eytan még aznap nekifogott Siderone tanításának, és miután a herceg megtett néhány kört a karámban pej csődörén, az ő szakavatott szemének rögtön feltűnt, mi a probléma.

- Nem bízol benne, ezért ő sem benned – foglalta össze a tartun fiú, majd átugrott a karám kerítésén, és odafüttyentette magához saját sötétpej karcsú sivatagi lovát, aki a Seh’nal névre hallgatott, amely szó felhőszakadást jelent tartun nyelven. Azért kapta ezt a nevet, mert egy különösen nagy zivatar idején született még öt évvel ezelőtt.

- Elmondtad neki a nevedet? Megkérted, hogy vigyen a hátán? – kérdezősködött Reytan nagy komolyan.

- De hát ez csak egy ló! – sóhajtott Siderone a nyeregben. – Nem érti, amit mondunk.

- Tévedsz – rázta meg fejét Reytan, és végigsimította Seh’nal csillaggal ékesített homlokát, mire a csődör odanyomta az orrát gazdája arcához. – Amikor Seh’nal egy éves lett, odamentem hozzá, megmondtam ki vagyok, és megkértem, legyen a lovam. Már akkor fel tudtam ülni a hátára, és sosem vetett le magáról azóta sem.

- Akkor nekem is ezt kell tennem Asinóval? – nézett tanácstalanul rá Siderone.

- Igen. Szállj le róla, és tedd meg – utasította őt a tartun fiú.

Siderone nem igazán hitt az egészben, de lecsusszant a nyeregből, és odaállt lova mellé, hogy az jól lássa őt. Belenézett csődöre sötét szemébe, melyben meglátta önmagát, majd gondolkodás nélkül ejtette ki a szavakat.

- Szia, Asino. Végül is ismersz már, de szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz. Szeretném, ha a lovam lennél és bizton ülhetnék a hátadon. Vigyázni fogok rád mindig, nem esik bántódásod, míg velem vagy. – Miután befejezte, megcirógatta Asino sötét sörényét és Reytanra sandított, aki bólintott egy aprót, jelezvén, hogy megfelelőnek találta a műveletet.

- Most ülj fel rá! – utasította a herceget, aki felszállt a nyeregbe.

Eleinte nem hitt Reytannak, de ahogy elhelyezkedett, rögvest megérezte a változást. Azelőtt, ha felült a lóra, az izegni-mozogni kezdett, de most még csak a patáját sem emelte fel. Siderone gyengéden megbökte a sarkával Asinót, mire az lassan megindult a karámban.

- Próbálj egyre gyorsabban menni! – kiáltotta neki Reytan, miután kivezette Seh’nalt a kerítés mellé.

Siderone úgy is tett; lépésből ügetésbe, majd lassú vágtából gyorsba váltott, s úgy érezte, még életében nem ült ilyen biztosan a nyeregben. Több kört is megtettek vágtában, mire Siderone megállította Asinót.

- Látod, nem hitted, mégis igaz. Most már megbízol benne, s ő is benned. Örök társad marad - szólt Reytan, majd végigsimította Seh’nal orrát. – Nektek, északiaknak, abban is hinnetek kéne, amit szemmel nem látható, ami füllel nem hallható.

- Neked ez természetes, mert ott születtél és nőttél fel, de számomra ez csupán csak babona, amit itt mindenki ostobaságnak tart – mondta Siderone, miközben arrébb tolta Asino fejét, mivel a csődör fejébe vette, hogy megkóstolja gazdája haját. – Mesélsz nekem a sivatagról és a népedről?

- Igen, szívesen – mosolygott a fiatalabbik fiú. – A sivatagban nem csak tartunok élnek, hanem sok más nép is, akiknek nincs országuk, csak vándorolnak – fogott bele Reytan, míg elindultak visszafelé az istállóba. – A legtöbben a zhalok vannak, vezetőjük a shiedam, most éppen Tequan Rhuzol az, miután párbajban legyőzte az előző shiedamot. Nagyon szeretik a lovaikat, saját hajukból tűznek a sörényébe, és a sörényéből a hajukba. Így csinálnak köteléket – magyarázta Reytan.

Közben beértek az istállóba, ahol elkezdték leszerszámozni a lovakat.

- Kik élnek még ott? Olyan keveset tudok róluk. – Siderone sivatagi népekről való ismeretei nagyrészt idősebb tanítóitól származtak, akik telve voltak előítéletekkel velük szemben.

- Rajtuk kívül még négy nép: kagrazok, laramok és mi, a tartunok – sorolta Reytan, miközben levette Seh’nalról a nyerget.

- Most menjünk fel a szobámba, és mesélj még – kérte Siderone, miután végeztek a lovakkal.

Azzal visszaindultak a vörös kőből épült palotába, és nem is gondolták, hogy egy különös barátság vette kezdetét kettejük között, mely majd váratlan helyzetekbe sodorja őket egy napon.

 

***

Majdnem öt hónap telt el Tyria és a tündék Scardoriába érkezése óta, mikor a lány egy reggel azzal az érzéssel kelt fel a szívében, hogy ideje hazaindulni. Néhány napja látta barátain, hogy már nem nagyon találják a helyüket a palotában, de tudta, csak rá várnak, hogy meghozza a döntést az indulásról.

Egyik nap apja elvitte abba a kis erdőbe, ahol annak idején Salde-ot vívásra oktatta, s mikor Tyria megpillantotta a földön heverő megsárgult faleveleket, akkor döbbent rá, hogy mennyi idő eltelt már indulásuk óta.

Felkelés után közölte tervét Elladannal, és megkérte tündéjét, tartson vele a nagyszüleihez, hogy elbúcsúzzanak tőlük. Magához vett két kagylót, amit ajándékba szánt az idős házaspárnak.

- Sajnos csak ezt tudom nektek ajándékba adni – szabadkozott, mikor előbb Soria, majd Andoas kezébe adta a kis héjakat.

- Ó, gyermekem, nekünk épp elegendő ajándék az, hogy eljöttél hozzánk – mosolygott Soria.

- Ugye visszajössz majd egyszer? – kérdezte reménykedve Andoas.

- Igen, jövő tavasszal vissza szeretnék térni – sietett megnyugtatni nagyapját a lány és megszorította a munkától megkeményedett kezet.

- Addig is vigyázz magadra, nehogy újra háborúba menj! – intette óva Soria az unokáját.

- Már nincs ki ellen harcolnunk, nem lesz több háború – szólt Elladan. – A Gonosz örökre eltűnt a hazánkból.

- Ti is ügyeljetek magatokra. Ne feledjétek, jövő tavasszal visszajövünk – emlékeztette őket Tyria, miközben ő és tündéje felültek lovaikra.

- Mikor indultok? – kérdezte Andoas immáron lovon ülő unokájától.

- Holnap reggel, ahogy a Nap felkel – felelte Tyria.

- Ég veletek és jó utat! – mondta Soria és szemébe könnyek gyűltek.

- Ég veletek is! – köszönt el Tyria, majd megbökte Morgilith oldalát csizmája sarkával, mire a kanca megindult a Scardoriába vezető földúton. Szerette volna minél rövidebbre fogni a búcsúzkodást; túlságosan megszerette a nagyszüleit és a kis házat, ahol édesanyja felnőtt.

Csak egyszer nézett vissza, mikor már a házikó szinte beleveszett a horizont sávjába. Megállította lovát, és néhány pillanatig erős kísértést érzett, hogy visszamenjen.

- Maradni szeretnél inkább? – kérdezte Elladan, aki kissé távolabb várakozott Nimloth hátán.

- Majd tavasszal visszajövünk. Én nem ide tartozom, bármennyire is kedvesek a szívemnek – válaszolta Tyria, majd lépésre ösztökélte lovát.

Valóban így is volt, bármenyire is megkedvelte nagyszüleit, apját, Siderone-t, Nanaét és Reytant, minden éjjel az erdőről álmodott, s hallotta a patakok csörgedezését, a madarak dalolását melyek napról napra erősítették lelkében a honvágyat.

Legolast még reggel értesítette indulási szándékáról, aki illendően felkereste Silenust, hogy megköszönje neki a hosszúra vendéglátást és biztosítsa afelől, hogy a Zöld Levelek Erdejének népe a nagy távolság ellenére is barátságban kíván maradni Illiriennel.

Silenus haladéktalanul kiadta a parancsot, hogy estére készítsenek díszvacsorát vendégei számára. A vendégek között tartották számon immáron majdnem egy hónapja Zina Neya Anshant is, aki először három hónapja látogatott el a palotába a családjával. A lány mit sem sejtett Siderone házasodási szándékáról, így nem tartotta gyanúsnak, hogy a herceg igyekszik minél több időt vele tölteni. Mikor hazamentek, Siderone teljesen biztossá vált abban, hogy megkéri a lány kezét, de egyelőre még nem közölte tervét a lánnyal, mert kissé tartott tőle, hogy ha Zina megtudja, akkor másképp fog viselkedni irányában, hiszen Illirienben minden nemes kisasszony folyvást azt hallotta a szüleitől, milyen fontos, hogy jó benyomást tegyenek az éppen aktuális trónörökösre, ezáltal legyen esélyük beházasodni a királyi családba.

Így hát Nanae hívta meg újra Zinát hozzájuk, nehogy a lány megsejtsen valamit. Másrészről ő és a hercegnő is jó barátságba kerültek, így az Anshan családból senki nem fogott gyanút.

Siderone, Nanae, Zina és Reytan jóformán mindenhova együtt mentek, még a kis kertet is együtt gondozgatták, amit Siderone és Nanae alakítottak ki még néhány éve az udvaron. Celdiana magát a kertet is ostobaságnak tartotta, attól meg teljesen kiborult, hogy a fia ilyen jó barátságban van Reytannal és minduntalan magával hozza a családi étkezésekre. Zinát azonban egyáltalán nem zavarta a tartun fiú jelenléte, sőt, érdekesnek tartotta, mivel olyan vidékről érkezett, amelyet ő nem ismert, így élvezettel hallgatta Reytan beszámolóit a messzi déli területekről.

Egyvalaki volt csupán a palotában, aki egyre csak szorongott, mert képtelen volt döntést hozni, mégpedig Landis. Egyik fele maradni szeretett volna fogadott családjánál, másik fele viszont fajtársai közé vágyott. Többször elhatározta, megkéri Legolast, hadd tartson velük az erdőbe, de olyankor mindig lelkiismeret-furdalása támadt, és lebeszélte magát a tervről, lévén, nagyon szerette a királyi családot. Félve várta a vacsorát, mert tudta, az az utolsó esélye, hogy engedélyt kérjen Silenustól a távozásra és Legolastól arra, hogy velük menjen.

A legszebb szabású és színű sötétzöld ruháját vette fel, melyhez sötétvörös hajához hasonló árnyalatú selyemövet kötött karcsú derekára. Többször körbefordult tükre előtt, s közben szüntelen arra gondolt, ez az utolsó esélye. Lesimította a szoknya ráncait, vett egy nagy levegőt és kilépett a folyosóra. Csak egy-két dolgára igyekvő szolgálóval találkozott, nekik illendően köszönt, majd továbbsietett a nagyterem felé. Hirtelen ötlettől vezérelve egyszer csak megtorpant, megfordult és elfutott egészen addig a teremig, ahol a királyi család tagjait ábrázoló képek függtek. Ősz lévén már korán sötétedett, így a folyosókon kis fáklyák szolgáltattak némi világosságot.

Benyitott a terembe, és egyenesen a szemközti falon lévő képhez sétált. Közben úgy érezte, hogy a festményeken szereplő alakok mind őt figyelik évtizedek és –századok távlatából, azt a kedves lényt, aki mindük életében nagy szerepet játszott. Landis azonban most nem foglalkozott velük, hanem előre nézve a félhomályba burkolózó festményhez ment, amely Zalthyrt és Wasiort ábrázolta. Belenézett a fiúk festett szemébe, s úgy maradt kicsit, emlékeibe merülve.

- Ti hogy döntenétek a helyemben? – kérdezte, s szavait néma csend követte.

Egyik fiúról a másikra nézett, de nem kapott választ. Ott állt a teremben rég elhunyt szerettei körében, a tapintható csendben, s a legszívesebben sírva fakadt volna tehetetlenségében. Aztán hirtelen éles kopogást hallott az ablak felől. Odanézett, és hirtelen nem is akart hinni a szemének. Egy hím feketerigó ült a párkányon, s sárga csőrével az ablaküveget kocogtatta.

- Már lement a Nap. Mit keresel te itt? – kérdezte barátságosan, miután kinyitotta az ablakot.

A madárka nem repült el, hanem sárga karikás gombszemeivel pislogott a lányra.

- Tudod, Zalthyr nagyon szerette a fajtádat. Csodált titeket, ahogy itt maradtok a legnagyobb télben is dacolva a faggyal – mesélte a rigónak Landis.

Feltűnően szelíd példány volt, még csak meg sem rezzent, úgy hallgatta a tünde szavait, aki felé nyújtotta karcsú ujjait és végigsimította puha, fekete tollait.

Landis megfordult és a festményről rátekintő Zalthyrra nézett, majd újra a rigóra, amely megtett néhány lépést a keskeny párkányon.

Akkor megértette, miért jött el hozzá a madár. Nem lehetett véletlen az érkezése.

- Menjek vagy maradjak? – tette fel a kérdést ezúttal a rigónak címezve.

Az újból rámeresztette fekete szemeit, majd megfordult, és heves szárnycsapásokkal elrepült Nyugat felé. Landis tündeszemei soká követték a sötétségben szálló madarat, mígnem el nem tűnt a messzeségben.

Akkor könnyes szemmel becsukta az ablakot, majd újra a képre nézett. Zalthyr arcára sejtelmes mosolyt varázsolt a félhomály, s barna szeme megcsillanni látszott.

- Köszönöm – suttogta Landis.

Megfordult és átsétált a termen, mígnem az ajtó előtt megállt, s még egyszer utoljára végignézett a falon függő festményeken.

- Köszönöm nektek is, nálatok jobb családot nem kaphattam volna. Nem feledlek titeket soha - azzal lenyomta a kilincset és azzal a tudattal lépett ki, hogy jó darabig nem tér vissza.

 

***

- Landis még nincs itt, várjuk meg – mondta Nanae asztalfőn ülő apjának, aki egyetértően bólintott.

Az asztaltársaság halkan beszélgetett közben, a falakon fáklyák, az asztalon pedig többágú tartókban gyertyák égtek táncoló árnyékok sokaságát vetve az asztal körül ülőkre. A tányérok üresen ásítoztak, hisz csak akkor kezdik majd meg a felszolgálást, ha mindenki megérkezik.

Aztán nemsokára nyílt a kétszárnyú ajtó, és Landis lépett be rajta. Rámosolygott a többiekre, majd elfoglalta helyét Siderone és Zina között.

- Elnézést a késésért – szólt, miután leült.

- Semmi baj, Landis – intett Silenus, majd felállt, hogy mondjon néhány szót az egybegyűlteknek. – Szeretném megköszönni a családom nevében is, hogy ellátogattatok hozzánk és elhoztátok hírét a messzi nyugati földeknek. Remélem, hogy országaink barátsága akkor is megmarad, amikor már unokáim unokáit is sírhant fedi és első érkezésetek legendává válik.

Az asztal túlsó végén, a másik asztalfőn ezúttal Legolas emelkedett fel.

- Ígérem, hogy az Illirieni Birodalom mindörökké élvezheti a Zöld Levelek Erdejének és egész Nyugatnak támogatását. Ha bármiben segítségetekre lehetünk, legyen az békés vagy háborús ok, lehetőségeinkhez mérten sietséggel átkelünk a népeinket elválasztó távolságon.

Míg beszéltek, két szolgáló körbejárt és töltöttek az asztal körül ülőknek vörösbort, s mikor Legolas is befejezte, felálltak s ittak a két ország barátságára.

- Én is szeretnék mondani valamit – szólt váratlanul Landis. Néhány másodpercig a pohara alján maradt bordó cseppeket nézegette, majd Silenusra emelte zöld tekintetét.

- Engedélyt szeretnék tőled kérni, királyom, hogy elhagyjam az udvart, tőled pedig arra – fordult a másik irányba, Legolas felé, - hogy veletek tartsak az erdőbe.

Szavait döbbent csend fogadta, majd kisvártatva Nanae halkan szipogni kezdett. Amióta az eszét tudta, ismerte Landist, folyvást jelen volt az életében és most távozni készült, oda, ahová valóban tartozik.

- Tőlem megkapod az engedélyt, ez a helyénvaló; neked a saját fajtársaid körében kellett volna mindig is élned, nem velünk – mondta Silenus, de természetesen ő is bánkódott Landis döntése miatt.

Most minden szem Legolasra szegeződött, aki kissé megilletődve állt az asztal túlsó végén. Hiába itta meg épp az imént a bort, a torka teljesen száraz volt.

- Ha valóban ez a kívánságod, velünk jöhetsz és az erdő lakója lehetsz – mondta végül, mire az izgága Nelya tapsolni kezdett.

- Köszönöm mindkettőtöknek – nézett előbb Silenusra, majd Legolasra az avár lány.

Landis bejelentése rányomta bélyegét a vacsorára, mert habár a tündék vidámnak beszélgettek és percenként mondta valamelyikük, mennyire örülnek a lány döntésének, Siderone és Nanae kedvetlenül turkáltak ételükben. A lelkük mélyén tudták, hogy a seregnyi tünde felbukkanásának ez lesz a következménye, de elméjük képtelen volt befogadni a történteket.

A társaságot az zökkentette ki jó- illetve rosszkedvéből, hogy Reytan felborított egy boroskancsót, melynek tartalma egyenesen a királyné tányérjában landolt, onnan pedig lefolyt a nő világoskék ruhájára.

- Te undorító kis patkány! Nézd meg, mit csináltál! Vissza kéne téged dugni az átkozott sivatagodba, oda való vagy! – rikoltozta Celdiana magán kívül. – Takarodj innen!

Mindenkinek megakadt szájában a falat, Minya félre is nyelte az ételt, a mellette ülő Halatir sietett a segítségére és megütögette a lány hátát. A leghamarabb Siderone ocsúdott fel; felpattant a helyéről és áthajolt az asztal felett.

- Nem megy sehova! Reytan a barátom, és nem engedem, hogy bántsd! Van épp elegendő ruhád, nem fog ez hiányozni! – kiabált rá anyjára, melytől Celdiana egészen elfehéredett. – Elegem van abból, hogy sértegeted, hogy megalázod mások előtt! A legszívesebben lóra ülnék és elmennék vele a sivatagba, ott talán megértőbb anyára találhatnék, mint amilyen te vagy! – azzal karon ragadta Reytant, és kivonult vele a teremből, az ajtót pedig a lehető legnagyobb lendülettel vágta be.

A jelenetet rövid csend követte, majd Nanae és Zina tüntetőleg felálltak és követték a két fiút.

- Miért nem szóltál semmit sem? – kérdezte éles hangon Celdiana a férjétől. – Ez a kis dög teljesen ellenem fordítja a fiamat.

- A fiadat nem ő fordította ellened – szólt a király, majd befejezettnek nyilvánította a vacsorát, és megkérte vendégeit, hogy a szobáikban fejezzék be az étkezést.

A tündék, Tyria és Resson teljes csendben hagyták el a termet, annyira szíven ütötték őket a történtek. Egyiküknek sem maradt egy csepp étvágya sem, így nem kérték, hogy hozzák utánuk maradék ételüket.

Legolasnak megfordult a fejében, hogy felajánlja Siderone-nak és Reytannak, jöjjenek velük az erdőbe, ott békében élhetnek, de elvetette, hiszen Siderone itt trónörökös volt, nem hagyhatta el hazáját.

Ahogy visszafelé tartott szobájába, megpillantotta Landist, aki épp előtte tűnt el az egyik folyosó végén. Utána sietett, és látta, ahogy a lány megáll egy nagy kétszárnyú ajtó előtt, ahonnan sírás és más emberek beszéde hallatszott. Landis meghallotta Legolas lépteit, és hátrafordult. Az ő arcát is két könnycsepp szántotta végig.

- Hogy hagyjam itt őket, Legolas? – kérdezte, de persze a tünde nem tudott neki választ adni. - Ilyen sosem történt még, hogy a király vagy a királyné és valamelyik gyermeke között ekkora szakadék tátongjon.

- Nem biztos, hogy a te dolgod megoldani ezt – szólt Legolas. – Amíg a királyné nem hajlandó engedni, addig senki nem tud tenni semmit. Neki kell megnyílnia a fia felé, te nem tudod megnyitni a szívét.

- Talán igazad van – hagyta rá a lány. – Most viszont be kell mennem megvigasztalni őt, nem bírom tovább hallgatni a sírását.

Megfordult, lenyomta a kilincset, és belépett. A bentről kiszűrődő sírás és beszéd felerősödött, a szobában erős félhomály uralkodott. Landis nyitva hagyta az ajtót, jelezve, hogy Legolas követheti őt.

- Jól van, nyugodj meg – simogatta Nanae bátyja hátát. Ő és Reytan Siderone két oldalán ültek a nagy baldachinos ágy szélén, Zina pedig előtte térdelt és a fiú egyik kezét az ő két kezébe fogta.

- Ne sírj, kérlek – mondta Landis, mikor átvágva a szobán az ágyhoz ért. A kis szekrényen egyetlen gyertya égett, amely alig adott némi világosságot.

Siderone vett néhány mély lélegzetet; annyira felzaklatta magát, hogy levegőt sem kapott rendesen. Landis odalépett az asztalhoz, ahol egy kancsó víz állt, töltött belőle a mellette lévő pohárba, majd a herceg szabad kezébe adta.

- Idd meg, jól fog esni – mondta a tündelány, és mind némán nézték, ahogy Siderone apró kortyonként elfogyasztja a vizet.

- Azt hiszem, tényleg ügyetlen voltam – szólt halkan Reytan.

- Ha nem tettél volna semmi rosszat, akkor is leszidott volna valamiért – mondta Zina összeráncolt szemöldökkel.

- Lehet, hogy valóban az lenne a legjobb, ha elmennénk a sivatagba – morogta Siderone a poharat szorongatva.

- Neked nem szabad innen elmenned – emlékeztette őt Landis. – Te leszel a király apád után. Másik fia nincs, nem tud senki a helyedre állni.

- De ne csak ezért maradj – mosolygott Nanae. – Nekem nagyon hiányoznál. Ha Landis és te is elmész, ki marad velem?

- Nagyon vigyázz rá ott abban a messzi erdőben – kérte Siderone Legolast, aki eddig csendesen figyelte őket Landis mellett állva.

- Úgy lesz – bólintott a tünde. – Majd eljöhettek ti is meglátogatni őt. Csak ne tévesszétek el az irányt, mindig tartsatok nyugatnak.

- Köszönjük a meghívást, biztosan élni fogunk vele – mosolygott Siderone. – Reytannak hála, már biztosabban lovaglok, mint régen, így nem okoz gondot egy hosszabb út sem.

Landis és Legolas kis idő múlva magára hagyták a négyest, miután megbeszélték, hogy pontban napkeltekor indulnak. Siderone és Nanae ragaszkodtak hozzá, hogy majd egy darabon elkísérjék őket a hazafelé vezető úton, így ők is hamar nyugovóra tértek, hogy időben fel tudjanak kelni.

Landis nehéz szívvel lépett be a szobájába, hogy összepakolja azt a néhány holmiját, amit magával szeretett volna vinni. Kinyitotta az erkélyére nyíló ajtókat, hogy beengedje a hűvös őszi levegőt. Kisétált a szabadba, s az égre emelte tekintetét. Vajon milyen az erdő? Milyen a királya és a többi tünde? Befogadják őt majd? Vagy mindig is kívülállóként fognak rá tekinteni?

Nem tudta megválaszolni saját kérdéseit. Majd a jövő megmondja neki.

A majdnem csupasz fák megmaradt leveleit gyorsan vágtató szél tépázta meg, és tette őket a földre. Az istállók felől lónyerítés hallatszott. Minden tökéletesen nyugodt volt ezen az őszi estén, csak Landis lelke háborgott kissé a rá váró eseményektől. Aztán felnézett a felhőkkel borított égboltra, ahol egy nagy, elmosódott fényfolt jelezte a Hold helyét. S ő úgy látta egy pillanatra, hogy a világító korong előtt egy feketerigó repült el sebes szárnyalással, és a tündelány tudta, nem képzelődött.

 

(baudh - döntés)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára