ét hétig meneteltek dél felé, míg elértek a Caradhras lábához. Minden nap egész sötétedésig gyalogoltak, tüzet is alig-alig gyújtottak, és minden éjjel kettesével őrködtek. Átvágtak Magyalföldön, a hajdani Eregion tündebirodalmon, melynek rég elhajózott tündéi szoros kapcsolatot ápoltak Khazad-dûm törpjeivel. Tyria Gimli mellett gyalogolva végighallgatta az itteni törpök történelmét, és megismerhette a csúcsok törpneveit is, de örült, ha minden másodikat megjegyzi.

A második hét végén megkezdték a hegyi menetet. A táj minduntalan egyre kopárabb lett, míg végül semmi mást nem tapodtak, csak csupasz sziklát. Két nap múlva elérték a hóhatárt, és lassan térdig érő hóban gázoltak. Szegény hobbitoknak ez nagyon megnehezítette az előrehaladást, hisz’ nekik ez a hó már a derekukig ért. Gandalf törte elöl az utat a botjával, a hobbitokat pedig a többiek terelgették maguk előtt. Egyedül Legolasnak nem okozott semmi gondot a hó, mert a tündék valami varázslat útján tudtak járni a havon, de hogy hogyan azt senki nem tudta megmondani, még ők maguk sem.

Ahogy kaptattak felfelé egy meredek lejtőn, Frodó egyszer csak elbotlott, és jó darabon visszagurult a lejtőn. Aragorn utánaszaladt és felsegítette, Frodó azonnal a nyakához kapott, hogy megvan-e Gyűrű, amit egy láncon hordott, de az alattomos kis karika nem volt a helyén.

Tőlük nem messze, - nagyjából ott, ahol Frodó elesett - csillogott a napfényben láncra fűzve.

A többiek megálltak, hogy bevárják őket, de Boromir kilépett közülük, és a Gyűrű felé indult, felvette, és a láncon függve maga elé tartotta.

- Boromir! – szólt rá szigorúan Aragorn, de a gondori mintha meg se hallotta volna, csak a gyűrűt nézte.

- Különös a sors, hogy ennyi félelmet kell kiállnunk egy ilyen apróság miatt… - mondta halkan Boromir, de csak Aragorn, Frodó és Legolas tündefüle hallotta szavait -, …egy ilyen apróság miatt.

- Boromir! – kiáltotta újból Aragorn, és keze a köpenye alatt a kardja markolata felé nyúlt.

Boromir mintha valami álomból riadt volna fel, rájuk nézett, és leengedte a láncot a gyűrűvel.

- Add vissza Frodónak! – parancsolta Aragorn, és keze rákulcsolódott a kardmarkolatra.

A gondori odalépett hozzájuk, és Frodó felé nyújtotta a láncot, aki mohón érte kapott, és a nyakába akasztotta.

- Ahogy kívánod, engem nem érdekel… - mondta a férfi nem túl meggyőzően. Megborzolta Frodó haját, mint egy kisgyerekét, és a többiek után ment.

Tyria ezután fogadta meg, hogy nem fog megbízni a gondoriban, mivel az egyértelműen kezd a Gyűrű hatása alá kerülni, és nem is igazán kíván ellene harcolni.

Egyre feljebb jutottak, és a hó is több lett, a hobbitokat Aragorn és Boromir próbálta cipelni üggyel-bajjal. Gandalf változatlanul elöl haladt utat nyitva nekik, Tyria Gimlivel gyalogolt, néha megfogta a törp kesztyűs kezét, hogy kisegítse a hóból, és hogy aztán ő maga még jobban elsüllyedjen. Lassacskán feljutottak a hágóra, ahol hóvihar csapott le rájuk, olyan sűrűn zuhogott a hó, hogy épp csak az előttük haladó hátát látták. Egy keskeny ösvényen haladtak, ha lehetett egyáltalán ösvénynek nevezni azt, bal kéz felől meredek sziklafal magasodott, jobb oldalt pedig irdatlan mély szakadék tátongott. A vad szél többször nekinyomta őket a falnak, nehezükre esett megtenni minden egyes lépést.

Legolas volt köztük a kivétel, ő most is könnyedén járt a havon. Előrement, és figyelni kezdte a szelet, éles hallása különös hangokat különített el a szélzúgástól. A többiek is hallottak belőle valamit, de meg voltak róla győződve, hogy csak a fáradtságtól hallucinálnak.

- Furcsa hangokat hoz a szél! – kiáltott egyszer csak Legolas, és megállt, úgy fülelt tovább.

Kilenc társa is így tett, és kis idő múlva már ők is meghallották a kántáláshoz hasonló hangokat.

- Ez Saruman! – hallatszott egyszer csak Gandalf kiáltása, mire odafentről ember nagyságú sziklák kezdtek potyogni, de szerencsére egyiküknek sem lett baja, mind lezuhant a mélybe.

- Ránk omlassza a hegyet! Forduljunk vissza Gandalf! – próbálta meg Aragorn túlkiabálni a szélvihart.

- Nem! – kiáltott a varázsló határozottan, és valami ellenvarázslattal próbálkozott, hangja visszhangot verve sokáig hallatszott a hegyek közt.

A másik hang még erőteljesebben felelt neki, és a sötét felhők borította égbolton óriási, fényes villám cikázott keresztül, és egyenesen a felettük lévő hegytetőbe csapott. Hatalmas hógörgeteg zuhant le rájuk, mindüket teljesen maga alá temetve. Tyria látómezejét vakító fehérség töltötte be és nem tudta merre van a fent és a lent. Aztán egy kezet érzett a karján, ami kirángatta őt a hó alól. Gimli volt az, a törp most egy szakállas hóemberre emlékeztetett. A többiek is kikecmeregtek a hó alól.

- Le kell jutnunk a hegyről! Menjünk Rohan Kapuja felé, a nyugati úton az én városomba! – javasolta Boromir, miután kihúzta Trufát és Pippint a hótömeg alól. Szegény kis hobbitok csontig átfagytak, egyikük sem tudott volna egy lépést sem megtenni már.

- A Rohani Kapu túl közel visz minket Orthanchoz! – ellenkezett Aragorn.

- Ha a hegyeken nem jutunk át, akkor menjünk alattuk, Moria bányáin keresztül! – kiáltotta Gimli.

Gandalf kis idő gondolkodás után így szólt:

- Döntsön a Gyűrűhordozó.

Mind Frodóra néztek, és feszülten várták, mit dönt, de abban kimondatlanul is egyetértettek, hogy valami más utat kell keresniük, máskülönben könnyen itt hagyhatják a fogukat.

- Tovább kell mennünk, különben a hobbitok mind meghalnak! – Boromir megdörgölte Trufa s Pippin vállát, mindkettejük arcát pirosra csípte a hideg.

- Frodó? – kérdezte Gandalf a hobbitot sürgetve, aki végignézett elcsigázott társain.

- Menjünk a bányákon át – mondta végül.

Visszafordultak, és újabb két nap elteltével leértek a hegy aljába, oda, ahonnét elindultak.

Már este volt, és ők halálosan fáradtak voltak, Legolas léptei sem voltak már annyira hosszúak és gyorsak, mint útjuk kezdetén. Az előző estét egy sziklaperem alatt töltötték, de alig tudtak aludni a hideg és a folyton süvöltő szél miatt. Gandalf mindüknek engedélyezett a kulacsából egy korty miruvort, amit Völgyzugolyból hoztak, és testüket-lelküket is átmelengette kissé.

A társaság továbbment dél felé, és néhány mérföld megtétele után újra nekiveselkedtek a hegyeknek. Egy kisebb hegy tetején éjszakáztak, hogy szükség esetén könnyebben tudjanak védekezni.

Épp hogy csak pirkadt a Ködhegység ormain túl, mikor a társaság útnak indult. Ugyanúgy Gandalf haladt elöl s Aragorn hátul, mint eleddig. Tyria Legolas mellett rótta az egyre meredekebbé váló emelkedőt. A lány egyáltalán nem bánta meg, hogy eljött erre az útra, de persze hálóhelyként szívesebben elfogadta volna a fájuk üregét, mint egy sziklát.

Már majdnem teljesen besötétedett, mikor Gimli, aki néhány órája átvette a csapat vezetését, mondván, ő tudja az utat Moriába, visszakiáltott nekik egy halmon állva.

- Megvan!

Mind odasiettek, és lenéztek a halmon túlra. Ott egy kiapadt folyómeder húzódott, épp csak az alján folydogált némi víz.

- Ez volt valaha a Sirannon, a Kapu-folyó, de elképzelni sem tudom, mi lett a vízzel – mondta Gandalf. – Gyertek, siessünk tovább!

Mindannyian fáradtak voltak, sajgott minden tagjuk, és remélték, hogy a moriai törpök a Gimli által emlegetett vendégszeretettel üdvözlik őket, és végre rendes ágyban alhatnak tele hassal.

Lementek a néhai folyómederbe, és ott folytatták útjukat, ami több mérföld hosszan kanyargott a mély völgyben. Egy kanyar után nagy kőtömbökből, sziklákból rakott fal állta az útjukat, a kövek közül itt-ott szivárgott a víz. Ez volt a gát, amely elzárta a Sirannon vizét. Bal kéz felől találtak egy utat, ami felvezetett a mesterséges tó partjára, itt botorkáltak tovább az egyre sűrűsödő sötétségben, míg végül egy magas sziklafalhoz értek.

- Ez itt Moria fala – jelentette be Gandalf ünnepélyesen, de Tyria nem látta, mitől volna épp ez a bánya fala, hisz’ nem különbözött semmiben sem az eddig látott szikláktól.

- A törp kapuk csukva láthatatlanok az avatatlan szem számára – magyarázta Gimli, és fejszéjével megkocogtatta a mellettük magasodó szürke tömböt. – Néha még a készítőik sem akadnak rá, ha a titkuk feledésbe merül.

- Hogy ez miért nem lep meg? – kérdezte epésen Legolas, mire kapott Tyriától egy oldalbakönyöklést.

A hátuk mögül egyszer csak vízcsobbanást hallottak, de csak Frodó csúszott meg kicsit, és lépett bele a part menti sekély vízbe. Legolas nem próbálta megtalálni a kaput, odaállt a tó partjára, és a fekete, mozdulatlan vizet nézte.

- Ez lesz az! – mondta egyszer csak Gandalf, és megállt a fal előtt két nagy fa közt, melyeknek óriási gyökérzete a kőfaltól a vízig ért.

A falon halovány véset volt látható, a varázsló végigfuttatta egy kis darabon a kezét rajta.

- Ez ithildin, csak a csillagok és a Hold fényét veri vissza – magyarázta a többieknek, majd mind feltekintettek az égre, ahol néhány komor felhő mögül épp akkor bújt elő a Hold. Ezüstös fénybe borította a tájat, és a véset szinte világítani kezdett a sziklafalon. Egy boltívet formázott, ami két fákölelte pilléren nyugodott; ezalatt pedig egy üllőn lévő kalapács volt látható, fölötte hét csillaggal. Az ajtó közepén, a pillérek közt egy hatágú csillag ragyogott.

- Ezek Durin jelvényei! – kiáltott fel boldogan Gimli.

- A fák pedig a nemestündék fái – jegyezte meg Legolas, aki nem jött oda hozzájuk, továbbra is a tóparton állt.

- Ez a csillag pedig Feanor házának címere – bökött a középső csillagra Gandalf a botjával.

A boltíven két sorba rendezve tündebetűs szöveg állott, Tyria el tudta olvasni, de nem értette, miért kell találós kérdésekkel nehezíteni a bejutást.

- Itt az áll: Moria urának, Durinnak kapuja. Mondd, jó barát, és lépj be – olvasta fel a szöveget fennhangon Gandalf. – Én, Narvi készítettem. A jelek a magyalföldi Celebrimbor művei.

- Ez vajon mit jelenthet? – kérdezte Trufa.

- Azt, hogyha jó barát vagy, mondd ki a jelszót, és a kapu kitárul – felelte magabiztosan Gandalf, majd a botja végét ráhelyezte Feanor csillagára, és kipróbált néhány sindarin nyelvű ráolvasást, de semmi sem történt.

Ahogy fogytak a varázsigék, ők úgy lettek egyre csalódottabbak. Tyria otthagyta őket, és Legolashoz ment, aki a tavat nézte.

- Valami gonosz lakik benne, jó volna, ha mielőbb ki tudná nyitni Gandalf az ajtót – mondta a tünde.

- Te nem tudod a jelszót? – kérdezte Tyria.

- Nem sajnos – válaszolta Legolas.

Hirtelen fodrozódás keletkezett a vízen, ám éppoly hamar elült, mint ahogy felbukkant.

- Igazad van, valami mozog benne – suttogta Tyria.

- Most mit fogunk csinálni? – hallatszott egyszer csak Pippin hangja.

- A te fejeddel kopogtatok be, Tuk Peregrin! De most hagyjatok békén az ostoba kérdéseitekkel, amíg meg nem találom a jelszót! – förmedt rájuk Gandalf.

A varázsló tovább próbálkozott, a többiek pedig egy sziklára vagy kiálló gyökérre telepedtek le. Tyria is leült közel a vízhez a fa gyökerére, de Legolas továbbra sem mozdult el a partról.

Aragorn közben meggyőzte Samut, hogy engedje szabadon Bugát, mondván az nem póninak való hely. Leszedtek róla minden terhet és szerszámot, és a kis póni megértette, mit akarnak, ugyanis sarkon fordult, és elindult vissza az ösvényen. Tyria áldotta magukat, amiért nem hozták el Alassielt és Csillagfényt, ő maga egész biztosan nem bírta volna csak így elengedni szeretett lovát. Gandalf közben különböző nyelvű varázsigékkel próbálkozott, de a kapu csak nem akart kinyílni. Pippin egyszer csak felkelt a helyéről, felszedett egy követ, és a tóba hajította. A csobbanás visszhangot vert a síri csendben, és a víz gyanús gyűrűket alkotott, amelyek egy része biztosan nem a kőtől származott. Aragorn odament a hobbithoz, és lefogta a kezét, mielőtt még a következő követ is eldobhatta volna.

- Ne zavard fel a vizet! – szólt rá.

- Valami gonoszat érzek odalentről, nem tudom mi az, de egyre nő! – mondta Legolas, és hátrébblépett a partról.

- Szerintem ez egy rejtvény – találgatott Frodó a csukott kapu előtt állva, miután Gandalf feladta, és leült egy kis sziklára. – Mondd: jó barát, és lépj be… tündéül hogy mondod: jó barát? – kérdezte fennhangon, de Gandalf kivételével mind a gyanús kis hullámokat nézték, amik a part felé közeledtek.

- Mellon – felelte a varázsló.

A két kapuszárny erre hangos zaj kíséretében kitárult, de semmi nem látszódott a bányából, ugyanis vaksötét volt odabenn. Mindenki hátrafordult a hangra, és otthagyták a partot, odagyűltek a bejárat elé.

- Tűnjünk innen mielőbb, mielőtt az a valami felbukkan – mondta Legolas, és kézen fogva Tyriát követték az elöl haladó Gandalfot. A sort most is Aragorn zárta.

- Nos, tünde uram, hamarosan belekóstolhatsz a törpök legendás vendégszeretetébe – jegyezte meg ünnepélyesen Gimli, aki mellettünk jött kurta lábain. – Lobogó tüzek, malátasör és omló hús a csontjáról! Ez itt a nagybátyám, Balin otthona, habár bányának nevezik.

Tyria épp szólni akart, hogy ők nem esznek húst, de a malátasört szívesen megkóstolná, amikor valami megroppant a talpa alatt. Gandalf csinált egy kis világosságot a botjával, és borzasztó látvány tárult a szemük elé. Körülöttük mindenhol törp-csontvázak hevertek, sokukból fekete tollú nyílvessző állt ki.

- Ez nem bánya, hanem sírbolt – állapította meg Boromir.

Legolas leguggolt az egyik csontvázhoz, és kihúzta belőle a nyilat.

- Ezek orkok voltak! – kiáltotta, majd undorodva eldobta a nyílvesszőt. Elővett egyet a sajátjai közül, és az íjára illesztette.

A többiek is elővették fegyvereiket, hátha az orkok még mindig itt tanyáznak.

- Menjünk a Rohani Kapu felé – vetette fel újból Boromir kardját szorongatva. – Nem lett volna szabad idejönnünk! Kifelé! Gyorsan! – adta ki az utasítást, de mire bármelyikük is megfordulhatott volna, egyszer csak valami elkapta Frodó lábát, és a víz felé kezdte húzni.

Pippin és Trufa elkapta a karját, és megpróbálta visszahúzni, de az undok csáp nem akarta elengedni a hobbitot. Samu ekkor odaugrott, és Aragorntól kapott kis kardjával elvágta a csápot. A csonka végtag visszavonult a tóba, de rögtön utána még vagy tucatnyi másik jelent meg, ezek félretaszították Pippint, Trufát és Samut, és Frodót vették célba. Rátekeredtek a szegény kis hobbitra, és elkezdték vonszolni a víz felé. Az egyik csáp a bokáját fogta körül, és úgy lóbálta a tó felett, mintha csak egy rongybábu lenne. Legolas belelőtt egy nyilat, de azt mintha meg sem érezte volna a szörnyeteg. Aragorn és Boromir belegázoltak a sekély vízbe és a körülöttük vonagló csápokat kezdték kaszabolni. Erre a szörny még dühösebb lett, és előbukkant ocsmány feje is. Egy óriási polip-féle volt az, és épp Frodót kívánta elfogyasztani vacsora gyanánt; tűéles fogakkal teli szája fölé lógatta a kétségbeesetten kapálózó és kiabáló hobbitot. Aragorn elvágta azt a kart, amivel Frodót fogta a szörny, Boromir elkapta őt, és futva elindultak a kapu felé. Tyria is rálőtt, pont az egyik szemét találta el, ez megzavarta a bestiát, de aztán még dühösebb lett, és egyre kijjebb kúszott, a fákat és a kapuszárnyakat is kicsavarta a helyéből. A társaság bemenekült a bányába, a kijárat hatalmas robajjal omlott be mögöttük, épp hogy nem temették őket is maguk alá a lezuhanó sziklák. Odabenn koromsötét lett és síri csönd, egy pillanatig csak zihálásukat és szívük kalapálását hallották.

- Nem maradt más választásunk, szembe kell néznünk Moria sötét tárnáival – mondta Gandalf, és pisla fény gyúlt a botja végén szürkés fénybe vonva tízüket.

A varázsló elindult az ismeretlenbe, ők pedig követték fel egy lépcsősoron, s mindegyiküknek borsódzott a háta, valami rosszat éreztek, ami mintha láthatatlanul követte volna őket Moria elhagyatott, kísérteties alagútjain keresztül.

(mellon - barát)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára