnem tizenhét évvel ezelőtti napra, mikor hosszas vajúdás után világra hozta kisfiát. Néha úgy érezte régen történt, néha pedig úgy, mintha csak a minap esett volna meg. ’Nézd csak, Celdiana, kisfiad lett! Egy kis trónörökös az országnak!’ Sokszor hallotta Landis hangját a fejében, mikor eszébe jutott az a nap. A tündelány az ágya mellett állva karjában tartotta a csöppnyi bömbölő csomagot, majd átadta az ő kezébe. Akkor a kisfiú abbahagyta a sírást, mert meghallotta anyja szívdobogását, mely nyugalommal töltötte el.

’Mi lesz a neve?’ hallotta újra Landis hangját. ’Siderone Anadir Nayakhan’ felelte rá a sajátja.

Visszazökkent a jelenbe, ahol egyedül állt hálószobája ablakában. Egy könnycsepp gördült végig fehér arcán, melyet kisvártatva letörölt. Vett egy mély lélegzetet, megfordult és kisietett a helyiségből. Gyorsan rótta a folyosót, mígnem elért fia szobája elé. Bekopogott az ajtón; néhány pillanat múlva Reytan jelent meg, és meglepetten hátralépett, mert egyáltalán nem számított rá, hogy épp Celdiana lesz a látogatójuk.

Kezdeti meglepetését legyőzve a fiú arrébblépett és kitárta az ajtó. Az asszony bejött, vetett egy gyors pillantást szintén meglepődött fiára, aki ágyában ült, majd Reytanhoz fordult.

- Hagyj magunkra, kérlek – szólt halkan.

Reytan és Siderone még egyszer összenéztek, majd a tartun fiú elhagyta a szobát.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Celdiana. Távol állt az ágytól, szinte majdnem a kandalló előtt, amelyben vidáman pattogott a tűz.

- Miért kérded? Eddig sosem érdekelt – hangzott a felelet.

Siderone ágya mellett egy kis asztalka volt, telis-tele összecsavart pergamenekkel, valamint egy üveg tinta, mellette egy fekete pennával.

- Olyan sok mindenről kéne beszélnünk – mondta halkan Celdiana. Szinte nem is lehetett hallani az égő fa pattogásától.

- Elsőként természetesen arról, hogy zavarjuk el Reytant – mondta gúnyosan Siderone, majd elvette az egyik pergamentekercset az asztalról. Széthajtotta; az tele volt rajzolva tartun jelekkel írt szavakkal. Hurkok, vonalkák, pontok elegáns sokasága alkotta a tintából álló szavakat, melyet avatatlan szem káoszosnak vélt volna.

- Most írni tanít – közölte a fiú, miközben a pergament nézte. – Épp, mint te kiskoromban.

- Siderone, annyira sajnálom, ami köztünk történt – tett meg két lépést az ágy felé Celdiana. – Én ugyanúgy szeretlek, mint régen. Amikor beteg lettél, nem tudtam rajtad segíteni, és nem bírtam tovább nézni a szenvedésedet.

Siderone ekkor végre levette tekintetét a pergamenről és anyjára nézett.

- Tudom, de szükségem lett volna rád. Olyan egyedül voltam – panaszolta a fiú. A pergament összecsavarva takarójára ejtette. – Te nem lennél csalódott a helyemben?

- De, az lennék – hunyta le egy pillanatra a szemét Celdiana. – Szeretném, ha megbocsátanál nekem.

Kis ideig semmi nem hallatszott a szobában a tűz pattogásán kívül. Siderone aztán kitakarózott, és felkelt az ágyból. Csak egy vékony anyagból készült hosszú ujjú, bokáig érő fekete hálóruhát viselt. Haja szabadon omlott vállára és hátára, szinte keretbe foglalva arcát és törzsét.

- Én sosem haragudtam rád, anya, de nem értettem a viselkedésedet. Mikor kisebb voltam, azt hittem, hogy valami rosszat tettem.

- Nem tettél semmi rosszat – mondta Celdiana, és odament fiához. – Én követtem el hibát. Azt szeretném, ha megint minden olyan lenne, mint régen.

- Én is szeretném. Ehhez azonban az kell, hogy ne bántsd Reytant – szabta meg a feltételt Siderone. – Ha őt bántod, az olyan, mintha velem tennéd.

Celdiana lemondóan megrázta a fejét.

- Értsd meg, hogy semmi keresnivalója nincs a palotában. Három napja itt volt Laytear Gerrin, és azzal fenyegetőzött, hogy összehívatja a királyválasztó tanácsot. Nehezményezte apád gyenge kormányzását, valamint Reytan jelenlétét is.

- Laytear Gerrinnek semmi köze nincs ahhoz, hogy kik laknak itt! Inkább adná le rendesen a bányáiból kitermelt aranyat! – kiabálta dühösen Siderone. – Reytannak nincs hova mennie, nincs többé családja, csak mi vagyunk neki – magyarázta remegő hangon.

- Azt szeretnéd, hogy letaszítsanak minket a trónról? Négyszáz éve kormányozza a Nayakhan-család az országot és egy egyszerű tartun fiú miatt veszítse el azt? – kérdezte szelíden Celdiana.

- Ha neki mennie kell, akkor vele tartok – jelentette ki Siderone. – Nem akarok ilyen emberek királya lenni.

- Olyan borzasztó konok vagy, amilyennel még nem találkoztam – nevetett fel a királyné és megölelte fiát.

Siderone egy pillanatra lemerevedett, olyan régen nem érezte anyja érintését, hogy szinte el is felejtette, milyen az. Aztán felocsúdott, és viszonozta az ölelést.

- Csak szeresd őt is egy kicsit, hisz nincs többé anyja sem - kérte a herceg.

Celdiana erre nem felelt, csak végigsimított tenyerével fia hosszú haján. Mikor elengedték egymást, az asszony Siderone füle mögé igazgatta annak elkóborolt fekete tincseit.

- És miképp döntöttél Zinával kapcsolatban? – kérdezte mosolyogva.

- A jövő héten érkezik – mondta zavartan Siderone, és megigazította az imént a füle mögé tűrt hajat, pedig semmi szükség nem volt rá. – Nagyon szeretném, ha ő lenne a feleségem.

Az elmúlt időszakban Zina többször járt náluk, és ők ketten egyre több időt töltöttek kettesben. Zina szép, kedves és okos teremtés volt, így Siderone-nak esze ágában sem állt meghívni a többi nemes kisasszonyt, akinek a neve felkerült a listára. Érezte, hogy a lány lesz a megfelelő választás.

- Aztán majd illendően útra keltek apáddal Elorn Anshanhoz és tőle is megkéritek Zina kezét - emlékeztette fiát Celdiana. – Utána pedig gyönyörű eljegyzési ünnepséget tartunk nektek. Szólok is a legügyesebb kezű szolgálómnak, hogy készítse el a fehér övet, amit Zinának adhatsz.

Illirienben, ha egy nemesi pár eljegyzi egymást, akkor fehér övet kötnek választottjuk derekára, ezzel jelzik, hogy már elkötelezték magukat.

- Zina még nem tud a betegségemről, lehet, hogy elutasít majd – mondta letörten Siderone.

- Ha szeret, akkor nem – felelte röviden a királyné. – Lehet, hogy épp a szeretete fog meggyógyítani. – Egy pillanatra bíztatóan megszorította fia kezét. – Viszont, ha ilyen sápadtan kerülsz elébe, egész biztosan nemet mond. Lemegyek a konyhába, és készíttetek neked valami tápláló levest, amitől erőre kapsz.

Miután Celdiana távozott, Siderone visszafeküdt baldachinnal ékesített ágyába. Mérhetetlenül boldog volt, hogy anyjával való viszonya rendeződni látszott, viszont legalább ennyire aggódott Laytear Gerrin miatt. Ha sikerül összegyűjtenie tíz nemes urat, akkor összeül a tanács és új királyt választanak, nekik pedig el kell hagyniuk az otthonukat. Akkor azonban fennáll annak a veszélye is, hogy Zina felbontja az eljegyzésüket.

Ha szeret, akkor nem – mondta egy hangocska a fejében, amely felettébb hasonlított anyjáéhoz.

Feljebb húzta magán a takarót, hogy befedje vállát is. Ahogy megfogta a szövetet, ujja hozzáért az otthagyott pergamenhez. Szétcsavarta, és újra végignézte a tartun szavakat. Reytan azokat tanította meg neki először, amik a legfontosabbak voltak számára is: trem’sah – család, erchim – apa, erchlen – anya, dirchim – fiútestvér, dirchlen – lánytestvér.

Elmosolyodott, és összetekerte az írást. Odatette a kis asztalra a többi mellé, amiken a jeleket gyakorolták. Fejét visszatette a párnára, onnan nézte a kandallóban táncoló lángokat. Folyvást azt hajtogatta magában, hogy Laytear Gerrinnek nem sikerül meggyőznie tíz fejedelmet igazáról, és nem fog összeülni a királyválasztó tanács. A családja trónon marad, ő elveszi feleségül Zinát és minden megy tovább a maga útján. ’Muszáj, hogy így legyen. Nem történhet másképp.’

 

***

A tél utolsó napjaiban, mikor már elolvadt a hó és a felengedő földből itt-ott előbújtak a hóvirágok, Siderone elérkezettnek látta az időt, hogy újra meghívják Zinát és végre megkérje a lány kezét. Sokszor végiggondolta, mit fog mondani neki, de mikor végre késznek nyilvánította fejben összeállított mondandóját, minduntalan talált benne valami hibát. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy majd úgy mondja, ahogy az eszébe jut.

Az Anshan-lány már egy hete tartózkodott náluk, mire végre rászánta magát a lánykérésre. Lement a konyhába és megkérte a szolgákat, süssenek almás süteményt, mert úgy tervezte, meghívja Zinát a lakosztályába uzsonnára.

- Nanae és Reytan nem tartanak velünk? – kérdezte Zina, mikor beléptek Siderone szobájába.

- A húgomnak mossák a haját, Reytan pedig letisztítja Seh’nalt – sietett a válasszal a herceg, majd becsukta az ajtót.

A középre húzott asztalon háromágú gyertyatartó szolgáltatott világosságot a kora tavasz lévén még begyújtott kandalló mellett.

- Szereted az almás süteményt? – kérdezte Siderone, miközben odament az asztalhoz.

- Az egyik kedvencem – mosolygott Zina és elvett egy szelet süteményt, majd az egyik kis tányérra tette.

Siderone szótlanul nézte, ahogy Zina elfogyasztja a barnás színű kis kockát. Kedves, barátságos arcát sötétarany fénybe vonta a tűz lobogó lángjának színe, melynek kicsinyített mása ott ragyogott a lány sötétbarna szemében.

Zina lenyelte az utolsó falatot, s csak akkor emelte tekintetét a fiúra, mintha csak akkor venné észre, hogy az végig őt nézte.

- Olyan jó veletek lenni, szeretem ezt a helyet – mondta váratlanul, majd visszatette a kis fatányért az asztalra.

- Mi is szeretjük a társaságodat – mondta halkan a herceg.

- Várod, hogy király lehess? – Zina mestere volt a váratlan kérdéseknek.

- Nem is tudom, néha nagyon várom, hogy tehessek valamit a népért, de néhanapján elfog a kétely, hogy jól végzem-e majd a feladatomat – felelte bizonytalanul Siderone a kandalló tüzébe nézve.

- Te nagyon okos vagy, biztosan ügyes leszel – bizonygatta a lány, és karcsú kis kezével Siderone-é után nyúlt.

- Zina Neya Anshan, szeretnél a királyném lenni? – Ha kellett, Siderone is képes volt váratlanul kérdezni.

A tűzre rakott egyik fahasáb óriásit pattant, s a parázs megannyi apró megriasztott bogárként kavarogva szállt fel, hogy aztán elenyésszen a lángok felett.

- Nem is tudom, mit mondjak… - rebegte zavartan a lány, és keze remegni kezdett, mire Siderone gyengéden megszorította ujjait.

- Ha nem szeretnéd, akkor elnézésedet kérem kérdésemért – mondta egy kis főhajtás kíséretében.

- De, azt hiszem, szeretném – bólintott Zina. – A királynéd szeretnék lenni, Siderone Anadir Nayakhan.

Kis ideig némán álltak egymással szemben, egymás szemébe nézve, egymás kezét fogva. A tűz hol hangtalanul lobogott, hol pattant a fa, de ezen kívül semmi hang nem hallatszott.

- Szabad? – szólt aztán a fiú, és a lány tudta, mire gondol.

Hagyta, hogy odavonja magához, és megcsókolja. Épp csak megízlelték egymás ajkát, kissé ügyetlenül, félvén, hogy kárt tesznek a másikban.

- Valamit nem mondtam el neked, Zina – nézett választottja szemébe Siderone. – Valami olyat, amit csak nagyon kevesen tudnak. Nem bántasz meg, ha ezután megváltoztatod a döntésed.

Azzal a herceg elmesélte betegsége történetét, s míg beszélt, Zina arca egyre aggódóbbá vált.

- Talán mégsem vagy olyan okos, ha azt hitted, emiatt nemet mondok – mosolyodott el a lány. - Majd én vigyázok rád és meggyógyítalak.

Siderone nem felelt, ráhagyta tervét, majd magához ölelte menyasszonya karcsú testét és végigsimította haját. Holnap futárt küldenek Zina családjának, hogy felkészülhessenek érkezésükre, hisz úgy illett, hogy a kérő elmenjen választottja szüleihez, és megkérje tőlük is a kezét.

A kandalló tüze tovább lobogott, a két fiatal pedig boldogan állt új életük kapujában. Egy új életében, mely váratlan dolgokat tartogatott számukra.

 

Ez történt Illirienben a tavasz első napjaiban. A rügyek kipattanásra készen sorakoztak az ágakon, a madarak először daloltak nászéneket, a Nap először melengette hosszasabban a tél által megfagyasztott földet. De a tavasz nemcsak szép és boldog eseményeket hozott magával.

 

(archam - trón)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára