apokig tartott az útjuk lefelé az Anduinon, gyakran éjjel is eveztek, s csak hajnalban álltak meg, hogy kicsinykét aludjanak a folyóparton. A harmadik napon bal kéz felől felbukkantak a Barnaföldek kiégett puszta dombjai, jobboldalt pedig szintén fátlan volt ugyan a táj, de itt-ott zöld. A nádas mindkét oldalon olyan magasra nőtt, hogy gyakran teljesen eltakarta előlük a kilátást. Madarakon kívül más állatot nem láttak-hallottak, ezek megbújtak a nádban, s csak csivitelő hangjukat lehetett hallani. Tyria boldogan fedezett fel közöttük néhány szárcsát, ilyen fekete, fehérhomlokú madarak a Rhûn-tengeren is éltek, s ő sokat nézegette, ahogy a vízen úszkálva fiókáikat vezették. Thranduil palotájának könyvtárában látott egy Középföldét ábrázoló térképet, és tudta, hogy körülbelül most járnak egy vonalban régi otthonával. Elnézett keletre, és édesanyjára gondolt, s arra, vajon helyeselné-e, hogy eljött erre a veszélyes útra, ahonnan vajmi kevés esélyük volt visszatérni.

Még öt napon át ilyen fátlan területek közt folyt a Nagy Folyó, és a társaság tagjai védtelennek érezték magukat. Csak a hatodik napon változott a táj, a partok magasabbá váltak s hamarosan már meredek sziklafalak közt vezetett az útjuk; egyre közeledtek az Emyn Muil tömbjéhez. Másnap már a hegység sötétszürke sziklafalai között kanyarogtak, s épp, mielőtt beesteledett volna, elérték az Argonath-t, a Királyok Oszlopait. Tyria ilyen hatalmas szobrokat még sosem látott, nem is hitte volna el soha, hogy ilyet képesek az emberek kifaragni. Két óriási kőkirály állt a folyó két partján az élő sziklából faragva, mindketten felemelt bal kézzel, nyitott tenyérrel vigyázták a hajdan erős Gondor királyságának északi bejáratát. Mint az őszi faleveleket, úgy sodorta át a folyó a csónakokat a szobrok közt.

Ezután a folyó egyszerre kiszélesedett, s mind meghallották a Rauros zubogását, amely nagyjából egy mérfölddel előttük zúdult alá. Jobb kéz felől egy sima partszakasz terpeszkedett, s azon túl erdős terület. Aragorn kivezette őket a partra, úgy tervezte, itt vernek tábort éjszakára. A part mentén egy régi kikötő romjának sziklái hevertek és a kavicsos fövenyen egy épület falmaradványa meredezett. Leterítették körben a takaróikat, s Frodó kivételével mind lefeküdtek, ugyanis a hobbit vállalta magára az őrséget. Reggel Tyria majdnem utolsónak ébredt fel, ami nem volt meglepő, mert a többiek már hajnalban fenn voltak.

Miután mind ettek egy kevéske lembast, Aragorn magához szólította útitársait.

- Eljött a döntés napja. Mi történjék a Szövetséggel? Két út közül választhatunk: vagy Boromirral tartunk Minas Tirith-be, és bekapcsolódunk Gondor háborújába vagy keletre megyünk a Homály földjére. Esetleg harmadik választásként felbonthatjuk a Szövetséget, és mindenki a maga útján megy tovább. Bárhogy is döntünk, döntsünk hamar, mert itt nem időzhetünk sokáig – szavait mély csend követte, így Aragorn Frodóhoz fordult. – Nos, Frodó, azt hiszem, a te válladon a döntés terhe. A Tanács téged jelölt ki Gyűrűhordozónak, a te utadat magadnak kell megválasztanod. A többiek szintén maguk döntik majd el, hogy veled tartanak-e vagy sem.

Frodó kis ideig hallgatott, a többiek feszülten várták, miként fog dönteni, majd végül így szólt:

- Tudom, hogy hamar kell döntenem, de akkor sem tudok egyszerre dönteni. Nyomaszt a döntés súlya. Adjatok egy órát, s addig hagyjatok magamra.

- Jól van – egyezett bele Aragorn. – Kapsz egy órát, de csak olyan messzire menj, ahonnan még meghalljuk a kiáltásodat.

Azzal Frodó felállt, és elballagott az erdőbe. Mind addig nézték a hobbit magányos kis alakját, míg végül teljesen el nem tűnt a szemük elől. Kört alkotva ültek a kavicsos parton, Tyria Legolas és Gimli közt, és felszedegetett néhány kövecskét, mint régen a Sebes-folyó partján. Talált köztük egy lapos kékesszürkét, ez megtetszett neki, ezért beletette a hátán függő tegezébe. Aztán beszélgetni kezdtek, kalandjaikról folyt a szó, majd Aragornt faggatták Gondor s az ősi ország történelme felől, de minduntalan visszakanyarodtak Frodóhoz és a Gyűrűhöz. Végül ki-ki felállt a körből, tettek-vettek, vagy türelmetlenül járkáltak fel-alá. Tyria unalmában elkezdte összetekerni a takaróikat, mindenkiét felcsavarta, és a csónakokba pakolta.

Legolas ezalatt idegesen jött-ment; hol lement egész a vízhez, hol pedig az erdőben tett meg pár lépést, és közben minden apró neszre figyelt. Végül odasietett a parton várakozó Aragornhoz.

- Nem időzhetünk itt tovább. Keressük meg Frodót, aztán induljunk el valamerre – mondta a dúnadánnak.

- Még egy kis időt adok neki, aztán utána megyünk – felelte Aragorn.

Épphogy ezt kimondta, Boromir lépett ki az erdőből. Mind meglepődve néztek rá, mert egyikük sem vette észre, mikor ment el. Végignézett rajtuk, majd leült egy fa tövébe, amely törzsének a pajzsát támasztotta, és a földet kezdte bámulni.

- Hol voltál, Boromir? – kérdezte gyanakodva Aragorn. – Nem láttad Frodót?

- Igen is, meg nem is – felelte amaz lassan. – Megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön Minas Tirith-be. Aztán eltűnt… talán felhúzhatta a Gyűrűt… nem jött vissza ide?

- Nem tudom, miben töröd a fejed! – ugrott talpra Samu és dühösen odacsörtetett Boromirhoz. - Ugyan miért kellett Frodó úrnak felhúznia a Gyűrűt? Biztos nem volt más választása!

- Vajon hová mehetett? Már olyan régóta elment! – kiáltott fel Pippin.

- Mikor láttad őt, Boromir? – kérdezte Aragorn egy lépést megtéve a gondori felé.

- Fél órája… vagy már egy órája is… - válaszolta. – Nem tudom! Nem tudom! – azzal a tenyerébe hajtotta a fejét.

- Egy órája! – kiáltotta Samu. – Keressük meg!

Samu, nyomában Trufával és Pippinnel berontottak az erdőbe, majd nem sokra rá Gimli, Legolas és Tyria is bevetették magukat a fák közé, faképnél hagyva Aragornt és Boromirt.

- Boromir, menj Trufa és Pippin után! Hozd vissza őket ide – adta ki az utasítást a gondorinak, majd választ sem várva elrohant.

Gimli, Legolas és Tyria sokáig futottak a lejtős domboldalon, de kis idő múlva megálltak, mert elvesztették a hobbitok nyomát. Egymásnak vetették a hátukat, úgy figyeltek az erdőre, de még Legolas sem hallott semmit, csak érezte az ellenség közelségét.

- Induljunk arra! – mondta végül a tünde, és megindult futva tovább felfelé a dombon kezében az íjával.

Jó darabig siettek a fák közt a lehullott levelek alkotta vastag szőnyegen, míg meg nem hallották a fegyvercsörgést és kiáltozást, amelyet a dombtető irányából sodort feléjük a szél.

A dombtetőn egy tisztás terpeszkedett, közepén egy ősi rom magasodott, egy lépcső vezetett fel egy sima talapzatra, körülötte néhány összetört szobor hevert, hogy eredetileg mi célt szolgálhatott, már nem lehetett tudni, de Legolasékat pillanatnyilag ez érdekelte a legkevésbé, ugyanis a tisztáson Aragorn hadakozott egy seregnyi orkkal, egy részük már holtan feküdt a földön. A három érkező rögvest belevetette magát a harcba, Legolas szaporán szedegette tegezéből a nyilakat, s illesztette rá lórieni íja húrjára, hogy aztán valamelyik ork nyakában érjenek célba; Gimli egyik orkból a másikba vágta a fejszéjét megállás nélkül; Tyria felszaladt a romra, onnan könnyebb volt eltalálnia az ellenséget. Azzal nem számolt, hogy így ő is könnyű célpontot nyújt, ez csak akkor tudatosult benne, mikor egy fekete nyíl csak egy hajszállal hibázta őt el. Gyorsan lerohant a lépcsőn, és kardjával folytatta a küzdelmet.

Mind a négyen úgy érezték, hogy egy örökkévalóság óta harcolnak, amikor az erdőben kürtszó harsant egymás után többször.

- Ez Boromir! – kiáltott fel Aragorn, s miután leszúrt egy orkot, rohanvást megindult lefelé a dombról, s minden útjába eső orkot megölt.

Gimli, Legolas és Tyria nem tudta követni, mert újabb seregnyi ork érkezett az ellenkező irányból. Nagysokára sikerült csak mindet leteríteni, és ők is elindultak futva arra, amerre Aragorn. Csak a saját lépteik zaját és lélegzetvételüket hallották, ahogy lélekszakadva futottak az orkhullák tarkította lejtőn.

Legolas futott elöl, Gimli és Tyria csak azt látták, hogy hirtelen megtorpan, és lassú léptekkel indul tovább. Ők is lelassítottak, és nemsokára meglátták, ahogy ott fekszik Boromir egy óriási fa tövében, s Aragorn fölébehajol, és ajkát egy pillanatra a gondori homlokához érinti.

Rögtön tudták, hogy elkéstek. Boromir halott volt. Három ork nyílvessző végzett vele.

Kis ideig álltak ott némán, és Aragorn sem mozdult Boromir mellől. Aztán Tyria végül odament hozzá, és felvette Boromir kettéhasadt kürtjét az avarból.

- Nem hagyhatjuk csak így itt – mondta Aragornnak, aki nem nagyon akaródzott elmozdulni a helyéről, de végül felállt.

- Jöttét lesik majd a Fehér Toronyból, de ő már nem tér vissza – mondta halkan a dúnadán, s Tyria egy könnycseppet látott kibuggyanni a szeméből.

Aragorn és Legolas vitték le Boromir testét a partra, nem épp úgy, ahogy egy ilyen nagy hős megérdemelte volna, - egyikük a hóna alatt fogta meg, másikuk a lábát -, de nem volt más választásuk, és idejük sem, hogy kitaláljanak valamit. A temetés viszont annál szebbre sikerült.

Belefektették az egyik csónakba, Aragorn a fejéhez tette a pajzsát, Gimli a mellkasára fektette a kardját, Tyria odahelyezte a karjához kettétört kürtjét, Legolas pedig betakarta őt lórieni köpönyegével, így adták testét a Rauros vízesésnek.

Kis ideig némán álltak ott, és hallgatták az alázúduló víz robaját. Aztán Tyria az ottmaradt csónakhoz ment, és kiszedegette a nyílkötegeket, amelyeket a Lothlórienből hoztak. Kioldotta a zsinórt, és a nyilakat Legolas kiürült tegezébe tette, majd egy másik köteget a kezébe adott, a tünde azokat az ő tegezébe rakta.

- Hová tűnt a másik csónak? – kérdezte Gimli fejszéjére támaszkodva.

- Nem orkok jártak itt, azok elpusztították volna a többit is, semmit nem állhatnak, amit a tündék készítettek – felelte Aragorn.

Odament a partra, s hamarosan mezítlábas hobbitnyomokat talált.

- Itt egy hobbit belegázolt a vízbe – jelentette ki.

- Samu holmija nincs itt, és Frodóé sincs – szólt közbe Legolas, majd hirtelen felkiáltott, és a túlsó partra mutatott. – Nézzétek!

Egy széles nádas szakasz mellett ott árválkodott a tündecsónak a partra húzva.

- Frodó és Samu vitték el a hiányzó csónakot – adta meg a választ Aragorn. – Mikor mi nem voltunk itt, Frodó visszajöhetett ide. Találkoztam Samuval felfelé menet, mondtam neki, hogy jöjjön utánam, de ezek szerint nem követett. Megsejtette Frodó szándékát és visszajött ide. Tőle aztán nem szabadul meg egykönnyen!

- Nem akarta, hogy mi is vele menjünk Mordorba, nem akart minket is veszélybe sodorni – szólt csendesen Tyria.

- Mi történt Trufával és Pippinnel? – kérdezte Gimli néhány percnyi csend után.

- Boromir elmondta a halála előtt; orkok hurcolták el őket – felelte Aragorn.

- Akkor most választanunk kell: vagy megpróbáljuk követni Frodóékat, vagy a másik két hobbit segítségére sietünk – vonta le a következtetést Gimli.

- A Gyűrűhordozó sorsa immár nincs a kezünkben, de Trufáékon még segíthetünk – mondta Aragorn.

Elszántság lobbant fel a szemében, odament az Anduinhoz, és lemosta kardjáról és tünde tőréről az orkvért; a többiek ugyanígy tettek. Behúzták az itt maradt csónakot a fák közé, Tyria összeszedte a megmaradt lembast, és bekötötte egy batyuba, hogy könnyen vihesse.

- Tehát az orkok után megyünk? – kérdezte, miután visszacsúsztatta kardját a tokjába.

- Úgy ám! – válaszolta Aragorn. – Vadászni fogunk rájuk, sem éjjel, sem nappal nem lesz pihenésünk! – azzal belevetette magát az erdőbe.

- Helyes! – kiáltott fel Gimli, és a dúnadán után szaladt.

- Orkcsemege az utolsó! – mosolygott Legolasra Tyria, és a többiek után indult, majd a tünde is követte őket be a vadonba, fel a dombra az orkok nyomában haladva, hogy kiszabadíthassák elrabolt barátaikat.

 

(romru - kürtszó)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára