eggel az üregben Tyria ébredt fel utolsóként. Legolas keltette fel még az első napsugarak felbukkanása előtt. Mind összeszedelőzködtek, és továbbindultak az erdőben. Szótlanul baktattak Aragorn vezetésével, túl közeli volt nekik még a veszteség ahhoz, hogy bármiről is beszélgetni tudjanak.

Ahogy haladtak, úgy tűnt fel körülöttük mind több sima, szürke kérgű mallornfa, s végül már csak ezek alkották az erdőt. A hobbitok néhány óra gyaloglás után elfáradtak, de Aragorn nem akart megállni, így inkább csak lassított a tempón.

Lassacskán esteledett, mikor Legolas a fölébük hajló fák lombját kezdte nézegetni.

- Látsz valamit? – kérdezte halkan Tyria tőle, aki mellette gyalogolt.

- Inkább csak érzek – felelte a tünde. – De nem kell tartanunk itt semmitől, mert az Aranyerdő határát semmi gonosz nem lépheti át.

- Azt mondják, egy szörnyű hatalmú tündeboszorkány lakik az erdőben – hallatszott mögülük Gimli hangja.

- Furcsa legendák keringenek a törpök között – jegyezte meg Legolas.

Mikor már félhomály borult a csodás erdőre, Legolas határozottan érezte, hogy valakik a fák koronáiból lesik minden lépésüket, de tudta, hogy valószínűleg tündék azok. Igaza is lett, ugyanis néhány méter megtétele után halk nevetést sodort feléjük a gyengéden rezzenő szél.

Mind megtorpantak, és jobbra-balra forgatták a fejüket, de nem találták a hang forrását.

- Olyan hangosan lélegeztek, hogy még bekötött szemmel is eltaláltunk volna! – hallatszott a fák sűrű lombja közül, majd fentről két tündelány, a közelben lévő mallornok törzse mögül pedig két tündeférfi toppant eléjük. Mind íjat tartottak a kezükben, ami majdnem olyan magas volt, mint ők maguk, hátukon tegezt viseltek, teli fehértollas nyílvesszőkkel, oldalukon pedig kardot, amelynek markolata ugyanolyan hosszú volt, mint maga a penge.

- Ó, nézzétek! – kiáltott fel az egyik lány sindarinul, és Gimlire mutatott. – Egy törp is van velük!

A másik három tünde elborzadva nézett Gimlire, mintha egy különösen gusztustalan bogárral hozta volna össze őket a sors.

- Ő a barátunk, és segít a küldetésben - mondta gyorsan Aragorn szintén tünde nyelven.

- Küldetés? – húzta fel a szemöldökét az egyik tünde, és félrevonta a másikat, majd halkan tanácskoztak valamit.

- Téged hogy hívnak és honnan jöttél? – kérdezte Legolastól az ottmaradott egyik tündelány.

- A nevem Legolas, Thranduil és Sellirim fia vagyok a Bakacsinerdőből – válaszolta a tünde.

- Rég nem járt erre senki tőletek – lépett oda a másik lány is. – Örülünk, hogy végre jött valaki – mondta, s arcán széles mosoly terült el.

- Az Úrnőnk beszélt egy kisebb társaságról, akinek fontos küldetése van, minden bizonnyal ti vagytok azok, így a színe elé viszünk – jelentette ki az egyik tündeférfi, miután visszajöttek hozzájuk.

- Ennyit a tündék udvariasságáról! – csattant fel Gimli. – Beszéljetek úgy, hogy én is értsem! - a tündék ugyanis eleddig végig a saját nyelvükön beszéltek.

- Rúmiltól hiába várod, hogy emberi nyelven szólaljon meg, ugyanis egy árva szót sem beszél rajta – nevetett fel az egyik tündelány, majd tolmácsolta a tünde szavait.

Ezután elindultak az erdőben, elöl ment a két lány, hátul a férfiak, közöttük a szövetség tagjai. Hosszan gyalogoltak a keskeny ösvényeken, a Nap utolsó sugarai is eltűntek már a horizonton, mikor egy lankás, fátlan terület szélére értek. Előttük szelíd lejtő húzódott, utána a talaj ismét emelkedni kezdett, s ennek a dombnak a tetején megannyi mallorn magasodott az ég felé, lombjukban sok-sok pici fénypont pislákolt.

- Legyetek üdvözölve Caras Galadhonban! Ez itt a földi tündevilág szíve, mely Celeborn úr és Galadriel úrnő birodalma! – jelentette be ünnepélyesen az egyik tündelány, és megindult lefelé a lejtőn, a többiek követték.

Amint beértek a fák közé, Tyria úgy érezte, valamiféle földöntúli nyugalom szállta meg, hogy kiléptek térből és időből, és talán a világ körein is kívül kerültek. Már teljesen besötétedett, de a fákon függő lámpások elegendő fényt szolgáltattak nekik. A mallornok törzse köré magasan fleteket építettek, s mindről kíváncsi tündefejek néztek le rájuk. A talajon is mindenfelé tündék ácsorogtak, a lányok összesúgtak, amint megpillantották Legolast, de ezt a tünde nem vette észre, mert minduntalan a fákban gyönyörködött, és az jutott eszébe, vajon az ő erdejük lesz-e valaha ilyen szép.

Négy kísérőjük egy olyan mallornhoz vezette őket, amelynek törzsén csigalépcső futott a koronában található hófehér fletig. A tündék megindultak felfelé, nyomukban az utazókkal.

Egyre magasabbra jutottak, míg el nem érték a Tyria számára kritikus magasságot, ahol a lány hirtelen nagyon érdeklődni kezdett az előtte haladó Legolas tegeze iránt. A nyilakra szegezte a tekintetét, és megpróbálta elfelejteni a mellettük tátongó mélységet. A lépcső a dúsan faragott boltívű fletnél végződött.

A lépcsővel átellenben a fa törzsénél két faragott trónszéken ült egymás mellett Celeborn és Galadriel. Vendégeik érkeztére felálltak, mint ahogy az a tündéknél szokás, és kissé közelebb léptek hozzájuk. Az Úr szürke ruhát viselt, haja inkább ezüstnek tetszett, semmint szőkének, az Úrnő hófehér ruhában volt, haja pedig a leggyönyörűbb árnyalatú szőke, amelyet Tyria valaha látott. Galadriel ezüstből font pántot viselt hófehér homlokán, Celeborn pedig egy ugyanilyen mintázatú övet a derekán. Korukat éppúgy lehetetlen volt meghatározni, mint a többi tündéét, hisz’ arcuk fiatal volt, csak a szemükben ülő bölcsesség árulkodhatott éveik számáról.

Néhány másodpercig némán álltak, végül Celeborn törte meg a csendet.

- Az Ellenség tudja, hogy ide érkeztetek, így immár oda a remény, hogy az utatok titokban marad – mondta, majd végigjáratta a tekintetét a társaság tagjain. – Csak kilencen vagytok, bár tízen indultatok el Völgyzugolyból. Mondjátok, hol van Gandalf, nagyon vágynék már szót váltani vele? – kérdezte, de nem ők, hanem Galadriel adta meg rá a választ.

- Szürke Gandalf ennek a földnek a határát már nem lépte át, mert belezuhant a Homályba – mondta lassan, s beszéd közben hol egyikük, hol másikuk szemébe nézett, amelyet senki közülük nem tudott sokáig állni, kivéve Aragornt és Legolast.

- Árnyék és láng ragadta magával – szólalt meg Tyria mellett a tünde. – Morgoth egy balrogjával küzdött meg, hogy a mi életünket mentse. Szükségtelenül besétáltunk Moria csapdájába.

- Gandalf sosem tett olyat, ami szükségtelen – jelentette ki az Úrnő. – Csupán nem tudjuk mi lehetett vele a célja.

Gimli komoran állt a padlót nézve, de az Úrnő hozzá intézett szavaira felkapta sisakos fejét.

- Ne hagyd, hogy Khazad-dûm üressége és sötétsége töltse meg a szíved, Glóin fia, Gimli, mert a világ teli lett veszedelemmel s a szeretet most mindenfelé mély bánattal keveredik – Galadriel ezután Boromir szemébe nézett, de a gondori sem állhatta azt sokáig.

- Milyen sors vár erre a szövetségre, hisz’ Gandalf nélkül oda a remény – mondta Celeborn, s ők képtelenek voltak felelni, mert tudták, hogy ez pontosan így van.

- Küldetésetek sikere késélen táncol, csak egy hajszállal térjetek le a helyes útról, s akkor romba dől minden, de míg hívek vagytok, még van remény – az Úrnő jóslatszerű szavait is mély csend követte.

Tyria rosszul érezte magát, mert úgy gondolta, mondania kéne valamit, de nem jöttek hangok a szájára, s épp így érezték a többiek is.

Aztán Galadriel tekintete végül eleresztette az övékét, és kedvesen elmosolyodott.

- De amíg a Galadhrim vendégszeretetét élvezitek, gond ne nyomassza szíveteket. Itt békében tölthetitek minden napotokat s éjjeleteket.

- Menjetek hát! – vette át a szót Celeborn. – Kimerített a hosszú út s a gyász. Városunk menedéket nyújt nektek mindaddig, amíg csak kívánjátok.

Azzal intett az oldalt álló négy tündének, mire ők odaléptek, a vendégek meghajoltak az uralkodópár előtt, majd mind elindultak lefelé a lépcsőn.

Az éjszakát mind együtt töltötték egy óriási mallornfa földközeli üregében. Mikor mind elhelyezkedtek, odakinn felzúgott a tündék Gandalfot sirató gyászéneke. Kis ideig hallgatták némán, majd Samu szólalt meg.

- Mit énekelnek, Legolas? – kérdezte a hobbit.

- Alig értem, ez nem a mi nyelvünk, hanem a nemestündéké – válaszolta a tünde. – De ha érteném, sem mondanám el, mert túl közeli még a gyász.

Tyria ott feküdt Legolas mellett, és mivel nem volt lezárva az üreg bejárata, a beszűrődő fényben láthatta a tünde kék szemét, és ezekből a szemekből ki tudta olvasni, hogy barátja nemcsak a Gandalf halála miatt érzett gyászra gondolt, hanem egy sokkal régebbire, amely örökké ottmarad a szívében, ameddig csak meg nem pillantja majd egy napon Aman fehér partjait.

Megfogta a tünde mellette nyugvó kezét, és együtt érzően megszorította egy pillanatra, majd így aludtak el kéz a kézben.

 

***

Mind nagyon élvezték a Lórienben töltött időt. Kisebb csapatokra oszolva jártak-keltek az erdőben, és nem tudtak betelni annak szépségével. Tyria és Legolas már érkeztük másnapján összebarátkoztak a két tündelánnyal, akik idevezették őket. A nevük Silith és Lalwen volt, és készséggel vezették őket körbe a városban. Mint kiderült, Silith Rúmilnak, Lalwen pedig annak testvérének, Orophinnak a párja volt. Ők négyen ugyanúgy határőrzők voltak, mint Tyriáék odahaza.

Rúmilnak és Orophinnak volt egy bátyja, Haldir, a határőrzők vezetője, akivel szintén megismerkedtek.

Tyria és Legolas már a második nap elköltözött a többiektől Lalwenék mallornjára. Ezen három flet volt egymás felett s a legfelsőből kötéllétra ereszkedett alá, amely a másik kettő padlóján vágott lyukon át ért le a földig. Ezen a legfelsőn lakott Haldir a párjával, Sairinával, a másodikon Rúmil Silith-tel, a harmadikon pedig Orophin Lalwennel. Ez utóbbiak fletje az egész törzs körül terpeszkedett, ide költöztették be Legolast és Tyriát.

A tündék természetesen rákérdeztek, hogy Tyria kiféle-miféle, mert látták, hogy ugyan tünderuhát visel, de azt is, hogy nem közülük való. A lány elmesélte a történetét, itt-ott Legolas is közbeszólt, kiegészítve a régebbi eseményeket, és a lórieniek úgy döntöttek, hogy Tyriát ezentúl tündének tekintik, nem egy másik fajból származónak.

Gimli ugyan nem költözött velük a fára, de felfedező útjaikon velük tartott, és a lórieni tündék először nem bántak vele túl szívélyesen. Viszont látták, hogy Legolas és Tyria barátjának tekinti a törpöt, ezért úgy gondolták, félreteszik a két faj közötti ősi ellenségeskedést, és Gimlit is befogadták.

A lórieniek sokat kérdezgettek a Bakacsinerdőről, és megbeszélték, hogyha egyszer rendeződik a helyzet Középföldén, akkor meglátogatják északi rokonaikat.

A harmadik este, mikor már hazaértek az aznapi útjukról, és fenn ültek a fletjükön a számukra kialakított kis zugban, Legolas hátát a sima törzsnek vetette és elkezdett egy kis dalt énekelgetni Nimrodelről. Maga elé meredt, nem nézett Tyriára, úgy tűnt, valami régi emlék része a dal. Az egyik versszak után hirtelen elcsuklott a hangja.

- Nincs tovább? – kérdezte csalódottan Tyria.

- Nem emlékszem a többire – felelte a tünde. – Régen hallottam utoljára. Anya tudta végig.

- Még sosem hallottalak énekelni – mosolygott a lány.

- Máskor mindig ott vannak a lányok, Lalaith vagy Minyáék közül valaki, nekik szebb hangjuk van – mondta Legolas.

- Vajon mi lehet velük? – vetette fel a kérdést Tyria, és odahúzódott Legolas mellé.

- Azt hiszem, jól vannak és nem érte támadás őket – válaszolta a tünde.

- Honnan tudod? – kérdezte a lány, felhúzta a térdeit, és átkarolta őket.

- Sokan azt mondják, hogy a tündék közt különleges kapcsolat áll fenn. Néha álmomban látom őket, ahogy például kinn ülnek az őrfán vagy valamelyik ösvényt járják, és úgy érzem, ez a valóság - magyarázta Legolas.

- Tehát ha egy tünde messze van a másiktól, akkor csak erősen rá kell gondolnia, és fogja látni álmában, mi történik vele? – próbálta összefoglalni Tyria.

- Valami ilyesmi, de ez nem tudatos, csak jön – vonta meg a vállát Legolas, és elmosolyodott.

- De rosszat is érzek – folytatta kicsivel később. – Itt ugyan nyugalom van, semmi gonosz nem férkőzhet be ide, de amíg be nem értünk, bizony hallottam a föld nyögését és a szél sírását. Azt üzenték, hogy nagy csaták lesznek, melyek során sokan meghalnak majd, de a végét rejtve hagyták.

Tyria nem teljesen értette, miről beszélnek ilyenkor a tündék. Ő sosem hallotta, hogy a fák, a föld vagy a szél bármit is mondtak volna.

- Nem értem, hogy-hogy hallod a föld nyögését? És hogyan érted meg azt? – kérdezte a tündétől.

- A fejemben hallom, de nem tudom, hogyan kerül oda – felelte a tünde. – Ez a vidék teljesen romlatlan, talán te is hallhatod itt a fák énekét – azzal megfordult ültében, és a mallorn törzsére szorította a fülét.

Tyria ugyanígy tett, és azt hitte rosszul hall vagy varázslat szállt reá, mert a fa belsejéből halk zeneszót hallott, s néha mintha egy tiszta hang énekelt volna hozzá.

- Régen a mi erdőnk is ilyen volt – mesélte Legolas. – Minden fa énekelt, anyával sokat hallgattuk őket.

Kis ideig hallgatták a fát, aztán elfeküdtek a takaróikon, amiket a lórieni tündéktől kaptak.

- Sajnos, mióta ráereszkedett a Homály az erdőnkre, már egyetlen fa sem énekel, mind némák - mondta Legolas, és nagyot sóhajtott.

- Még lesz ugyanolyan, mint volt, ne aggódj – bíztatta a tündét Tyria.

- Remélem, igazad van – mondta a tünde.

Rövid ideig megint nem szólt egyikük sem, végül Tyria törte meg a csendet.

- Te féltél a balrogtól? – kérdezte, habár tudta rá a választ.

- Igen, féltem, mert tudtam, hogy tehetetlen vagyok ellene – felelte csendesen Legolas. – De ne beszéljünk erről, nem illenek erre a szép vidékre ezek a sötét dolgok. Inkább próbáljunk meg aludni, hátha üzennek valamit a fák vagy a szél.

Azzal mindketten lehunyták a szemüket s kisvártatva már csak egyenletes légzésük hallatszódott, s álmában Tyria újra hallotta a fa csodás énekét.

 

(Lothlórien)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára