élekszakadva lerohantak a lépcsőn, amelynek nem volt korlátja, mellette irdatlan mély szakadék húzódott, a lábuk mellett alig néhány centiméternyire. Tyria megpróbálta figyelmen kívül hagyni a mélységet, ami húzta le őt, és inkább a lépcsőre koncentrált. Úgy érezte, hogy még soha életében nem futott ilyen gyorsan, eddig nem is sejtette, hogy ilyen sebességre is képes. Persze az is segített neki, hogy Legolas végig fogta a kezét, másik kezében az íját szorongatva, és szédületes iramot diktált a lánynak.

Egy forduló után a lépcső lejteni kezdett lefelé, most már mindkét oldalán szakadék tátongott, s a hátuk mögül folyamatosan hallatszott a balrog morgása, s lépteinek iszonyú döndülése. Tyria megriadva vette észre, hogy a lépcsősorból középütt egy jókora darab hiányzik, és abszolút nem volt biztos benne, hogy ő ezt át tudja ugrani. Mind megtorpantak az utolsó ép lépcsőfokon. Legolas felmérte a távolságot, elengedte a lány kezét, vett egy nagy lendületet, és könnyedén átugrott a másik oldalra. Visszafordult, és intett Tyriának, hogy jöjjön. A lány megnyalta a szája szélét, majd arra gondolt, ha a tünde át tudja ugrani, akkor ő is. Ezt ismételgette magában, majd vett egy nagy lendületet, és egyenest Legolas karjaiba ugrott. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, de nem sokáig örülhetett az ügyességének, mert egy ork nyílvessző pattant le a szikláról épp a csizmája mellett.

A következő Gandalf volt, aki kis tétovázás után éppoly ügyesen átugrott a szakadékon, mint Legolas. Egyre több nyíl repült feléjük, Tyria levette az íját a hátáról, és lelőtt három orkot, akik egy felsőbb szintről lőttek rájuk a szakadék túloldaláról. Az orkok sivítva zuhantak a mélybe, de a helyükbe rögvest még három lépett. Gandalf után Boromir következett, aki a karjába kapta Pippint és Trufát, s a két hobbittal a hóna alatt átszökkent a másik oldalra.

Legolas az átérkezőket megfogta, nehogy leszédüljenek, s kettő között még arra is szakított időt, hogy a Halatir-készítette nyilaival megkínálja az orkokat.

Már csak Aragorn, Gimli, Frodó és Samu toporogtak a lépcső túl felén. Ez utóbbit Aragorn egyszerűen felkapta, és Boromir karjaiba dobta. Ezután Gimlihez fordult, de a törp felemelte kesztyűs kezét.

- Egy törpöt nem dobálhat senki! – figyelmezette a dúnadánt, és egy nagy lendületet véve átugrott.

Sajnos nem volt elég nagy az ugrás, és majdnem hátrabukott a mélybe, de Legolas utánanyúlt, és pont bozontos szakállát kapta el.

- Ne! Kitéped a szakállamat! – jajgatott a törp, de Legolas ügyet sem vetve rá felrántotta a lépcsőre.

A fenti lépcsősor ezt a pillanatot választotta arra, hogy az utolsó néhány méternyi szakasza is több darabra törve a szakadékba zuhanjon. Aragorn és Frodó hátrébb kényszerültek menni, és a hiányzó rész így már túl nagyra nőtt ahhoz, hogy át tudjanak rajta ugrani.

Már átjutott társaik aggódva nézték őket, nem tudták mihez kezdjenek most, hisz’ segíteni egyikük sem tudott. A balrog eközben egyre közelebb került hozzájuk, látni ugyan még nem látták, csak egy kisebb nyílás vezetett arra a lépcsősorra, amelyen ők álltak. A falról és a mennyezetről óriási sziklatömbök szakadtak le, az egyik pont Aragornék mögött esett a lépcsősorra, és beszakította azt, kettejüknek az volt a szerencséje, hogy azt a részt, amin ők álltak, egy pillér támasztotta alá, máskülönben ők is eltűntek volna a lépcsővel együtt.

Az így megmaradt oszlop vészesen inogni kezdett, recsegett-ropogott az ősöreg szikla, Aragorn és Frodó alig tudták megőrizni az egyensúlyukat.

- Hajolj előre! – kiáltotta Aragorn a hobbitnak.

Ugyan a szikla teljes súlyához képest az övék elenyésző volt, de mégis pont ez a kicsi súly adta meg a löketet az egész oszlopnak, ami így előre, azaz a megfelelő irányba dőlt, s épp mikor összeért a lenti lépcsővel, Aragorn Legolas, Frodó pedig Boromir karjaiban kötött ki.

A maradék oszlop óriási robajjal omlott alá a sötét mélységbe, a Szövetség tagjai pedig folytatták észvesztő menekülésüket a kijárat felé. Kétszer fordult jobbra a lépcsősor, mire leértek az aljába. A szakadék azonban ismeretlen mélységig folytatódott, s itt hatalmas lángok csaptak fel belőle tűzfüggönyt alkotva. 

- Át kell érnünk Khazad-dûm hídján! – Gandalf kiállt a sorból, és társait ráterelte a hídra, miközben ő hátramaradt. Alighogy mind átfutottak a keskeny kis kőpallón, a tűzből egy olyan lény ugrott elő, amelyet még azelőtt egyikük sem látott, Tyria és Legolas is csak egy könyvben, a palota könyvtárában, de nem sejtették, hogy valaha élőben is találkoznak majd vele. Annyira nagy volt, hogy betöltötte egész látómezejüket; azt, hogy égett vagy maga is lángokból állt, egyikük sem tudta volna megmondani, szeme izzott, akár a parázs, két vastag szarvat viselt a fején, s két denevérforma szárnyat a hátán, egyik kezében pedig egy lángostort csattogtatott.

Gandalf kicsiny alakja eltörpült az óriási szörny mellett; a mágus a kőhíd közepénél állt s úgy nézett farkasszemet a balroggal. Társai a híd túl felén álldogáltak, nem tudták mit csinálhatnának, itt egyikük fegyverének sem vehették semmi hasznát.

- Nem jöhetsz át! – kiáltott rá Gandalf a balrogra, de az továbbra is fenyegetően morgott, és karmos lábával rálépett a hídra. Kihúzta magát, széttárta a szárnyait, és fellángolt a teste.

- A titkos tűz szolgája vagyok, én táplálom Anor lángját! – Gandalf felemelte a botját, amelynek vége fehéren izzott, másik kezében Glamdringot fogta. – A fekete tűz nem segít neked, Udûn lángja!

A balrog még jobban feldühödött, és egy lángból való kard jelent meg a kezében, amelyet magasra emelt, és lesújtott a varázslóra.

Gandalf maga fölé tartotta a kardját, így azt érte a csapás. Aragorn egy lépést tett előre, de megtorpant, tudta, hogy tehetetlen ekkora erővel szemben, de nehezen bírta csak ki, hogy tétlenül nézze az eseményeket. Glamdring állta a hatalmas tűzkard csapását, amely semmivé foszlott, és a balrog iszonyú hangot hallatva felüvöltött, és megtett még egy lépést a hídon.

Most hatalmas lángostorával kezdett csapkodni, s az ostor minden pattogása menydörgésnek tűnt a fülükben.

- Itt úgysem jössz át! – kiáltott fel újból Gandalf, majd a botja végét belevágta a kőhídba.

Fehér fény csapott fel belőle, amitől a balrog hátrált egy lépést, s orrlyukaiból füst lövellt ki.

Aztán vett egy utolsó lendületet, és futva megindult a hídon, kezében lóbálva az ostort.

A vékony híd azonban nem bírta el a rettentő súlyt, és beszakadt alatta, a balrog üvöltve-lángolva zuhant alá a mélybe.

Gandalf, csakúgy mint a többiek, megkönnyebbülten felsóhajtott, úgy gondolták vége a rémálomnak, de sajnos csalódniuk kellett. Épphogy Gandalf megfordult a híd maradványán, a zuhanó balrog csapott egy utolsót az ostorával, s az pont a varázsló bokájára tekeredett.

Gandalf kiejtette a kezéből a botját és Glamdringot, amelyek pörögve tűntek el a lángoló mélyben. Az ostor lehúzta Gandalfot, aki még az utolsó erejével meg tudott kapaszkodni a híd peremén. Habár közben a lángostor lefejtődött a bokájáról, a varázsló nem bírta magát feljebb küzdeni, hisz’ minden erejét elhasználta a balrog feltartóztatására.

- Ne! Gandalf! – üvöltötte Frodó, és oda akart rohanni, hogy segítsen, de Boromir visszafogta, mert nem tudhatták nem-e bukkan fel újra a balrog.

- Fussatok, bolondok! – vetette oda nekik a mágus utolsó erejével, aztán elengedte a sziklát, és a balrog után zuhant.

Nekik kilencüknek földbe gyökerezett a lábuk, olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogták hirtelen: Gandalf nincs többé. A leszakadt híd túloldalán gyülekezni kezdtek az orkok, és nyílvesszők süvítettek el a fülük mellett. Tyria oda akart menni, habár tudta a szíve mélyén, hogy már teljesen felesleges, de Legolas karon ragadta, és az ellenkező irányba kezdte húzni, a nem messze lévő kijárat felé. Gimli maga előtt terelte Samut, Pippint és Trufát, s ahogy a folyosón futottak, kibuggyanó könnyeiket lágy szellő kezdte szárítani, amely a szabadból férkőzött be az alagútba. Boromir felkapta Frodót, csak így tudta megakadályozni, hogy a hobbit nehogy visszamenjen a hídra. Legutoljára Aragorn maradt, nem bírt elmozdulni a híd innenső végéről, pedig már tucatjával röppentek el mellette az orkok nyílvesszei.

- Aragorn! – kiabált vissza neki Boromir, mielőtt Frodóval a karjában befutott volna az alagútba.

Aragorn belátta, hogy itt már semmit sem tehet, így vonakodva bár, de ő is megfordult, és futásnak eredt ki a szabadba, ahová Gandalf már nem kísérhette el őket.

 

***

Csupa szikla területre jutottak, a Nap magasan fenn járt az égen, dél körül járhatott az idő.

Nem messze tőlük egy nagy tó terpeszkedett a völgyben, a Kheled-zâram, ebből eredt s tartott délkeletre a Celebrant, amelynek ezüstös vize vidáman csillogott a napfényben, ügyet sem vetve a megviselt társaság gyászára.

Mindüknek könnyben úszott a szeme, elszórtan álldogáltak a köves talajon, ki-ki gondolataiba mélyedt. Tyria ráborult egy sziklára, nem zokogott, csak némán folytak a könnyei a szürke kőre. Egyikük elméje sem volt hajlandó befogadni a történteket, mind úgy érezték, ez csak egy álom, s majd ha felébrednek, Gandalf ott lesz velük, és újra a kis csapat élére áll.

Tyria nem tudta, mennyi idő telhetett már el, míg meg nem hallotta Aragorn hangját.

- Jobb volna mielőbb hátrahagyni ezt a helyet.

Szavára senki nem mozdult; mintha nem is hallották volna.

- Mihelyt leszáll az éj, orkok lepik el ezt a vidéket – próbálkozott újra a dúnadán.

Tyria felemelte a fejét a szikláról, és letörölgette a könnyeit. Úgy gondolta, igazán buta dolog volna most megöletni magukat, hisz’ Gandalf épp azért halt meg, hogy ők megmenekülhessenek. Felállt, és a közelben gubbasztó Pippinhez és Trufához ment.

- Gyertek, nekünk még folytatnunk kell az utat – szólt rájuk szelíden, és talpra állította őket.

- Adhatnátok nekik egy kis időt! – elégedetlenkedett Boromir.

- Muszáj innen elmennünk, különben mi is meghalunk – állt elébe Tyria. – Ha most meghalnánk, akkor értelmetlenné válna Gandalf áldozata. Hová megyünk innen? – fordult Aragornhoz.

- Azt hiszem, Gandalf innét Lothlórienbe akart menni, tehát arra visz az utunk – megfordult, és a távolba mutatott, délkelet felé, amerre a Celebrant csordogált egy sekély sziklás völgyben.

Tyria megörült a hírnek, mert tudta, hogy Lórien erdejében erdőtündék élnek, éppen olyanok, mint az ő barátai. Szívébe további boldogság költözött, mikor meglátta, hogy Legolas ott térdel a földön kuporgó Gimli mellett, és valamit halkan mond neki, majd megfogja a törp karját és felsegíti. Utána a lány tekintete találkozott a tündéével, és egy apró, elégedett mosolyt küldött feléje.

Közben mind összeszedték magukat, letörölték könnyeiket, és készen álltak, hogy folytassák a veszélyes utat. Aragorn átvette a vezetést, és igencsak hosszú léptekkel indult meg a Celebrant felé, hogy majd a kis folyócskát kövessék Lórienbe.

A táj lassan változott, eleinte csak sziklák alkották a talajt, majd később itt-ott előtűnt a repedésekből egy-két strapabíró növény. Amikor elérték a Celebrant vizét, megálltak, hogy lemossák a fegyvereikről az orkvért, majd rögvest indultak is tovább.

Nemsokára, a távolban zöld sáv jelent meg párás ködbe burkolózva, s mind fellélegeztek, hogy a cél már legalább látótávolságon belül van. Tyria egy cseppet csalódott volt, azt hitte, hogy Lórien erdeje nagyobb, persze nem olyan nagy, mint az ő erdőjük, de valamiért nagyobbnak képzelte.

Egészen sötétedésig gyalogoltak; Aragorn után Legolas, Tyria és Gimli rótta az utat, s Boromir zárta a sort, aki a hobbitokat terelgette maga előtt, és ügyelt rá, le ne maradjanak. Közben egy másik sekély patakot, a Nimrodelt is megpillantották, amint nyugat felől rohant sziklás medrében és egyesült az Ezüstérrel hogy együtt folytassák útjukat az erdőn át az Anduinba.

Már egészen félhomály volt, mikor Legolas hirtelen megállt, és hátrafordult. Érzékeny füle furcsa hangot hallott, amely léptek zajára emlékeztette őt. Mind megtorpantak, és a tündéhez hasonlóan megfordultak. A messzeségben két világító szemet láttak, amely kettőt pislogott, majd eltűnt.

- Ez Gollam – mondta Aragorn. – Már Moriában is követett minket, de ne álljunk meg, siessünk!

Azzal hosszú léptekkel továbbindult, a többiek követték, és kisvártatva már fák között jártak, megérkeztek Lothlórienbe. Továbbra is az Ezüsteret követték, amely a vastag fák gyökerei közt vidáman csobogott. Mikor teljesen besötétedett, és Legolas kivételével alig-alig láttak valamit, Aragorn megállt egy óriási tölgy mellett.

- Szerinted ez a fa hajlandó lenne üreget nyitni nekünk, mint a tieitek odahaza? – kérdezte a tündét.

- Barátságosnak tűnik, de ki kell próbálni – felelte Legolas, és besétált a földön tekergőző gyökerek közé, majd a fa göcsörtös kérgére tette a kezét.

A levelek ekkor gyengéden megrezegtek, majd egy odú bejárata nyílt alul a törzsön, közel a földhöz. Hiába volt azonban vastag a fa, nem fértek el mindnyájan benne, így azt a döntést hozták, hogy a hobbitok, Gimli és Boromir maradjanak idelenn, míg Aragorn, Legolas és Tyria felmásznak, hátha a fa nyit még egy üreget nekik a magasban.

- Ha be akarjátok csukni, mondjátok neki, hogy „holo”, ha pedig ki akarjátok nyitni, akkor azt, hogy „edro” – magyarázta a lennmaradottaknak Legolas, majd miután jó éjszakát kívántak egymásnak, Aragornnal és Tyriával eltűntek a lomb között.

A fa kicsit ferdén nőtt, így még Aragorn is elég könnyen felmászott, habár őneki nem volt akkora gyakorlata benne, mint a tündének és Tyriának. Legolas mászott elöl, és találomra megállt egy ágon, majd itt is a törzsre tette a kezét, s a fa újból készségesnek bizonyult, ugyanis egy újabb odú bejárata nyílt meg előttük.

Besétáltak, s mikor Aragorn és Tyria is elhelyezkedett, Legolas lezárta a bejáratot, és lefeküdt a lány mellé. Nem telt bele sok idő, s mind békésen aludtak, mert tudták, a fát az ellenség nem tudja kinyitni. Természetesen mindük Gandalffal álmodott; Tyria álmában megint kislány volt, és a varázsló piros, kék, zöld és sárga pillangóit kergette.

(Glamdring)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára