héodred temetését még aznap megtartották. Kora délután a szerencsétlenül járt trónörököst ráfektették egy hordágyra, amelyet négy díszbe öltözött rohani katona vitt végig a városon a sorfalat álló lakosok közt. Őket követte Théoden, mögötte ment Gandalf, Aragorn, Legolas, Tyria és Gimli egymás mellett. Ahogy haladtak a sorfal mellett, Tyria mindenhonnan sírást és az asszonyok jajveszékelését hallotta. Nem ismerte Théodredet, de látván a nép gyászát, biztos volt benne, hogy nagyon szerették.

A kapun kiérve elmentek egész az utolsó baloldali sírhalomig, amely üresen ásítozott. Edoras lakóinak és katonáinak sora idáig húzódott, és közvetlenül a fehér virággal borított földhalom mellett állt Éowyn sötétzöld ruhában, haját csinos kontyba tűzte, és homlokán aranypánt futott keresztül. A Théodred páncélba öltöztetett testét hordozó katonák lassan befordultak a sírbolt bejárata felé. Éowyn ekkor lassú és gyönyörű gyászénekbe kezdett, amelyből Legolas, Gimli és Tyria egy árva szót sem értettek, de a dalból egyértelműen kiérződött a veszteség és a szomorúság.

Mikor a katonák bevitték Théodredet a sírboltba, Éowyn abbahagyta az éneket. Tyria nem tudta, hogy itt valóban véget ér-e a dal, vagy csak a lány nem tudta folytatni, ugyanis arcát könnycseppek szántották végig, majd becsukta a szemét, és vállát rázni kezdte a néma zokogás. Más rohaniak odahozták a kőlapot, mellyel lezárták a sírt. Még hosszú percekig álltak ott némán a néha feltámadó szélben a kora tavaszi napsütés alatt. Aztán az edorasiak kezdtek elszállingózni, de távoztuk előtt még fejet hajtottak a sírbolt előtt.

Tyriának az egész szertartásról Neldor temetése jutott eszébe, ahogy Théodredet bevitték a sírboltba, épp olyan volt, mikor odahaza a négy tünde bevitte Neldor testét a bükkfába. Egy lényeges különbség azért mégis akadt: a rohani trónörökös valóban meghalt, és az ő tudásuk szerint Mandos csarnokából egy ismeretlen helyre távozott, míg a tünde Valinorban visszakapta a testét, és Tyria bármibe lemerte volna fogadni, hogy ideje nagy részét a tengerparton tölti, és várja, mikor bukkannak fel a hajók, mellyel a társai, és legfőképp Minya érkeznek. Vajon Ilúvatar készített az emberek számára is egy ilyen csodás helyet, mint tündéknek Valinort, ahol középföldei haláluk után élhetnek? Galadriel jóslata szerint azonban még messze volt az idő, amikor ő ezt megtudja.

Már mindenki visszament a városba, csak Théoden, Éowyn, Gandalf, Aragorn, Gimli, Legolas és Tyria maradtak ott a virággal borított halmok között a földúton. Éowyn odament a királyhoz, megölelték egymást, aztán a lány is visszaindult a városba. Aragorn ekkor szólt oda halkan a többieknek, hogy menjenek ők is. Gandalf és Théoden kivételével mind visszamentek Edoras falain belülre.

- Milyen szörnyű, hogy a szülőnek kell eltemetni a gyermekét – jegyezte meg Gimli a csarnokhoz vezető úton.

- A fordítottja sem kellemes sajnos, mégis az az élet rendje – szólt Aragorn.

A városban teljes csend volt néhány lónyerítéstől eltekintve. A négy vándor felballagott a Meduseld csarnokához vezető lépcsőn. Az épületben az asztalok mindegyikén egy-egy fehér gyertyát helyeztek el, a kis lángocskák vidáman táncoltak a félhomályban. A tágas, oszlopokkal tagolt helyiségben elszórtan álldogált néhány rohani, kettes-hármas csoportokban halkan beszélgettek a maguk nyelvén. Aragornék letelepedtek a legközelebbi asztalhoz. Tyria teljesen belefeledkezett az apró lángocska táncába és úgy érezte, hogy álomból ébred, amikor Gandalf és Théoden lépett be a csarnokba két kisgyerek társaságában. A kicsik fáradtnak tűntek, a fiúcska jóformán alig állt a lábán. A szőke kislány érdeklődően nézett körbe az egybegyűlteken szoknyácskáját gyűrögetve.

- Hozzatok nekik enni! – adta ki a parancsot a király, és odaterelte a gyerekeket az egyik asztalhoz.

- Kik ezek a gyerekek, és mi történt velük? – csendült fel Éowyn hangja a terem túlsó végéből.

- Megtámadták a vademberek a falujukat Nyugathalmon – felelte a király, majd átvágott a helyiségen, és helyet foglalt a trónján, Gríma megüresedett helyére pedig Gandalf ült.

Néhány perc múlva az egyik szolgálólány feltűnt egy tálcával - rajta két tányér gőzölgő leves -, odament az asztalhoz, és a gyerekek elé tette az ételt, majd mindkettejüknek adott egy-egy kanalat.

- Amikor először láttalak, épp ilyen kicsi voltál te is – súgta oda Legolas Tyriának, aki mellette ült a hosszú padon.

- Tényleg? – kérdezett vissza meglepődve a lány.

A két gyerek számára nagyon kicsinek tűnt, és valahogy nem tudta elképzelni, hogy nem is olyan rég ő is csak ekkora volt. A kisfiú és a kislány mohón kanalazták a levest, kisvártatva pedig Éowyn hozott egy takarót, és a kislány vállára terítette.

- Hol a mama? – kérdezte a pici lány, és újból körbenézett a teremben, mintha csak azt remélné, hogy megpillantja édesanyját a jelenlévők közt.

- Semmi baj, meg fogjuk találni, ne félj – csitítgatta őt Éowyn, és megsimogatta szalmaszőke haját. – Most egyél.

- Ízelítő a rettegésből, amit Saruman ránkszabadít – szólalt meg Gandalf Théoden jobbján, és a gyerekek felé intett a kezével. – Egyre hatalmasabb, mert Saurontól való félelme hajtja.

A király eleddig a bal kezével gondterhelten a fejét fogta, s most lassan leeresztette a trón karfájára.

- Ülj lóra, és kerülj elébe – javasolta Gandalf. – Tereld el asszonyaid és gyerekeid elől.

Théoden nem nézett rá, a padlóra szegezte a tekintetét, s látszott, hogy nem tudja, mitévő legyen. Féltette megfogyatkozott népét, de tudta, hogyha nem száll szembe Sarumannal, akkor még a maradék nép is odavész.

- Kétezer jó embered tart éppen északnak – szólt Aragorn váratlanul. – Éomer hű hozzád. Visszatérnek, és harcolnak a királyukért.

Théoden erre felugrott a trónról, és idegesen járkálni kezdett.

- Már túlságosan messze járnak innen. Éomer nem segíthet – mondta, majd végignézett az egybegyűlteken, végül a két gyereken állapodott meg a tekintete. – Tudom, mit kívántok tőlem, de nem ritkítom több halállal a népem, nem kockáztatok nyílt háborút.

- Ez már nyílt háború, akár kockáztatsz, akár nem – törte meg a beálló csendet Aragorn.

A hangja mindvégig nyugodt maradt, csakúgy, mint arca is. Théoden közelebb lépett az asztalukhoz.

- Mikor legutóbb körülnéztem, Théoden és nem Aragorn volt Rohan királya – mondta, és mélyen Aragorn szemébe nézett, aki állta a tekintetét. Egy darabig farkasszemet néztek, végül Gandalf lejött az emelvényről, melyen a trón állt.

- Tehát hogyan határoz a király? – kérdezte Théodentől, mire az lassan felé fordult.

- A döntés nem könnyű ilyen sötét időkben, és nem tudhatjuk, melyik választással cselekszünk helyesen – szólt Théoden, majd sóhajtott egyet. – Így én sem tudom, milyen következményei lesznek döntésemnek. Edoras népét azonban szeretném biztonságban tudni és védelmezni, ameddig csak lehetséges. Még napszállta előtt ki kell ürítenünk a várost, és elindulnunk a Helm-szurdokba.

Szavait izgatott suttogás követte, a hadvezérek feleségei és más nemesasszonyok otthagyták férjeiket, és kimentek a csarnokból, hogy összekészítsék a legszükségesebb holmikat az utazáshoz. Théoden odaintette Hámát és megkérte, hogy jelentse be a népnek az elhangzottakat, mire a férfi is elhagyta a helyiséget.

Tyrián megint az utazás okozta izgalom lett úrrá. Ő és barátai felálltak a helyükről, és Gandalf nyomában ők is kimentek a csarnokból. Odakint hatalmas volt a sürgés-forgás, Háma szavai nyomán olyanná vált Edoras, mint egy hangyaboly.

- Helm-szurdok! – morogta Gimli reszelős hangján, míg Gandalf nyomában egy közeli istálló felé igyekeztek, ugyanis időközben ide szállásolták el a lovaikat. – A hegyekbe menekülnek, mikor harcolniuk kéne! Ki védi meg őket, ha nem a királyuk?

Beértek a hosszú, szalmatetős épületbe, ahol kellemes széna- és lóillat terjengett. Az ő hátasaikat leghátul helyezték el, Hasufelt, Arodot és Arnent az utolsó három baloldali állásba, Keselyüstököt pedig az egyetlen olyanba, amely szembe nézett a bejárattal.

- Azt teszi, mi népének a legjobb – jegyezte meg Aragorn, mialatt az istálló végébe igyekeztek. – A szurdok többször megóvta őket.

- De nincs kiút a szorosból – figyelmeztette Gandalf. – Théoden kelepcébe sétál! Miközben biztos helyet keres, lemészárolják őket.

Keselyüstök állásának falához volt támasztva összes fegyverük, mivel nem tudták, melyik kihez tartozik és melyik lóval érkezett, ezért az összest egy helyre tették. Gandalf felvette Glamdringot, és az övére kötötte, majd végignézett a többieken.

- Théoden erős akaratú, de féltem őt. Félek, hogy Rohan végleg elpusztul – mondta, aztán Aragornra nézett. – Théodennek szüksége van rád, Aragorn. Nem boldogul nélküled. A védelmüknek ki kell tartania.

- Kitartunk – jelentette ki a dúnadán, de Tyria némi kételkedést vélt felfedezni a hangjában.

Gandalf bólintott, majd felült Keselyüstök hátára.

- Kutatásom talán nem lesz hiábavaló. Jöttömre öt nap múltán számítsatok – mondta a varázsló, majd hozzátette: - Pirkadatkor, kelet felől.

Gimli, Tyria, Aragorn és Legolas félreálltak az állás kis ajtaja elől, hogy utat engedjenek neki.

- Ég veletek! – búcsúzott el a barátaitól, majd egyetlen halk szavára Keselyüstök nekiiramodott, akár a nyílvessző. Mire utána fordultak volna, már ki is ért az istállóból.

- Szerintetek sikerül segítséget hoznia? – kérdezte Tyria.

- Egészen biztosan – vágta rá Aragorn minden gondolkodás nélkül.

Legolas közben kiosztotta a fegyvereiket, és Arodhoz lépett. A rohaniak minden lóról leszedték a szerszámokat, és a mellettük lévő állás alacsony falára tették.

- Most megint fel kell ülnöm rá? – elégedetlenkedett Gimli, és Legolas után ment.

- Arod igazán sima léptű ló, nem értem mi bajod vele – mondta a tünde, és megpaskolta a szürke ló orrát. – Persze nem annyira, mint az én Alassielem, de ő tündeló, így érthető.

Tyria is odament fekete kancájához, és kedvtelve végigsimította a ló nyakát.

- Átkeresztelem Morgilith-nek, ez jobban illik hozzá, mint az Arnen – mosolyodott el a lány.

- Miért adsz neki ilyen sötét hangzású nevet? – kérdezte Aragorn.

- A másik lovamat Csillagfénynek hívják, ami tündéül „gilith”, tehát egyértelmű, hogy őt Morgilith-nek kell hívnom – magyarázta Tyria. – Nézd meg milyen szurokfekete!

- Mit jelent ez a szó? – nézett körbe rajtuk Gimli. – Miért kell mindig úgy beszélni, hogy az ember ne értse? – méltatlankodott a törp.

-„Sötét csillagfény”-t – válaszolta Legolas.

Közben több rohani is bejött a szalmával felszórt istállóba, hogy kivigye a lovát. A patások izgatottan hagyták el a helyüket, ők is érezték a feszültséget a levegőben. Két állással arrébb egy sötétpej, csillogó szőrű ménnel bajlódtak. A ló izgett-mozgott, ágaskodott, rázta a fejét, láthatólag szabadulni akart kötelékeitől. Néhány pillanat múlva Aragorn otthagyta Legolasékat, és lassan elindult a ló felé, miközben a többiek számára érthetetlen nyelven beszélt. A mén lassanként megnyugodott, és már nem fickándozott. Aragorn többször végigsimította fehér csillaggal ékesített homlokát, és a ló érdeklődve figyelte őt.

- Brego a neve – csendült fel Éowyn hangja, aki a maga lovával foglalatoskodott az istálló túlsó végében.

Tyria nem is vette észre őt a nagy sürgés-forgásban. A rohani lány gyászruháját egyszerű, barna utazó öltözékre cserélte, és szalmaszőke haját is kibontotta. Otthagyta a lovát, és odajött hozzájuk.

- Az unokafivérem lova volt – mondta halkan, és megsimogatta Brego nyakát.

- Az volna a legjobb, ha szabadon engednétek – javasolta Aragorn. – Elég háborút látott már.

Éowyn bólintott, és odaintette az egyik rohanit, aki épp egy deres lovat készült kivezetni az istállóból.

- Vidd a városfalon kívülre, és engedd el – kérte, és Aragorn újból mondott valamit a lónak, mire az engedelmesen követte a katonát, aki ugyan nem értette, miért is kell elengednie a csodaszép mént, de nem akart ellenkezni Rohan Fehér Hölgyének a szavával.

Ötük közé Brego távoztával kínos csend ereszkedett, amit néhány másodperc múlva Tyria tört meg.

- Ne haragudj, hogy még be sem mutatkoztunk, de nem nagyon volt rá alkalmas pillanat – mondta, és elmosolyodott. – Én Tyria vagyok, ő Legolas – mutatott a mellette álló tündére. - Ő Gimli, minden törpök legvitézebbike – folytatta, és Gimli máris felemelte kesztyűs kezét.

- Azért azt nem mondanám, de nem ijedek meg a magam árnyékától, sőt még egy orkétól sem - magyarázta, és a bajusza alatt szélesen elmosolyodott.

- És ő pedig Aragorn – nézett a dúnadánra Tyria, s szándékosan nem mondott a férfiról többet, mert nem tudta, mennyit akar elárulni magáról.

Úgy tűnt azonban, hogy egyelőre semmit, mert csak biccentett egyet.

- Az én nevem Éowyn, a király húgának, Théodwynnak a lánya vagyok – nézett végig az arcokon a szőke lány. – Most mennem kell, még be kell csomagolnom néhány holmit – azzal elköszönt, és otthagyta őket.

Visszament lovához, megfogta a kantárszárat, és kivezette a hátast az istállóból. Aragornék is felszerszámozták a lovakat, és kimentek velük az istálló elé. Odakint már kezdett gyérülni a sokaság, csak néhány embert láttak, akik épp szekérre rakodták a legszükségesebb dolgaikat.

Mikor már senki nem volt a városban, a karaván a király vezetésével elindult északnyugatra, a Helm-szurdok felé, amely reményeik szerint megvédelmezi őket Saruman seregétől.

 

 

(Morgilith)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára