yria még sosem érezte olyan rövidnek a telet, mint abban az évben. Pedig meg volt róla győződve, hogy mivel már nem kell hadat viselniük Sauron hordái ellen, unatkozni fog, s ezzel együtt lassabban telik az idő. Ám egy cseppet sem töltötte unalmasan a hideg évszakot, hisz minden nap eljárt játszani a barátaival, néha hócsatázni, néha csúszkálni a befagyott folyón. Elladan, Elrohir és Glorfindel is belejött a játékba, nem tartották már butaságnak az erdőtündék önfeledt hancúrozását.

Az ikrek talán azért is enyhültek meg a játék irányában, mert még a tél elején üzenetet kaptak Arwentől. Húguk azzal az örömhírrel szolgált nekik, hogy várandós, kisbabáját pedig tavasszal hozza majd világra. Az egész erdőben érezhető volt az izgatott várakozás, mely az első szabad tavaszt előzte meg. Minden pár megerősítette otthonát, a fletek újabb emeleteket kaptak, egyesek tágasabb üregekkel rendelkező fákat kerestek. A tündepárok arra készültek, hogy hamarosan gyermekeik lesznek, és a családoknak nagyobb otthonra van szükségük.

A legszebben azonban mégis Halatir és Niphredil kapcsolata alakult, mert az Amanból hazatért leány szíve végül megnyílt az íjkészítő felé. Otthagyták a palotát és az Erdei-folyón túlra költöztek egy tölgyes liget közepére. Egyelőre az egyik fán laktak, de Halatir ragaszkodott hozzá, hogy rendes házikót építsen maguknak.

Épp így gondolkozott Legolas is, aki váltig hajtogatta Landisnak, hogy bizony házra, de legalábbis fletre lenne szükség.

- Te eddig palotában éltél, biztosan elegendő az az üreg? – kérdezte sokadszorra, mikor egy alkalommal elvitte a hegyekbe a lányt.

- Ó, Legolas! Mikor teszel le a házépítésről? – nevetett fel Landis.

Egy viszonylag meredek, fenyőkkel benőtt domboldalon vezették fel lovaikat, Landis ment elől, Legolas pedig kissé lemaradva tőle követte.

- Jól van, többször nem kérdezem meg – ígérte a tünde. – De majd ha nagy lesz a hasad, akkor ne mondd, hogy mégis inkább jobb lenne egy ház.

Szavai nyomán Landis megtorpant és lassan hátrafordult. Pontosan tudta, mire célzott ezzel a párja, s habár ő maga sok gyermeket felnevelt Scardoriában, mégsem érezte magát késznek egy saját kisbaba érkezéséhez.

- Az még soká lesz – jelentette ki önérzetesen, majd sarkon fordult és sietve nekiindult az emelkedőn.

Legolas elmosolyodott; a tavasz közeledtével egyre többször került köztük szóba, hogy talán nemsokára gyermekük lesz, de Landis minden alkalommal kétségbe esve hajtogatta, hogy biztosan ügyetlenkedni fog és elront majd mindent. Legolas persze igyekezett megnyugtatni, habár neki még Landisnál is kevesebb gyakorlata volt gyermeknevelés terén, hiszen húga volt az egyetlen gyermek, akivel valaha is foglalkozott, és az is elég régen történt már.

Glorfindel és Lalaith között egyelőre nem került szóba a gyermekáldás, ugyanis a lány hetek óta titokzatosan viselkedett. Minden nap eltűnt néhány órára, de nem árulta el párjának, hova megy és mi dolga ott.

- Majd megtudod nemsokára – mondta sokadszorra Lalaith, mikor egyik nap indulni készült.

- És az mikor lesz? – kérdezősködött Glorfindel.

- Talán néhány nap – sóhajtotta a lány az üreg bejáratánál állva, majd leugrott az egyik közeli ágra és eltűnt Glorfindel szeme elől.

A néhány napból szám szerint öt lett, mikor napnyugtakor Lalaith egy barna szövetbe burkolt csomagot hozott haza.

- Ez a tiéd, neked készítettem – adta át két kézben fogva a lány a lapos csomagot a férfinek.

Glorfindel kíváncsian elvette, szép arcát narancsszínűre festette a lenyugvó Nap fénye.

- Nem biztos, hogy olyan, mint az eredeti volt, de egy könyvben ezt a rajzot találtam róla – szabadkozott előre a lány.

A tünde lefejtette az ajándékról a barna szövetet, és arannyal hímzett zöld vászon bukkant fel. Megfogta az egyik sarkát és megrázta; a csomagolás az üreg padlójára esett, a vászon kibomlott, és látható vált, min is dolgozott az elmúlt hetekben Lalaith.

- Én nem vagyok ügyes a kézimunkában, Rhossiel és Thala segítettek – sietett közölni az információt a lány, mielőtt párja esetleg véleményt nyilvánít a hímzéstudásáról.

Lalaith elkészítette Glorfindel házának arany virágos zöld zászlaját, hogy örömet szerezzen neki.

- Ez épp olyan, mint a Gondolin-beli zászlók! – kiáltott fel boldogan Glorfindel, és egyik kezében a zászlóval megölelte a lányt, akinek nagy kő esett le a szívéről, mert kissé tartott az ajándék fogadtatásáról. Félt, hogy a Glorfindel számára rég letűnt kort idéző jelkép talán elszomorítja, hiszem mégiscsak Gondolin volt az igazi hazája, ahova sosem térhet már vissza.

- Építünk egy szép fletet, ahova kirakhatjuk – lelkendezett a tünde és még egyszer megnézte a lobogót. – Nagyon köszönöm, szebb dolgot nem is adhattál volna – mondta, és megcsókolta párját. Hosszan elkalandoztak egymás ajkán, bár a tavasz beköszönte óta nem először tették már. Szinte minden éjjel újra és újra pecsétet nyomtak kapcsolatuk zárjára, és Lalaith nagyon remélte, hogy hamarosan gyermekkel ajándékozhatja meg Glorfindelt, ám a kisbaba még váratott magára.

Ugyanígy érzett Minya is, aki a Valinorból csodás módon visszatért Neldort egy pillanatra sem hagyta magára. Örömmel tapasztalta, hogy párja egy cseppet sem változott. Még mindig zsörtölődős volt, mindenben hibát keresett, és talált is, de Minya pont ezért szerette. Az egyetlen teremtmény, akihez szeretettel közeledett, a lány volt, akiért még a valákkal is kisebb szóváltásba keveredett Amanban.

- Irigyellek benneteket, amiért olyan messzire eljutottatok – szólt egy napon Neldor, mikor egy tavacska partján üldögéltek.

A tó sötétzöld vizén két kacsa úszkált, néha lebuktak a mélybe élelemért, majd felbukkanásuk után odébb eveztek lábaikkal.

- Mordor kapuja biztosan nem tetszett volna! – nevetett Minya. – Ámbár Minas Tirith valóban gyönyörű. Sajnos Völgyzugolyt nem láttam én sem, pedig igazán kíváncsi lettem volna rá – gondolkozott el a lány a víz fodrozódását nézve.

- Nagyon bátor vagy, amiért elmentél a Fekete Kapuk elé is – vetett egy büszke pillantást rá Neldor.

- Csak átgondoltam, te mit tennél. Te is elmentél volna, nem így van? – kérdezte incselkedve Minya.

- Tudod a választ – felelte Neldor, és szája sarkában olyan apró mosoly jelent meg, amit csak olyan közelről lehetett észrevenni, amilyen közelségben Minya ült tőle.

- Olyan ritkán mosolyogsz! – vetette szemére a lány. – Nevetni pedig sosem hallottalak úgy igazán! – Minya játékosan megcsiklandozta a férfi derekát, hátha sikerrel jár, és legnagyobb meglepetésére az talpra ugrott.

- Ne! – kiáltotta és megtett néhány lépést hátrafelé.

- Mindenki figyeljen ide! Neldor csiklandós! – rikoltotta diadalmasan Minya, maga is felpattant, és űzőbe vette párját, aki már elrohant a fák közé és csak egy zöldes-barnás villanásként bukkant fel itt-ott a törzsek között.

Minya kacagva futott utána és közben kiáltozva az erdő tudtára adta, mi Neldor gyenge pontja.

- Csiklandós! Halljátok?! Figyeljetek mindannyian!

A maga nevetésén kívül Neldorét is hallotta maga előtt az épp beveendő kanyar mögül, de nem sikerült utol érnie a férfit. Egyszer csak megtorpant, mert a nevetés hirtelen megszakadt egy vízcsobbanás után.

- Neldor! – kiáltotta Minya, de nem érkezett válasz.

Az erdő egy különösen sűrűn benőtt területén jártak, ahova csak nehezen hatolt le a napsugár. Az útnak, melyen Minya állt, egy bajosan áthatolható bokros rész vetett véget. A lány bevetette magát a bokrok közé, és erővel átverekedett az ágak között. Szíve közben hevesen kalapált, lelkébe az aggodalom tüskéje fúródott. Közben halk vízcsobogás ütötte meg fülét, és a ritkuló ágak között megpillantotta az Elvarázsolt Folyó fekete vizét, mely meg-megcsillant a reá eső napfényben.

- Ó, ne! – nyögött fel Minya, mikor meglátta Neldort nagyjából húsz lépésnyivel lejjebb, ahogy a sekély parti vízben lebeg a hátán.

A folyó vize mély álmot hoz arra, aki iszik belőle és ez a képessége a Homály eltűntével sem szűnt meg.

Minya odasietett és lábánál fogva partra húzta a tündét. Tudta, hogy egyedül képtelen lesz hazavinni Neldort, így biztos távolságra helyezte alvó párját a víztől és elszaladt segítségért.

Ó, mit fogok kapni ezért! Egyszer már beleesett a folyóba, akkor is borzasztó dühös volt, mikor három nap után felébredt!

Végül az egyik ösvényen futás közben az ott andalgó Nelyába és Elrohirba botlott.

- Belehajtottad Neldort a folyóba!? Ugye nem vesztetek össze? – kérdezte kishúga, miután gyorsan elmondta nekik, mi történt.

- Nem, csak játszottunk – felelte a lány. – De most gyertek, haza kell vinnünk.

Elvezette őket arra a helyre, ahol Neldor feküdt a partmenti fűben. Üggyel-bajjal felnyalábolták a férfit, Elrohir a hóna alatt fogta meg, a lányok pedig egy-egy lábát, de mivel Neldor volt közöttük a legmagasabb, nem bírták sokáig és kénytelenek voltak letenni az ösvényre, amin araszoltak.

- Kéne egy ló vagy egy szekér, amire rátesszük – gondolkodott Elrohir hangosan.

- Talán inkább keressünk a közelben egy fát, ami üreget nyitna nektek, míg fel nem ébred – javasolta Nelya.

Neldor az égvilágon semmit nem érzékelt a körülötte folyó eseményekből, mélyen aludt az út porában.

Minya elfogadta húga ötletét, és otthagyták Elrohirt Neldorral és elindultak keresni egy megfelelő fát. Kisvártatva találtak is egy vastag bükkfát, amely készséggel rendelkezésükre bocsátotta alsó üregét. A lányok visszasiettek Elrohirhoz és Neldorhoz, majd erejüket megfeszítve elcipelték a tündét az üregbe.

Minya két napig őrizte párját, mikor az napszálltakor magához tért.

- Hol vagyok? És hogy-hogy már este van? Hiszen nappal mentünk ki a tóhoz. – Neldor felkelt fektéből és odasietett az üreg nyitott bejáratához. Körbenézett az egyre sűrűsödő sötétségben, majd visszafordult a padlón kuporgó Minyához.

- Beleestél az Elvarázsolt Folyóba, mikor kergettelek – mesélte cérnahangon a lány. – Ugye nem haragszol?

Neldor arcán megjelent a felismerés, ahogy eszébe jutottak a történtek.

- Mennyi idő telt el?

- Ez volt a harmadik nap – felelte Minya. – Nagyon dühös vagy rám?

Neldor egy pillanatra összehúzta szemöldökét, majd a lányra nézett.

- Dühös? Ugyan miért lennék? Hisz magamtól estem bele – vonta meg a vállát a tünde és elmosolyodott.

- Olyan furcsa volt hallani a nevetésedet, mert oly ritkán teszed – mondta Minya, majd felállt és odasétált a bejáratnál álló párjához. Neldor lenézett rá és megához húzta.

- Ha szeretnéd, többet nevetek majd ezután – suttogta Minya fülébe, és felemelte az állát, hogy megcsókolhassa.

Nem is mentek haza még akkor éjjel sem, hanem ott maradtak az üreg rejtekén soká egymásba fonódva, mint oly sok tündepár tette az éj beköszöntével.

 

***

Landis és Legolas még napokig járták a hegyvidéket, éjszakáikat vagy a szabad ég alatt vagy egy barlang védelmében töltötték, de előfordult, hogy nem hajtották álomra fejüket, hanem egész éjjel a csillagokat nézték, ami a tündéket első ébredésük óta elbűvölte.

Ahogy telt az idő, Landis egyre többet mesélt régi életéről, nemcsak Illirienről, hanem arról is, mikor még avár családjával élt Cuivénenben. Az ősi erdő, a tó öröktől való vize, a titokzatos avár nép szinte megelevenedett Legolas szeme előtt, ahogy Landis beszélt róluk.

- Ők is hiányoznak, épp úgy, mint Siderone és Nanae – mondta Landis egyszer, mikor Legolasszal a csillagos égbolt alatt feküdtek egy hegy oldalában.

Körülöttük teljes csend honolt, a hegység némán hallgatta a két tündét.

- Mindannyian a családodhoz tartoznak – szólt Legolas. – Neked mi már a harmadik családod vagyunk.

- Többé nem akarok új családot, legyetek ti az utolsók – kívánta a lány, majd fejét odahajtotta Legolas mellkasára.

Landis álmában messze járt, előbb Cuivénenben, szüleivel és barátaival sétálgatott az erdőben, az elmúlt dolgokról beszélgettek, közben néha fel-felnevettek, majd álma Illirienbe repítette őt, ahol Siderone-nal és Nanaéval egy üldögéltek az egyik lugas alatt a palota udvarán. Idejük kellemesen telt a napsütésben, de hirtelen viharfelhők sokasága lepte el az eget és egy csapat idegen egyenruhát viselő katona jelent meg. Megragadták a gyerekek karját és elvonszolták őket a palota felé.

- Landis! Segíts! – sikoltotta Nanae, miközben a katonával hadakozott.

Landist azonban valamiféle erő visszatartotta, egy bizonyos pontnál tovább nem tudott menni. Olybá tűnt, üvegfal állja útját, amely sehogy sem akart engedni. Egy idő után már nem hallotta Siderone és Nanae kiáltozását, pedig még nem jártak olyan messze, hogy ne hallhassa őket. A kép is kezdett elmosódni, végül minden szürke masszává vált és mikor kinyitotta szemét, a csillagok milliónyi pöttye töltötte be látómezejét.

- A gyerekek! – sikoltott fel fektében, majd felült és ébresztgetni kezdte Legolast.

- Legolas, ébredj fel! A gyerekeknek valami bajuk esett!

- Nekünk nincsenek is gyerekeink – motyogta a tünde félálomban.

- Ébredj! Siderone és Nanae! Baj van Scardoriában! – rázta tovább párját Landis.

Legolas kisvártatva kinyitotta a szemét, felült és átölelte a zaklatott lányt.

- Csak rosszat álmodtál – szólt szelíden. – Róluk beszéltünk elalvás előtt, ezért álmodtál velük.

- Nem tudom, nem tudom… Érzem, hogy bajuk esett – suttogta Landis és szorosan Legolashoz bújt.

- Tudod, mit? Hazamegyünk és megkérdezzük a többieket, nincs-e kedvük elmenni Scardoriába. Tyria minden bizonnyal meg szeretné látogatni a családját. Így te is meggyőződhetsz róla, hogy Siderone és Nanae jól vannak – állt elő az ötlettel kis idő múlva Legolas. – Rendben?

- Igen – lehelte Landis, majd visszafeküdt a helyére.

Legolas megvárta, míg elalszik, csak utána feküdt melléje. Hirtelen eszébe jutott a különös érzés, amit a keleti szél sodort feléjük télen, és amit Halatir is érzett. Lehetséges, hogy Landis álma a valóságot mutatta és Scardoriában valóban baj történt. Kis ideig mozdulatlanul feküdt, és az alvó lányt figyelte, majd a levegő megtelt a veszély távolról jövő illatával. Felült, és mélyen beszívta a szelet. Elnézett kelet felé, amerre nem zárták el hegyek a kilátást. Valahol nagyon messze, a tündék szemének láthatatlanul ott feküdt Illirien. Néhány perc múlva a veszély tovaszállt, és újra nyugalom töltötte meg a levegőt.

A tünde visszafeküdt párja mellé, és már nem is aludt el aznap éjjel, csak a lány álmán gondolkodott. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez valóban csak álom volt, ámbár tudta, hogy az ilyen tündeálmok nem a véletlenek művei.

 

(ôl - álom)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára