ár teljesen besötétedett, mire Gandalf megálljt parancsolt. A tagjaik merevek voltak, minden porcikájuk sajgott a hosszas lovaglástól. A varázsló kivételével mind lefeküdtek, és szinte azon nyomban elaludtak. Gandalf nem messze állt tőlük, botjára támaszkodva, s a sötétséget kémlelte keleten és nyugaton, de minden néma volt körülöttük, csak a fűszálak zizzentek néha a gyenge szélben. Csak néhány órát hagyta a többieket aludni, még javában fent ragyogtak a csillagok, amikor odasétált melléjük, és botjával gyengéden megütögette vállukat-hátukat.

Legolas úgy pattant fel, mintha nyolc-tíz órát aludt volna, neki épp elég volt ez a pár óra alvás, a többiek kicsit fáradtak voltak, de zokszó nélkül felültek a lovaikra, és vágtattak bele az éjszakába, versenyre kelve a hajnal első fényeivel.

Csípős hideg szél csapott az arcukba, de egy pillanatra sem lassítottak. Nyugaton s délen hosszan húzódott az Ered Nimrais, azaz a Fehérhegység havas csúcsokkal tarkított fekete s szürke tömbje, melyet megvilágítottak a reggel első napsugarai. Az egyik tágas völgyből kis ezüstszínben ragyogó patakocska sietett kelet felé, apró hullámain meg-megcsillant a Nap fénye.

Ahogy közeledtek s lett egyre világosabb, úgy vált Tyria szemének is láthatóvá, hogy a kis patak forrása közelében egy zöld domb magasodott, s ennek tetején egy várost pillantott meg, amelyet árokkal s kőfallal védtek az ellenségtől, s a város közepén egy újabb magaslatot, melynek tetején aranyzsúp fedte büszke csarnok terpeszkedett.

Gandalf nagyjából kétmérföldnyire a várostól állította meg a kis csapatot.

- Íme Edoras, s Meduseld aranycsarnoka, ott lakik Rohan királya, Thengel fia Théoden – mondta a varázsló, mikor a többiek beérték a gyorslábú Keselyüstököt. – Most úgy tűnik, a városban mindenki alszik, de valószínűleg észrevettek már. Azt tanácsolom nektek, hogy ne nyúljatok a fegyvereitekhez, s ne ejtsetek gőgős szót, míg a király trónja elé nem jutunk, mert Saruman megmérgezte Théoden elméjét, s hatalma felette most nagyon erős.

Lassabb tempóban indultak tovább, s már egészen felkelt a Nap, mire a patakhoz értek, mely keresztezte az ösvényt, amin haladtak. A domb aljától egész a város kapujáig az út két oldalán földhalmok emelkedtek, mind fűvel és apró csillagforma virággal borított.

- Ez a gondoljrámvirág, a rohirok nyelvén simbelmyne, és mindig ott nőnek, ahol halottak nyugosznak – mesélte nekik Gandalf. – Ezen halmok alatt alusszák örök álmukat Théoden ősei.

Már majdnem a fából készült kapuhoz értek, mikor a városfal fölött egy zászlót röpített át a szél, és tett le az ösvény mellé a sárgás fűbe. Egy arannyal szegett zöld rohani zászló volt az, melybe vágtató fehér lóalakot hímzett egy ügyes kéz. Tyria vetett rá egy pillantást, majd a többiek után indult, akik már bementek a városba.

Körös-körül fából készült szalmatetős házak álltak, a város lakói – szalmaszőke, világos bőrű emberek – mind abbahagyták, amit épp csináltak, és kíváncsian méregették az idegeneket. Síri csendben álldogáltak, az egyetlen hangot a fütyülő szél szolgáltatta.

Kanyargós utcácskákon értek fel annak a széles lépcsősornak az aljához, mely a magaslaton álló csarnokhoz vezetett. Maga az épület egy masszív kőből rakott talapzaton nyugodott. Meduseld csarnoka teljes egészében fából épült fel, oszlopait gyönyörű, arannyal bevont faragások díszítették.

Amikor az utazók leszálltak a lovaikról, Keselyüstök halkan nyihogott egyet, mintha ezzel figyelmeztette volna a rohani patásokat, hogy ne kószáljanak el, míg gazdáik vissza nem térnek.

Aragorn, Gandalf, Tyria, Legolas és Gimli felmentek a lépcsőn, közben a hátukon érezték az edorasiak tekintetét. Mind kíváncsiak voltak, hogy mi járatban van náluk ez az öt idegen.

A csarnokból a boltíves teraszra néhány rohani katona lépett ki a már odakint állók mellé. Ez utóbbiak kezében hosszú dárda csillogott, mindannyian halpikkely-szerű páncélt, és arannyal szegett zöld köpönyeget viseltek, oldalukon kard pihent a hüvelyében.

- Fegyverrel a kezetekben nem engedhetlek Théoden király elé – szólt üdvözlés helyett az a katona, aki középen állt meg előttük. Ő volt az egyetlen, aki nem viselt fekete lószőrforgós sisakot. – Ez Gríma, a Kígyónyelvű parancsa – tette hozzá fontoskodva.

Legolas, Aragorn, Gimli és Tyria Gandalf döntésére vártak; mióta a Fangornban újra találkoztak, megbeszélés nélkül is a mágust tekintették vezetőjüknek. Gandalf egy rövid pillanatig habozott, majd rájuk nézett, és bólintott, jelezve, hogy adják át a fegyvereiket.

A rohani katonák átvették az összes fegyverüket, kardokat, íjakat, Gimli fejszéit s Legolas késeit, Aragorn nolda tőrjét, ám a vezetőjük nem elégedett meg ennyivel.

- A botodat! – szólt rá Gandalfra.

Aragorn és Tyria a lépcső két szélén álltak, és most összenéztek, a lány megemelte egy cseppet sötét szemöldökét, majd igyekezett semleges arcot vágni, mert a tündék ugyan sok mindenre megtanították, ám a füllentésre nem.

- Hát megfosztanál egy öregembert a támaszától? – kérdezte ártatlanul Gandalf, mire a katona engedni látszott, és végül bebocsátotta őket a csarnokba.

A varázsló Legolasba karolt, mintha nehezen tudna csak járni, így léptek be a király lakhelyébe. Odabent kellemes félhomály uralkodott, csak magasan, a tetőhöz közel tört be néhány fénysugár kelet felől. A mennyezetet dúsan faragott oszlopok tartották, a falat falikárpitok borították, tájképeket, a város lakóit ábrázolták munka közben, vagy páncélos lovagok masíroztak rajtuk büszkén. Mindkét oldalt asztalok sorakoztak hosszú padokkal, a terem közepén egy tűzhely ásítozott hidegen, és ezen túl egy rövid lépcsősor tetején ott ült a trónján Lovasvég királya. Tyria megpróbálta kikergetni a gondolatot a fejéből, mert hát mégiscsak egy királyról volt szó, de őt Théoden egy ősöreg, mohos sziklára emlékeztette.

Kusza, meggyérült ősz haját aranypánt szorította le, ápolatlan szakálla tekergőzve terpeszkedett a mellkasán, egész testtartása görnyedt volt, s ráncai közt megbúvó szemmel nézett a társaságra.

Mögötte a falon zászlók függtek, amelyek Rohan többi területét jelképezték. A trón mellett egy kis zsámolyon egy borzasztó ellenszenves ember ült, fekete, zsíros haja a félhomályban szinte világító fehér arcába hullott. Gonosz kis szemét végigfuttatta az érkezetteken, majd odasúgott valamit a királynak. Egyiküknek sem volt semmi kétsége afelől, hogy ő az a bizonyos Kígyónyelvű.

Ahogy Aragornék haladtak előre, úgy jöttek velük az oszlopok mögött a sötétben az udvar katonái, az ajtónállók pedig bereteszelték a hatalmas, kétszárnyas kaput. Úgy látszódott, nem igazán bíznak vendégeikben, a Kígyónyelvű mérgezett szavai már remek otthonra leltek az elméjükben.

- Az utóbbi időben csarnokodban alábbhagyott az udvariasság, Théoden király! – jegyezte meg hangosan Gandalf.

Gríma megint odasúgott valamit a királynak, mire az fáradtan felemelte a fejét.

- Miért mondjam, hogy szívesen látlak, Vészmadár Gandalf? – kérdezte tagoltan az öregember és mondata végén Kígyónyelvűre nézett, mintha csak megerősítést várna.

- Bizony, jogos a kérdés, uram – suttogta amaz, de ezt már Legolasék is hallották, közben elhaladtak a tűzhely mellett, és már ott álltak a lépcső közelében.

- Kései ez az óra, mit e szürke mágus a visszatérésre választott! – fordult hozzájuk Gríma, és felállt a király mellől, majd elébük ment. – Én Láthspellnek hívom, a Vészhírnöknek, s a vészhír bizony sehol sem szívesen látott vendég.

- Hallgass! Tartsd a szádban villás nyelvedet! – parancsolt rá Gandalf. – Nem azért keltem át tűzön és halálon, hogy hamis szavakat váltsak egy botor pondróval! – mondandóját nyomatékosítandó felemelte a botját.

Gríma ijedt arccal hőkölt hátra.

- A bot! – kiáltotta. – Mondtam, hogy vegyétek el a mágus botját!

Szavaira előugrottak a félhomályból a katonák, és megpróbáltak közel kerülni a mágushoz, hogy teljesíthessék az elmulasztott parancsot. Legolas, Gimli, Aragorn és Tyria puszta kézzel szálltak szembe a rohaniakkal. A lányt nem nagyon merték megtámadni, mert hát mégiscsak lány volt, de Tyriát ez egyáltalán nem zavarta, sőt csak előnyére vált; amikor szembekerült egyikükkel, mindig haboztak őt megütni, de ő hamar letörölte a tanácstalanságot az arcukról.

- Théoden király, Thengel fia! – szólt hangosan Gandalf, aki az általános zűrzavar közepette nyugodtan lépkedett a trón felé. – Túl sokáig ültél a homályban.

Közben társai minden katonát elintéztek, ezt látva Gríma menekülőre akarta fogni a dolgot, de Gimli leteperte.

- Én biz’ veszteg maradnék, ha a helyedben volnék! – figyelmeztette, miközben csizmás lábát a vesztét érző férfi mellkasán nyugtatta.

- Figyelj rám! – lépett fel Gandalf az első lépcsőfokra.

Ekkorra már senki nem akarta megakadályozni, hogy a király közelébe kerüljön, mindenki feszülten várta, mi fog történni. Théoden összehúzódott ültében, és kék szemével laposan méregette a varázslót.

- A bűvöletnek vége van – mondta Gandalf, miközben jobb kezében a botját fogta, a balt pedig a király felé nyújtotta, és széttárta az ujjait.

Egy pillanatig teljes csönd volt, aztán Théoden gúnyosan nevetni kezdett.

- Énfelettem nincs hatalmad Szürke Gandalf! – alighogy ezt kimondta, Gandalf ledobta magáról viseltes szürke köpönyegét, és előtűnt hófehér köntöse, amely szinte vakítóan világított a gyenge fényben.

Théoden hátrébb húzódott a trónon, és megfeszült a teste, mintha valamilyen láthatatlan erő mozgatná.

- Kiszívlak belőle Saruman, mint ahogy a mérget kiszívják a sebből! – Gandalf feljebb lépett, és varázsbotját a királyra szegezte.

Ekkor balról egy fehérbe öltözött, szőke, magas lány rohant elő az oszlopok mögül, és sietett volna a király segítségére, de Aragorn odalépett, és megfogta a karját.

- Ha én elmegyek, Théoden meghal – mondta a király, de a hangja nem a sajátja volt már, hanem az a hang, amelyen Gandalf szólt először a négy utazóhoz a Fangorn erdőben.

A varázsló megint közelebb lépett hozzá, a botját változatlanul rászegezte.

- Engem sem öltél meg, és őt sem fogod!

A király, dacolva Gandalf hatalmával előrébbdőlt a trónon.

- Rohan az enyém – sziszegte Saruman hangján.

- Távozz! – parancsolta fennhangon Gandalf, és egy utolsó támadást intézett a másik varázsló ellen, aki Théoden testét használva előrelendült, de láthatóan nem tudott szembeszállni Gandalf erejével, mert a király egyszer csak elernyedt, és lezuhant volna a földre, ha a szőke lány oda nem siet, és nem tartja meg az elgyötört testet.

Théoden lassan felemelte a fejét, és a jelenlévők szeme láttára hullottak le róla az évek, amelyet Saruman varázslata ragasztott rá. Arcáról eltűntek a ráncok, és újra egészséges színt öltött, haja és szakálla röviddé és rendezetté vált, szemében az övéi által rég nem látott tűz lobbant fel. Ránézett a lányra, aki ott térdepelt mellette, és akinek szemét könnyek áztatták.

- Ismerős az arcod – suttogta Théoden, mire a lány elmosolyodott. – Éowyn – úgy ejtette ki a nevet, mintha hosszú idő után most találkoznának újra.

- Gandalf – nézett rá a varázslóra hitetlenkedve, akárha nem hinné el, hogy a mágust ott látja a trónja előtt.

- Szívj újra szabad levegőt, barátom – mosolyodott el Gandalf. – Ujjaid jobban idéznék régi erődet, ha a kardodat szorítanák – tette még hozzá, mikor látta, hogy a király ránézett üres tenyerére.

Éowyn felsegítette Théodent, és az a katona, aki nem akarta beengedni az utazókat, előlépett, kezében egy keresztvas nélküli karddal, amit markolattal a király felé nyújtott. Théoden lassan megfogta a markolatgombot, és kihúzta hüvelyéből a pengét. Gríma fájdalmasan felnyögött, és megpróbált újból kereket oldani, de Gimli megrántotta a köpenyénél fogva, és Tyria gyengéden visszább tessékelte a térdével.

Théodenbe, kardját tartva, visszatért régi ereje, és rápillantott a reszkető Grímára, hisz’ tudta, az ő mesterkedései folytán volt képes Saruman birtokolni a testét. Ha a király tekintetével ölni tudott volna, akkor a földön nyöszörgő Gríma holtan rogy össze.

- Azonnal dobjátok ki innen! – parancsolta Théoden, mire két katona ott termett, felkapta a Kígyónyelvűt, és elindult vele az ajtó felé.

- Ne! Uram! Ez a mágus megbűvölt téged! Ki fogja őrizni ezentúl Lovasvég urát?! – kiáltozott, míg ki nem értek vele az ajtón.

A bent lévők mind kisiettek a teraszra, legelöl Théoden haladt, fiatalosan, mint aki hosszú álomból frissen ébredt.

Tyria, Legolas és Gimli félrehúzódtak a terasz szélére, s kisvártatva Éowyn is odaállt melléjük.

- Én mindig csak téged szolgáltalak! – vonította Gríma, miután a katonák lehajították a lépcsőn, és földet ért a kövezeten.

Théoden kardjával a kezében lassan elindult lefelé a lépcsőn. Kígyónyelvű a földön csúszva hátrált előle.

- Hízelkedésed majdnem rábírt, hogy négykézláb járjak, mint az állat! – kiáltott rá a király, és tovább ment Gríma felé.

Az edorasiak ekkorra már odagyűltek a lépcső köré, és hitetlenkedve nézték az eseményeket.

- Ne küldj el magad mellől! – kérlelte őt Gríma hasztalan.

Théoden megállt előtte, és magasra emelte a kardját, hogy lesújtson rá. Aragorn ekkor lerohant a lépcsőn, és erővel visszatartotta a királyt.

- Ne, uram! Hagyd futni! Épp elég vér folyt már miatta – mondta Aragorn, és csak akkor engedte el a király karját, amikor érezte, hogy az leengedi kardját.

Gríma, látva szerencsés megmenekülését, felpattant, és félrelökdösve a nézelődő városiakat elrohant.

- Üdv néked, Théoden király! – kiáltotta ekkor valaki a teraszon állók közül, mire a lent álldogálók mind térdre borultak uruk előtt.

Tyria boldogan figyelte a jelenetet egész addig, míg meg nem látta, hogy a menekülő Gríma egy fekete lovon távozik a városból. Egy pillanatig azt hitte, az ő Arnenjét vitte el, de ahogy oldalra nézett, meglátta a négy lovat, ahogy kissé távolabb álldogáltak.

Théoden kis idő múlva tanácstalanul körbenézett, mintha keresne valakit. Visszafordult, és Aragornnal a nyomában feljött a teraszra.

- Hol van Théodred? Hol van a fiam? – kérdezte a körülötte állóktól, de senki nem szólt egy szót sem.

Néhány pillanat múlva Éowyn hangosan felzokogott, és tenyerébe temette az arcát.

- Hallod Háma? Hol van Théodred? – kérdezte újból a király, ezúttal az őrség kapitányától.

- Uram – kezdte halkan Háma –, a fiad súlyosan megsebesült egy orkokkal vívott csatában, Éomer hozta vissza a testét, és ma reggelre belehalt a sérüléseibe.

A beállt csöndet csak Éowyn zokogása és a szél süvítése törte meg. Tyria, Legolas és Gimli nem ismerték az elhunytat, de az ő szívüket is szomorúság töltötte el a levegőben érezhetően jelenlévő feldolgozhatatlan veszteség miatt, amely rátelepedett Edorasra, és beleette magát a város falaiba.

(Meduseld)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára