ét nap múlva felbukkant Gandalf egy pej lovon. Rögvest kérte, hogy vezessék Gollamhoz. Leült a cellájával szemben, és megkérte Legolasékat, hogy hagyja őket magukra. Csak enni- és innivalót vittek neki; a vallatás kerek egy hétig tartott, ami után gondterhelt arccal állt elébük.

A tündéknek s Tyriának fogalma sem volt róla, hogy miről kérdezgette Gollamot, de abban biztosak voltak, hogy valami nagyon nyugtalanítót tudott meg. Meghagyta nekik, hogy őrizzék, és szavaival elültette bennük a reményt, hogy talán egyszer megjavulhat, ha elég türelmesek hozzá, majd lóra ült, és elvágtatott.

Az egész erdőre a legsűrűbb csend telepedett, amit Tyria valaha tapasztalt, csak az kárpótolta őket, hogy nagy nehezen, de megérkezett a tavasz, és virágba borult minden. Ők és még néhány tünde felváltva őrizték Gollamot. A lányok többször próbáltak vele szóba elegyedni, és örömmel látták, hogy a fura kis szerzet megbékél a sorsával. Elmondta nekik, hogy nagyon vágyik már egy kicsit kimenni, mert hiányzik neki a levegő és a fák, ugyanis nagyon szeretett fára mászni. Lalaith és Tyria többször említették ezt Legolasnak, aki végül maga is belátta, hogy bekövetkezett a Gandalf által megjósolt javulás, így hát semmi akadályát nem látta annak, hogy kivigyék néhanapján az erdőbe, de szigorúan csak nappal.

A palotától délre, közel a Sebes-folyóhoz volt egy tisztás, közepén egy magányos fával. Ők maguk leültek a fa tövébe, míg Gollam kedvére mászott az ágak között. Ha kezdett esteledni, akkor hívták, és ő első szóra lemászott hozzájuk. Általában ők hárman látták el az őrzési feladatot, helyüket más tündék vették át a határon. Néha barátaik, Nelyáék közül is csatlakoztak közülük páran. Természetesen Neldor volt az, aki nem bízott meg a „kis vakarcsban” - ahogy ő nevezte -, és aki ellenkezett ezzel az egész üggyel, mondván, nem is tudják, miért kell őrizniük Gollamot; mindenki más megelégedett azzal a magyarázattal, hogy Gandalfnak fontos Gollam, így nekik is az lett. Semmi gondjuk nem volt vele, már kezdett egészen kitisztulni, és Szméagolnak hívatta magát. Még az Erdei-folyónál is jártak vele, had fogjon magának halat.

De azon a napon, mikor a leghosszabb a nappal és legrövidebb az éj, Neldor sejtései beigazolódtak. A magányos fa tisztásán voltak, és már sokadszorra szólították Gollamot, de az csak nem akart lejönni, sőt, egyre feljebb mászott egész a fa legutolsó ágára, ahová egyikük sem tudta követni, lévén, ők sokkal nehezebbek voltak Gollamnál.

- Én vagyok a legkönnyebb, majd felmegyek! – ajánlkozott Tyria.

- Az az ág egész biztos letörik még alattad is – mondta gondterhelt arccal Legolas. – Előbb vagy utóbb, de le kell jönnie.

Leültek a fa tövébe, és várakoztak. Egészen besötétedett, mire megérkezett Tatya Menellel, aztán Neldor, Minya és Nelya kíséretében.

- Ugye megmondtam, hogy nem kéne így elengedni? – magasodott Legolas fölébe Neldor, miután elmondták nekik, mi a helyzet.

- Le fog jönni, nem maradhat ott a világ végezetéig – rázta a fejét Lalaith, aki bátyja mellett ült a fa tövében.

A többiek is letelepedtek melléjük, és kis tüzet kuporítottak, habár nyár lévén nem volt hideg, Nelyáék inkább azért gyújtották, hogy elűzzék egy kicsit a homályt.

- Nem sejtettem, hogy ez lesz belőle – suttogta Legolas.

- Pedig szinte szerelmes volt beléd, amikor megengedted, hogy kihozzuk – mondta Lalaith, és halványan elmosolyodott.

- Nagyon érdekelne, hogy mit mondott ez a kis vakarcs Gandalfnak. Biztos, hogy nem árulta el nektek? – kérdezte Neldor. Ő egy percre sem ült le, egész idő alatt a fa körül járkált, és Gollamot leste.

- Hidd el, nem mondott semmit, csak annyit, hogy talán megjavulhat – felelte Tyria, és átkarolta felhúzott térdeit.

- Hát meg is javult! – kiáltott fel gúnyosan a magas tünde, majd levette hátáról az íját.

Legolas erre rögvest talpra ugrott, erős volt a sejtése, hogy mire készül Neldor.

- Nehogy lelődd! – parancsolt rá, de a másik rá sem hederített, hanem egy nyilat illesztett a húrra.

- Neldor, hallottad mit mondott! – kiáltott fel Minya, és ő is felállt a tűztől.

- Legolas, a semmiért őrizzük ezt a kis csúszómászót; amit akart, Gandalf már megtudott tőle, nincs rá szükségünk többé! – Neldor lövésre készen felemelte az íjat, de Legolas leszorította a karját az utolsó pillanatban, így a nyíl célt tévesztve fúródott a fába.

- Azt mondtam, hogy nem öljük meg, értsd már meg! – Legolas még mindig nem engedte el a karját. – Lehetséges, hogy még szüksége lesz rá Gandalfnak.

Neldor egy jó darabig nem szólt, akárcsak a többiek; mindenki feszülten figyelt.

- Jól van. Ha te így akarod, így is lesz – mondta végül, és leeresztette íjat tartó kezét. – De azt ne mondd, hogy nem volt igazam.

- Ezt nem vonom kétségbe, tényleg butaság volt benne megbízni és kiengedni. Ez az én hibám, és vállalom is érte a felelősséget – válaszolta Legolas.

Elengedték egymást, és a körben állók fellélegeztek. Legolas visszaült Lalaith és Tyria közé a fa tövébe, de Neldor továbbra sem nyugodott, ide-oda járkált, és néha felnézett Gollamra, aki változatlanul a legfelső ágon kuporgott.

A kis tűzön kívül semmilyen más fényforrás nem volt, sem a Hold, sem a csillagok nem világítottak, az egész eget felhők borították. Az erdő teljes csendbe burkolózott, csak néhány tücsök ciripelt a fűben. A tündék s Tyria némán ülték körül a tüzet, és a lángokat nézték.

Neldor végül megunta a járkálást, és letelepedett Minya mellé, de ő sem szólt egy szót sem.

Tyria nem tudta, mennyi idő telhetett el, de nagyjából egy óra múlva a tündék egyszerre kapták fel a fejüket, és délre fordultak. Mind kiegyenesedtek ültükben, úgy füleltek. Tyria csak halványan látta a szemközti erdőt a kis tűz fényében.

- Mi az? Mit hallotok? – kérdezte a tündéket.

- Szerintem orkok… elég sokan – suttogta Tatya. – Kimegyünk a határra? – fordult Legolashoz.

- Nem hagyhatjuk itt Gollamot – felelte a tünde. – Akkor biztosan megszökik. Itt bevárjuk őket.

Mind felálltak a tűz mellől, levették az íjukat a hátukról, és ráillesztettek egy-egy nyilat. Néhány perc múlva már Tyria is meghallotta a délről feléjük sodródó hangokat, a határőrzők harcolni kezdtek a betörő orkokkal a fémcsörgésből ítélve. Hamarosan több tucat ork futott ki az erdőből, és a nyolc nyílvessző egyszerre hasított bele a nyári éjszaka meleg levegőjébe. Mindegyikük még kétszer tudott újabb nyilat kilőni, mielőtt az orkok túl közel nem értek hozzájuk. Tyria visszatette az íját a hátára, és előhúzta a kardját, a tündék a késeiket, majd szertefutottak; veszélyes lett volna egy kupacban maradniuk. Eredményesen küzdöttek a túlerővel szemben, Tyria egy ork lekaszabolása után vette csak észre, hogy időközben érkeztek a palotából is tündék, de hogy ez a csata kezdete után mikor történt, azt nem tudta volna megmondani, annyira belefeledkezett a harcba. Nem nagyon mert elmenni a kis tűz mellől - amely fittyet hányva a körülötte dúló csatára vidáman pattogott a fa alatt -, mert a fénykörön kívül nem látott volna semmit. Az orkok egyszer csak minden átmenet nélkül elkezdtek visszavonulni, a lovas tündék pedig utánuk vágtattak a sötét erdőbe.

A tisztáson csak néhány ork maradt élve, őket Lalaith, Minya és Neldor nyílvesszői terítették le. Tyria nem látta Legolast, Menelt, Tatyát és Nelyát, ők valószínűleg a menekülő orkok után mentek. Mikor a réten csak halott ork maradt, Neldor odament a fához, és felnézett a csúcsára.

- Megszökött az az átokfajzat! Ők vitték el! – kiáltotta, és íjával délre mutatott a távozó orkok után.

A két tündelány is odajött, és igazat kellett, hogy adjanak neki, a fa legutolsó ága üresen rezgett a gyenge szellőben. Tyria hiába erőltette a szemét, nem látott odáig, a kis tűz fénye túl gyengén pislákolt ahhoz.

- Maradjatok itt, utánuk megyek! – vetette oda nekik Neldor, és ő is befutott az erdőbe. A tisztáson csak Tyria, Lalaith és Minya maradtak egy sereg orkhulla társaságában.

A csatazaj egész távolról hallatszott már, ők hárman pedig nem tudták, a többieknek sikerült-e utolérniük még a határ előtt az orkokat. Mikor már teljesen csend lett, csak a tűz pattogását hallották saját szívverésükkel elegyítve. Aztán szemben velük, a fák közül egy alak támolygott ki. Tyria nem láthatta ki az, de a két tündelány felsikoltott, az a valaki megtett nehézkesen még pár lépést, majd összerogyott.

- Neldor! – sikította Minya, és odarohant a földön fekvő párjához.

Lalaith és Tyria is követték, mire odaértek Minya már ott térdelt Neldor mellett, és hangosan zokogott. Neldor a hátán feküdt, és már amennyire Tyria láthatta, bal felén, az oldalán lévő széles vágásból ömlött a vér. Valamit nagyon szeretett volna mondani Minyának, de szavak helyett vérpatak hagyta el a száját. A saját vérében fuldoklott. Tyria és Lalaith is odatérdeltek, de teljesen tehetetlenek voltak. Lalaith tudta, hogy Neldor sebe halálos, és azt is tudta, mit kéne tennie, de képtelen volt rá.

Eközben az üldözők átvágtak az Úton, közben jó néhány orkot elintéztek. Legolas szinte teljesen elöl futott, csak ha néha oldalra pillantott, akkor látta meg egy-egy társát lóháton vagy szintén futva.

- Nem megyünk tovább! – hallotta valahonnan messze a háta mögött apja hangját.

Megállt, de nem indult vissza. Nagyon dühös volt magára. Még mielőtt elérték volna a határt, Neldor futott oda hozzá, és mondta, hogy valószínűleg az orkok elvitték Gollamot.

Ő pedig arra kérte a tündét, hogy menjen vissza a fához, ne hagyja egyedül a lányokat.

Ott állt két fa között, és egy tapodtat sem mozdult. Aztán lópaták hangját hallotta, és kisvártatva apja tűnt fel mellette lova, Astaldo hátán.

- Induljunk vissza, itt már túl közel vagyunk Dol Guldurhoz – mondta neki.

- Neldor szerint elvitték Gollamot – szólalt meg csendesen Legolas.

- A ti biztonságotok most jobban érdekel, mint az a Gollam, legyen bármilyen fontos is Gandalfnak és Aragornnak – felelte Thranduil.

Legolas nem mozdult, és nem is válaszolt, csak álldogált ott, és a sötétbe burkolódzó talajt nézte.

- Nem akarlak téged is elveszíteni – mondta neki az apja, mire végre felnézett rá.

Ők ketten pontosan tudták, mire célzott ezzel Thranduil. Legolas végül kénytelen megindult, és követte apját vissza a határon túlra. Épphogy csak átértek az őrfák vonalán, mikor kétségbeesett zokogás ütötte meg a fülüket. Legolas előrefutott egészen a tisztásig. Mikor kilépett a fák közül, jobbra tőle kisebb csoportosulást vett észre, amint körbeállnak valakit.

Odasietett, és a kör közepén ott találta a zokogó-jajveszékelő Minyát, amint a haldokló Neldor mellett térdel. Egy pillanat alatt kifutott a vér az arcából, és úgy érezte, hogy minden más testrészéből is. Ránézett a vele szembe álló húgára, akinek vér- és könnymaszatos volt az arca, a lány megrázta a fejét, és hüppögve néhány szót mondott.

- Én nem tudtam megtenni… - Legolas tisztában volt vele, mire értette ezt a testvére.

Rögtön látta, mennyire súlyos Neldor sérülése, de ő is vonakodott megtenni az elkerülhetetlent. A többi tünde kővé dermedve állta körül őket, nem voltak hozzászokva az ilyesmihez, számukra a halál valami távoli és ismeretlen dolog volt. Végül Legolas levette egyik kését a hátáról, és ruhájába törölte róla az orkvért. Kivált a sorfalból, és odatérdelt Minya mellé.

- Kérlek, segíts neki – kérte könnyes szemmel a lány.

Neldor szájából újabb adag vér buggyant ki, ránézett Legolasra, s neki az volt az érzése, hogy mondani akar valamit, de csak hörgés hagyta el a torkát. Neldor végül becsukta a szemét, Legolas ezt jelnek vélte, hogy a tünde felkészült, csak legyen már vége. Mindkét kezével megfogta kése markolatát, és egy hirtelen mozdulattal szíven döfte a szerencsétlen tündét.

Neldor teste abban a pillanatban elernyedt, nem kapálózott tovább, a hatalmas vértócsától eltekintve olyan volt, mintha csak aludt volna. Legolas kihúzta az élettelen testből a kését, és hátralépett. Minya újból felzokogott, két húga, Tatya és Nelya mellétérdeltek, és sírva átkarolták őt.

Ez volt az év legrövidebb éjszakája, keleten már halvány kékesszürkés derengés tűnt fel.

A tündék jó ideig némán álltak, lelküket a csak oly’ ritkán érzett gyász kerítette hatalmába.

Az erdő továbbra is csendes maradt, de már mindenki tudta, mi volt az a titok, amit elrejtett előlük.

(gwann - meghalt, elhunyt, elmúlt, megszűnt)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára