ár teljesen kivilágosodott, mikor Legolas, Lalaith s Tyria visszamentek a fájukhoz. Egyikük sem szólt egy szót sem. Felmásztak az üregükbe, leültek körben, és csak nézték a falat vagy a padlót. Egyikük sem kívánt sem enni, sem aludni. Dél körül a tündék felkapták a fejüket és az üreg bejárata felé fordultak; Tyria ebből tudta, hogy jön valaki, ő maga nem hallotta a neszezést. Kisvártatva fel is bukkant Halatir az ágon. Bejött, és ő is leült a földre.

- Holnap reggel lesz Neldor temetése – mondta halkan. – Apátok megkért, hogy keressek neki egy bükkfát. A palotától északra találtam egyet, elég nagy. Biztosan befogadja őt.

- Annyira szörnyű ez az egész – szólt kis idő múlva Lalaith, és szemében könnyek jelentek meg.

- Neldor nem érdemelt ilyen keserves halált – mondta Tyria. – Egyikünk sem érdemelné.

A lány biztos volt benne, hogy sosem fogja elfelejteni a haldokló tündét, ez a borzasztó látvány egész életében kísérni fogja.

- Legolas, én nem tudtam volna megtenni – fordult a tündéhez Halatir. – Ott álltam én is mellette, és tudtam, hogy mit kéne tennem, de nem bírtam; úgy éreztem, mintha lebénultam volna.

- Nekem sem volt egyszerű, de ennyivel tartoztam Neldornak, hogy nem hagytam tovább szenvedni – válaszolta Legolas.

Tyria csak most vette észre, hogy mennyire megváltozott a tekintete. Teljesen kihunyt a csillogása, valami tompa fény vette át a helyét, ami függönyt volt a tünde szeme elé.

Halatir nem sokkal ezután távozott, ők hárman pedig ottmaradtak a veszteség súlyával a vállukon.

A tündék sokáig bírják az éhezést, Lalaith s Legolas nem is evett semmit aznap sem, de Tyria estefelé már megéhezett, és elrágcsált egy néhány napos kenyérszeletet, majd leheveredett a takarójára és elaludt.

- Jobb volna, ha mi is kicsit lefeküdnénk – mondta Lalaith. – Még ha nem is alszunk – tette hozzá.

Legolas a földre meredt, nem adta jelét annak, hogy hallotta az imént elhangzottakat.

- Hallod? – Lalaith felállt, és odaguggolt a testvére elé, majd megfogta ölébe ejtett kezét.

- Gyere – szólt hozzá, és szelíden felhúzta Legolast.

Lalaith leoldotta róla a tegezét, ami mellé oda volt tűzve a Neldor vérétől vörös kés. A lány odatámasztotta a falhoz és gyorsan elkapta róla a tekintetét. Legolas ezalatt lefeküdt a Tyriáé mellett lévő pokrócára, húga pedig gondosan betakargatta. Kis ideig guggolt még a fejénél, és néhányszor végigsimított az arcán. Aztán ő is lefeküdt, de épp csak egy kicsit tudott aludni.

Tyria nem sokkal éjfél után ébredt fel. Az üreg ajtaja nyitva volt, és a halvány ellenfényben meg tudta állapítani, hogy Legolas ül az ágon odakint. Lalaith az üregen belül, a bejárattól balra guggolt, és hármuk fegyvereit tisztogatta a tálba öntött vízzel.

Odakintről halk énekszó hallatszott; minden tünde elhunyt társát gyászolta, s a sokféle hang egyetlen dallammá forrt össze, és átjárta az erdő valamennyi zugát.

Tyria kiment az ágra Legolas mellé. Úgy érezte, nem tudná szavakba önteni azt, amit érez, így inkább nem is mondott semmit, mert tudta, hogy semmilyen szó nem lenne elég erre a pótolhatatlan veszteségre. Tyria felpillantott az égre, az tiszta volt, a lomb között néhány csillag is látszódott. Kis idő múlva azt vette észre a szeme sarkából, hogy Legolas is az eget nézi, majd egyszer csak ott érezte kezét a balján. Megfogta a tünde kezét, és vigasztalásképp megszorította egy pillanatra. Így ültek ott egész addig, míg a Nap fel nem kelt.

Akkor mindhárman lemásztak a fáról, lóra ültek, és a palota felé indultak. Útközben sok más lovassal találkoztak, mind rátértek a kis ösvényre, és velük együtt mentek az úton teljes némaságba burkolózva. A palota melletti kis tisztáson sok ló álldogált, a legtöbbjük gondtalanul legelészett, Tyria irigyelte őket ebben a percben, nekik nem nyomta a szívüket a gyász. Nagyon sok tünde jött el, Tyria valamelyiküket még arcról sem ismerte, ők az északi és a keleti határról jöhettek.

Bementek a nagy kapun, odabenn még többen voltak, kis csoportokba verődve várakoztak a szertartás megkezdésére. Ők hárman végigmentek a főfolyosón; Thranduil lakosztályától jobbra nyílt két kisebb helyiség, itt tartották a ruháikat egy-egy ládában. Tyria bement Lalaith-szal az egyikbe, Legolas a másikba. A szertartáson mind méregzöld ruhát fognak viselni, mint ahogy mindenki más; a Bakacsinerdőben ez volt a gyász színe. Tyriának két évvel ezelőtt varrták meg ezt a ruhát, de ő mindig is remélte, hogy sosem lesz rá szüksége.

Mikor felvette a bő ujjú, dísztelen ruhát, Lalaith megigazította a haját. Sűrű, fekete haját mindig úgy hordta, mint tündebarátai; elülső tincseit hátrafogva, oldalt egy-egy kis fonattal. A tündelány kibontotta ezt a két kis fonatot, és Tyria fülei elé igazította, majd a sajátjával is ugyanígy járt el.

Kimentek a kis szoba elé, Legolas már ott várt rájuk. Ő is méregzöld ruhát viselt, két fonatát a lányokhoz hasonlóan kibontotta, a két tincs keretbe foglalta szép-szomorú arcát. Együtt indultak vissza a bejárathoz, ahova időközben még több tünde érkezett. Tyria felfedezte a várakozók között Menelt és Tatyát, rögtön mellettük Nelya állt Minyával, aki furcsán közönyös arccal nézett maga elé. Nem mentek oda hozzájuk, hanem csak úgy találomra beálltak valahová. Senki nem szólt, a tündék teljes csendben vártak.

Aztán a kaputól távolabb állók közt egyszer csak mozgolódás támadt; a tündék szétváltak, és sorfalba rendeződtek, középen széles utat hagyva. Tyria az első sorba került, így látta, mi történik. Az egyik oldalfolyosóról négy tünde jött be; Neldor élettelen testét hozták egy hordágyon egy sötétzöld lepellel betakarva, amelyre egy aranyszínű tölgyfalevelet hímeztek.

Ez volt a Bakacsinerdő zászlaja azóta, hogy Oropher, Legolasék nagyapja idejött és birodalmat alapított az erdőtündék és a maguk számára.

Tyria egész közelről látta Neldort; az volt az érzése, a tünde csak elaludt, és pillanatokon belül felkel, hogy „ugye megmondtam” – kezdetű szónoklatok áradatát zúdítsa Legolasra. De tudta, hogy Neldor nem kel fel többé, és sosem veszekszik már Legolasszal. Örökre lehunyta a szemét, s lelke Mandos csarnokaiba vándorolt. A négy tünde után Thranduil ment, ugyanolyan ruhában, mint az övék; ezután Minya, Tatya, Nelya és Menel kivált a többiek közül, és a király után indultak. Tyria ekkor egy kis lökést érzett a hátán, Lalaith adott neki jelet ezzel, hogy ők következnek. Csatlakoztak a menethez, majd utánuk kisebb-nagyobb csoportokban, de rendezetten a többi tünde is besorolt mögéjük. Csendben kimentek a palotából, és a hídon átérve északnak fordultak. Semmi mást nem lehetett hallani, csak hosszú ruháik surrogását. Az előttük haladó Minya Neldor tegezét, íját s késeit hordta a hátán, Tyria valószínűnek tartotta, hogy azt majd a tündével együtt temetik el.

Már jócskán elhagyták a vízesést, mikor megálltak egy óriási bükkfa mellett. Itt a tündék körbeálltak, a kör közepére letették a hordágyat; Tatya, Nelya és Menel hátraléptek, csak Thranduil és Minya maradtak Neldor mellett. Tyria nem tudta, mi fog történni, itt-tartózkodása alatt még egyetlen tünde sem halt meg.

A király a halott bal oldalára állt, Minya pedig a jobbra. Tyria itt a napfényben látta csak igazán, mennyire sápadt a lány. Szeme ugyanolyan tompa fényű volt, akárcsak Legolasé, aki most ott állt őmellette. A bő ruhaujj alatt megkereste a tünde kezét, és megszorította.

Minya levette a késeket a hátáról, és letérdelt párja mellé. A két kést keresztben lefektette Neldor mellkasára. Tyria végignézett a körben állók arcán, többeknek – férfiaknak, nőknek vegyesen – könny csordult végig az arcán, és az ő torkát is fojtogatta a sírás.

Minya egy kis ideig még térdelt ott, aztán Neldor fölé hajolt, és homlokon csókolta, ekkor Tyria szeméből is kibuggyantak a könnyek, és vállát rázni kezdte a néma zokogás. Legolas most viszonozta a kézszorítást, és hüvelykujjával néhányszor végigsimított a lány kézfején.

Minya felállt Neldor mellől, a négy tünde odalépett, és felemelték a hordágyat. Thranduil a bükkfa szürke törzséhez ment, és rátette a kezét s amint elvette onnan, egy nagy üreg nyílott; a fa kész volt befogadni a tünde testét. Thranduil félrehúzódott a bejárattól, a tündék pedig bevitték Neldort a fába, ahol óvatosan letették a földre. Ők négyen kijöttek, Minya levette a hátáról a tegezt az íjjal, és bement az üregbe, ahol Neldor mellé helyezte a fegyvereket. Tyriáék pont szemben álltak a nyílással, és látták, amint a lány letérdel, és még egyszer utoljára ad egy csókot Neldor homlokára, majd végigsimítja az arcát. Aztán felállt és kijött a napfényre, megfordult, és a fa sima törzsére tette a kezét.

- Kérlek téged, te hatalmas és nemes bükk, hogy őrizd meg örök időkre őt, és adj menedéket itt maradt testének – szólt a fához fennhangon, mire szavaira az üreg bejárata lassan összezárult, és a fa törzse magába fogadta Neldort.

Jó ideig mindenki némán állt, csak innen-onnan hallatszott sírás. Nem sokkal ezután Minya hangos zokogásban tört ki, ekkor Legolas elengedte Tyria kezét, és a szerencsétlen lányhoz ment, és szorosan körülfonta a karjaival.

A többiek lassacskán kezdtek elszállingózni, aki távozni készült, rátette a kezét a fa törzsére, s csak ezután ment el. Nemsokára csak Legolas, Lalaith, Tyria, Minya, Tatya, Nelya, Menel és Thranduil maradtak a bükkfa tövében.

Minya annyira keservesen zokogott, hogy Tyria úgy érezte, menten kettéhasad a szíve. Elszórtan körülállták Minyát és Legolast, majd odamentek, és mindegyikük megölelte a lányt, de szólni egyikük sem szólt, ebben a helyzetben nem volt a szavaknak sem helyük, sem erejük. Aztán Thranduil a fához ment, rátette a kezét a fa törzsére, majd ő is távozott.

- Gyere Minya, menjünk haza – mondta halkan Tatya a nővérének, aki már nem sírt, csak a szeme volt vörös a könnyektől, úgy nézte a törzsön azt a helyet, ahol az imént összezárult a kéreg.

Nelya odament a fához, megérintette, majd átfogta nővére vállát, és szelíden elterelte onnan. Legolasék hazáig kísérték őket, a két nagy tölgyfáig, az egyiken Menel lakott Tatyával, a másikon pedig Minya és Nelya. Minya úgy látszott, nem akar visszamenni ahhoz a fához, ahol eddig lakott Neldorral.

- Köszönöm neked, Legolas – mondta váratlanul Minya, miután megálltak a két fa között.

Mindenki tudta, hogy mire érti ezt a lány.

- Nem volt könnyű, de nem bírtam tovább nézni – szólt halkan a tünde.

- Én túl gyenge voltam hozzá, ne haragudj rám – mondta Lalaith lehajtott fejjel.

- Senkire nem haragszok – nézett körbe az arcokon Minya. – Én sem tudtam megtenni.

Ezután elköszöntek egymástól; Legolas, Lalaith és Tyria visszamentek a palotába, hogy átöltözzenek. Némán lovagoltak vissza a fájukhoz, leszálltak a lovaikról, de Legolasnak nem akaródzott bevezetni Alassielt a fájukba.

- Én nem megyek fel veletek – jelentette ki váratlanul, mire mindkét lány értetlenül nézett rá.

- Most egyedül kell lennem, gondolkozni szeretnék – mondta, majd visszaült lova hátára. - Ne gyertek utánam – kérte tőlük.

- Ígérd meg, hogy visszajössz! – lépett oda Tyria Alassiel mellé.

- Ha tíz napon belül nem jössz, akkor utánad megyünk – szólt rá szigorúan Lalaith.

- Visszajövök – mondta, majd vágtába ugratta lovát, és hamarosan eltűnt az északnyugat felé vezető ösvényen.

Tyria újból sírni kezdett. Amióta csak itt van, alig mozdult el Legolas mellől, most pedig ki tudja, meddig lesz távol a tünde.

- Ne féltsd, nem lesz semmi baja – karolta át őt Lalaith. – Tud vigyázni magára.

- Tudom, de nagyon fog hiányozni – hüppögte Tyria.

A két lány ottmaradt egyedül a fa alatt szívükben a gyásszal és a Legolas által hátrahagyott ürességgel. Az erdőben újra felhangzott a gyászének; Lalaith s Tyria soká álltak, és hallgatták az egyszerre szomorú és gyönyörű dalokat.

 

(cuio vae! - isten veled!)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára