szövetség tagjai jól érezték magukat Lothlórienben; a helyiek vendégszeretete és a földöntúli nyugalom miatt folyton halasztgatták az indulást. Érkeztük után egy héttel már eszükbe sem jutott számolni az időt, csak sétálgattak fel-alá Lórien zöld gyepén, és hallgatták a tündék dalait. Ahogy telt az idő, úgy enyhült a Gandalf elvesztése miatt érzett gyászuk, és átadta a helyét a beletörődésnek.

Miképp a többiek, úgy Legolas és Tyria sem érzékelte az idő múlását. Lórieni barátaikkal gyakran ők is kimentek a határra, és velük őrködtek. Az északi határ fáinak csúcsáról odalátszott a Bakacsinerdő déli része, s ők ketten néha felmásztak a magasba, hogy megnézzék. Gondolataik egy része mindig az otthoniak körül forgott, s Legolas sokszor említette, hogy nincs semmi bajuk, mind épek és egészségesek, habár ők pedig értük aggódnak. Tyria hitt neki, mert bízott a tündék ösztöneiben, ámbár nem volt képes megérteni annak működését.

A mallornfák lombozata lassanként sárgára váltott, s ebből mind tudták, hogy ősz lett, de szívük nem akarta elhagyni a menedéket nyújtó erdőt. Legolas elmondta Tyriának, hogy ezek a fák nem hullajtják el levelüket télen, hanem csak tavasszal, hogy helyet adjanak a friss hajtásoknak. Így amikor már vastag levéltakaró fedte a talajt, rádöbbentek, hogy hosszú hónapokat voltak Lothlórienben. Aragorn összeszedte a csapatot, és Celeborn s Galadriel elé vezette őket aznap este, hogy bejelentse, holnap reggel elindulnak.

- Ha van köztetek olyan, akinek a szíve inkább maradni óhajt, azt továbbra is szívesen látjuk, de nem ígérhetjük, hogy a végszükség órájában nem hívjuk harcba Lórien mellett – mondta Celeborn, amikor mind a kilencen előttük álltak, épp, mint érkeztük napján.

- Mind elszánták magukat, hogy mennek – jelentette ki Galadriel, miután végignézett rajtuk.

- S merre visz innen az utatok? – kérdezte az Úr.

- Nem tudjuk, Gandalf merre akart indulni, de azt hiszem, még ő maga sem tudta – felelte Aragorn.

- Ha folytatni akarjátok küldetéseteket, mindenképpen a Nagy Folyót kell választanotok – szólt Celeborn. – Ha így döntötök, akkor adok nektek csónakokat. De tudnotok kell, hogy dél felé haladva egyre nő a veszély, mordori orkok őrzik az Anduin keleti partját, s a nyugati part sem biztonságos.

- A segítséget elfogadjuk, s legyen az út bármilyen veszélyes, mi arra megyünk – mondta Aragorn, és bólintott egyet köszönetképp.

Miután elbocsátotta őket az uralkodópár, Legolas és Tyria elmondták a lórienieknek, hogy másnap reggel indulnak.

- Kár! Olyan jó volt veletek! – mondta csalódottan Silith, amikor mind fenn ültek a fletjükön.

- Még biztosan találkozunk majd – vigasztalta Tyria.

- Ha újból béke lesz Középföldén, akkor gyertek el hozzánk – szólt Legolas. – A mi erdőnk most ugyan nem ilyen szép, de ha kiűzzük belőle egy nap a gonoszt, akkor méltó párja lesz ennek.

- Köszönjük a meghívást, reméljük, lesz alkalmunk vele élni – válaszolta Haldir.

***

Kora reggel keltek fel, s indultak el a Celebrant és az Anduin találkozási helyéhez Haldir és néhány más lórieni tünde vezetésével. Soká gyalogoltak, hol délnek, hol keletnek, mígnem egy egybefüggő zöld növények alkotta falhoz nem értek. Átbújtak rajta, s ott egyszerre vége lett az erdőnek. Csillogó füvű rétre értek, amely mint egy nyíl ékelődött a Celebrant és az Anduin vize közé. Ez utóbbi túlpartján sokáig rét húzódott, de azon túl komor szürkészöld sávot alkotva terpeszkedett a Bakacsinerdő megszállt déli része, s egy helyütt mintha megsűrűsödött volna a Homály, valószínűleg ott magasodott Dol Guldur. Legolas épp csak egy pillantást vetett rá, majd elfordította a fejét.

Az Ezüstér partján, épp mielőtt beletorkollott volna az Anduinba, egy fehér köves kikötőt láttak, ahol három levélforma csónak ringott lágyan a vízen. Elindultak feléje, s nem sokkal később a Celebranton feltűnt egy másik, nagyobb csónak, amely hattyút formázott. Ezen jött búcsút venni tőlük Celeborn és Galadriel. Mikor a kikötőbe ért a csónakjuk, a lórieni tündék odamentek, hogy átpakolják a holmikat, amelyeket az utazóknak szántak, egyebek közt lembast is.

Az Úr s az Úrnő ajándékokat is hozott mindegyiküknek, köztük tündeköpenyeket, mindet annak alakjára szabva, aki kapta. Tyria vállára Lalwen kanyarította rá a köpenyt, s csatolta össze a lórieni levélt idéző kapcsot a nyakán.

- Most már aztán senki nem mondaná meg elsőre, hogy nem közénk tartozol – mosolyodott el a tündelány.

Miután mindenkire ráadták a köpenyt, következtek az egyéni ajándékok. A társaság tagjai Galadriel kérésre sorba álltak, s az Úrnő így járt végig, s kinek-kinek átadta az ajándékát.

Legolas volt az első, és a tünde olyan holmit kapott, amely igencsak megörvendeztette a szívét, de egyszersmind el is szomorította, mert meg kellett válnia Halatir-készítette íjától.

- Az ajándékom a te számodra, Legolas, ez a galadhoni íj, mely méltó a Fák Népének ügyességéhez – így szólt Galadriel, mikor Legolas kezébe adta a mallornágból készült világosszürke, faragott testű pompás íjat.

Tyria egyáltalán nem irigyelte az íjat Legolastól, ő szerette a sajátját, épp azért, mert azt a tünde készítette neki. Az ajándékosztás sorában ő következett, s nagyon izgatott lett, mikor az Úrnő elé lépett.

- Neked, Tyria, az ajándékom olyasvalami, amely szebbé tesz, habár Ilúvatar fiatalabb gyermekei között soká kellene keresnünk, míg szebbet s bátrabbat találunk, s akinek szíve ennyire hasonlatos a mienkéhez – Galadriel elmosolyodott, és a mellette álló Silith átadott neki egy ugyancsak lórieni levél-formájú hajdíszt. – Hagy’ tegyem a hajadba.

Azzal Tyria megfordult, és az Úrnő hajfonata tövébe tűzte a csillogó levelet.

Pippinnek s Trufának két tőrt adott, amelyek a hobbitok kezében kardnak tetszettek inkább. A két hobbit ámulva nézte a rég letűnt nolda mesterek keze munkáját.

- Ne félj, ifjú Tuk Peregrin, majd megjön a bátorságod – biztatta Pippint Galadriel egy széles mosoly kíséretében.

Az Úrnő ezután Samu elé lépett.

- És te, Csavardi Samu, hithlainból készült tündekötelet kapsz – a tündenő átnyújtott neki egy tekercs vékony, szürke kötelet.

- Köszönöm, úrnőm – rebegte Samu, majd társai tőreire sandított. – Nem lenne még egy ilyen fényes tőre? – bökte ki végül.

Erre Galadriel gyöngyözően felkacagott, majd továbbment Frodó elé.

- Téged, Zsákos Frodó, megajándékozlak kedvenc csillagunk, Earendil fényével – azzal egy csillámló folyadékkal teli kis üvegcsét adott a hobbitnak. – Fényeskedjék neked a sötétben, amikor minden más fény kihunyt, s könnyítse terhedet a hosszú út alatt.

Frodó nem szólt, csak köszönete jeléül lassan bólintott.

- S íme, amit a Fák Népe a társaság vezetőjének szánt – Galadriel most Aragorn előtt állt, s az Úrnő rápillantott Orophinra, aki ugyan nem érett egy szót sem, hisz’ végig emberi nyelven beszéltek, de tudta, hogy most kell odavinnie az övére kötött tünde kést, amelyet eddig a köpenye alatt rejtegetett. Átadta az úrnőjének a tokjában pihenő pengét, aki pedig Aragorn kezébe tette a nemes fegyvert. – Ez is noldák keze műve, védjen meg téged az úton, amelyen járnod kell.

Aragorn kihúzta a hüvelyéből a kést, és elolvasta a pengére írt tünde szavakat: Gûd daedhelos*, majd az Úrnő szemébe nézett, s ő is lassan fejet hajtott előtte.

A sorban következő Boromir volt, aki egy aranyozott övet kapott, s mint mindenkihez, hozzá is intézett néhány szót.

- Szívedet most eltemeti a hazád iránt érzett aggodalom, de amit óhajtasz, segítségedre nem lehet a harcban – úgy látszódott, a gondori érti, mire gondolt Galadriel; nem nézett a tündenő szemébe, amikor megköszönte az ajándékot.

Az utolsónak Gimli állt a sorban fejszéjére támaszkodva, s szégyenlősen a földet bámulta.

- Milyen ajándékot kér a tündéktől egy törp? – kérdezte tőle Galadriel.

- Semmit – rázta meg a fejét Gimli, majd lassan a tündére emelte tekintetét. – Csak még egyszer hagy’ nézzen a Fák Népének Úrnőjére, mert ő szebb a föld mélyének összes drágakövénél.

- Hallottátok, tündék? – kiáltotta Galadriel a körülöttük állóknak. – Senki ne merje azt mondani, hogy a törpök kapzsik és modortalanok! – majd újból Gimlihez fordult. – De csak vágysz valamire, amit ajándékba adhatok? Egyetlen vendégem sem távozhat üres kézzel.

- Semmire, Galadriel úrnő – azzal Gimli mélyen meghajolt. – Hacsak… ha szabadna kérnem valamit…a hajad egyetlen szálát – mondta végül bizonytalanul.

- Soha senki ilyen merész udvarias kéréssel nem állt még elibém.  Hát hogy utasíthatnám el, ha egyszer én magam kértem, mondja el, mire vágyik? – nevetett fel Galadriel. – De mondd el, mégis mit kezdesz vele?

- Kincsként őrzöm – felelte Gimli. – S ha valaha is hazatérek, akkor majd sérthetetlen kristályba foglalom, hogy örök időkig a hegyek s az erdők barátságának jelképe legyen.

Galadriel a hajához nyúlt, és nem is egy, hanem rögtön három hajszálát adta neki.

Ezután mind a kilencen mélyen meghajoltak az Úr és az Úrnő előtt, és a csónakokhoz mentek, hogy induljanak.

- Mit fogsz csinálni a másik íjaddal? – kérdezte Legolast Tyria.

- Odaadom valakinek – felelte amaz, és körbenézett.

A legközelebb Silith és Rúmil állt, Legolas odalépett hozzájuk kezében a bakacsinerdei íjjal; az újat már a hátán hordta.

- Silith, elfogadod ezt tőlem? Itt hagyom emlékbe; ez egy kis darab az erdőnkből és legkiválóbb íjkészítőnk keze munkájából – azzal a lány felé nyújtotta a fegyvert.

- Nagyon köszönöm – mosolygott Silith. – Nem is fogom használni, hanem kifüggesztjük a mallornfánk törzsére, a fletünkbe.

Legolas nehezen vált meg az íjától, habár a húrja a saját hajából készült, nem a húgáéból vagy az apjáéból, de nagyon szerette, mert hosszú ideig használta. Még egyszer utoljára végigsimította az arany levélmintát, és Silith kezébe adta az íjat. Ezután minden lórienitől elbúcsúztak, s megígértették velük, hogy egyszer eljönnek hozzájuk látogatóba, ha az erdejük ismét a régi lesz.

A társaság a következőképp helyezkedett el a csónakokban: Aragorn Frodóval és Samuval az elsőbe, Boromir Trufával és Pippinnel a másodikba, a harmadikba pedig Legolas, Gimli és Tyria ült.

Amikor mind beszálltak, Legolas direkt megingatta a csónakot, mire Tyria, aki mögötte ült, rémülten belekapaszkodott a vállába.

- Ne! Ezt ne csináld! – sikoltotta.

- Kíváncsi voltam, hogy félsz-e! – nevetett a tünde, és a kezébe fogta a levélforma evezőt.

- Nem félek – ellenkezett Tyria. – Csak még nem ültem soha csónakban.

Elindultak, s ahogy távolodtak, úgy lettek egyre kisebbek a parton maradottak. Galadriel úrnő búcsúra emelte karcsú, fehér kezét, s a távozók ugyanúgy visszaintettek, majd egy kanyar után végleg eltűntek a szemük elől. Legolas hamar belejött az evezésbe, habár ezelőtt sosem csinálta, odahaza csak néhányan merészkedtek a sebes Erdei-folyó vizére, de őt magát sosem vonzotta ilyen formában a víz.

A Celebrant partján mindkét oldalt csupaszok voltak a fák, s Tyria mintha apró rügyeket látott volna a vékony vesszők hegyén. Ebből, na meg a kissé csípős, hűvös levegőből tudta, hogy lassacskán beköszönt a tavasz és a világ újabb esztendőbe ért, míg ők Lothlórien vendégszeretetét élvezték. Ő közben betöltötte a 18. évét, és úgy érezte, ez volt a legszebb születésnapja, s az is megfordult a fejében, hogy lehet, hogy egyben az utolsó is.

Nem sokkal később a Celebrant belefutott az Anduinba, s magával vitte a három csónakot. Néhol magas volt a part, a tetejét is alig látták, máshol nádas, így csak késő este találtak olyan helyet, ahol kiköthetnek és eltölthetik az éjszakát. Kihúzták a csónakokat a partra, leterítették körben a Lórienből hozott takarókat, ettek egy-egy falat lembast, és Boromir kivételével, aki vállalta az őrséget, mind elfeküdtek.

A gondori leült egy kis sziklára, s fülelt a neszekre, de a környék néma maradt. Még két óra sem telt el azonban, mikor egy fatörzs jelent meg úszva a víz színén, és Boromir valami mozgást vélt felfedezni rajta. Először azt hitte, rosszul lát, így felkelt a szikláról, és elment egészen a folyó széléig. Aztán lépéseket hallott maga mögött, Aragorn volt az, a dúnadán ugyanis nem aludt, így hallotta Boromir mozgását és a halk loccsanásokat, amelyeket a különös fatörzs vetett.

- Ez Gollam, akit Lórienbe menet láttunk – suttogta.

A fatörzs ekkor megakadt a szemközti nádas-sziklás területen, s egy szürkés villanás kíséretében Gollam eltűnt a nádasban.

- Azt hittem, a vízen lerázzuk, de úgy látszik, tévedtem – tette hozzá Aragorn.

- És ha elárulja hollétünket, még veszélyesebb lesz az átkelés a túlpartra – mondta Boromir.

- Te is tudod, hogy Minas Tirith biztonságosabb lenne – tette még hozzá kis idő múlva. – Ott erőt gyűjthetnénk, és onnan csaphatnánk le Mordorra.

- Gondorban nincs olyan erő, amely segíthetne nekünk – vetette ellen Aragorn.

- Bezzeg a tündékben megbíztál! – lépett hozzá közelebb a gondori. – A saját népedben nincs bizalmad?

- Igen, vannak köztük gyengék, vannak gyarlók, de akadnak bátrak is – győzködte Boromir a dúnadánt, de az hajthatatlan maradt. – De sosem tapasztalod meg, mert félsz! Egész életedben árnyékban rejtőztél! Félve, hogy ki vagy, hogy mi vagy!

- Akkor sem vezetem a Gyűrűt a városod közelébe – jelentette ki Aragorn ellentmondást nem tűrő hangon, azzal faképnél hagyta Boromirt.

Aragorn tudta, hogy meg akarja kaparintani a Gyűrűt, ez volt az egyik, amiért nem akarta Minas Tirith-be vinni, a másik pedig az, hogy akkor az Ellenség azonnal megtámadta volna a várost, ha megtudja, hogy ott a Gyűrű, és sok ártatlant lelte volna halálát a Királyok Városának fehér falai mögött.

 

*ellenség nagy félelme

(Anduin)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára