Moria bányáiban való utazás nagyon fáradságos és nyomasztó volt. Napokig gyalogoltak, másztak, kúsztak, kapaszkodtak felfelé, ereszkedtek lefelé, s Gandalf csak néhány kurtára szabott pihenőt adott nekik. Az egyik elágazásnál ráadásul kiderült, hogy rossz felé fordultak, így vissza kellett menniük, és a másik útra tértek rá. Mindenük kinn maradt Moria falainak tövében, épp csak annyi élelmük és vizük volt, amennyit Samu a hátán hordott. Takaróikat is kint hagyták, így általában egy-egy szikla tövébe kuporodva aludtak, már amennyit tudtak. Tyria nem hozott köpönyeget, így mikor nyugovóra tértek, eléggé fázott. Mikor ennek az első éjszaka alkalmával hangot adott, legnagyobb meglepetésére Boromir felajánlotta neki a sajátját, amit el is fogadott, s ezzel a lány el is felejtette kis völgyzugolyi incidensüket, de továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy a gondori magának akarja a Gyűrűt.

Mindig kivont karddal járták az alagutakat, hisz’ nem lehetett tudni, mikor találkoznak össze az Ellenség szolgáival. Gandalf vezette őket világító botjával, de ezen kívül néha-néha más fény is bekúszott az alagutakba, ugyanis itt-ott, nekik elérhetetlen magasságokban szélesebb repedések tátongtak a falakon. Volt, hogy hatalmas csarnokokban jártak, amiken függőhíd-szerű kanyargós út vezetett át, alant feneketlen mélység tátongott, ahol Tyria mindig hirtelen roppant érdekesnek találta a felettük vagy mellettük terpeszkedő sziklatömböket. Odahaza, az erdőben nem volt tériszonya, a fákon sosem mászott olyan magasra, és ezek a szakadékok sokkal mélyebbek voltak, mint amilyen magasak a Bakacsinerdő fái.

Az ilyen nagy csarnokokban még voltak a valaha működő bányára utaló jelek, porlepte csillék, létrák és csákányok hevertek szerteszét, rozsdás láncok függtek alá a felsőbb szintekről. A falakon pár helyütt csillogó erecskék futottak, behálózva kisebb-nagyobb részét az alagutaknak.

- Moria kincse nem az arany volt vagy a drágakövek, hanem a mithril, ami a világon csak itt található meg. Másik nevei moriaezüst vagy való-ezüst, a mithril a tünde neve. Van ugyan törp neve is, de azt a törpök senkinek sem árulják el – mesélte Gandalf egyszer, mikor egy ilyen erecskés falszakaszhoz értek. – Bilbónak volt egy mithrilből szőtt páncélinge, amit Thorintól kapott, bár tudnám mi lett vele!

- Ez aztán a királyi ajándék! – szólt elismerően a mögötte haladó Gimli.

- Az ám! Sosem mondtam neki, de többet ért, mint az egész Megye mindenestül – jegyezte meg a varázsló és továbbvezette őket egy keskeny kis ösvényen, amely mellett feneketlen szakadék ásított feketén.

Senki nem tudta, de a középütt haladó Frodónak egy pillanatra elállt a lélegzete, hisz’ ez a felbecsülhetetlen értékű holmi ott volt rajta az inge alatt. Eltöprengett rajta, vajon Bilbó tudott-e róla, milyen értéket képvisel a páncéling, és arra a következtetésre jutott, hogy bizony tudta, épp azért adta neki. Gondolatai elkalandoztak vissza a Megyébe, Zsáklakra, és arra vágyott, bár sose hallotta volna még csak a hírét se se Moriának, se mithrilnek, és kiváltképp a Gyűrűnek se.

Tyria úgy érezte, hogy időtlen idők óta járják a bányát, mikor egy nap hármas elágazáshoz értek. A törpök faragta boltívek a következő lehetőségeket kínálták nekik: az egyik tőlük balra nyílt, és felfelé tartott, a középső sima volt, de keskeny, a jobboldaliban pedig végeláthatatlan lépcsősor bújt meg.

- Nem emlékszem erre a helyre – szólt töprengve Gandalf, és bekukucskált mindegyik járatba.

Mind letelepedtek egy sziklára vagy a földre, és várták, hogy a varázsló megtalálja a helyes utat.

- Te nem tudod az utat? – kérdezte Tyria Gimlitől, miután leültek a földre.

- Sajnos nem, az igazat megvallva, időtlen idők óta nem jártam Moriában, és ezen a helyen pedig sosem – mondta a törp. – Azt mondtad, nem mindig ilyen házsártos, de eddig nem sok jelét láttam ennek – bökött a fejével Legolas felé, aki épp a baloldali járatot vizsgálgatta, és megtett néhány lépést befelé.

- Csak várd ki, de majd beszélek a fejével. Igazából rendes tünde – mosolyodott el Tyria.

A várakozás unalmas óráit halk dalolgatással ütötték el, előbb a hobbitok énekeltek, és szavaltak, majd Gimli adott elő egy szép verset Moriáról.

- Ez tetszik! Zenét kéne hozzá szerezni! – állt elő az ötlettel Samu, és el is kezdett próbálkozni egy dallammal a vershez.

 

Új volt a Föld, hegy-völgye zöld,

S még folttalan Hold tündökölt…

 

- Gyere Legolas, segíts te is! – kacsintott rá a tündére Tyria, aki kicsivel odébb álldogált az egy kisebb sziklatömbön pipázgató Aragorn mellett.

Legolas egy olyan lapos pillantást küldött felé, mint amilyeneket valaha ő zsebelhetett be Neldortól.

- Azt hiszem, ez a helyes út! – kiáltott fel váratlanul Gandalf, mire mind, szinte egyszerre feléje fordultak. A varázsló a jobboldali folyosó előtt állt, és diadalmasan rájuk mosolygott.

- Hát emlékszel mégis rá? – pattant fel a helyéről Trufa.

- Nem, de itt kevésbé áporodott a levegő – mondta a mágus, és világító botjával megindult lefelé a lépcsőn, a többiek pedig sorban követték.

Nagyjából félórát mentek lefelé, amikor a lépcső elkanyarodott jobbra, és a végén egy óriási csarnokba torkollott. Gandalf botjának fénye csak a fél lépcsősorra rádőlt óriási, darabokra tört oszlopot mutatta meg nekik, a csarnok többi része beleveszett a sötétségbe.

- Megkockáztatok még egy kis fényt – jelentette be Gandalf, és a botja végén pislákoló fehér gömböcske fénye megerősödött. – Íme, a Törptárna hatalmas városa és roppant csarnoka!

Mind azt kívánták, bár több szemük lenne, hogy mindent egyszerre lássanak. Majd’ kitört a nyakuk, mire meglátták a csarnok tetejét, melyet irdatlan vastag faragott oszlopok valóságos erdeje tartott meg, habár sajnos jó pár kidőlt már közülük, de még így is fenséges látványt nyújtottak.

Lesétáltak a lépcsőn, és Gandalf vezetésével elindultak az óriási terem túloldalon lévő kijárata felé. Tyria megpróbálta sokkal barátságosabbnak és épnek elképzelni a helyet telis-tele szorgalmasan dolgozó törpökkel, és igazán sajnálta, hogy nem a város fénykorában jártak itt.

A fény néha törp-csontvázakat világított meg, s körülöttük fejszék és nyilak sokasága hevert.

Gimli kicsivel előttük ment, és az egyik oszlop után jobbra fordult, és megtorpant.

- Ne! Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel, és eltűnt egy oldalsó járatban.

- Gimli! – Gandalf elsőnek sietett utána, majd a többiek is követték.

A hatalmas csarnokból egy kisebb terem nyílott, itt is mindenfelé csontvázak s fegyverek hevertek a padlón. Mindkét hatalmas ajtószárny félig nyitva volt, azokból is jó néhány nyílvessző meredezett. Magasan a szemközti falon egy résen fehéres fény hatolt be, amitől a helyiség közepén lévő kőlappal fedett emelvény világítani látszott. Ezelőtt térdelt Gimli a fejszéjére támaszkodva és hangosan sírt. Közben mind beértek, és elszórtan megálltak az emelvény körül. Gandalf odalépett, és elolvasta a kőlapon található rúnával írt szöveget.

- Itt fekszik Fundin fia, Balin, Moria ura. Tehát meghalt – vonta le a következtetést a varázsló és levette szürke süvegét. – Féltem, hogy így lesz – vetett egy pillantást a többiekre.

A sírnak támaszkodva egy törp csontváza feküdt, keze alatt egy ősöreg vaskos könyvvel. Gandalf átadta a süvegét és a botját Pippinnek, és lehajolt a csontvázhoz, és felvette a málló könyvet, amiből jó pár lap kipotyogott.

Gimli közben törp nyelven mondott búcsút elhunyt rokonának, amelyből ugyan Tyria egy szót sem értett, de kiérezte belőlük a gyászt. A lány Legolas és Aragorn között állt, majd ő is odasétált, és közelebbről is megnézte a kőlapba vésett törp rúnákat.

Legolas egyértelműen érezte a veszély jelenlétét, a nyitva hagyott ajtó felé nézett, de nem bukkant fel senki és semmi a nyílásban.

- Jobb volna, ha tovább mennénk, nem időzhetünk itt soká – mondta halkan a mellette álló Aragornnak, aki Gandalfra figyelt, de azért bólintott egyet a tündének egyetértése jeléül.

A varázsló, miután ide-oda lapozott a könyvben, megállapodott az utolsó előtti oldalnál, amire még írva volt, és elkezdte felolvasni.

- Elfoglalták a hidat és a második csarnokot. Eltorlaszoltuk a kaput, de nem tarthatjuk túl sokáig – a körben állók feszült figyelemmel hallgatták s lelki szemeik előtt látták a törpök keserves harcát. – Rázkódik a föld. Dobok… dobok a mélyben.

A varázsló végignézett rajtuk, majd lapozott. Ez az oldal már nem volt teleírva, a betűk is sietősen voltak formázva.

- Nem tudunk kijutni, egy árnyék mozog a sötétben – olvasta Gandalf. – Nem tudunk kijutni. Közelednek.

Amint ezt kimondta, éktelen zajt hallottak, amitől mindannyian ijedten összerezzentek. Pippin egyik kezében tartva a botot és a süveget egy pókhálós kút mellett állt nyakát behúzva. Ők csak annyit láttak, hogy a kút káváján ülő fej nélküli törp-csontváz egy elegáns hátast vet a kútba, magával rántva a kút vödrét is láncostul. A lezuhant dolgok visszhangzó robajt okoztak, amit valószínűleg az egész bányában hallani lehetett. Szegény Pippin láthatóan nagyon szégyellte magát.

- Ostoba Tuk! – csapta össze a könyvet Gandalf. – Legközelebb magadat ejtsd bele a butaságoddal együtt – azzal kikapta a botját és a süvegét a hobbit kezéből.

Majd hirtelen mintha megelevenedtek volna a könyvbeli események, dobszó hangzott fel valahol a mélyben. Aztán még egy és még egy. Tyria akkor meghallotta azt a hangot, amit már jól ismert, az orkok sivítását, ahogy egyre közelednek feléjük.

- Orkok! – kiáltott fel Legolas.

Boromir odarohant a félig kitárt ajtószárnyakhoz, hogy bezárja őket s kis híja volt csak annak, hogy nem találta el két fekete tollas vessző, amelyek épp a feje mellett fúródtak az ajtó fájába.

Mikor ezt meglátta, Aragorn odasietett, és becsukták az ajtót Boromirral. Legolas felkapott egy, a bejárat közelében heverő régi fejszét, és odadobta Aragornnak, hogy azzal zárják le az ajtót. Közben a hobbitok és Gandalf is elővették kardjaikat, Gimli pedig felszökkent Balin sírjára, fejszéjét két kezében szorongatva.

- Hagy’ jöjjenek! Van még azért egy törp Moriában, aki még lélegzik! – mondta harcra készen.

Tyria az íját vette le a hátáról, úgy gondolta, ennek elsőre több hasznát veszi, mint a kardjának. Felállt egy kisebb szikladarabra, ami talán a mennyezetből szakadhatott le időtlen időkkel ezelőtt, és egy nyilat illesztett íja húrjára.

Aragorn, Boromir és Legolas eljöttek az ajtótól, amit néhány fejszével erősítettek meg, de úgy látszott az öreg fegyverek belátható időn belül megadják magukat, ugyanis az ajtót kívülről valami iszonyatos erővel nyomták befelé. Boromir is előhúzta kardját, és kerek pajzsát maga elé tartotta, Aragorn és Legolas pedig íjaikat vették elő, ők és Tyria lövésre készen tartották fegyvereiket, a hobbitok egy csomóban álltak kivont kis kardjaikkal, Gimli a fejszéjével Balin sírján, Gandalf egyik kezében a varázsbotját, másikban pedig a Glamdringot szorongatta. Mindüknek a torkukban dobogott a szívük, és a fülükben zúgott a vér az izgatottságtól.

Ekkor az ajtót a támadók fejszékkel kezdték el ostromolni, egyre több helyen beszakadtak az ősöreg szárnyak, és látni lehetett pár csúf ork pofáját is. Legolas kilőtte a nyilát, és az a vinnyogásból ítélve célba talált az egyik hasadékon keresztül, és rögvest egy másikat illesztett az íj inára. Aragorn is belelőtt az egyik nyílásba, és újfent fájdalmas sivítás hangzott fel odakintről. Egy másodperc múlva a kapu feladta a küzdelmet, és kifordultak az ajtószárnyak a helyükből, és irdatlan mennyiségű ork ömlött be a terembe. Tyria most engedte csak el a nyíl végét, ami elröppent Legolasék feje felett, és belefúródott egy ork szemébe. A lány kihasználta, hogy ő távolabb állt a kaputól, így még háromszor volt ideje új nyilat elővenni és beleereszteni egy-egy orkba, mielőtt odaértek volna hozzá. Ekkor gyorsan visszatette a hátára az íját, előhúzta a kardját, és leugrott a földre, fürgén félreszökkent egy feléje rohanó ork elől és közben a kardját végighúzta az ork hasán, a gusztustalan jószágon ejtett vágásból valami ocsmány dolog ömlött ki, de Tyria nem igazán szerette volna látni, mi az, és ideje sem volt rá, mert közben megérkezett hozzá a következő jelentkező, aki láthatólag szívesen megkóstolta volna a lány kardjának pengéjét.

Az apró hobbitok erejüket meghaladva – de eredményesen – harcoltak az orkok ellen, ügyesen kihasználták termetüket és fürgeségüket, a támadók egyre nagyobb kupacban hevertek körülöttük. Gandalf hol a botjával, hol Glamdringgal tette ártalmatlanná az útjába eső orkokat, Gimli nem győzte kihúzkodni fejszéjét a leölt orkokból, Aragorn és Boromir kardja is már szinte teljesen fekete volt a kiontott orkvértől.

Aztán hirtelen még a maradék ajtót is betörte valami hatalmas lény magával rántva a fal egy részét is. Tyriának csak egy pillanatnyi ideje volt, hogy ránézzen az óriási bestiára, mielőtt levágta volna egy ork fejét. Ilyen élőlényt még sosem látott, de erős volt a gyanúja, hogy ez egy barlangi troll. Az egész teste kőszürke volt, karja hosszú volt a testéhez képest, feje tömzsi nyakon ült, gonosz kis szemei villogtak a dühtől. Nyakába egy hosszú lánc volt kötve, valószínűleg ezen vezették az orkok, de a troll már egy ideje önállósította magát, és a kezében tartott bunkósbottal törni-zúzni kezdett, néha veszélyes közelségben csapva le a Szövetség tagjai mellett. Először Samut szemelte ki magának, a kis hobbit a földre vetette magát, és gyorsan átkúszott a troll lábai között, aki lassan megfordult, hogy újra lesújtson rá. Legolas belelőtt egy nyilat a jobb vállába, amitől a troll dühösen felordított, és letörte a nyíl végét. A bőre túlságosan vastag volt, s még a Halatir készítette nyilak sem voltak képesek átütni.

Aragorn és Boromir megragadta a troll nyakában lógó lánc végét, és megpróbálták elrángatni Samutól, akit épp akkor készült agyontaposni. Az óriási lény hátratántorodott, miközben folyamatosan bömbölt öblös hangján, hátrafordultában lendülettel suhintott egyet a két férfi felé; Aragorn elengedte a láncot és félreugrott, de Boromir túl későn ébredt rá, hogy mi a helyzet, így a troll a láncnál fogva felemelte őt, és a falhoz csapta, közben kardja kihullott a kezéből. A gondori úgy zuhant le a földre, mint egy rongybaba, s mikor földet ért, már ott tornyosult felette egy ork fogas szélű tőrt tartva a kezében. Hirtelen Boromir kardja repült át a termen és fúródott bele az ork nyakába: Aragorn volt az, épp időben sietve társa segítségére.

Közben a troll tovább üldözte a többieket, Gimli elhalálozott törptársainak otthagyott fejszéivel dobálta a trollt, de azt megvédte vastag bőre. Tyria megpróbálta nyakonlőni, de a nyíl lepattant a bestia nyakában lógó láncról. A troll még Balin sírját is szétzúzta a bunkósbottal, a fehér kőlap ízzé-porrá tört. Az orkokat már majdnem mindet megölték, kettőt maga a troll ütött agyon, miközben össze-vissza hadonászott a botjával. Gimli épp egy különösen csúf sisakot viselő orkkal hadakozott, és nem vette észre, hogy a troll őt szemelte ki magának, de Legolas meglátta, és egy dupla nyíllövéssel eltérítette a folyamatosan ordító lényt, így most annak haragja felé fordult. A tünde egy magasabban lévő peremen állt, kitűnő célpontot nyújtva a trollnak, aki feléje suhintotta a láncát, de Legolas ügyesen elhajolt előle. A troll nem adta fel, és újból próbálkozott, ezúttal a lánc rátekeredett egy a mennyezetet tartó oszlopra; a tünde ezt kihasználta s mintha csak egy ágon szaladt volna végig odahaza az erdőjükben, úgy futott végig a fémkarikákon, és felugrott a troll vállára. Elővett egy nyilat tarkón lőtte, de a vessző lepattant a páncélos bőrről. Legolas gyorsan a földre ugrott, mielőtt a troll hadonászó keze elérhette volna. Ahogy megfordult a bestia, észrevette a hobbitokat, és feléjük lépkedett oszlopszerű lábain, lesújtott rájuk a bunkósbottal, de a hobbitok még idejében szétugrottak. Frodó elbújt egy oszlop mögé, a troll pedig lehajolt, és a hobbit magasságában szimatolni kezdett az oszlop másik oldalán. Aragorn észrevette, hogy Frodó veszélyben van, de az orkok feltartóztatták, így már csak akkor ért oda, mikor a troll megtalálta a hobbitot, aki behátrált a sarokba, és a lábánál fogva próbálta felemelni, de Frodó kis kardjával belevágott a troll karjába, és az elengedte. Aragorn felkapott egy valószínűleg az orkok által elhajigált lándzsát, és beledöfte a bestia mellkasába, hátha szíven tudja szúrni. Trufa és Pippin is társuk segítségére siettek, és kövekkel dobálták a trollt, aki vastag karjával védte magát a kövek ellen. Ez csak még jobban felbőszítette, és kihúzta magából a lándzsát, és lerázta róla Aragornt, aki nekiesett a falnak, és elveszítette az eszméletét. Frodó odakúszott és megpróbálta magához téríteni, a troll közben szúrásra emelte a lándzsát, de a hobbit még idejében észrevette, így a fémhegy csak a sziklát érte. A troll továbbra sem keresett magának új áldozatot, továbbra is Frodót tartotta szemmel, és addig üldözte, míg megint beszorította a sarokba, és egy óvatlan pillanatban leszúrta őt. Trufa és Pippin ekkor fentről ráugrottak a troll vállára, és rövid kardjaikkal kezdték vagdosni. Gandalf és Gimli is ott termett, a varázsló a kardjával, a törp a fejszéjével próbálta megsebezni az őrjöngő bestiát, ami megragadta Trufát a lábánál fogva, s úgy hadonászott vele, mintha a bunkósbotja lenne. Tyria a troll mögé került, és megvágta a lábát, mire az megfordult, és őt vette üldözőbe a kezében lóbálva szerencsétlen Trufát. Pippin eközben újra meg újra megpróbálta belevágni a kardját a troll fejébe, de a kemény bőr és csont nem engedett. A troll szabad kezével akarta elkapni Tyriát, aki minduntalan kitért előle, s a feléje nyúló kezet többször is sikerült elérnie a kardjával. Legolas a troll elé ugrott lövésre kész íjjal, s mikor az bömbölve hátranyúlt, hogy Pippint is leszedje magáról, kilőtte a nyilat, ami pontosan keresztülfúrta a troll agyát a szájpadlásán keresztül. Tyriának nem volt kétsége afelől, hogy ez volt a tünde legszebb eddigi lövése egész életében. A troll elkezdett tántorogni, kiejtette Trufát a kezéből, a szájához nyúlt, miközben mély hangon morgott, aztán előrebukott és nem mozdult többé. Pippin lerepült róla s kicsivel arrébb, a hátán ért földet. Az összes orkkal végeztek, s most, a troll halálát követően szinte síri csend borult a teremre.

Majd figyelmük Frodóra irányult, aki a sarokban hevert arcra borulva. Tyria felsegítette Trufát és Pippint, és mind odamentek a nyilvánvalóan halott hobbithoz. Aragorn időközben magához tért, és négykézláb odakúszott Frodóhoz, majd a hátára fordította. Legnagyobb meglepetésükre Frodó felnyögött, és kinyitotta a szemét.

- Ez nem lehet igaz, életben van! – kiáltotta boldogan Samu.

- Élek, egészben vagyok… - tapogatta Frodó maga is hitetlenkedve a mellkasát, ahol a lándzsa megszúrta.

- Ez a lándzsa egy vaddisznót is átlyukasztott volna – jegyezte meg Aragorn.

- Több van ebben a hobbitban, mint ami kívülről látszik – mosolygott Gandalf.

Frodó ekkor széthúzta a zekéjét és az ingét, alattuk egy fényes páncéling csillogott.

- Most már tudjuk, hová tűnt Thorin páncélinge – mondta Tyria.

- Teli vagy meglepetésekkel, Zsákos úrfi – szólt dörmögő hangján Gimli.

De nem volt sok idejük a törpök alkotta holmit csodálni, mert odakintről újból felhangzott az orkok visongása. Tyria azt hitte, hogy csapdába estek, mert nem látott más kijáratot, csak azt az egyet, amelyen túl minden bizonnyal orkok százai várnak rájuk.

- Erre! – adta ki a parancsot Gandalf, és a szemközti fal felé indult, ahol egy ajtó nyílott, jóval kisebb, mint amin bejöttek, és a felét így is elzárták a leomlott sziklák.

Mind átvergődtek a szűk nyíláson, és egy folyosóra értek; Gandalf elöl haladt a botjával világítva, a többiek pedig libasorban utána. Nemsokára a folyosó éles bal fordulót vett, és egy újabb kis ajtón visszajutottak a törptárnába. Futásnak eredtek a csarnok túlsó végén lévő kijárat felé. A nyomukban hallották az orkokat, s az oszlopok közt tátongó résekből is százával másztak elő s iramodtak utánuk.

- Fussatok! – zihálta többször is Gandalf, de ezt nem is kellett nekik mondani, mind úgy szedték a lábukat, mint még soha életükben.

Egyre több ork jött elő, még az oszlopokról is ereszkedtek alá, s nemsokára körbefogták őket, megállásra kényszerítve a társaságot. Tyria látta, hogy innen semmiképp sem kerülhetnek ki élve, hisz’ vagy ezerszeres túlerővel kellett farkasszemet nézniük. Két kézre fogta a kardját, és elhatározta, hogy az utolsó csepp erejéig harcolni fog. Hirtelen túlvilági hörgés hangzott fel messze mögöttük a csarnok túl végében. Az orkok zavarodottan forgatták a fejüket, majd ügyet sem vetve Gandalfékra, ijedt visongások közepette elmenekültek. Mind a tízen hátrafordultak a hang irányába. Messze tőlük narancssárga fény világította be a csarnokot. Tyria szívébe már nagyon régóta most először kúszott be a félelem. Legolasra pillantott és látta a tündén, hogy az is fél, kék szeme tágra nyílt a félelemtől és mozdulatlanná dermedve meredt a fény és a hang irányába.

- Mi ez, Gandalf? – kérdezte Boromir, majd nyelt egy nagyot.

- A balrog… az Ősvilág egy démona… - felelte lassan a mágus. – Ez erősebb mindannyiótoknál. Fussatok! – adta ki a parancsot a varázsló, s mind nekiiramodtak a csarnok kijárata felé. Ott aztán Gandalf előreküldte Aragornt, hogy ő vezesse a csapatot, ő maga pedig hátramaradt. Tyria észrevette, és oda akart menni hozzá, de Legolas kézen fogta, és úgy futottak ki az ajtón, át egy kis folyosón, majd le egy rövid lépcsőn, s mind azt kívánták, legyen vége ennek az egész rémálomnak, és hagyják végre maguk mögött ezt az iszonyatot, mely ott dübörgött a nyomukban rettegést hozva magával.

(Moria)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára